Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)

1991-07-30 / 177. szám

HÍRLAP, 1991. július 30., kedd SPORT n Korlát ( olt Rendezés Haragszomrád. Móczár és Cserkuti mosolyszünete (Fotó: Szántó György) A bonyodalom akkor kezdő­dött, amikor szombaton az első „éles” futamban Klink János ki­szakította Ford Sierrájával a rajt utáni kanyarban a korlátot. Sze­gény pilóta, majd sírva fakadt, miközben vontatták a depóba a megrongyolódott kocsit. Szeren­csére a nézők nem sérültek meg a balesetnél — meglehet, a veszé­lyes külső íven elég sokan bá­mészkodtak, várták a kanyarban felbukkanó kocsikat. Az ezt követő második „kört” annak rendje és módja szerint el­indították, s a verseny a csúszós pálya, a szakadó eső ellenére rendben, újabb koccanás, pa- lánkromboiás nélkül lezajlott. A meglepetés másnap követ­kezett. Ott, ahol Klink kocsija ki­szakította a korlátot, minden ugyanúgy maradt. Mivel a hibát nem javították ki, a versenyigaz­gató és a szervezők bejelentet­ték: a balesetveszély miatt nem vállalják a felelősséget, vagyis a vasárnapi futam elmarad. Futótűzként terjedt a depó­ban a hír. Ki így, ki úgy reagált. Volt, aki beleegyezett volna a döntésbe, míg sokan amellett voksoltak, hogy vállalják így is a versenyt. Hogy komolyan gon­dolják, aláírásokat is gyűjtöttek azoktól a pilótáktól, akik hajlan­dóak lettek volna korlát nélkül is elrajtolni. A hangadó érthető módon Móczár Péter \olt, aki előző nap legyőzte Cserkutit. Neki fontos volt a verseny, hiszen vasárnap is esett, így arra számított, hogy is­mét nyer, s ezzel övé lesz a bajno­ki cím. Móczár nyomdafestéket nem tűrő szóáradatot Zúdított a rendezőkre és Sándor István ver­senyigazgatóra. Móczár még azt is felvállalta, hogy ha kell, a saját költségére kijavíttatja a korlátot, csak ne kelljen a futamot törölni. Az incidensre nem is érdemes tovább a szót fecsérelni, hiszen végül is a korlátot megcsinálták, a verseny nem maradt el. A köz­játék annál több bosszúságot okozott a versenyzőknek és a né­zőknek, hogy mást ne említsünk, tetemes késéssel kezdődött az aznapi program. Pedig a herce­hurca elkerülhető lett volna. Tisztában vagyok azzal, hogy mint minden sportban, az autó­sportban is vannak szabályok. De kérem, ha ennyire mereven ragaszkodunk az íráshoz, akkor már szombaton félbe kellett vol­na szakítani a futamot, hiszen már akkor megrongálódott az a bizonyos korlát. Mert így joggal tűnhetett szőrszálhasogatásnak a vasárnap reggeli merev állás­pont. De ha végképp ragaszko­dunk a korlát helyreállításához, ehhez nem lett volna elég a szombat délután vagy a vasárnap kora reggeli időszak? Hogy azt már ne is említsem, hogy két ver­senybíróval át lehetett volna hi­dalni az egész problémát, akik erre a részre nem engedtek volna be nézőket. Biztos vagyok benne, hogy lett volna még jó pár kézenfekvő, pofonegyszerű megoldás, ahe­lyett, hogy kerek perec kijelen­tették: nincs verseny. Az ember hajlamos arra, ha valami problé­mát nem a logika szerint oldanak meg, még azt hiszi, hogy hátsó szándék, ilyen-olyan érdek mo­tiválja a döntéseket. Mert érzésem szerint a ver­senyigazgatónak és a rendezők­nek — már akit illet — épp azért kellett volna fáradoznia, hogy az egyébként is kurtára sikeredett hegyi bajnokság parádsasvári fu­tama ne csonkán érjen véget. Az újságíró ugyanis meghall­gatja a magyarázkodást, a kifo­gásokat, de a közönséget, a né­zőket ez cseppet sem érdekli. Ók, dacolva a szakadatlanul öm­lő esővel, versenyt akartak látni, és nem cirkuszt. B.F. Emiatt a korlát miatt állt több órát a verseny Labdarúgótorna Kuntapolcán Vízicsatában második az ESE A hét végi események sorába tartozott egy tőlünk száz kilomé­terre, de mar a határ túloldalán, Szlovákiában megrendezett lab­darúgótorna is, ahová ismét meghívást kapott az Eger SE NB Il-es csapata. A kétnapos viadal nagy esemény a mindössze hét- szaz lelket számláló Kuntapol­cán, ahol a község szinte vala­mennyi munkavállalója a mag- nezituzemben dolgozik. Ez a gyár közel náromezerféle cikket miit elő, tudtuk meg Me­zei Viktor igazgatótól, aki arra a kérdésre, hogy mégis mondjon néhány dolgot, így válaszolt: — Egyszerűbb, ha azt fele­lem, a rakéta és a hajócsavar ki­vételével mindennél foglalko­zunk. A falu sportja is e vállalaton nyugszik, amelynek olyannyira van munkája, hogy nem is győz eleget tenni a megrendelések­nek. Már itt sem újdonság, hogy a sportegyesület vállalkozik. A munkaidő letelte után, akinek pénzre van szüksége, a klub „gmk-iában” tehet ra egy lapát­tal. A nászon az egyesületé, ami egy évben több mint kétmillió korona. Ebből a pénzből nemcsak a körzetiben futballozó focisták részesülnek, hanem a kerékpá­rozók, a teniszezők, a röplabdá- zók és a sakkozók. De tetemes összegbe kerül a létesítmény, a fedett lelátóval, világítással(l) ellátott stadion fenntartása is. Gondos kezek tartják rendben a pályát és környékét. Ha lehet, a gyepszőnyeg még simább, még masszívabb volt, mint egy évvel korábban. Talán hihetetlenül hangzik, sehol sem volt kikopva, egy bucka nem sok, annyit se le­hetett felfedezni a játéktéren. A vendégszerető helyiek most is kitettek magukért. Sajnos, az időjárás alaposan keresztbe húz­ta a számításaikat. Pénteken és szombaton hatalmas zápor zú­dult a falura, majdhogynem al­kalmatlanná téve a pályát. Itt-ott bokáig ért a víz, de mit volt mit tenni, a lelátó megtelt, így elkez­dődött a torna. Az ESE a szlovák elsőligás Jolsvával mérkőzött meg a dön­tőbe jutásért. A piros-kékek a kö­vetkező összeállításban kezdtek: Bodolai — Vojtekovszki, Csen­des, Csűri — Lengyel, Vadicska, Jávorszki, Aranyos — Berecz, Kormos, Nagy G. A félidőben csereként állt be: Csató, Szerda­helyi, Fodor, Oláh és Póta. A víz áztatta, rendkívül csú­szós pályán az egriek jutottak ve­zetéshez a 31. percben. Lengyel laposan indította Nagy G.-t, aki egyet tolt a labdán, majd tizen­egy méterről a hálóba helyezett. A második félidő elején egyenlí­tett az ellenfél, egy kapu elé ívelt labdára Póta nem mozdult, így az egyik csatár a hálóba fejelt. Végül a tizenegyesek döntöt­tek az Eger javára. Másnap a döntőben a cseh el­sőligás Slusovicával mérkőzött meg az ESE. Az eső most sem kí­mélte a pályát, így a találkozó in­kább vízicsatához, mintsem lab­darúgómeccshez hasonlított. Varga Zoltán edző a csapatkere­sés jegyében erre a mérkőzésre más összetételű együttest kül­dött a pályára: Póta — Lengyel, Csendes, Csató, Csűri — Mirkóczki, Oláh, Baranyi — Csőke, Fodor, Vadics­ka. A félidőben beállt: Nagy E., Aranyos, Jávorszki, Nagy G. és Bodolai. Az erőtől duzzadó, kétségte­lenül jobb csapat benyomását keltő Slusovica 2-0-ás félidő után 5-0-ra legyőzte az ESE-t. — Az első pillanattól kezdve letámadásos taktikát alkalma­zott az ellenfél — összegzett az edző. — Tanultunk ebből a mér­kőzésből, és néhány játékosról tisztább képiét kaptam, ami a végleges csapat kialakítása szemjxmtjából fontos tényező. Alakul a stabil kezdő tizenegy, igaz, még majd egy hónap hátra­van a rajtig. Addig is folytatja az előkészü­leti mérkőzéseket a csapat. Ma délután négykor a Bélapátfalvát, holnap fél otkor a Nagyrédét fo­gadják az Északi sportpályán. Elsején már a stadionban, az MVSC-vel mérkőznek 15 óra­kor. A hét végén pedig a Marlbo- ro-kupa vár a csapatra, három NB I-es gárda társaságában. (budai) Volt egyszer egy Agria — Controll-kupa... Hittem is, meg nem is Pócsik Dénesnek, amikor tavaly a sike­res, hat válogatottat felvonultató vízilabdatoma után azzal ke­csegtetett, hogy lesz ez még jobb is, jön még Egerbe nyolc-tíz or­szág nemzeti csapata is. Ugyan kérem, micsoda délibábkergetés ez? Hogyan jönne ide, ebbe a 66 éves, meglehetősen lepusztult uszodába egy előkelő mezőny? — szólalt meg bennem a kétke­dés hangja. Ha hatan összejöt­tek, miért ne sikerülne akár tíz nagymenő gárdát is összetrombi­tálni? — ellenkezett a bizakodás. Sokáig szinte csak cémaszá- lon lógott az idei torna sorsa. Sürgősen szponzort kellett talál­ni, mivel a privatizáció előtt álló Egervin már nem vállalhatta egy ilyen nagyszabású viadal meg­rendezésével együtt járó költsé­geket. Végül a fővárosi Controll Rt. látott üzletet a dologban, he­lyi szinten pedig az Egri Do­hánygyár vállalta magára a me­cénás szerepét. Karbantartó bri­gádjuk — amennyire lehetett — rendbe hozta az uszodát. A régi, préselt falemezből összetákolt bódét lebontották, újat, az esőtől jobban oltalmazót áhítottak a helyére. Mint utóbb kiderült, nagy jót cselekedtek a versenybí­rósággal, mert ha marad a régi tákolmány, a szombati mindent elsöprő felhőszakadásnál bizo­nyára bőrig ázott volna a zsűri. Aki nem volt rest, és végignéz­te az ötnapos rendezvény 25 mérkőzését, az kétféle érzéssel küszködött. Néha bosszanko­dott, hogy túl gyorsan múlnak a percek, máskor meg nem győ­zött az órájára pislogni. Ezek az érzések persze mindig igen szub­jektivek, de hát szemfényvesztés lenne azt állítani, hogy ez a torna az első perctől az utolsóig tele volt izgalommal, érdekességgel. A csoportbeosztás nem sikerült valami szerencsésen, legalábbis a nézők szempontjából. A „B” csoport lényegesen erősebbnek bizonyult az „A”-nál, ez utóbbi­ba sorolták be válogatottunkat is. Az még önmagában nem lett volna baj, hogy az utolsó pilla­natban az Egyesült Államokat csoportunkban felcserélték a spanyolokkal, mert arra senki sem számíthatott, hogy az ibéria­iak a juniorcsapatukat küldik el. Ezért kellett menet közben meg­változtatni a torna programját, mert a tévések a Magyarország- Görögország összecsapást akar­ták közvetítem, gondolván, hogy a görögök nagyobb ellenállást fognak kifejteni, mint a spanyo­lok. Nem így történt... Kétségte­len, hogy a döntőbe a két legjobb együttes került, de a sportszerű­ség azért megkívánta volna az A tornagyőztes magyar válogatott (Fotó: Szántó György) erőviszonyokra jobban tekintet­tel lévő besorolást. Ennek lett kárvallottja például a szovjet csapat, amely az „A” csoportban minden bizonnyal az elődöntőbe jutott volna, így azonban még azok a görögök is megelőzték őket, akiket tíz meccsből tízszer megvernének. A fentiek igazát támasztja alá, hogy a szombati helyosztókon — a döntő kivéte­lével — a „B” csoportosok dia­dalmaskodtak. A finálé remek csatát hozott, a fordulatokban bővelkedő össze­csapáson megérdemelten győ­zött válogatottunk. Csakhogy, míg a "Világkupa-győztesnek va­lamennyi csoportmérkőzésen meg kellett izzadni a győzele­mért, addig a mieinket csupán az ausztrálok állították komoly próbatétel elé, a görögök, franci­ák és a spanyolok egész egysze­rűen nem voltak velünk egy súly­csoportban. A döntőt pihenteb­ben játszhatták, a hazai környe­zet is előnyt jelentett, vagyis a si­ker egyáltalán nem meglepő. A díjkiosztás előtt arra kértük Gallov Rezső helyettes államtit­kárt, az OTSH elnökét, hogy né­hány mondatban összegezze a látottakat. — A vízilabdázás hamisítat­lan ünnepe volt ez az ötnapos torna. Külön öröm számomra, hogy ezeknek a mérkőzéseknek Eger adott otthont, hiszen a he­vesi megyeszékhely még mindig a póló fellegváraként él a köztu­datban. Nekem is több sportba- rátom lakik ebben a szép város­ban, köztük Ringelhann Gyuri és Pócsik Dénes. A döntőről csak annyit mondhatok, hogy a fiúk a legjobban időzítették ezt a diadalt az athéni Európa-baj- nokság előtt. A Világkupa-győz­test téidre kényszeríteni minden körülmények között rangot je­lent. A rendezés pergő ritmusú, az időpontokat betartó voh. Az Eger SE úszó- és vízilabda-szak­osztálya jó partnernak bizonyult a torna sikeres lebonyolításában. Remek ötlet volt a gólok utáni vidám, buzdító dallamok beját­szása, kár, hogy pont vasárnapra beázott az erősítő, és — tartalék hiányában — zene nélkül marad­tak a csapatok. A póló mindenkit hatalmába kerített ezen az őt napon, de leg­főképp a gyerekeket. Új divat ütötte fel a fejét a medence part­ján, az aláírásokkal borított fehér póló. A gyerekek filctollal és tri­kóval a kezükben vadásztak az autogramokra, és nem volt ne­héz dolguk. Olimpiai és világbaj­nokok, világszerte ismert és elis­mert edzők nyüzsögtek a me­dence környékén. Többek kö­zött láttuk Rusorán Pétert, Mol­nár Endrét, Kásás Zoltánt, Mayer Mihályt és Pozsgay Zsol­tot, hogy csak a magyarokat em­lítsük. Egyikőjük — élesszemű srác lehetett — az újságírót is kiszúrta magának, nem tudni, milyen öt­lettől vezérelve. Mikor orrom alá tartotta a tollat, annyira megle­pődtem, hogy odakanyarítottam a nevem. Csak később jöttem rá, hogy biztosan összekevert vala­kivel... Vasárnap délután csendesült el az uszoda, de már mindenről múlt időben kell írnunk. Ami vi­gasztaló: nem tűnt el az egész nyomtalanul, az élmények bizo­nyára még sokáig élnek a szurko­lókban. Ha majd kezdenek el­halványulni az emlékek, akkor betérhetnek a polgármesteri hi­vatalba, ahol vethetnek egy Pil­lantást a díszes serlegre. A ma­gyar válogatott csapatkapitánya ugyanis atadta a kupát a város polgármesterének, hogy az erre járókat és az itt élőket emlékez­tesse arra, mennyire szereti ez a város a vízilabdát. Finnél neme­sebb zárszó nem is lehetett volna. Buttinger László Öröm spanyol módra Nem sok izgalmat tartogatott a legrangosabb profi kerékpáros körverseny, a Tour de France va­sárnapi befutója. A 13. szakasz óta élen állt spanyol Miguel In- durain összetett sikerét nem ve­szélyeztette senki a 22., utolsó szakasz céljánál, a Champs-Ély- sées-n. A Tour történetének negyedik spanyol bajnokát több száz honfi­társa várta a Diadalívnél, Spa­nyolország francia nagykövete pedig fogadást adott este a di­csőségben fürdő Indurain tiszte­letére. Örömünnepet tartottak a 27 éves sportoló szülővárosá­ban, a Pamplonához közeli, észak-spanyol településen, Villa- vában is. A városka 7500 lakosa vasárnap a tengerparti fürdőzés helyett a tévé képernyői előtt szo­rongott, Indurain győzelmét kö­vetően pedig pezsgő folyt Villává utcáin. A varos vezetői már beje­lentették, hogy „Mijpielon” dia­dalát megörökítendő, az egyik ut­cát a bajnokról nevezik eL Totónyeremények A Szerencsejáték Rt. tájékozta­tása szerint a totó 30. játékhétére 2.188.431 darab szelvény érkezett be. A nyeremények: 13 plusz egy találatos szelvény 2 darab, nyere­ményük egyenként 2.022.110 fo­rint, 13 találatos szelvény 2 darab, nyereményük egyenként 982.168 forint, 12 találatos_ szelvény 129 darab, nyereményük egyenként 20.303 forint, 11 találatos szel­vény 1563 darab, nyereményük egyenként 1676 forint, 10 talála­tos szelvény 11.583 darab, nyere­ményük egyenként 339 forint.

Next

/
Thumbnails
Contents