Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)
1991-07-27 / 175. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. július 27., szombat „Ez a társadalom nem kíván valamifajta szélsőség mögé felsorakozni" Beszélgetés Surján László népjóléti miniszterrel, a KDNP elnökével Az elmúlt hét végén — mint hírül adtuk — Egerszalók vendége volt Surján László népjóléti miniszter, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke. Hangsúlyozta, hogy magánemberként jött, s valóban: a négynapos lelkigyakorlaton résztvevő katolikus fiatalok közé ült, hallgatta az előadásokat, a beszélgetéseket, majd maga is a pódiumra állt. Beszéde illeszkedett az ottani hangulathoz, a keresztény közéleti ember szólalt meg, aki aggódik hazája sorsáért. Megfogalmazta a kereszténység szociális alapelveit, s hangsúlyozta: tart a közönytől, attól, hogy az emberek ülnek a tévé előtt, miközben „átzúdul rajtuk a történelem”. Pedig — fűzte hozzá — „szomjas a föld” a maradék kereszténységre. Mély hittel, s emberséggel megfogalmazott szavai után kértünk tőle interjút. T isztelt miniszter úr! Nagyon keserűen fogalmazott a magyar politika jelenlegi helyzetéről. Ügy érzi, hogy a jelenlegi vezetés elvesztette vagy meg sem találta azt a társadalmi bázist, amely megfelelő hátteret jelenthetne számára? — Ez így egy kissé erős, mert hiszen ez a politikai gépezet működik, akadnak emberek, akik „bele- szálltak”. De az kétségtelen, hogy a politika, pontosabban a közélet iránti érdeklődés lanyhult. Nem született meg a magyar társadalomban az a fajta állampolgárifelelősség, amely például a szavazásokban való részvételben jelenik meg. Ebben van egy visszahatás. Éveken át mindig 98,7 százalékosak voltak a szavazási eredmények, mert féltek az emberek el nem menni. Most otthon maradhatnak. Már nagyon világosan látszott ez az őszi helyhatósági választások meglehetősen alacsony részvételi arányán. Most ennek is megvan a maga eredménye. A polgárok nemigen bíznak az önkormányzatokban, tudniillik nem ők adták a voksaikat rájuk. Dühösek is egy kicsit, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy ők szeretnék. Valójában majd a következő választásokon tudják legközelebb érvényesíteni akaratukat. Nagyon fontos, hogy rájöjjenek: a döntésükön nagyon sok múlik. Ez még nincs benne a levegőben. — Ezek szerint azt szeretné, hogy lényegesen átpolitizáltabb legyen az életünk? — Én nem arra várok, hogy minden magyar ember párttag legyen, s mindenki tülekedjen valami közéleti feladatért. De arra viszont igen, hogy érezze át a maga helyén annak a súlyát, hogy mikor mit mond, mit tesz, és az hogyan hat az egészre. Botrányos az, hogy egy választási körzetben nem is tudom, hányadik próbálkozásra sem jön össze elég választó az eredményes szavazáshoz. Ezen nem úgy kellene segíteni, hogy akkor nincs is szükség olyan létszámra, hanem úgy, hogy elmagyarázzuk: a te életedről van szó, meg a fiadéról! — A másik nagyon hangsúlyos és szintén keserű megfogalmazása az adómorálra vonatkozott. Mint népjóléti miniszter, naponta érezheti annak a súlyát, hogy például a társadalombiztosítási járadékok töredéke érkezik be, mert a többit vagy nem fizetik, vagy a fekete gazdaság bugyraiban tűnik el. Vádlóan jelentette ki: az, aki ilyen visszaélésben vétkes, „saját anyja nyugdiját lopja el”. Még azt is hozzáfűzte, hogy az adózás a „keresztény szolidaritás megnyilvánulási formája.” Ennyire sötétnek látja ezt a helyzetet? — A „keserű” szót ebben az esetben is elutasítom. De azt igenis vallom, hogy rá kell jönnie mindenkinek arra, hogy az állam az ő része. Az államnak nincs önálló vagyona és akarata, a lakosság többségének szándékát hajtja végre. Ezt abból a pénzből teszi az államgépezet, ami az egyes emberek saját tulajdona. — Ez valószínűleg nagy nehézségekhez vezethet. De másrészt a társadalomban nagy a polarizáció, egy töredék gazdagszik, miközben egy jelentős rész elszegényedik, illetve a többség bizonytalan. Milyen érzés eközben a népjólétinek nevezett minisztériumot vezetni? — A népjóléti szó nem helyzetleírás, hanem törekvés. Azt gondolom, hogy többéves fejlődés során valódi, ténylegesen jóléti társadalom születhet meg, ehhez azonban még sok áldozatra van szükség mindenki részéről. — Ön keresztény ember, az egészségügyért felelős állami vezető, a kormány tagja. Nagy visszhangot keltett az elmúlt időszakban a Magyar Püspöki Kar állásfoglalása az abortuszról. Ennek milyen hatása lehet a törvény- alkotásra? — Az állásfoglalásban semmi meglepő sincsen. A katolikus egyház közismerten abortuszellenes. A püspökök jónak látták újra összefoglalni véleményüket. Gondolom, meg akarják erősíteni a katolikusok ez irányú elkötelezettségét. Az állam számára sem jelent ez új információt. A Magyar Köztársaság nem foglalhatja törvénybe az egyik felekezet véleményét, mégha ebben az esetben az adott miniszterodatartozik, még akkor sem. Közismert, hogy az Alkotmánybíróság foglalkozik ezzel a kérdéssel, amennyiben az ő állásfoglalásuk megszületik, meglátjuk annak a fényében, hogy milyen jellegű jogalkotási feladat szükséges. Addig nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. — Az egészségügy közismerten nehéz helyzetben van. A közeljövőben terveznek-e olyan változtatásokat, amelyek könnyítenének ezen, vagy kialakulóban vannak-e egy átfogó reform körvonalai? — Az Országgyűlés előtt van már a társadalom- biztosítás átalakulásának néhány kérdése. A január elsejével aktuális néhány változásnak az alapelveit rövidesen az Orvosi Hetilapon keresztül az érintett orvostársadalom elé tárjuk, nem, mint végleges miniszteri döntést, hanem mint nemzeti vitaanyagot. Január elsejétől két jelentős változás mindenképpen bekövetkezik. Az egyik érinti közülük közvetlenül a lakosságot — remélem, hogy jól —, a szabad orvosválasztás kérdése. Minden olyan településen megvalósulhat a gyakorlatban is, ahol több orvos van. Nem számítunk arra, hogy tömegesen vándorolnának el a betegek egyik orvostól a másikig, de egészen más dolog egy tudatos, szabad döntés alapján tartozni valakihez, mintegy hivatal által beosztva. A másik változás ezzel szorosan összefügg: az egészségügy finanszírozása átalakul. Ki kell alakítani egy teljesítményarányos rendszert, mert ha az egyik orvost lényegesen többen választják, mint másokat, akkor jobban is kell keresnie. Ez viszont a hálapénz értelemszerű csökkenésével is kell, hogy járjon. Azt gondolom, hogy ez az orvostársadalom, s a lakosság számára is örvendetes jelenség lesz. — Az előadása elején hangsúlyozta, hogy annak idején sokszor részt vett ilyen lelkigyakorlaton, de hivatalos elfoglaltságai egyre kevésbé tették lehetővé ezt. Milyennek találta ezt az egerszalóki rendezvényt? — Ahogy értesültem róla, a lelkigyakorlaton résztvevők száma évről évre nagyobb. Ez jó jel. Zavaró tényező viszont, hogy személyemben most egy közéleti ember jelent meg, akit a tévéből is jól ismernek. A kérdések, amelyeket kaptam, inkább ennek a szerepkörnek feleltek meg, nem a korábbi témák mélyebb kifejtését jelentették. Ez gyermek- betegség. A politikusok annyira távol éltek az emberektől, hogy nem volt közvetlen kapcsolatteremtési lehetőség velük, tehát ez most unikumként hat. Érdekes volt, hogy a minisztert még lehet szólaltatni, közéleti kérdésekről lehet kérdezni. De ez végül is nem baj, kifejezetten örülök, hogy ilyen témákat vettek elő. A kereszténység búvópatakként élt Magyarországon, most is különféle támadásoknak, mesterséges félremagyarázásnak van kitéve. Ki kell, hogy jöjjön a fényre, s magának is világítania kell, hogy a kívülállók meglássák: nem gúzsba kötni kíván, hanem értéket kínál, amelyről a társadalom szabadon dönt, hogy veszi-e vagy sem. — Nem tudom, hogyan élte meg azt, hogy egy átfogó elképzelést vázolt fel, s akik öntől kérdeztek — ez alkalommal is — az aktuális „szenzációkra” voltak kíváncsiak. Szóba került így például Ugrin Emese ügye vagy a koalíció állapota. Sikertelenségnek tartja, ha a közönségét nem a koncepciója, hanem a konkrétabb történések érdeklik? — Máskor éppen azzal szoktak kritizálni minket, hogy nincs átfogó szemléletünk, hogy politikailag egyik napról a másikra élünk. Aki alaposan figyel, az mást lát. Ezért is örülök ennek a kérdésnek, mert cáfolja az imént említett bírálatot. Igenis, még a legkisebb parlamenti pártnak is van átfogó koncepciója. Nem söpörheti le egyik politikai erő a másikat olyan felkiáltással, hogy nem is tudja, mit akar. — A felmérések szélsőséges helyzetről számolnak be, az adatok tanúsága szerint hazánk lakosságának túlnyomó többsége valamilyen módon vallásos, viszont csak elenyésző töredéke tartozik valamilyen tradicionális egyházhoz. Hogyan kristályosodhat ki így egy keresztény gondolkodás, továbbmegyek: miként formálódhat ez társadalmi erővé? — Én azt hiszem, hogy ez az állapot teljesen természetes. Sokéves, tudatos egyházrombolás után a világ csodája az, hogy a kereszténység működőképesen megmaradt. A másik csoda az, hogy a kívülállók tömegei számára a kereszténység valamilyen vonzó vagy legalábbis elismert érték. A két adat így függ össze. A kisebb csoport az, amely megéli a kereszténységet, a nagyobb pedig az, amelyik csak elfogadja, és jónak tartja. Szubjektiven vesz belőle annyit, amennyit gondol. Mert hogyha a kisugárzást az éjféli misék látogatóinak a számából, vagy a húsvéti körmeneti nagyságából határozzuk meg, akkor valóban nagyon sokan keresztények. Ha viszont azt nézzük, hogy kik teszik magukévá komolyan és részleteiben, akkor úgy látjuk, hogy kevesen. Itt arányeltolódás jöhet létre, ez a „lazább” csoport is természetes talaja lehet ezeknek az elveknek. A már mesterségesen háttérbe nem szorított egyház tud olyan üzenetet mondani számukra, amellyel vonzza majd őket. — Az előadásában várható társadalmi feszültségekről, lehetséges krízishelyzetekről is beszélt. Ilyenkor nagyobb visszhangja van a szélsőséges megfogalmazásoknak. Nem egyszer jósolják azt a Kereszténydemokrata Néppártról, hogy „arctalansága" miatt elveszti bázisát, s szétolvad. Hogyan látja ezt a párt elnöke? — Én nem gondolom azt, hogy ez különösebb veszélyt jelenthet számunkra. A lakosság sok mindent akar jelenleg, de elsősorban jobban, nyugod- tabban élni. Ebből prognosztizálható, hogy ez a társadalom nem kíván valamifajta szélsőség mögé fölsorakozni, s annak szájíze szerint valamiféle erőszakos úton új államberendezkedést megvalósítani. A békés építkezésre vágyik a lakosság, bár egyes csoportok pozícióharcból megpróbálnak meglovagolni kétségtelenül meglévő elégedetlenségi hullámokat. Pillanatnyi előnyökhöz juthatnak esetleg ki- sebb-nagyobb látványos akciókkal. Dehát gondoljunk csak bele, hogy tavaly a taxisblokád hogyan hatott a társadalomra. Akkora ellentüntetés alakult ki Budapesten, amelynek méreteire még a szervezők sem számítottak. Én biztos vagyok benne, hogy aki erőszakkal nyúl ma a mai parlamenti rendszerhez, az elszigetelődik, bármilyen látványos megmozdulással hívja fel magára a figyelmet. Ilyenfajta feszültségre, gondra, bajra lehet számítani, de a szélsőségeknek tartós sikere nem lehet. Elmondtam már néhányszor, de változatlanul biztos vagyok benne, hogy Magyarországon szélsőséges nézetek csak külső fegyveres erővel juthatnak hatalomra. így csinálták Szálasiék, Rákosiék, de még Kádárék is. Bár az utóbbi irányvonal már nem volt annyira szélsőséges formailag és látszólag, utólag derült ki, hogy mégis mennyire ide sorolható. Most ilyenfajta külső erő nem seregük a határainknál, s hosszú távon sem várható, hogy egy ilyen mozgás bekövetkezzék. Kisebb-nagyobb társadalmi megmozdulásokat el tudok képzelni, ezeknek azonban nem is annyira a ténylegesen meglévő elégedetlenség lehet az oka, hanem egyes csoportok hatalom vágya. Ezért hosszabb távon mindenképpen kudarcra vannak ítélve. Ráadásul ez az ország saját erejéből jó darabig nem finanszírozható, holott minden gazdaságpolitikai erőfeszítés az önállóságra irányul. De ha önellátóak leszünk is, ezer szállal tartozunk az európai népek családjához. Ez az összetartozás viszont lehetetlenné teszi az irreális és antidemokratikus csoportok hatalmi előretörését. Gondoljunk csak arra, hogy egy katonai hatalomátvétel tíz évre tönkretette Lengyelországot. — Él egy másfajta vélemény is pártjával, illetve az egyházzal kapcsolatban. Azt fogalmazzák meg jó néhányan, hogy félnek a „politikai katolicizmustól”. Arra hivatkoznak, hogy most szabadultak meg egy kizárólagosságra törekvő ideológiától, ezért nem kívánnak helyette másikat. Jogosnak tartja-e ezt a véleményt? — Azt hiszem, hogy aki az én megfogalmazásaimat vagy a politikámat ismeri, rólam vagy az általam vezetett pártról még csak nem is feltételezheti ezt a törekvést — ez hazugság. Másokra odafigyelve, mások értékeit mindig elfogadva és csak egyértelmű demokratikus eszközökkel lépünk előre, célunk nem a saját hitünknek a politikai eszközökkel való terjesztése, hanem ennek a hitnek a megélése és a társadalom egészének ebből fakadó szolgálata. — Köszönjük a beszélgetést! Gábor László Job Club Magyarországon is — először Egerben Szerszámosláda a munkanélkülieknek Magyarországon ma az emberek negyven százaléka nagyon, egy- harmada „valamelyest tart” attól, hogy munkanélkülivé válik. Ezt a Gallup Intézet vizsgálatából derül ki. Heves megyében jelenleg több mint nyolcezer regisztrált munkanélküli él, s ez az összes kereső 5,4 százalékát jelenti. Ennek ellenére nem feltűnő a jelenlétük, mivel ez egy viszonylag új jelenség hazánkban, s a legtöbben szégyellik a sorsukat: nem verik nagydobra. A nyugati országokban már hosszú idő óta hasonló sorsú emberek számára működik az álláskeresők klubja, a Job Club, amely a volt szocialista országok közül elsőként Magyarországon kívánja megvetni a lábát. A hét elején az angol központ módszertani osztályvezetője, David Blackburn látogatott Egerbe, a Heves Megyei Munkaügyi Központ meghívására, hogy magyar pszcihológusokkal és a munkanélküliséggel foglalkozókkal találkozzon. A tervek szerint ugyanis Egerben szeptemberben kísérletképpen megkezdi a munkáját egy Job Club, s ehhez szerkesztettek most egy kézikönyvet. Az elutazása előtti napon Blackburn úr nyilatkozott munkatársunknak. — Magyarországon egyáltalán nem ismert még a Job Clubok munkája. Kérem, mondja el nekünk, hogy mivel foglalkoznak. — A Job Club módszereit most már a világ számos országában hasznosítják. Ennek az a lényege, hogy a munkanélküliek csoportokat szervezenk, s így keresnek állást, nem egyedül. Mindehhez egy tapasztalt klubvezető nyújt nekik segítséget, a tagok tőle hasznos információkat, tanácsokat kapnak. A klubnak az a célja, hogy minél profibbá tegye az álláskeresőket, és elősegítse azt, hogy azok minél több lehetőségről tudjanak. Egyik sajátossága a klubnak, hogy amellett, hogy a tagok segítséget kapnak a vezetőtől, a résztvevők egymást is támogatják. A munkát nem a klubvezető végzi, hiszen ez egy önsegélyező egyesület. A csoportos tevékenység nem csak azért fontos, mert így hatékonyabb a munka, hanem pszcihológiai hatása is van, segíti könnyebben elviselni a munka- nélküliséget, hiszen az egy rendkívül elkeserítő állapot. Az ember elveszti maga körül a közösséget, a kollégákat, és minél elszigeteltebbé válik, annál jobban elhatalmasodik rajta a depresz- szió. Ezért jó az, ha sorstársak között van, mert az bátoríthatja. — Említette, hogy a klub profibbá teszi az álláskeresőket. Mi az, amit egy kubtag tud, és egy magányos munkanélküli nem? — Többféle módon érvényesül ez. Vannak például emberek, akik életükben először munka- nélküliek, s fogalmuk sincsen, hogy olyankor mi a teendő. Azt hiszik, elég, ha az újságok állás- hirdetéseit böngészik. A nemzetközi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy rengeteg olyan munka van, amelyet soha nem tesznek közzé. Angliában például a munkalehetőségek több mint a fele soha nem jelenik meg újságokban. A klubvezető arra tanítja meg a tagokat, hogyan lehet ezekről a lehetőségekről tudomást szerezni. Ez már növeli klubtagok esélyeit. Ők olyan módon keresnek állást, hogy azt rendkívül szívesen veszik a munkaadók. A klubban felkészítik arra, hogy miképpen zajlik egy felvételi ismerkedő beszélgetés, s ő már felkészülten megy oda, sikeresebb lesz a találkozó. — A hírek szerint a Job Club Angliában igen jól működik, a tagok hetven százaléka talál magának munkát. — Ez így nem egészen igaz. Angliában sikernek tekintjük már azt is, ha egy ember munkához jut. Vannak képzési, vállalkozási programjaink is, amelvek szintén segítik az álláskeresőket. A hetven százalék így jön össze, de valóban igaz az, hogy a tagok több mint a fele kap munkát. Ez jelentős siker. — Magyarországon teljesen más a helyzet, ezt bizonyára jól tudja. Nálunk viszonylag újkeletű probéma a munkanélküliség, s éppen ezért a munkanélküliség kezelése is gyerekcipőben jár. Kevés még a tapasztalt szakember. Nem fél a kudarctól, attól, hogy nálunk nem lesznek ilyen jók a mutatók? — Éppen ellenkezőleg. Pontosan azért, mert új dolog a munkanélküliség, nagyon jó, hogy a kezelésben alkalmazott intézkedések között a Job Club módszerei is szerepelnek. Sokkal böl- csebb dolog most megalapozni a majdani intézkedéseket, mint akkor, amikor már sokkal súlyosabb a helyzet. Nyilvánvalóan a Job Club nem segít mindenkinek, és nem alkalmazható minden helyzetben. — Egerben egy rövid újságcikk nyomán egy-két napja szerepel a köztudatban, hogy létezik a Job Club, s majd itt is működik. Ennek ellenére én már hallottam olyan vélekedést, hogy ez nem más, mint az állami feladatok áthárítása a polgárokra, hiszen a hivatal dolgát most átvállalják a munkanélküliek, ők keresnek maguknak állást. — A saját tapasztalataim alapján tudok erre reagálni. Nem kétséges, hogy a résztvevőknek ebben a rendszerben nagyon sokat kell tenniük a sikerért. De mégis nagyon népszerű a Job Club, Angliában például most a program kiterjesztésével foglalkozunk. Ez a legelterjedtebb álláskeresési módszer. Önkéntes alapon működik, és rengetegen jelentkeznek. — Most Egerben magyar szakemberekkel közösen szerkesztenek egy segédkönyvet az itteni munkához. Mihez ad ez a könyv segítséget, melyek az alapelvei? — Nemrégiben úgy jellemeztem ezt a könyvet, hogy ez egyfajta szerszámosláda. Ólyan információkat és gyakorlatokat tartalmaz, emelyek megkönnyítik a az álláskeresést. Találhatók benne például olyan feladatok, amelyek arra tanítják meg az embert, hogy megfelelően „el tudja adni magát”, jól tudjon bemutatkozni. Minden olyan országban, ahol működnek Job Clubok, szerkesztünk egy ilyen könyvet a helyi szakemberek közreműködésével. Kovács Attila
