Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-24-25 / 198. szám

4.

cfrMTAi CTfMnr

ä-.^#:Ju vfK»*!>

HÍRLAP, 1991. augusztus 24-25., szombat-vasárnap

Újságszerkesztő lett a nyugdíjas rendőrfőkapitányból

„Politikai döntéshez kerestek megoldást”

Dr. Jónás Pál: „A bűncselekmények elkövetői! el kell fogni és igazságszolgáltatási szervek elé kell állítani"

(Fotó: Perl Márton)

— Idén márciusban — miközben a meghirdetett pályázat bírálóbizottsága az első helyre javasolta, ugyanígy személyére voksolt a megyei közgyűlés — az Országos Rendőr-főkapitányság vezetője önt, különösebb megindokolás nélkül, elmozdította tisztségéből, és mást nevezett ki a helyére. Dr. Szabó Győző azóta már nem irányítója az ORFK- nak, visszatért eredeti igazságszolgáltatásbeli szakmájába: a Legfelsőbb Bíróság általános elnökhelyettese lett. Nincs önben most egyfajta keserűség?

A Heves Megyei Rendőr-főkapitányság volt vezetője, dr. Jónás Pál nyugalmazott rendőr ezredes korántsem tűnik megkeseredett embernek. Ezt erősíti meg azzal is, amit mond:

— Szabó Győző az a személy volt, aki a pontot tette a mondat végére. Azt hiszem, teljesen nyilvánvaló: nem egyedül döntött abban, hogy kik legyenek a főkapitányok. Erről a történelem meg a politika határozott. Egyébként azt ő maga mondta el nekem négyszemközt az utódom beiktatásakor, hogy nem a felkészültségemmel, a tudásommal, még csak nem is az alkalmasságommal kapcsolatban voltak észrevételei. Mindezeket elismerte. Úgy vélekedett, hogy ő a jövőre szavaz. Nos, ebből a jövőből igen kevés időt töltött el a rendőrségnél...

— A tény tehát tény marad: e pályázat kezelői nemigen tündökölhetnének a demokrácia bajnokaiként. Egyetért ezzel?

— A jelenlegi belügyminiszternek már más elképzelései vannak minderről. Helyteleníti a pályázatosdit. Az a véleménye: egy vezető maga válogathassa meg a munkatársait.

— Sokan tartják úgy, hogy különösen érvényes szabálynak kellene lennie ennek egy olyan szakmában, mint a rendőri...

— Alapvetően azt kellene szétválasztani, hogy a társadalom megvédése a bűnözéstől ideológiai és politikai tevékenység is legyen-e, vagy kifejezetten szakmai felkészültséget igénylő. Úgy tűnik, ezt még nem döntötték el a politika képviselői. Számomra a bűnüldöző munka csakis egyféle lehet: a bűncselekmények elkövetőit lehetőleg tetten kell érni, el kell fogni, és az igazságszolgáltatási szervek elé kell állítani! A mai viszonyok között — amikor fő követelmény a szektorsemlegesség — nem tudom, helyénvaló-e, hogy a szakma helyett a politika határoz arról, ki irányítsa ezt a tevékenységet. Esetemben ugyanis egyértelmű, kizárólagosan érvényesült az az elv, hogy ki ne legyen abban a tisztségben. Annak viszont őszintén örülök, hogy szakmai szempontból kétségkívül jó kezekbe került a megye rendőrségének irányítása.

— Értesüléseink szerint megyénkből kétszer is felkeresték koalícióbeli országgyűlési képviselők az ORFK akkori főnökét, hogy elbeszélgessenek vele a főkapitány kérdéséről.

— Erről nekem is volt tudomásom. Ez js megerősít az előbb mondottakban: született egy politikai döntés, és ahhoz kerestek embereket és megoldást. Hozzáteszem: a büntetőügyeknél is nagyon veszélyes lehet, ha előre eldöntőm, hogy ez és ez a gyilkos, és e feltételezésemhez keresek bizonyítékokat, holott éppen fordítva kell cselekednem, mint bűnüldözőnek...

— Az ön által 1989 decemberében kezdeményezett találkozón pártok, társadalmi szervezetek képviselőivel, személyét ösz- szefüggésbe hozták az AVO-val is...

— Ez beszűkült látásmódra, gondolkodásra vall. A felvetés nevetséges, hiszen — mint ismeretes — az ÁVO 1956-ban megszűnt. Én akkor éppen 14 éves voltam.

— Arra is homályos utalásokat tettek egyesek, hogy több éven át az NDK-ban dolgozott, később pedig itthon a rendőrségen állambiztonsági beosztásban is volt.

— Pontosan nem tudom megmondani, hány tízezer magyar fiatal dolgozott az NDK-ban. E logika szerint akkor mindet hírszerzésre is kiképezték volna? Műszerész szakmunkásként kerültem oda. Később az egyik magyar kolónia vezetője lettem, ami társadalmi funkció volt, s a mieink érdekképviseletét láttam el. Amire célozgatnak néhányan,

arra időm se lett volna, hiszen közben folytattam tanulmányaimat a budapesti jogi karon. Szabadságom idején jártam haza a konzultációkra, illetve vizsgázni.

— Hogyan került végül is a rendőrségre?

— A kérdés inkább az, hogy miért. Beszéltem egy nyelvet, tanultam a jogot az ELTE-n. A munkahelyem, a Mátraaljai Szénbányák azonban ez utóbbiban nem támogatott. Nekik csak tolmácsra volt szükségük, nem jogászra. A rendőrségen viszont épp ellenkezője volt az álláspont, s hívtak is. Mellesleg az NDK- ból való hazajövetelem óta akkor, 1973-ban, már másfél év telt el.

— No és az állambiztonsági szolgálat?

— Alhadnagyként azon az osztályon kezdtem a főkapitányságon. Miután megszereztem a diplomát az egyetemen, 1976- ban a HRFK vizsgálati osztálya helyettes vezetőjének neveztek ki. Megfordultam a bűnügyi osztályon is. Később kerültem a Gyöngyösi Rendőrkapitányságra, ahol azután a kapitányság vezetője lettem.

Innen vezetett az út a megyei főkapitány közbiztonsági helyettesi, majd 1989 decemberében a főkapitányi székébe. A tizennyolc esztendő élményei sorából nehéz egyet kiválasztani. Marad hát a legelsők egyike:

— Egy hete lehettem a vizsgálati osztályon, amikor emberölés miatt érkezett jelzés Egerszalók- ról. Egy Erdélyi nevű kőműves

egyszerűen megfojtotta a feleségét. Mivel addig még nem voltam helyszíni szemlén, s ügyeletes léven magamnak kellett vezetnem, az osztályvezetőmtől, dr. Molnár Lászlót, alezredestől kértem tanácsot. Ő azonban csak annyival engedett utamra, hogy mindent tegyek úgy, ahogy az iskolában tanították. Megérkeztem a lakásba, és nagy meglepetésemre rengeteg vémyomot találtam. Megfojtották az asz- szonyt, s mégis ennyi vér? Mi történt valójában, töprengtem. Lelőtte, elvágta a torkát a férje? A tankönyv szerint minden nyomot pontosan rögzíteni kell! Az óramutató járásával ellentétesen kezdtük a vizsgálatot Csefkó Tamás bűnügyi technikussal és szakértővel. Ő az ajtófélfán vérnyomra bukkant. Rákérdezett: főnök, ezt is eredetben biztosítsuk? Bólintottam. Perceken belül kifűrészelte azt a részt az ajtóból, majd az ugyancsak véres falat tapogatta, s megint érdeklődött: főnök, bontsuk a falat, vagy hívjunk kőműveseket...?!

Egyébként utóbb kiderült, a nő valóban megfulladt, s egy sörösüveg sértette fel a fejbőrét, azért vérzett olyan nagyon.

— Azóta persze tömérdek tapasztalattal gazdagodott. Most 49 évesen mégis a nyugdíjat választotta. Jól gondolom, hogy ez valahol csak bizonyos fajta sértődöttségre vall?

— Szó sincs arról, hogy sértődött ember lennék! Igen mozgalmasan teltek a március óta eltelt hónapok. Sikeres jogtanácsosi szakvizsgát tettem, s megkaptam e foglalatosságra az engedélyt is. Az is tény, hogy felajánlottak nekem két konkrét beosztást. Mégpedig a nemzetközi szervezett kábítószeres bűnözés elleni küzdelem szervezetében. Először a regionális központ vezetői feladataival bíztak volna meg, azután azt szerették volna, ha az országos irányítást vállalnám el.

— Más kapva kapott volna rajta!

— Szakmailag tényleg rendkívül vonzó mindkettő. En azonban elgondolkoztam azon, hogy negyvenkilenc évesen szabad-e az embernek vállalnia olyan funkciót, ami azzal jár együtt, hogy ismételten a pályafutás és a család kerül egymással konfliktusba. Eddig ugyanis a a família

rendre a háttérbe, a második helyre szorult az életemben. Úgy gondoltam, most már nekem kell igazodnom a szeretteimhez. Három gyermekem közül lányaim húsz es huszonegy évesek, a fiam pedig 13 esztendős.

— Azzal, hogy nemrég elvállalta három megye hamarosan mmegjelenő rendőrmagazinjának felelős szerkesztői teendőit, tulajdonképpen kollégák lettünk. Ennek jogán elengedhetetlen a kérdés: hol publikált már eddig?

— Az az igazság, hogy sehol. Az 5-ös magyardolgozatokon kívül nem sok írásom látott eddig napvilágot. De hát szerintem egy ilyen magazin szerkesztőjének elsődlegesen nem az írás a feladata, hanem a lap megjelenéséhez szükséges feltételek megteremtése. Ezért igyekeztem megtalálni mindhárom megyében azokat a hivatásos újságírókat, akik segíteni tudnak ennek a havonta kiadandó lapnak az elkészítésében.

— Valójában miről kívánja tájékoztatni ez az újság az embereket?

— Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád és Heves megye rendőrfőkapitányságai, továbbá bűn- megelőzési alapítványai határozták el a Rendőr-kék című havi magazin megjelentetését. Az alapítók úgy vélik, mindazon bűncselekményekről, amelyek e három térségben történnek, ebből az orgánumból értesülhetnek a leghitelesebben az olvasók. Jegyzőkönyv pontosságú tájékoztatást kapnak az érdekesebb esetekről. Fo elképzelésünk vele: ne vesszenek el a jövő számára azok a tanulságos emberi történetek, amelyek sajnálatosan bűncselekményekbe torkollottak. Ugyanakkor cél annak igazolása, hogy a rendőrségnek nincsenek takargatni valói az állampolgárok előtt, s közelebb kerülni a lakossághoz. A rovatok közül megemlíthetem a Hajdanvolt szép bűnügyek, a Civil a pályán, a Krimiírók oldalai, a Zsarupihenő elnevezésűeket, illetve több oldalon tanácsokkal szolálunk az érdeklődőknek arról, ogyan védekezzenek a bűntevőkkel szemben, miként óvják vagyontárgyaikat. A Rendőrkék első száma terveink szerint szeptember 3-án kerül ki a nyomdagépek alól.

Szalay Zoltán

N

em élünk valami jól, de most azért megadjuk a módját — mondta Vencel a ballagás előestéjén, s bár el sem tudta képzelni, hogy él a Földön olyan ember, aki ki nem állhatja a pacalt, készítettek marhalábszárpörköltet is — biztos, ami biztos. De azért egy percig sem titkolta, hogy mire a legbüszkébb:

— Szereztem pacalt — súgta oda a vendégeknek félóránként, és a fejét sem mozdítva körüljáratta a szemét, hogy vajon mit szólnak az egybegyűltek. Sötétedéskor az unokaöccsét óvatosan félrevonta, együtt vitték át a pacalt két utcányira, a vállalat klubjába — azt is Vencel szerezte meg —, hogy ott ez legyen az ünnepi ebéd.

— Adtam Lajosnak egy demizson bort — dicsekedett —, kevésből kihozom ezt a bulit, a franc fog fizetni egy vendéglőben ezreket, hogy egy nyamvadt szelet rántott húst tegyenek elé.

Vencelnek a nagyobbik lánya ballagott, és ez szemmel láthatóan nagy horderejű dolgokra késztette.

Vencel mindig mindent kevésből kihozott. A lépcsőházuk ajtaján most is falragasz hirdette, hogy egy Opel eladó. Vencel ugyanis két-három havonta Németországba utazott, vásárolt egy tönkrerogyott autót, itthon az autószerelő haver kipofozta, aztán néhány ezer márkáért el lehetett adni.

— Nyer rajta a muksó is, meg én is, az állam meg dögöljön meg, miért nem ad rendes pénzt — mondogatta Vencel, és hogy ki ne ríjon a sorból, magának is totálkáros autót hozott. Kipofozták azt is a haverok.

így aztán Vencel kihúzhatta magát, és ballagási ajándékként lakást vásárolt a nagylánynak. Igaz, előbb eladta a nagyszülők nyaralóját, hiszen úgyis ott van a hobbitelek, elég az.

— Még néhány évig úgysem megy féijhez — morfondírozott Vencel, addig kiadjuk egy vállalkozónak, jó lesz neki irodának. Hol kap most havi hatért egy ekkora kéglit. Persze plusz rezsi.

— Most meleg, egyétek gyorsan, iszogatni ráértek aztán is — kiabált az ünnepi ebédnél Vencel,

amint kihordták a pacallal tömött lábasokat, s ő már jókora adagot pakolt a tányérjára. Akkorra már eldugta a fél üveg Napóleon konyakot, amit szintén az esemény tiszteletére vásárolt dollárért, s néhány perccel azelőtt töltött is mindenkinek néhány deci aperitifet.

— Várjuk meg a Sógort, ne kelljen kétszer tölteni, koccintsunk egyszerre — kérlelte az ünneplő közönséget, azok meg nézegették a párlatot. Bele-belekortyoltak, amíg végre megérkezett a Sógor, és lelkifurdalás nélkül bedobták az italt, némelyiküknek még jól is esett, de már jött a leves és a sárgarépa, hát leültek.

— A többit elteszem a huszonötödikéi bulira — súgta Vencel a Tatának, aki helyeslőén bólintott, és körülnézett, hogy hallotta-e valaki. De senki, csak Anyuka cuppogott bele a csöndbe: — Egyétek, nem zsíros, rágós.

— Mindig ezt mondod — vágta rá az ünnepelt, mire Vencel korholóan tekintett rá, hiszen ballagás ide vagy oda, az ebédezőasztalnál nem illik Anyukával szemtelenkedni.

Huszonötödikén lesz a Sógor névnapja, az is nagy ünnep. A Sógor ugyanis nem egyszerű rokon, a Sógor Vencel társa is jóban-rosszban, együtt járnak Németországba, ő szerezte az autószerelő haverokat, és neki is van egy Opelja.

— Jól mentél féijhez, húgom — szokott tréfálkozni olykor Vencel a vacsoraasztalnál —, a Sógornál fíneszesebb magyar nincsen egész Münchenben.

— Kikészítitek magatokat mind a ketten — mormogja erre mindig a Hugi, és megismétli, amit már annyiszor elmondott huszonötödikén este kilenc tájban. Hogy nem elég nekik a munkahely, a

telek, a kocsi, még hétvégeken Németbe utaznak autóért, régebben Újvidékre konyakért, és már akkor is aggódott, hogy legalább innák meg, mint más normális ember, akkor is nyugodtabb lenne, ha kocsmáznának, csak ezt ne, ezt az állandó ku- porgatást. Tessék megnézni, a Sógornak már ég- beszökő a vérnyomása.

— Cickafarktea, édesem, cickafarktea — mosolyog ilyenkor a Sógor, és megsimogatja hitvese

haját. Megterem mindenütt, itt is van az udvaron. Kiszedek egy csomót, belerakom a forró vízbe, aztán ha akarom, leszűröm, ha nem akarom, akkor meg nem. Ma is ittam reggel egy nagy pohárral, biztos, hogy tökéletes a vérnyomásom.

— Hülye — görbül el erre mindig a Hugi szája, és lassan szedelőzködnek.

Vencel akkor sem esett kétségbe, amikor a Sógornak elromlott a vakuja. Ráadásul éppen a legrosszabb pillanatban, az indulás előtt, nem is sikerült lencsevégre kapnia az ünnepeltet, ahogy a Gaudeamus igiturt dalolja. De hát az ebédet már csak meg kellett örökíteni, hiszen enélkül miképpen lehetne felidézni évek múltán a hatalmas adag pacalt Vencel tányéiján.

— Mosolyogjatok! — mondta a Sógor megkönnyebbülten, hiszen Vencel helyrehozott mindent. A fogashoz kötözött egy hosszú partvisnyelet, arról lógatott egy nagy teljesítményű égőt.

— Mosolyogjatok! — kiáltotta Vencel is, és beült a képhez a pacal mögé. — A túrónak az a vaku, minden technikánál többet ér a finesz, mosolyogjatok! — kuijantott, és a jókedv valóban át is ragadt mindenkire, nevettek a lencsébe és pacalt ettek, marhalábszárpörkölttel.

— Hujuj — csapkodta a térdét nevettében a Tata. — De megünnepeltük a ballagást akkor is, amikor én iskolaigazgató voltam. Egyszer még a megyei oktatási osztályról is eljött egy ember motorral. Apukáim, az annyit ivott, hogy amikor hajnalban ment hazafelé, elütött egy lovat. De olyan szerencsétlenül, hogy ment a gazda előtte a két lovával a vásárba, ez meg pont azt csapta el, amelyiket el akarta adni. Képzeljétek el, még tárgyalás is volt, nekem kellett tanúskodni. Mondtam a bírónak, hogy én megyei tanácstag vagyok, ez az ember feddhetetlen, legyünk megértőek, mindenki megbotlik egyszer, még a ló is. Alig bírtuk felmentetni, de én már akkor is olyan marha voltam, hogy nem a magam érdekét néztem, csak másokért harcoltam. Újra is választottak.

Ettől még nagyobb lett a vidámság, Vencel virágos kedvében még Marika nénit is behívta, a vállalat konyhalányát, akit mosogatásra szerződtetett.

— Nehogy maguk szolgáljanak ki engem, én nem vagyok úr — sopánkodott Marika néni, de azért megivott egy üveg sört.

Nem maradtak későre, Vencelnek másnap korán volt dolga, Németországból hozott alkatrészeket egy ismerős. A pacalt igen dicsérve sétált a társaság Vencelék lakása felé, nyakkendős emberek jöttek szembe is — volt ünnepelt minden családban.

Vencel kempingbiciklivel ment, azzal hozta délelőtt a tálcákat. Szürke öltönyében, csíkos zoknijában kerekezett a járdán, nehéz volt lassan mennie, lépést tartani a gyalogló többiekkel, meg- megbicsaklott a kerék.

— Esküvő van — mondta az ünnepelt. A Városházáról éppen kilépett a menyasszony, sür- gött-fosgott körülötte a násznép.

— Nálunk meg ballagás — válaszolta ingerülten Vencel. — Meg pacal, méghozzá nem is akármilyen. Nem elég neked semmi?

Es egy kicsit meghajtotta a biciklit, de aztán ismét lassított, hiszen idegeskedésre semmi oka nem volt — ő igazán kitett magáért megint.

Kovács Attila

Pacal