Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-03-04 / 181. szám
i^ampingciKKeK, egyes ni. ieiszereieseK, nomoKozo jateKOK 3U Vb árengedménnyel, amíg a készlet tart. A dózzunk a környezetért! Aid rombol, az nyúljon a zsebébe Ne az emberek és a vállalatok jövedelmét adóztassuk, hanem a környezetet károsító tevékenységet. A befolyó összeg ugyanannyi lesz, s ráadásul megóvhatjuk a természetet a további rablógazdálkodástál. A javaslat tekintélyes tudósoktól származik, akik nehezen cáfolható adatokkal, számításokkal támasztják alá rendhagyó elgondolásaikat. Ha Amerikában keményen megadóztatják azokat, akik felelősek a veszélyes hulladékokért, a vegyszeres gyomirtásért, a szén- hidrogének felhasználásáért, évi 130 milliárd dollár folyik be. Ez több mint elég, és 30 százalékkal csökkenteni lehet a személyi jövedelemadót... Nem valószúm, hogy az amerikai kormányzat a következő években áttérne e módszerre, de hogy az efféle javaslatokat a jövőben mind nehezebb lesz majd elhárítani, abban szerzőik bizonyosak. Az országok, a világ állapotáról nemcsak a kormányok és az ENSZ ad ki jelentéseket, hanem a washingtoni központú Worldwatch, azaz Világfigyelő Intézet. A nemzetközi környezetvédő mozgalmak, jeles tudósok egyik legtekintélyesebb központja ez, s mi sem jellemzőbb, mint hogy az immár 8 éve megjelenő tanulmánykötet, „A világ állapotáról”, egyszerre 21 nyelven lát napvilágot. Idei szenzációja az adójavaslat, amelynek alapérveit nehéz vitatni: — a nemzeti össztermék, mint mérce, elavult. Ha azt akarjuk megállapítani, hogyan elégíti ki egy társadalom polgárainak szükségleteit hatékonyan, a környezetben okozott legkisebb kárral, akkor nem a növekedés a lényeg, hanem a termékek, a szolgáltatások minősége — olvashatjuk. — Az elmúlt 20 évben a világ 200 millió hektárnyi erdőt veszített, míg a sivatagok 120 millió hektárral növekedtek... egyes keleteurópai országokban a súlyos levegőszennyezés évekkel rövidíti meg az emberek életét... A nemzetközi felmérés szerint a korábbi politikai-gazdasági rendszerek okozta környezeti károk Közép-Kelet-Európában és a Szovjetunióban példa nélkül állnak a világon: a levegő, a talaj, a növényzet, a vizek oly mértékben szennyezettek, hogy mindez a legsúlyosabban kihat a lakosság életére, egészségére. A környezeti ártalmak okozta veszteség Lengyelország nemzeti jövedelmének évi 10- 20 százalékát teszi ki, míg a Szovjetunióban a szennyezettség okozta betegségek a nemzeti össztermék 11 százalékának megfelelő kárt okoznak. A kutatók bizonyítottnak tekintik az „üvegház-effektust”, vagyis azt, hogy a légkörbe jutó szén-dioxidok miatt melegszik a Föld légköre, tehát további súlyos természeti károkkal, sivatagosodással, a termőterület csökkenésével kell számolni. A szakértők szerint a helyzet további romlását az adórendszer gyökeres átalakítása segíthet megállítani: keményen meg kell adóztatni a környezetszennyező hulladékokat, fűtő- és üzemanyagokat, a gyomirtó vegyszereket. Az újfajta adózás egyrészt visszaszorítja a szennyezést, másrészt forrásokat teremt a károk elhárításához. A terveket nyilván sokan vitatják majd, elsősorban az autósok: a környezetvédők ugyanis úgy vélik, hogy „az autósok nem fizetik meg a kárt, amit járművük a légszennyezéssel, Földünk éghajlatának hosz- szú távra szóló befolyásolásával okoznak.” A Kelet-Európáról szóló fejezet külön figyelmeztet: hiba volna, ha az új demokráciák utánoznák a Nyugatot, ahol a tömeges motorizáció — a káros gázokat szűrő katalizátorok ellenére — súlyosan környezetkárosító. Nekik még nem késő, próbálják korszerű, környezetkímélő tömegközlekedésre szoktatni az embereket... az óhaj igazságát nehéz vitatni, a megvalósítás módjára — sajnos — se tanács, se pénz. Nem utolsósorban a Worldwatch Intézet nyomására egyébként az egyik legilletékesebb, a világ legnagyobb hitelezője is beállt a sorba: a Világbank legutóbb egymilliárd dolláros alapot különített el környezetvédelmi programok finanszírozására, és az energetikai kölcsönkérelmek elbírálásánál fontos szempont a tervek környezeti kihatása. Norvégiában, Svédországban, Hollandiában, Finnországban már bevezettek környezetvédelmi adókat, még ha azok nem is túl magasak. A Worldwatch Intézet most megküldte javaslatait valamennyi kormánynak — a visszhangnak tanúi lehetünk majd. Már ahol lesz visszhang... A mániákus fegyverkezés sem volt tartható Mikor „írta le” a Szovjetunió Kelet-Európát? A teremre kínos csend telepedett, amit ajtócsapódás tört meg: Valentyin Falin, a volt bonni nagykövet, Németország-szak- to rohant ki és nyilvánított Uy ódon véleményt a tételekről, asicsev professzor két kérdést tt fel 1988 végén az SZKP KB :mzetközi osztályának tanács- izásán: előnyös-e a Szovjetu- ó számára az európai status 10, és fenn tudja-e azt tartani. szocialista világrendszerrel glalkozó intézet professzora — : intézet profilját eláruld táblát őközben levették a falról — indkét kérdésére nemleges vá- szt adott. A sztálini köpenyből kukucskáló kelet-európai ndszerek nem hatékonyak, po- ikai, szociális, gazdasági és gyéb konfliktusokkal terhesek, Szovjetuniót újabb és újabb ki- vások érik erről az oldalról, a iború utáni európai status quo lentmond az ország érdekei- :k. Dasicsev professzor jelenleg jrlinben aa elő, és egyre több szletet árul el — legutóbb pél- iul a Der Spiegelnek — a szov- t külpolitikai gondolkodás ge- iziséről. Rebellis tételeit mar a :tvenes évek közepén elkezdte ingoztatni, egyelőre még az in- zet falain belül. Kiindulópont- az volt, hogy a kitűzött célokik arányban kell állniuk a meg- lósítás lehetőségeivel. A Szov- íunió egyre zihálóbb tüdővel E próbálta megvalósítani ambiciózus céljait. Dasicsev olyan kül- lolitikai koncepció mellett állt i, amely kerüli a konfrontációt, és megszabadítja az országot a fegyverkezés fullasztó terhétől. A fejletlenebb Szovjetunió társadalmi termékének sokkal naf yobb hányadát ölte a fegyver- ezésbe, hogy tartsa az iramot: negyven éven át nemegyszer a 25 százalékát, miközben az Egyesült Államokban ez az arány hat százalék, a többi NATO-ország esetében 3-4 százalék. „Halálra fegyverkeztük magunkat, de mi vagyunk a hibásak, mert belementünk ebbe az utcába” — érvel a professzor. — „Gépgyártóiparunk hetven százaléka szolgálta a hadiipari komplexumot. Negyven évig éltünk e nyomás alatt — ez ellentmond az ep emberi észnek, s mindenekelőtt saját érdekeinknek”. Melyek voltak szovjet részről a második világháború utáni fegyverkezés primátusának okai? Dasicsev szerint ideologikus, messianisztikus elképzelések, nagyhatalmi megszállottság és az uralmon lévők korlátoltsága. Az a véleménye, hogy a fenyegetettség a Nyugat részéről csupán ürügy volt, üldözési mánia. S nemcsak a Nyugat sorakozott fel a Szovetunió ellen. „Csaknem az egész világ ellenünk fordult, a Nyugat, Japán, Kína, még Jugoszlávia is. Ha egy nagyhatalom elkezdi uralmi szféráját más országokra is kiterjeszteni, a külvilág ellenáll, ösz- szefog az agresszor ellen. Az, ami 1939-ben Németország ellenében megtörtént, 1945 után megtörtént a Szovjetunió esetében is.” Dasicsev a nagy nyilvánosság előtt 1988 májusában jelent meg gondolataival a Lityeratumaja Gazetában leközölt cikkével. Ennek alapját a szovjet vezetés számára készült jelentés alkotta, amely a hidegháború és a szembenállás okaival foglalkozott, elemezte Sztálin és utódainak külpolitikáját. Fél évvel korábban volt a vezető diplomaták és tudományos munkatársak tanácskozása a külügyminisztériumban. (Itt hangzott el Sevard- nadzénak a ma már gyakorta bírált tézise arról, hogy nemzetközi téren le kell mondani az osztályharcról, s az általános emberi értékeket kell az első helyre állítani.) A moszkvai professzor — úgy is, mint a külügyminisztérium tudományos tanácsának elnöke — javasolta, hogy amennyiben Moszkva megváltoztatja hozzáállását a háború utáni status quo- hoz, mert abból számára több teher, mint előny származik, meg kell változtatnia a megosztott Európáról, a megosztott Németországról vallott felfogását, felül kell vizsgálnia a kelet-európai szovjet dominanciát. „Németor- szág-politikánk nem felelt meg már a realitásoknak. Az NDK- ban növekvőben voltak a társadalmi és országos feszültségek. Megoldásként több variánst ajánlottam, köztük a két német állam konföderációját, de az egyesülést is”. Dasicsev bevallja, hogy elképzelései nem arattak sikert. „Mindenki nekem ugrott, és heves vitákra került sor a (külügyminisz- tériumi) konferencián”. Az 1988 végén tartott központi bizottsági tanácskozáson ugyanez volt a helyzet. Ennek ellenére Gorbacsov és Sevardnadze hamarosan a hivatalos politika rangjára emelte a Dasicsev-téziseket. „Gorbacsov legnagyobb érdeme abban áll, hogy 1989 elején proklamálta: minden ország szabadon választhatja meg útját, kiállt az önrendelkezési jog mellett, s mindez lemondást jelentett a Brezsnyev-doktrínáról, a beavatkozásról Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia belügyeibe. Kelet-Európa országainak függetlenségével az NDK elvesztette politikai-stratégiai értékét. Ezt az államot már nem lehetett megtartani. A katonai beavatkozás pedig minden tekintetben a peresztrojka végét jelentette volna”. A többit, legalábbis úgy véljük, már ismerjük. Napfogyatkozás és babonák Július 11-én napfogyatkozás volt — a Hold árnyéka Hawaiitól Brazíliáig 250 kilométeres sávban mintegy hat és fél percen át teljes sötétségbe borította a Földet. Ennek a sávnak mindkét oldalán — több tízezer kilométer szélességben — részleges napfogyatkozás volt megfigyelhető. A nap- és a holdfogyatkozások rendszerességét mar az ókori népek ismerték, előbb a káldeu- sok, majd a görögök. Évente legfeljebb négy vagy öt napfogyatkozás és két vagy három holdfogyatkozás van. A következő két teljes napfogyatkozás 1992. június 30-án Dél-Amerikában és Afrikában, illetve 1994. november 3-án Dél-Amerikában és az Atlanti-óceán fölött lesz látható. A július 11-i teljes napfogyatkozás, amilyennek Mexikóban látták, félelmet és rettegést keltett a régi mexikóiaknál, különösen az aztékoknál, akiket „a Nap népének” neveztek. A XII. századi aztékok isteni figyelmeztetést láttak az ilyen égi jelenségekben, hogy ne feledkezzenek meg róla: a természetfölötti lények (tzitzitimek), akik a sötétségben élnék és felfalják az embereket, bármely pillanatban megtámadhatják a Földet. Megrettenve ettől a lehetőségtől, az aztékok „fehér arcú és fehér hajú” embereket választottak ki, hogy feláldozzák őket az istenségnek, és ezzel távol tartsák a sötétség birodalmát. Egyidejűleg megkorbácsolták magukat, és maguey-tüskéket (egy kaktuszfajta) szúrtak testükbe. A napfogyatkozásban párviadalt láttak két főistenük — Tona- tiuh, a sas által megszemélyesített Nap és Meztli, a Hold — között, és attól tartottak, hogy a harcban az egyik „felfalja” a másikat. A párviadal ideje alatt az aztékok harci kiáltásokkal bátorították a Napot, és a napfogyatkozás egész ideje alatt emberáldozatokat mutattak be. Ezek a babonák különböző változatokban fellelhetők voltak a Kolumbusz előtti civilizációk legtöbbikénél. A maják például azt hitték, hogy a Napot szörnyek — félig csúszómászók, félig madarak — falták fel. Az azték állapotos asszonyok attól tartottak, hogy a napfof yatkozás miatt torzszülötteket óznak majd a világra, főleg nyúlszájúakat. (Az aztékok gyakran nyúl formájában ábrázolták a Holdat.) Hogy a rontást elkerülhessék, obszidiánkést vagy amulettet vettek a szájukba. Egyes távoli falvakban a bennszülött asszonyok — nyilván az ősi szokást „modernizálva” — még ma is ollót rejtenek a ruhájuk alá, vagy szarvasszemet helyeznek a hasukra. A Mexikó nagy részén honos nahuatl indiánok még napjainkban is azt hiszik, hogy napfogyatkozás idején egy sas nyeli el a Napot, míg az ország deli részében elő lacandon indiánok fő istenükhöz, Hachekyum-hoz imádkoznak: akadályozza meg, hogy a jaguár megegye a Napot, és adja így vissza a fényt. A tudósok ezzel szemben rámutatnak: azok a babonák, amelyek a napfogyatkozásokat különféle természeti katasztrófákkal hozzák összefüggésbe — aszállyal, éhínséggel és más kata- kizmakkal —, közvetlenül az európai kultúrából öröklődtek át. De a Kolumbusz előtti népekre — olmékokra, toltékokra, majákra és aztékokra — nemcsak a babonák voltak jellemzőek. Ezek a népek képesek voltak pontosan kiszámítani egy napév időtartamát, tudtak naptárt Készíteni, a zéró fogalmát használva matematikai feladatokat oldottak meg, tanulmányozták és kiszámították — méghozzá rendkívüli pontossággal — az égitestek, különösen a Vénusz mozgását. Az archeológiái leletek — amelyeket ezeknek a hajdan élt népeknek a hazájában tártak fel, és amelyeket napjainkban a turisták előszeretettel keresnek fel — ugyanis nemcsak kultikus helyek voltak, hanem elsősorban rendkívül pontos és bonyolult tervek szerint épített obszervatóriumok. „A nemzet anyja” gyilkos? Nem volt semmi baj, vagy ha volt, a felszín alatt maradt, amíg a legendás hős, Nelson Mandela Dél-Afrika fehér urainak börtönében ült. Helyébe állt Winnie, a feleség, a hős asszony, aki nem érte be azzal, hogy passzívan tűrje félje 27 esztendei igaztalan fogvatartását, hanem, ha lehet, még bátrabban élére állt a mozgalomnak, agitált, szervezett, küzdött a feketék, a színesek jogaiért. Hogy közben egy kicsit túl sok hatalmat próbált szerezni, és tette ezt bármi áron? Hogy kicsit gyilkolt, ha nem is saját kezével, de mindenesetre hallgatólagosan áldását adta holmi túlkapásokhoz? Nos, az igazság az, hogy a hősre áhítozó elnyomottak ezt nemigen akarták tudni, vagy legalábbis szemet hunytak a dolog felett. Legalábbis addig, amíg az „igazi” vezér, Nelson Mandela a dél-afrikai vezetés kissé racionálisabb politizálása — és valószínűleg hívei következetes harca — nyomán tavaly februárban végre ki nem szabadult börtönéből. Azóta a jelek szerint kevésbé van szükség a „nemzet anyjára” — ahogyan őt sokan becézték —, aki sokakkal egyetértésben nem is titkolta, hogy esetleg a nála vagy 15 évvel idősebb félje helyébe léphet az Afrikai Nemzeti Kongresszus élén. Mindig mindenki tudta, hogy a most 56 éves Winnie erőszakos egyéniség, soha nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, ahol jelen lehet, megnyilvánul, s ezek a megnyilvánulások valaki vagy valami szempontjából mindig tartalmaznak némi vitriolt. De amit ma — a gyilkossági bűnrészességet megállapító ítélet tudatában — a legtöbben a rovására írnak, ugyanezt mások korábban erényei között emlegették. Szókimondó, szenvedélyes, tudja, hogyan kell hívei szája íze szerint beszélni — és amilyen kíméletlenül lép fel egy-egy ügy érdekében, képes a siker reményét keltem. Nem véletlen, hogy a feketék között a fiatalok és a legszegényebbek a hívei — a képzettebbek, a politikában jártasabbak azonban katasztrófának tartanák, ha valóban ő lenne egyszer majd Nelson Mandela utóda. Winnie persze minden lehetséges alkalommal cáfolja, hogy hatalomvágya lenne a legfőbb hajtóereje. Csakis népét, az Afrikai Nemzeti Kongresszust akaija szolgálni — állítja valahányszor. Az erőszakot nem kedvelőket már évekkel korábban sokkolta: gyújtó hangú beszédeiben egy percig sem titkolta, hogy semmilyen eszközt sem tart megengedhetetlennek az elnyomott feketék felszabadítása érdekében. Igaz, élete, nézetrendszere egy erőszak sújtotta közösségen belül alakult, a leányálomnak aligha nevezhető apartheid korszakában. 1935 szeptemberében született Transkeiben. Mandelával, az akkor már ismert politikussal 1956-ban ismerkedett meg Johannesburgban, ahol tanulmányait folytatta. 1958-ban házasodtak össze, ám alig két éve éltek együtt, amikor Nelsont bebörtönözték. Winnie-t magát is jó párszor letartóztatták. 1969-ben és 1970-ben 17 hónapig volt börtönben, s mint később elmondta, kegyetlenül megkínozták, naponta többször vallatták. Végül is a mostani ítélet sem mentes Winnie elkötelezettségétől. A négy fiatal sowetói férfi — akinek elrablásában és meggyilkolásában szerepe volt, ha másként nem, hallgatólagos jóváhagyással — az ő értékítélete szerint csak jogos büntetését kapta meg: Mandela asszony rendőrségi besúgónak tartotta őket. A vádakat Winnie Mandela éppúgy, mint a vele együtt bűnösnek talált Xoliswa Falati asz- szony, mindvégig tagadta. A bármilyen élénkre színezhető történet egyebek között a Mandela asszony személyes biztonságát is garantáló futballklubról (ennek tagjai végezték a „piszkos munkát”) további táborokra osztja az amúgy sem egységes fekete lakosságot. Minderre akkor kerül sor, amikor Dél-Afrika történelmének izgalmas — akár sorsdöntőnek is nevezhető — korszakát éli. Lévén évtizedek óta most van első ízben lehetősége az apartheid lebontására, vagy legalább e folyamat megkezdésére. Akadozik a különböző egyházak párbeszéde a Szovjetunióban. Időről időre ugyan felveszik a tárgyalás fonalát, ám tartós dialógusról még mindig csak álmodoznak a hívők. Talán ezért is van az, hogy a ritka megnyilatkozásokra mindenki jobban figyel. Legutóbb Filaret kijevi metropo- lita, a Moszkvai Patriarchátussal teljes egységben álló Ukrán Ortodox Egyház feje foglalt állást az ortodox és a római katolikus egyház vitájáról. Az ökumenikus párbeszéd során először a Rómával egyesült görög katolikus — úgynevezett unitus — egyház és a prozelitiz- mus (hívők elhódítása az ortodox egyháztól) problémáját kell tisztázni, mielőtt más teológiai kérdések további megvitatására sort kerítenénk — hangsúlyozta Filaret. A kijevi metropolita a „jó kapcsolatok” kiépítésének híve, de szerinte az ökumenikus közeledés folyamatában az unitus egyházat nem szabad olyan hídnak tekinteni, amely az ortodox egyházat a Rómának való alávetettség irányába viszi. I. Di- mitriosz konstantinápolyi pátriárka múlt év decemberében felfüggesztette a teológiai nézetkülönbségekre vonatkozó tárgyalásokat, és a párbeszéd egyetlen témájául az unitus-problémát jelölte meg. Ezzel jelentősen visz- szavetette a VI. Pál pápa és I. At- henagorasz konstantinápolyi pátriárka által negyedszázada megindított katolikus-ortodox dialógust: a két egyházfő akkor oldotta föl az 1054 óta fennálló kölcsönös kiátkozást. Dimitriosz február elején éles szavakkal ítélte el „az unitusok megengedhetetlen és sok tekintetben keresztényieden tevékenységét” Nyugat-Ukrajnában, és kijelentette: ez kárt okoz az ortodox egyháznak. Emellett megbélyegezte a templomfoglalásokat, és vandalizmusnak, istenkáromlásnak minősítette a görög katolikusok akcióit. Az ukrán katolikus egyházat 1946-ban Sztálin parancsára erőszakkal az orosz ortodox egyházba olvasztották. Tavaly ismét engedélyezték működését, ami súlyos konfliktusokat váltott ki a két egyház hívei között. Az ortodoxok az ukrán katolikus egyház törvényesítésében Róma támadását látják egyházuk ellen, felfogásuk szerint a pápai fennhatóság kiterjesztése a keleti egyház egy részére nem egyeztethető össze az egyenjogúság alapelvével. A konstantinápolyi pátriárka már tavaly júliusban személyes levélben kérte a pápát: kölcsönösen tegyenek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy úrrá legyenek a kelet-európai ortodox és katolikus hívek viszályán. Egyúttal hangsúlyozta, hogy az unitus egyháznak nem szabad támadóan fellépnie. II. János Pál ésl. Dimitriosz legutoljára 1987- ben, Rómában találkoztak. Miroszlav Ivan Lubacsivszkij bíboros, Lemberg érseke, az ukrán görög katolikus egyház feje, aki 52 évi száműzetés után idén húsvétkor tért vissza Rómából, reméli, hogy a pápa 1992-ben vagy 1993-ban Ukrajnába látogat. A bíboros meggyőződését fejezte ki, hogy a Szentatya a nem túl távoli jövőben patriar- chátusi rangra emeli az ukrán katolikus egyházat. A pápa azonban — az ortodoxokra való. tekintettel — legutóbb elutasította, hogy a lembergi érseknek megadja a pátriárkái méltóságot, amellyel a többi (maronita, mel- kita, kopt, örmény, kaldeus), Rómával egyesült egyházak vezetői már rendelkeznek. i —5 Az ortodoxok és a római katolikusok között Akadozik a párbeszéd
