Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-25 / 225. szám
HÍRLAP, 1991. szeptember 25., szerda PÉTERVÁSÁRA ÉS KÖRZETE 5. (Fotó: Perl Márton) JJj templom Egerszóláton Sok adomány és önként végzett munka kellett ahhoz, hogy új templom épülhessen Egerszóláton a régi, lerobbant állapotú helyett. Vasárnap megtörtént a felszentelés is, s a szentmisét dr. Seregély István egri érsek mondta. Mégis lesz iparűzési adó Bár korábban amellett foglalt állást Tarnalelesz önkormányzata, hogy a községben nem vezetnek be helyi adókat, most mégis megváltozott az eredeti elképzelés. Ezt mi sem mutatja világosabban, mint hogy a holnapi testületi ülésen sor kerül az iparűzési adó első fordulós tárgyalására. A képviselők ezenkívül a nevelési és szociális segélyek kérdésével is foglalkoznak majd. Verpeléti költségvetés Területünk egy másik községében, Verpeléten a helyi adókkal már nincsenek ilyen gondok, ott ugyanis korábban eldöntötték, hogy a jövő évtől többféle címen is megadóztatják a faluban élőket. így a mai önkormányzati ülésen „mindössze” a munkaerőhelyzetről, a verpeléti környezetvédelemről, valamint az első fél éves költségvetés alakulásáról lesz szó. Az ötvenedik Amint arról már beszámoltunk, az elmúlt héten vasárnap idős házastársakat köszöntöttek Pétervásárán a helyi katolikus templomban az aranylakodalom, az ötvenedik házassági évforduló alkalmából. A négy pár tiszteletére szentmisét tartottak, amelyen felolvasták Dr. Seregély István egri érsek, a püspöki kar elnöke üdvözlő levelét, a helyi polgármesteri hivatal pedig ajándékkal kedveskedett az ünnepeiteknek. Felvételeinken az esemény néhány pillanatát örökítettük meg. * (Fotó: Perl Márton) Az ötéves jubileum alkalmából Képzőművészeti kiállítás Pétervásárán Idén volt ötödik éve, hogy megrendezték a vezekényi környezetformáló és képzőművészeti alkotótábort, amely — a városi művelődési ház szervezésében — a Pétervásárán és környékén élő művészeknek adott lehetőséget a találkozásra, a munkára. Az ötéves jubileum alkalmából szeptember 27-én egy kiállítás nyílik a fiatal városban, melyet az ifjúsági és szabadidős egyesület és a már említett művelődési ház rendez, s ez utóbbi intézmény lesz a tárlat színhelye is. Az érdeklődő közönség október 15- ig, szombat kivételével mindennap 8 és 20 óra között tekintheti meg a bemutatott anyagot— a táborozásban résztvevő művészek festményeit, grafikáit, kézműves tárgyait, összesen mintegy 100- 110 alkotást. A kiálh'tást pénteken délután fél ötkor nyitja meg Pál László, Pétervására polgármestere. A megnyitót követően szakmaibaráti összejövetelre kerül sor. Szilvásváradról Dél-Amerikába V ilágkinccsé válhat tíz év „hordaléka” Az iparművész vászonfazékban főtt töltelékes káposztáról álmodozik, olyanról, amilyen a poroszlói szülői ház konyhájának ízeit hozza vissza. Meg vetett ágyas tisztaszobáról, amelyben teli napokon neki lehet dőlni a kemence meleg oldalának, aztán meg udvari kerekeskútról, amely körül leülnek a barátaival egy- egy hétvégén: Kovács Miklós ti- szakécskei kékfestővel, ifj. Fazekas Lajos fazekassal, a fekete kerámia mesterével, Újvárosi Imre debreceni bőrössel, vagy Kolum- bár Zsuzsa országosan ismert babakészítővel... S a finn, a német, s ki tudja még, milyen nációkhoz tartozó vendégekkel, akik — mert hisz’, ezt tapasztalatból tudja — szinte szívják magukba a magyar népi motívumok minden egyes mintáját, készítője legapróbb mozdulatát is. S egy hangulatos falusi múzeumról álmodozik az iparművész, hajdanvolt bútorokról és szőttesekről, faragott ládákról, bennük népviseleti és lakástextilekről, amelyek gyönyörködtetik a szemet. S utazásokról is, amelyek során világkinccsé teheti éíete népművész tíz esztendejének „hordalékát”... Ahol a százéves ház alapjaira rakták az új falait, mészillat terjeng a levegőben, homokbuckákat kerülget a látogató, s amint felkaptat a domboldalba simuló tornácok alá, a muskátlis korlátnak támaszkodva tekint alá. A völgy ott bújtatja a házakat, ott fürdik őszi fényben Szilvásvárad. Ide álmodja mindazt, ami neki kedves és fontos, a népművészet mestere, Erdész Judit. Ide jön vissza egy-egy távoli útjáról, s innen kerülnek ki, a látszólag minden lim-lommal teli tágas nappaliból — mivel még nincs kész a picike műhely — a gyönyörű hímzések, öltözetek, terítok, szőttesek, amelyek bejárták, s meghódították már a világot. — A finnek, akiknél legutóbb másfél hónapig voltam, a fehér dolgokat szeretik, a kalocsait is kedvelik, de a fehér mindenek előtt... — mondja a készülő „népművészbirodalom” háziasz- szonya. — A helsinki egyetemen, majd a Magyar Intézetben tartottam előadásokat, kalauzoltam öt város kiállításának érdeklődőit, akiket — bátran mondhatom — rabul ejtett a sok szép viselet, textília, motívumkincs. Olyannyira, hogy közülük húszán — tanárok, egyetemisták — el is jönnek majd Magyarországra: a tervezett tíz napból ötöt Szilvásváradon szeretnének eltölteni... De jó lenne, ha akkor már készen állna a kemence, s a műhely is, hogy ízelítőt adhassak nekik az itteni ételekből és a népművész hétköznapjaiból. Szeretném átadni nekik — miután teljesen más eljárással gyűjtenek és dolgoznak, mint mi — az itteni tájegységi öltéstechnikát, a kalotaszegi rajzolásos, írásos vázolást. Felállunk a kandalló mellől, amelynek ilyenkor, kora ősszel már nagy haszna van esténként, meglangyítja a tágas hall levegőiét. Túl a lépcsőfordulón, apró helyiségek sora bukkan elénk. A régi, szegény zsellérház hű mása, kis ablakokkal, mestergerendás menyezettel, újjávarázsolt ajta- jaival. Majd a padlástér, ahol a jövőben a könyvtárszoba lesz: a rajzgyűjtemények, a szakiroda- lom kötetei a szlováktól a finn kiadásokig. Ezekből áll a gyűjtemény hetven százaléka... A tervek szerint itt minden függöny, ágytakaró, szalmazsák, hímzés saját munka lesz, s ugyancsak saját gyűjtésű a szövőszék, a palóc- láda, a sarokpad, a vízlóca, s az innen-onnan kikandikáló ezerféleanyag, mintás és csipkés viseleti és díszítőszövet, lepedővég. S ennek egy része — az elkészült néptáncos öltözet, menyasz- szonyi ruha, társasági viselet, s számos kiállítási remekmű — ismét „útrakel” majd. Ezúttal Dél- Amerikába, ahová az év elején váiják a küldeményt, s kíséretében Erdész Juditot. — Két nagy esemény is lesz ebben az időszakban a távoli földrészen: a Dél-amerikai Néptánctalálkozó, illetve a magyar kultúra hete. Kiállításon mutatom majd be — a magyar népművészet követeként — Nagy- Magyaroszág összes népművészeti stílusát. Mindenből egy kicsit, de a legszebbet: térítőkét, ruhákat, szőtteseket. S az „állomáshelyek”: Montevideo, Sao Paulo, Buenos Aires, Brasilia, s Paraguay, ahol a magyar közösségben manapság nagy „divatja” van a Vörösmarty-, Kossuth- és Bessenyei-viseletnek, s a valódi értéket hordozó népviseletnek. Olyan viseleteket kértek többek között tőlem, mint amilyeneket egykor a háború előtti kor nagy divatkreátora, Tüdős Klára tervezett és varrt... Amint mutatja a szebbnél szebb anyagokat, vázolja beszerzésük útját-módját, elkészítésük módját és aprólékosságát, nem lehet nem hinni ennek az ügyeskezű és élénk fantáziájú népművész „megszállottságában'’. S abban az eltökéltségben, amely- lyel rendezgeti az oly sokszor emlegetett esztendők „hordalékát”. — Közkinccsé szeretném tenni valamennyit... — mondja, s máris a terveiről beszél. — Pályázatot nyertem két kötet összeállítására. Az egyik témája: A népi csipkék. A másik pedig egy sorozat első kötete lesz, s a népviselet készítéséről szól. Szívesen kézbe adom majd... Ezzel búcsúzunk a ház előtt, ahol nemsokára egy tulipánoszlopos palóckapu fogadja az arra járót, aki csak megáll majd a falu egykor volt legszolidabb díszítésű háza előtt. Szilvás István A szentdomonkosi kereszt Újra jegyzőklub Korábban megírtuk, hogy hetekkel ezelőtt a város és a környező községek jegyzőit tömörítő jegyzőklub alakult Pétervásárán. A klub a tervek szerint a jövő hónap elején, egészen pontosan október negyedikén tartja a következő összejövetelt, reggel kilenc órától kezdődően. A helyszín Tarnalelesz, a házigazda pedig az ottani jegyző, dr. Maczkó Ferenc. Már csak Bodony van hátra A közelmúltban kötötték be Parádot és környékét a távhívó- hálózatba. Az első szakaszban Párád, Parádsasvár, Parádóhuta és Bodony azon lakosai, intézményei kaptak crossbar-vonalat, akik-amelyek már egyébként is rendelkeztek készülékkel. Ezt követően — Bodony kivételével — nemrég az új igénylők juthattak hozzá az áhított telefonhoz. Az ezzel kapcsolatos munkálatok Hután és Sasváron befejeződtek, Párádon már csak a műszaki helyreállítás van hátra, Bo- donyt pedig azért említettük kivételként, mert ott az elkövetkező hetekben kezdik meg az új vonaligények kielégítését, mely munkát körülbelül két hónap alatt valószínűleg be is fejeznek. December 31-ig bizonnyal: az ugyanis a végső határidő. Hogy szoktam-e hazudozni, azt természetesen nem árulom el, tessék inkább engem kiismerni. Annyit mindenesetre elárulok, nem garantálom, hogy az alábbi történet minden egyes szava teljesen igaz, de azért tessék komolyan venni, mert azon a környéken, ahol én ezt hallottam, nem illik kételkedni a másik szavában. Szóval, annak idején, amikor még az jelentette az igazi rangot egy faluban, ha valaki keresztet állíttatott Isten dicsőségére, egy szentdomonkosi módos gazda, Deme Kukori János is felsorakozott ezek közé az emlékműállí- tók közé, s gazdagságát fitogtatandó, keresztet helyeztetett el a kifeszített Jézussal a templomkertben, s rá is vésette a mesterrel: „Isten dicsőségére álítata Deme Kukori János.” A ceremónia után persze, nem hagyta any- nyiban, megittak a komákkal vagy tíz üveg pálinkát, nótáztak egy kicsit, aztán mindenki hazaballagott, mert már igen csak rájuk fért egy kiadós alvás. Rendbe’ is vót minden — egészen másnap reggelig. De alig pirkadt, Pisze koma már dörmbölt Deme Kukoriék sorompóján. — Mi baj van, Pisze koma? — kiáltott ki Deme Kukori János az ablakon álmosan, pedig koránkelő ember volt. — Mi lelt tégedet? — Semmi, csak a’, hogy nem jó helyen van az a kereszt, Kukori koma. Hát éppen a templom farához állítottuk, oszt amikor mennek a népek a misére, nem lássák. Fölösleges vót a munkánk, koma. — Ez bizon má’ igaz — dör- mögte Kukori koma, és azonmód fel is öltözködött, magukhoz vették az ásót, a kapát, kiásták a keresztet, és elvitték a patak partjára, ahol sokan járnak mindennap. Oda fölállították, elmentek a kocsmába, megittak két féldecit, aztán hazaballagtak, hogy a jószágnak enni adjanak. Rendbe’ is vót minden — egészen másnap reggelig. Még inkább sötét volt, mint világos, amikor Pisze koma megint megzörgette Kukoriék sorompóját. — Mit akarsz már megint, Pisze koma? — kiáltott ki a gazda mérgesen, mert azért ennyire korán még nem szokott a friss levegőhöz. — Mi a baj? — Semmi, csak a’, hogy nem jó helyen van az a kereszt, Kukori koma. Hát a te feleséged is, meg az enyim is odajár mosni a patakra, oszt amikor súkolnak, akkó’ mehhajolnak. Emmeg alájuknéz. — Ez bizon má’ igaz — helyeselt Kukori, fogta a szerszámokat, amelyeket előző nap el sem pakolt, mentek, kiásták a keresztet, s elvitték az erdő szélére, mert arra is sokan jártak, de nem igen hajolt meg senki a fák előtt. Felzörgették a kocsmárost, megittak három féldecit, aztán hazaballagtak még egy kicsit pihenni. Rendbe’ is vót minden — egészen másnap reggelig. Igen ám, csak akkor még a sötétben ütni kezdte a sorompót Pisze koma. — Az Isten bújt beléd, Pisze koma — üvöltött Deme Kukori János ki az ablakon, amit gyorsan meg is bánt, hiszen ő nem szokta a Mindenható nevét hiába a szájára venni. — Mi bajod, az ördög vigyen el? — Semmi, csak a’, hogy nem jó helyen van az a kereszt, Kukori koma. Hát te is odajársz az erdőre fáé’, meg én is. Oszt tudod te is, hogy amit ki lehet vágni, azt mi kivágjuk, amit meg lehet mozdítani, azt megmozdítjuk, meg haza is visszük. Ez meg ott les, osztan beárul. Nem lesz ez így jól, Kukori koma, csúfok le- szőnk mind a ketten. — Ez bizon má’ igaz — helyeselt Kukori, aki aznap éjjel ruhástól aludt, így csak meg kellet kapni a kapanyelet, és már indultak is, hogy kiássák a keresztet, s vigyék a falu határába felállítani arccal Bükkszenterzsébet felé. Megelégedetten tekintettek végig rajta, látták, hogy a kocsmá- rosnál már ég a petróleumlámpa, benyitottak, megittak egy fél liter pálinkát, hazatámogatták egymást, s csak délelőtt ébredtek föl a jószág visítására. Rendbe’ is vót minden — egészen másnap reggelig. Bátortalanul közeledett Pisze koma, de azért csak megdöngette a Kukoriék sorompóját. — Verjen meg az Isten, Pisze koma — kelt ki magából Deme Kukori János, mert azért ez már neki is sok volt. — Nincsen egy nyugodt réggé’ miattad. Mi lelt tégedet, most má’ csakugyan? — Semmi, csak a’hogy nem jó helyen van az a kereszt, Kukori koma — mondta bátortalanul Pisze, mert egy kicsit ő is röstellte magát. — Aggyött az ángyom Erzsébetről, oszt aszonta, hogy miféle népek vagyunk mink, hogy még az Úr-Jézus is hátat fordít nekőnk. Oszt, csak igaza van neki, Kukori koma. De, ha megfordijjuk, akkó’ meg ők sértődének meg, hogy miképpen fogaggyuk mink a vendéget. — Ez bizon má’igaz, Pisze koma — sóhajtott Kukori, de nem mozdult az ablakból, nem ugrott a szerszámért. — Most aztán mitévők legyőnk, hová vigyük azt a keresztet, ha nem jó a patakná’, nem jó az erdőn, nem jó sehogy- se a falu szélin? Micsináljunk, Pisze koma? — Vigyük vissza oda, ahol vót, Kukori koma — suttogta Pisze koma, s fogták nagyon csendben az ásót, a kapát, kimentek a falu végére, kiásták a keresztet, elvitték a templom farához, oda szépen beásták. Nem néztek be a kocsmába, csak ballagtak haza, Kukoriékhoz, megittak egy üveg pálinkát, aztán még egyet, úgy üldögéltek egész nap, nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Akkor is csak hallgatott még az unokájuk is, amikor a környékbeliek vidám estéken emlegették az esetet, mert eszükbe jutott valamiről: meh- hurcolták, mint a domonkosiak a keresztet. Mert a kereszt az most is ott áll a templom faránál, csak már a feliratot ette meg ez a idő: „Isten dicsőségére álítata Deme Kukori János.” Kovács Attila
