Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07-08 / 210. szám
HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. szeptember 7—8., szombat—vasárnap „Éltető Németh László Széchenyi-képéről „A dal szüli énekesét...”, nem az író választ témát, a téma választja íróját. Németh Lászlóban benne élt Széchenyi létszemlélete, sorslátása, mint „halban az ikra”. (Széchenyi irodalmi ábrázolásáról Kemény Zsigmondtól, Arany Jánostól, Madáchtól Herczeg Ferencen, Surányi Miklóson at Eörsi Istvánig, Kocsis Istvánig csupán utalhatok.) Széchenyi sorsa, példája, tragikuma mélyen foglalkoztatta Németh Lászlót. 1935-ben Hiteleimen tart előadást (Tanú, 1935. 5-6. sz. 223. o.), 1939-ben a Kelet Népében A legtalányosabb magyar címen értekezik Széchenyiről. Széchenyi és a magyarság című előadását Pécsett tartja meg, a rádió is közvetíti (Szegedi Híd, 1941. 12. sz.). A két utóbbi írást vázlatnak, előképnek tekinti a későbbi Szé- chenyi-könyvhöz, amely 1942- ben lát napvilágot. Széchenyi drámáját 1946 novemberében írja, és decemberében már meg is jelenik a Válaszban. Széchenyi és kora a jelennek kínált párhuzamot, az ismétlődő sorshelyzetekben okulást a kudarcok ellenében. Ezt konstatálja tanulmánykötetének fülszövef 'ében: „Amit a magyar történe- emről az utolsó negv-öt évben írtam, s a következőkben írhatok, ebben a füzetben van.” Tudta: „A nemzetnek ma a történelem a mitológiája” — állapítja meg Német László. Á Széchenyi-könyv hőse: „két évszázad magyarja keres benne megoldást időtlen idők óta függőben lévő kérdéseinkre.” Nemeth László életútja a vívódó drámai hősé — a korforduló „sámsoni verméből” Széchenyi szellemi öröksége is segíti kijutni. Széchenyi a leggazdagabb életű magyarok egyike, aki élni, létezni sem tudott erkölcsi eszmék nélkül. Fényt gyújtott, amely hibáinkra, bajainkra és teendőinkre is rávilágított. Vesébe látó szellem, támadott, bírált, ajánlásokat tett, de az élveboncolást önmagán is elvégezte. Nemzetének sorsszerű megtestesítője, egyetemesen emberi — túlzásaiban és hibáiban is — szellemóriás. Kossuth a magyar Prométheusznak, a „legnagyobb magyarnak”, Kemény Zsigmond a „leghívebb magyarnak” nevezte. Kazinczy Széchenyihez írt ódájában így szólítja meg: „Szerelme és büszke dísze nemzetünknek”, akit újítómunkájáért támadnak, aki mindent meg akar ismerni, hogy Európa értékeit magyarrá tehesse... Széchenyi Berzsenyit „lelki rokonának’ érezte, Kölcseyt „lélekébresztő költőnek” nevezte, Vörösmartyval baráti kapcsolatot tartott. (Fiatal korában verseket is írt, arámákat, regényeket tervezett, sőt fordított is!) Lírikusok nemzedéke segítette diadalra vinni eszméit. Nemzetének létjogosultságát abban látják, amit a magyarság az emberiségnek jelenthet, ha egész létével, fejlődésének lényegével tud Európához, és rajta keresztül a világ fejlődéséhez kapcsolódni. Az egész magyar életet, nemzeti létünket, erkölcsünket, alkotmányunkat, maf ánjogi és gazdasági rendszerün- et akarta újjáformálni, anyagi, kulturális és szociális haladásunkat szerette volna biztosítani, a nemzetiségekhez, szomszédainkhoz, az egész emberiséghez való viszonyunkat akarta rendezni, hogy elérhessük a legfőbb célt: a magyarsághoz tartozás mindenki szamára felemelő tudat legyen, hogy „Magyarország forogjon saját tengelye körül.” A lcét korszak közti alapvető hasonlóságot — elismerve az ezernyi eltérést, különbséget — Németh így regisztrálja: „A Hitel, a Józan Ész, a Számítás, a Nyereség olyan félig irodalmi, félig gazdasági szavak voltak az ő szájában, mint a mieinkben, mikor Európa új lelkét a magyar gazdasági életbe akartuk beoltani: minőség, kultúra, kert.” Illyés Gyula Németh Lászlót a XX. század Széchenyijének nevezte. „Széchenyi arisztokrata társaiból szeretett volna egy népért felelős „új nemességet” szervezni, Németh pedig a Nyuf at második nemzedékéből. A litel szellemi mozgalmat, eszmei harcot indított, a Tanú és a Válasz a népi írói mozgalmat szolgálta. Eszményük a művelt „ideálnemzet”, amelyben minden magyar jóléthez, műveltséghez juthat. Széchenyi nép- es nemzetfelfogása: „a nép ösztönös lét, a nemzet tudatos élet”. Ki ne rokonítaná a „kiművelt emberfők” gondolatát Németh etikumra épített „minőségeszméjével”, értelmiségi társadalomképével. A Kertmagyaror- szágban folytatódik Széchényi álma, aki az Alföldet szerette volna Európa gyümölcsöskertjének látni. Széchenyi is az etikum és minőség fényénél kereste a magyarság jövőlehetőségeit. Minő- segnemzetet álmodott. Az értékek harcát hirdette, amelyben a jobbik győz: „csak erős, kifejlett nemzeteken keresztül juthat előre az emberiség végcélja, a tökéletesülés felé.” Azt vallotta, a morális tőkétől függ az újjászületés esélye... Németh életművének meghatározó ismérve, sugárzó központja az etikum és a minőséggondolat, de fontos szava a vállalkozás is. Széchenyi öndefiníciója: „Én nem a tagadás, hanem a teremtés embere vagyok.” Az itt és most cselekvés Széchenyi-koncepció- ja — „Itt alkotni, teremteni kell” — mélyen összecseng Németh felfogásával: „A jelen az embernek drága kincse. Drága, mint a szabad akarat. Legnagyobb erőnkről: az erőfeszítés érdemességéről mondunk le, ha a jelent odaajándékozzuk a történelem távlatának. Praesens perfec- tumban nem lehet nagy dolgokat csinálni.” Alkati rokonság fűzi Németh Lászlót Széchenyihez: sorslátó, vagyis baj- és veszélylátó képzelete, hipochondriába hajló, végletes érzékenysége stb. De a köztük lévő különbség, eltérés is jelentős, amely korban, társadalmi helyzetben, betöltött szereplehetőségekben is megnyilvánul. Míg Széchenyi eszméiből rendre intézmények, alkotások születtek, Németh ajánlásaiból, felismeréseiből inkább csak könyvek lettek, és virtuálisan hatottak. Imponált Némethnek Széchenyi etikai sorsvállalása, ahogyan Széchenyi István ifjúkora elné- metesíto folyamatából tudatos vállalással visszaforr a magyarságba, és megtalálja élete célját és feladatait. (Az anyag II. része szeptember 21-i számunkban jelenik meg.) Cs. Varga István Cseh Károly Patkány-monológ Kifinomult ösztönnel érezzük a Láthatatlant. Por sepereg még, de bennünk már vészharangok zúgásává erősödik az elszenesült őspáfrányok susogása. Visítássá élesedő vinnyogásunk nem bányarémek hangja: föld alatti szirénasikoly. A menekülés irányát jelzi futásunk a lámpázó Homlokszeműeknek. Atlantiszról ismerősek már e titánok, kiknek mi vagyunk vakvezetőik lent a vájatok labirintusaiban, ott, ahol a felszíni irtózatot lemossák rólunk a fekete hullámok. A támfák tövében szalonnabőrök, kenyérdarabok virrasztanak: közös lakoma, s olykor áldozati étkek maradékai. Kényszer legyőzte iszony ez csak, súgja őstudatunk; önmaguk mentése löketi elénk a falatokat, s nem az egy sors, holott az esélyünk nagyobb lenne a megmaradásra együtt a sötétben. S hogy félnek e furcsa szövetség kötelékétől! A mélyben mi vagyunk az erősebb mindig, mivel ösztönünk fényesre csiszolódott a veszélyben, s az övék örökre elhomályosult. (1991. július 19.) Szüret előtt J árom a szőlősorokat, nézegetem a fákat is: a barackot, a szilvát, a diót. Zöldek még, de a lombok rezdülése már fáradt és tűnődő, a baracké sárgább, mint nyáron, a körték leveleit már pirosra érlelték a csípős, hideg éjszakák. Alattam a falu ködben úszik, olyan, mintha vattacsomót dobott volna egy láthatatlan kéz a házakra. Az út mentén, amely idekanyarodik, színehagyott, fakó virágok gondolnak vissza a nyárra. A varjak kiáltása is messzebbre hallatszik a nyirkos időben, rikkantásuk- ban benne van a gyászhangulat a múló idő fölött, ugyanakkor a közelgő ősz tudomásulvétele is, amely az ösztönnaptárukból kitörölhetetlen. Elkárogják a nyári hejehujájukat, közvetítik a közeli erdők-mezők üzenetét, a szüretre váró szőlőtőkék terhes vajúdását. — Vénasszonyok nyara! — hallom a szomszéd öblös hangját. Szó sincs róla. A vénasszonyok nyara ugyanis a fáradt, kései ősz nagylelkű ajándéka, afféle visszamosolygás az elmúlt hónapokra, amolyan könnyesen nevető búcsúzás, az október meglepetése. Kellemes nyárutó, szép őszelő ez a szeptemberi ajándék, amely bizony gyakran már derűre ború, olyan, mint a szeszélyes menyecske, aki idővel kimutatja a foga fehérjét. Kilenc szőlősorom van, háromszáztizenöt tőke. Itt üldögélek már reggel óta tíz egyik sor végén a száraz fűcsomón, és valamennyit számba veszem újra és újra, miközben keresem a régi ismerőseimet, akik köszönés nélkül, angolosan távoztak. A sárgarigó már régebben elvitte aranydolmányát, az ezüstfurulyát, amellyel kapálás közben ingyen szórakoztatott, a fülemüle sincs itt, nem szól a kakukk, és lenn a tóréten sem sétálnak már a peckes járású gólyák. A feketerigók, a gerlék, a mihaszna verébnépség és a seregélyek ugyanakkor fittyet hánynak a világra, nem is gondolnak a szegény vándorokra, akik ösztöneiktől hajtva elrepültek. Kisasszony napja körül búcsúzkodnak már a fecskék is. Hiába! Intelligens, frak- kos madarak a fecskék. Villanydrótokon, háztetőkön, sürgönypóznákon gyülekeznek, tanakodnak, és elköszönnek a vándorút előtt. Szemezgetem a saszlát, hunyorogva bámulom a kósza kis felhőket, amelyek jönnek-men- nek céltalanul az égen békés magasságokban, valahol arrafelé, ahol a kis vándorok járnak. Mellettem üres faládák, otthoni biztatásra szedek majd belőlük tele néhányat. — Legalább a permetezőszer, a kötözőzsinór meg a műtrágya ára jönne be, ha már a saját munkáját nem is számolja az ember... Olyan kellemes most még egy ideig tétlenül sütkérezni a napon. Az idő, amely augusztus letépett naptárlapjait tartja a kezében, éjjelente már nem ismer tréfát, és már este meg hajnalban összegombolja magán az ember a kabátot. Ilyenkor déltájban mintha mondaná valaki onnan fentről: — Napozzatok, melegedjetek, emberek! A nyárutó szépasszonyt utánoz, aki fölött telik az idő, és akinek a szeme alatt először parányi szarkalábak jelennek meg, később arcának bársonya is eltűnik, krémmel kell kozmetikáznia a bőrét, hogy emlékeztessen a fiatal időkre. — Becsapom a világot! — gondolja, és letagadja az éveket, pedig ő tudja a legjobban, hogy a hervadó rózsából sohasem lesz már bimbó. — Mennyit adnak a szőlőért? — dörren a szomszédom baritonja a hátam mögött, felriaszt csendes pihenésemből. Helyet mutatok neki magam mellett a fűcsomón, és egy jó ideig még adós maradok a válasszal. — Tíz-tizenöt forintot beszélnek kilójáért.. Hegyeset seccint maga elé, vo- nogatja a vállát, és a gondolkodó, de kevés szavú emberek tulajdonsága szerint válaszol: — Az nem sok! — Csak legyen, aki megveszi, de a vevő is egyre kevesebb. — A piac lefölözi a hasznot! A csemegét a kereskedő kétszer any- nyiért adja, amennyiért veszi. A negyvenforintos óbort is százhúszért árulják... Berzenkedek én is önmagámmal a szomszéd kérlelhetetlen igazságában, de semmi kedvem nincs közgazdasági vitába bonyolódni, hiszen a kereskedő is megfizeti forgalma után az adót. — Várjon a sorára! Egyszer fenn a kerék, máskor lenn... Az én sokat tapasztalt szőlősszomszédom megrángatja a vállát. Látom az arcán, hogy a népi bölcsességet elfogadja ugyan, de érveimet nem, és szavaim igazságában erősen kételkedik. — A műtrágya is megfizethetetlen! Fészkelődik a szomszédom, már majdnem leszorít a fűről, tulajdonképpen unom is hallgatni a keserveit, amelyek igazságához ugyan nem fér semmi kétség. — A jó bort ezután is el lehet adni! Gyerek trappol mögöttünk a földúton, már hallom is a mezítelen talpak csattogását a félkemény talajon. Meztelen lába szárát bekente vörös festékkel, mint a filmekben látott indiánok. — Itt van a pincénél az a szakállas ember. Vörösbor kellene neki, száz liter. — Mennyiért? Vállát vonogatja a gyerek, lesi a nagyapját, fázósan kapkodja a nadrágjához a talpát. Elfut a gyerek, alig telik öt perc, hangzik a hegyi távíró, de az én szomszédom eleinte süketnek tetteti magát, sőt még komótosan rá is gyújt. — Nem nagyon iparkodik! — adom alá nevetve a szót. — Miért siessek? Ötvenért nem adom. Eldobja a félig szívott cigarettát, elmenőben megsimogatja a mosolygó szőlőfürtjeimet. Búcsúzik már a nap, amikor végzek a csemegézéssel. Egyszerre hűvös lesz, morcos szél támad, és a távoli tüzek kesernyés füstje betakarja a szőlőhegyet... Szalay István Ápolja a Szemle értékes hagyományait Bemutatkozik a Hevesi Napló A napokban jelent meg a Hevesi Napló, az a megyei irodalmi, közművelődési és szellemi környezetvédelmi folyóirat, amely őrzi, ápolja, gazdagítja és továbbviszi a kellő átgondoltság, mérlegelés nélkül megszüntetett Hevesi Szemle hagyományait, értékes örökségét. Feladata — többek között — a helyi közélet eredményeinek kritikus, tárgyilagos taglalása. Készítői — Pécsi 1stván felelős szerkesztő, dr. Farkas András társszerkesztő —, illetve munkatársai arra törekszenek, hogy mindenféle pártérdekektől elhatárolva magukat — kizárólag az olvasók javára tevékenykedjenek. Élve azzal a lehetőséggel, hogy nem kell megalkudniuk, felesleges kompromisszumokat kötniük. Ez alkalommal az első számban publikált költeményekből adunk ízelítőt. Apor Elemér Intés a most születő gondolathoz ki most jelensz meg a szellem testtelen ívei alatt légy üdvözölve szabad gondolat Ki most léped át a tudat küszöbét légy üdvözölve halhatatlan Eszme légy üdvözölve, de fordulj meg; fuss és menekülj. Ha csak egyet lépsz is ízekre tépnek tollal, vagy kalapáccsal egyre megy. Elmélet lesz belőled igék igája vár porszemenként könyvtárakat kell összehordanod vagy, ami még szörnyűbb Elvnek kiáltanak ki a hatalom tébolyultjai mert az Elv nevében már ölni is lehet. Ám ne hidd, hogy büntetlen maradsz téged betűk bitója vár s az akasztottak élén itt leled gyalázatos halálodat. A végtelenség titkát hoztad el de itt csupán a szomszéd titkának van keletje nagynak születtél hogy megváltsd a világot de világosságodból mely vízen s kövön áthatol csak gyertyát akarnak gyújtani serpenyők vagy ereszek alá és futhatsz századokon át új és új alakban míg égig emelkednek házak s paloták vagy rom lesz minden és pusztaság nem tudod megváltani magától az embert. Ó szegény óriás miért nem lettél lélek mély párája: sóhaj mely elszáll az ajkon és eloszlik mindenek felett vagy szótalan hang mely kiszakad kínban, vagy gyönyörben és elvegyül az erős szél sodra közt vagy könny, mely kibuggyan a szemből szabadon és elhullván patakká lesz és elnyeli az örökkön örökké való tenger. Kérlek fordulj meg és menekülj. De várj még. Pillanatra csak. Mondanom kell valamit ha egyszer visszatérvén látni fogod hogy a rajongók élén éppen én foglak üdvözölni kérlek ne vess meg ne mondj ítéletet fölöttem Nem tehetek másként reménységre születtem. Fajszán Irén Gyógyír Kakukkfüvet szedek arcod redőiből, szikár kezedről éveket, s lelopom szádról égett csókodat. Magyari Barna Történelemórák X. Y.-nak Nagyszalontára emlékszel amikor két Kossuth Lajost találtunk a kukában (mert Erdélyben már a mi gyerekkorunkban szemétbe dobták a magyar történelmet) szépen megborotváltuk mindkettőt s aznap helyettünk beküldtük őket az órára aztán gimnazista korunkban a történelemkönyvekből már mindig kifolyt
