Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-15 / 191. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1991. augusztus 15., csütörtök Magyarok vagyunk...! Ez a két szó természetes és természetesen hangzik Magyarországon, azt is mondhatnám, hogy már-már banális kimondani és leírni. Ám, ha körülnézünk a világban, a határaink közvetlen szomszédságában, akkor más, sokkal mélyebb, az ember lelkivilágát megmozgató, felemelő, érzéseket felkorbácsoló értelmet nyer ez a két „banális” szó. Magyarok vagyunk! Hányszor elmondtuk életünkben itt, Erdély vérrel annyiszor megpecsételt földjén: kimondtuk hangosan (ha lehetett), elre- begtük a templomban imádkozás közben, leírtuk (amikor nagy ritkán engedték), s — óh, mily sokszor — könnyet csalt a szemünkbe ez a két szó. Valamilyen csodálatos érzés és lelki megkönnyebbülés ezt a két szót kiáltani a jól szigetelt négy fal között, s mormolgatni az utcán, amikor valamelyik tö- meggyűlésen vagy csoportosulás közepette éppen a fajtánkat szidják, kívánják a pokolba, a kedves édesanyánkat emlegetik, azt a jóságos és számunkra szent asszonyt, aki életet adott nekünk, aki bölcsőnket ringatta, aki nyelvünket a magyar szó kimondására igazította, és aki gyermeki tudatvilágunkban elültette azt az akkor még alig érezhető vallomást, hogy „fiam, mi magyarok vagyunk!” Igen! Magyarok vagyunk! Ereztük ezt akkor is, amikor a lelkipásztor vagy a plébános úr az istenhitet és az emberszeretetet erősítette bennünk, amikor arra tanított, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” és „hogyha kővel dobnak meg, dobj vissza kenyérrel!” Micsoda mély értelmük van ezeknek a kifejezéseknek! Mi itt, az országhatáron túl érezzük és tudjuk ezt a legjobban! Talán ezért is — ha anyagiakban nem is, de legalább lelkiismeretben — gazdagabbak vagyunk, mint odahaza, a trianoni határok között élő testvéreink. Ez a két szó csalt könnyeket a szemünkbe akkor is, amikor — milyen idők is voltak azok! — kikergettek iskoláinkból, botot emeltek reánk, korbácsot suhogtattak, és a többség egyszerű fizikai erejével akartak arra rávenni, hogy elfelejtsük, eláruljuk magyarság- tudatunkat. A bot forgatása, az ostor csattogtatása, a fizikai erő fitogtatása és immár a föld poraiban pihenő édesanyánk felemlegetése kevés volt ahhoz, hogy kiverjék tudatunkból azt az érzést, amelyet édesanyáink az anyatejjel együtt oltottak belénk. Magyarok vagyunk! De ezt a legtöbben mindig úgy ejtettük ki, hogy tisztelettel néztünk arra a sorstársunkra, aki másnak vallotta magát, megsimogattuk, megcsókoltuk román ajkú barátaink édesanyját, hiszen benne is az áldozatos embert, az élet fáját láttuk. Az élet, a sors megtanított arra, hogy tiszteljük egymást, s akkor valaki, akinek ma már a nevét sem írjuk le szívesen, s aki talán a történelem egyik legnagyobb zsarnoka volt, bedobta a jelszót: „Hazudtok! Nem vagytok magyarok!” S egyik napról a másikra megfosztottak attól, ami a legkedvesebb volt számunkra: magyarságtudatunktól. Máról holnapra magyar nemzetiségű románokká váltunk. Sőt olyan változatot is hallottunk, amely szerint a nemzetiségünk sem magyar, éppen csak magyar dialektusban beszélünk. Ez ellen tiltakoztunk, felforrt bennünk a vér. Nem azért, mintha gyűlöltük volna velünk együtt vergődő és szenvedő román sorstársainkat, akik közül nagyon sokat tiszteltünk, sőt szerettünk is. Hanem azért, mert észrevettük, hogy ez az első pimasz lépés ahhoz, hogy elvitassák vagy elrabolják magyarságtudatunkat. S az első lépés volt afelé, ami végső fokon csak a fasiszta színezetű gondolkodáshoz, filozófiához vezethet. Magyarok vagyunk! S emiatt óh, de hányszor szenvednünk kellett. Ettük a megalázást, a lenézést, a becsmérlést, a társadalmi mellőzés savanyú kenyerét. Elfogadtuk a valódi és a képzelt pofonokat, lenyeltük azokat a vádakat, amelyekkel a rádióban, a tévében, egyes szélsőséges sajtótermékekben ma is vádolnak bennünket, tudomásul vettük, hogy mi felelünk távoli elődeink vélt vagy valódi bűneiért, hogy nekünk kell lakolnunk most azért, amit a történelem folyamán a románság ellen mások (esetleg éppen nem magyarok) elkövettek, mi vagyunk a bűnbak, akiket bármikor előráncigálhat- nak, ha takargatni, leplezni kell az ország súlyos belső bajait, ha indokolni kell a Nyugat-Romániá- val szembeni közömbösségét. Egyes szélsőséges erők szerint mi vagyunk az ország átka és szennye, mindennek a megrontói. Szóval hát így állnak a dolgok, de... ugorjunk csak egy lépést! Magyarok vagyunk! A legtöbben — hála édesanyánknak, iskolánknak, tanítóinknak, tanárainknak, lelkipásztorainknak és erős elszántságunknak — ékesen, szépen, sőt szabatosan beszélünk magyarul, küzdünk magyarságtudatunkért, és akkor ott a magyar óhazában (ha átjövünk, ha belefáradva a sok küzdelembe és megaláztatásba, valamelyikünk áttelepül) szinte gondolkodás nélkül reánk sütik: ezek a románok! Lenyeljük! Mert nyelni volt időnk megtanulni, s keserűségünket is immár gépiesen magunkba fojtjuk. Hiszen így kellett tennünk a tőlünk elvitatott szülőföldünkön, Erdélyben is. Ismételten és kellő nyomatékkai hangsúlyozzuk: nem, nem gyűlöljük román testvéreinket! Azokat sem, akiket a sors arra késztetett, hogy sok honfitársunkkal együtt ott, magyar földön próbáljanak új életet kezdeni. Aggódunk értük, és sok sikert kívánunk nekik is! De azért ne helyezzenek bennünket egy kalap alá! Egyik áttelepült magyar honfitár- .sunknak sem esik jól, ha — esetleg pusztán felületességből vagy nagyvonalúságból — ott is önkényesen megváltoztatják nemzetiségét. Persze az érintett édesanyák azért még aligha fordulnának meg sírjaikban... Ami pedig az áttelepült vagy az odaát csatangoló, új életet kereső magyarjainkat illeti, talán megnyugtatja őket az, hogy ez az utolsó, fájó megkülönböztető jelző, amit magyarságtudatukban megsértve még le kell nyelniök. Lám, emberek, ezért nehéz ma az egész világon — sajnos, itthon és otthon is — magyarnak lenni! S a csodálatosan finom foszlós magyar kenyeret talán ezért nyeljük le olykor kissé keserű szájízzel mi, a nyelvünket oly szépen és csodálatos megilletődés- sel beszélő „őshonos románok”... Okos György Kolozsvár HANG-KÉP Nemes küldetés Napjaink gondoktól gyötörtek. Lassan csömöriünk a csiga- lassúsággal vánszorgó rendszer- változástól, az elveiket forintra cserélő köpönyegforgatók egyre növekvő hadától, s valamennyi, jövőnkért aggódó polgárt foglalkoztatnak a mindmáig megoldatlan kérdések. A Vasárnapi Újság legutóbbi száma megint felidézte az 1956- os forradalom és szabadságharc bukását követő barbár, bosszúszomjas megtorlást, pontosabban a salgótarjáni vérengzést. Ezúttal a hajdani sértettek, üldözöttek képviselője érvelt. Nem indulatoktól fűtve, hanem higgadtan, tárgyilagosan. Hangsúlyozta: a sortüzet provokáció előzte meg: a pufajkások megtévesztő telefonokkal csődítették össze a fegyvertelen tömeget, hogy aztán ártatlanokat lőhessenek le a leszámolni kívánók. Ez szerinte — kimeríti — a népirtás fogalmát. Emlegette a felelősségrevo- nást, de nem a leszámolást. Azt kérte, hogy a vétkeseket állítsák bíróság elé, ám az ítélet végrehajtása — tekintettel arra, hogy idős emberekről van szó — maradjon el. Az érintettek csak az erkölcsi megbélyegzés súlyával büntettessenek. Megfogalmazta: az egykori üldözöttek etikai és anyagi kárpótlása nem halasztódhat tovább. Szimpatikus volt az effajta megközelítés, mert a múlttal való objektív szembenézést sürgette az, ami az ilyen esetekben még várat magára. Emiatt szakadnak fel sűrűn a rosszul hegedt sebek, s ezért hibádzik mindkét oldalon az oly rég óhajtott megnyugvás. Nézeteink ugyanis — ez a demokrácia lényegéből fakad — különbözhetnek, de az öldöklést semelyik oldalon se indokolhatja semmi. Az igazságérzethez ötvöződik a Szép iránti vonzalom. A hét költője ezúttal Radnódi Miklós. Csak dicséret illetheti az állandó rovat „gazdáit”, hogy vállalkoztak a mostanság nem éppen közkedvelt líra hamisítatlan kincseinek tolmácsolására. Missziójuk mbotos küldetés, hiszen kitartóan munkálkodnak azért, hogy az esztétikai élmények révén mind többen gazdagodjanak, jobbuljanak. A mártírpoéta verseit a tragikus sors érlelte gyöngyszemekké. Az antik ritmus reguláin átsüt az eredetiség, a fájdalom. Innen fakad a jelzők, a képek talán senki másnál sem tapasztalható fegyelmezett ereje, szenvedelmes mértéktartása, megtisztító varázsa. Mindannyiunkat megértőbbé formálva... Külhoni példa A már törvényszerűen szürkévé, igénytelenné vált tévés kínálatból legfeljebb a külhoni fogadtatású filmek tűnnek ki. Sajnos, ezekkel általában szűkmarkúan bánnak. Augusztus 11-én este a Csak egy gigoló című NSZK alkotást láthattuk. A tisztes szándékú mű aligha minősíthető remeklésnek, mégis figyelemre méltó, hiszen azt elemzi — egy életpálya tükrében —, hogy az első világháború utáni Németországban miként alakult ki a fasizmus, amely csak jelképeinek színében és mjptázatá- ban különbözött az oroszországi, a sztálini bolsevizmustól. Főhőse, a frontról hazakerült fiatal katonatiszt nem leli helyét a társadalomban. így aztán előbb a jobboldali szélsőségesek táborába vetődik, majd szépfiúi adottságait, férfiúi képességeit bocsátja áruba. A következmény érthető: a csőd, a fizikai megsemmisülés. Ide vezetett az érzelmi eltompulás, az örök életű ideálok iránti érzéktelenség. A kórtünet jelenünkben igen ismerős, némi adaptálással tanulságként is értelmezhető. Az intelem hatásosabb lenne, ha a mondandóhoz tökéletesebb formai köntöst szabtak volna. Sajnos, a stáb tagjai alig hagyták maguk mögött a középszerűség lépcsőfokait. A lagymatag forgatókönyvből fakadt a cammogó, a nemegyszer unalmat fakasztó cselekmény. Szerencsére az operatőr hivatása magaslatán állt, enyhítve alkalmi csalódottságunkat. Ettől függetlenül a magyar kollégák jelentkezhetnének ennél a gárdánál. Méghozzá alapfokú tanfolyamra... Pécsi István Laikusok evangelizációja Mi hat az utca emberére? Az Egri Főplébánia és a Hírlap közösen és előrehozottan rendezte meg a Szent István-na- pi ünnepélyt. Még tavaly is utópisztikusnak tűnt volna, hogy a város főterén, a székesegyház és a Líceum között hatalmas feszület álljon, rajta egy stólával, és ennek a keresztnek a jegyében művészek, együttesek, színészek, zenészek, sőt táncosok adjanak műsort, Szent István köszöntésére. Megszólalt Liszt műve, a Tu es Petrus a miskolci Minorita-templom és az Egri Bazilika együttes kórusának és az Egri Szimfonikus Zenekarnak előadásában (Gémesi Géza vezényelt). Ez a nagyszabású alkotó mintha bevezetőként teremtett volna hangulatot azokhoz a dallamokhoz, szövegekhez, amiket a fellépő kisebb-nagyobb csoportok a Mária-tisztelet elmélyítésére idéztek a mozgalmas magyar századokból. Kodály, Bárdos, Halmos csak feldolgozói, „ájtatos utánérzői” annak a lelkűidnek, amit itt kifejtettek az énekek, a történelem és a nép lelDr. Seregély István egri érsek póztalan közvetlenséggel állt a művészek közé (Fotó: Perl Márton) ke által megőrzött szövegek, dallamok alakjában. Ötvöződtek ebben a műsorban Palestrina-, Schubert-alko- tások is — talán a gyors előkészületek okából —, de a lényeget nem borították homályba: a kis közösségek tömörültek ez alkalommal, olyan helyre evangeli- zálni, és olyan meggyőző, hiteles mondani valóval vallomást tenni, amire megállt az utca embere. Gondolom, világnézetre való tekintet nélkül odafigyelt erre a több mint négy órán át pergő programra az is, aki sem a latin nyelven megszólaló műveket nem értette — nemcsak a nyelvi nehézség miatt —, de a magyar szövegű alkotásokból is csak any- nyit, hogy a dallam ismerős lejtésű és olyan lelkiséget áraszt, amit eddig ezen a grandiózus építészeti alkotásoktól körülvett téren ez idáig nem hallhattak. Végigültük a kissé roggyant parki padokon ezt a délutánt és estét, aminek főmotívuma az áhítatból, hitből táplálkozott. Azokból a nemes veretű dallamokból és szövegekből, amiket eleink századokon át hitük, önmaguk kifejtésére használtak, ünnepi óráikban. Vannak, akik utólag is kételkednek abban, hogy ezeket a dalokat akár Szvo- rák Katalin, akár az együttesek sikerrel énekelték. Vitatkozhat- nékja támadhat némelyeknek arról, mit fogalmazott meg az egrieknek ezen az estén Karol Woy- tila elmélkedéssorozata, vagy az egri érsek, dr. Seregély István, aki egyszerű reverendájában, póztalan fellépésével, ám tartalmas köszöntőjével vállalta a pó- diumi szereplést, mint aki a hit,' az evangélium terjesztése kedvéért állt be a művészek közé, hogy a megalapozódó testvériséget szolgálja, hangjával és papi funkciójával együtt. És az utcai emberek — több száz fős tömeg — állva, szétszórtan, ülve, félfáradtan végighallgatták, tapsolták az igehirdetést művészetbe ágyazottan: azt az elmélkedéssort, amit a Gárdonyi Géza Színház művészei felkínáltak nekik Karol Wojtylától. Önfeledten tapsoltak, amikor a nyíregyházi Primavera balettegyüttes — mintegy az evangélium illusztrációjaként — öt képből álló oktatást táncolt a tisztaságról, a szerelemről, a háborúról, az Agnus Deiről, a keresztre került Jézusról és a Hit nyugalmáról, szent békéjéről, ami eltölti a hívő embert, belső életének, a lét misztikumának az igazságáról. Sillye Jenőis, együttese is a laikusok átélt hitével, lelkesedésével vett részt az igehirdetésben, csatlakozván azokhoz az istenes elődökhöz, akik ébren tartották a magyarság Máriás hitét, buzgalmát, jóságát — évszázadokon át, a jövő érdekében. Az úttörő szándék apróbb rendezési hibáival együtt nagyszerű kezdetnek kell ezt az ünnepséget minősítenünk, mert tisztaszívű emberek szóltak a tisztaságról, olyan megkérdőjelezhetetlen szövegek fényénél — az evangélium, a himnuszok és népénekek varázslatosságával —, amire a nyári este utcai serege szünetet tartott sétájában, szórakozásában. A laikusok hitvallásának emlékezetes óráit éltük át Egerben, a Bazilika tornyainak árnyékában. (farkas) r „Úgy gondolom el, hogy összetartja a világot” Ahogy a terpesi asszony várja a pápát Ezt a kendőt hímezte a Szentatya számára (Fotó: Perl Márton) Vallásos asszony a terpesi Végh Menyhértné. Nagyon tiszteli és váija II. János Pál pápát, ahogy a falujában nagyon sokan mások is. Szerette volna közelebbről látni, a plébánián be is jelentette, hogy igényel a szentmisékre belépőt, de aztán rájött: sajnos, mégsem mehet. Trombó- zisos a lába, s fel is hívták arra a figyelmet, hogy óvakodjon az elindulástól, aki beteg. Azon törte a fejét, hogy azért valahogy ő is tudjon valamit mondani, adni a Szentatyának. Hímzett egy Veronika-kendőt, s írt egy verset. Az egri érseki irodán keresztül kívánta eljuttatni kedves ajándékait, onnan igazították el szerkesztőségünkbe, hogy adjuk közre ezeket a sorokat. Nem iskolázott költő műve ez, de mégis érdemes arra, hogy néhány pillanatig erre a nyugdíjas, falusi asszonyra figyeljünk: „Kedves Atyám, midőn átlépted magyar hazánk határát, / ezt a nagy örömet ki sem mondhatnánk. / Ahogy most lábad magyar földre lépett, / áldja meg az Isten a Te érkezésed. / Szórjad áldásodat a magyar népre / Kérjed Istent, hogy könyörgése jusson fel az égbe. / Lépteid nyomán most áldás fakadjon / Isten szolgája égbe kiáltson. / Bármerre jársz Atyánk, a széles világban / Fáradságos, nehéz utad ne legyen hiába.” Véghné nagyon igazságos és rendes embernek tartja II. János Pált, aki az életét is feláldozza hitéért. Felemlegeti a merényletet is, amely nem tette visszahúzódóvá a pápát. Úgy tartja, hogy az emberek a régi rendszerben is vallásosak voltak, de most sokkal nyíltabban tehetik. A pápa szereplét úgy gondolja el, hogy ő az, aki összetartja a világot, ő Krisztus helytartója. Hallgatnak rá, szeretik őt, csak az gyűlöli, akinek elment az esze, vagy nem tökéletes. A magyarországi útjától azt várja, hogy hátha megváltoztatja az emberek gondolkodását. Az életünk többnyire csak rohanásból és munkából áll, aztán mégiscsak elmegyünk a túlvilágra. A harácsolás helyett meg kell tanulnunk másokért élni. A néni bárhol is jár, bárhol is utazik, mindig szívesen segít másokon. Akkor érzi, hogy nem mentek el évei piotyán a Földön. Úgy látja, hogy nemcsak az idősebbek, de a fiatalabbak is egyre inkább kötődnek a valláshoz. Már Terpesen is viszik a zászlót a körmeneten, és négy újat is készíttettek. Máig emlékezetesek számára a régi búcsúk, amikor a fél falu elindult Mátra- verebélyre, Úr kúpjára, s énekeltek, együtt voltak. Mint hímzőasszony és dalos, a népművészet mestere, sokszor énekelte a hajdani dalokat. Most a tévé elé szegeződik, hogy meglássa azt az embert, akitől oly sokat vár egész népié számára. Boldog, hogy megérhette, hogy a pápa magyar földre lép... (gábor)
