Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)
1991-07-13 / 163. szám
Légiparádé Franciaországban A bourget-i nemzetközi légiszalon egyik újdonsága volt a szovjet MIG-31-es vadászgép. A 46 tonnás gép óránként 3000 kilométer sebességgel képes repülni a sztratoszférában. Ezt a magasságot 7-8 perc alatt tudja elérni. A robotrepülőgépek elleni harcra kifejlesztett vadászgép lokátora egy időben tíz légi cél követésére képes, melyek közül fedélzeti fegyvereivel egy időben négy célt tud megsemmisíteni. A bourget-i légiszalonon mutatták be a Ka-32-es szovjet helikopter tengeri változatát. A világ legnagyobb kétéltű repülőgépe a szovjet Be-42-es. A 86 tonnás gép óránként 700 kilométeres sebességgel leszállás nélkül 5500 kilométert tud megtenni. Sebességét szükség esetén 320-400 kilométerre csökkentheti. Megoldható levegőben történő üzemanyag-utántöltése is. Vass Tibor „B”-re állítva fényt kapok én is míg élek s mint egy rossz filmet eldobnak majd eldobnak majd halálom vajon túlélném ha lefizetném az exponálót? a film elején születésem idején eleve rosszul kezdődött minden perceim azóta is egyre gyengébben védik az érdekeiket: fogynak Kondor Jenő Ami elérhetetlen J-nak Ha meglódul a szél hajad mályvaszirmai zuhannak ölembe Kémények kormán égre nyílik: győztes a szemed Tenyerem lángos szekér vágtat utánad HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. július 13., szombat Kérészélet ehet félórája, hogy nézem a vizet. A Tiszát! Árad a folyó, a sodrásban gallyak, deszkák, holmi giz- gazok bukkannak elő, aztán hirtelen elmerülnek, hogy ismét a felszínre jöjjenek néhány tíz méterrel odébb. A füredi hídtól nem messze különösen erős a víz sodrása, a hullámok nekikanyarodnak a köves partnak, aztán mintha meggondolnák magukat, egymás hegyére, hátára tornyosulnak. Ilyenkor virágzik a Tisza, amikor a kérészéletű lepkék úgyszólván elborítják a folyót, és röpködnek, röpködnek mindaddig, amíg násztáncuk halálukká nem válik. Most, híriik-hamvuk sincs. Tavaly ugyanitt, talán ezen a kövön, vagy mellette heverő fűzfarönkön ültünk a tiszai emberrel. — Mikor virágzik a Tisza? Türelmetlenségemet észrevéve a tiszai ember pipára gyújt, szélnek háttal fordul, hogy minél tovább késleltesse a szót és, hogy elfogja a gyufától a szelet. — Azt kérem, bajos megmondani... Magasan járnak a felhők, a kalászt érlelő nyár mintha pótolni akarná az idén elmaradt tavaszt, a viz nagyot csobban előttünk, vonat robog át a hídon, olyannak tűnik a távoli dobogása, mintha öreg kőporpincék fölött járna valaki, amelyből már kifogyott a bor. — Mutathatok másik kérésztelepet is. Kakukkok kiáltoznak egymásnak a nyárasban, sirályok utaznak az egyik vízen úszó ajtófélfán, mórikálják magukat, rin- ganak a hullámokkal együtt, mint a táncolni készülő menyasz- szonyok. Közeledik egy tutaj, hullámai sietnek a parthoz, víz és halszag csapja meg az orromat, szellő is támad, most érkezik a parti erdőkből, ahol vörös taréjú, tarka fácánkakasok dörögnek. Távcsövezem a messzeséget, roppan alattam a száraz fa. Átlátok a Tiszán, a tízszeres nagyítású távcső egy gatyás ölyvet hoz elém, amint éppen kései ebédjét fogyasztja egy nyúl testéből. Neki szól a varjú nemzetség éktelen károgása, a hangos szidalom, amely a víz hátán idáig hallatszik. — Mikor látott utoljára tiszavirágzást? Váratlan a kérdés, a válasz is késik, miközben méltóságteljesen elúszik előttünk a tutaj, és már a távcsövén át sem nagyobb, mint egy papírhajó. — Lehet három esztendeje. Múló kedvemben a közelünkben hajladozó fák sudarát nézem, amikor felettünk magasan, — mint a nyári villám — cikázik el két tőkés harcsa. Mint két hosz- szú nyakú borosüveg nyújtóznak át a levegőtengeren ismeretlen vizek és tocsogók felé, vagy talán már frissen aratott árpatarlókat keresnek, ahol néhány hét múlva telerakhatják mindig éhes begyeiket az anyányi fiókák is? Ki tudja, mi fordul meg a kacsafejekben ezen a szép nyári délutánon, amikor mi tiszavirágzást láthatnánk. — Ha kérész van, lepke is van... Okosan bólogat a tiszai ember, tudja, hogy örök igazságok ellen szólni nem lehet, így aztán megadja magát. — Kérésznek pedig lennie kellene... Idegesít az éktelen vaíjúkáro- gás, a pokolba is kívánom összes retyerutyájukat, mert miközben örökre eltűnnek hasznos madaraink úgy, hogy hírmondójuk sem marad, ők szaporodnak, és úgy gondolják, hogy nekik áll a világ. — Kipusztultak már a parti fecskék is! Ász a tízesre a halász szava, hunyott szemem előtt kápráznak a Vörös Könyv betűi, kopjafa mindegyik az élő világ temetőjében: mert nincs többé parti fecske, kihaltak a gyurgyalagok, a múlté már a vándorsólyom és a fekete gólya... Csendesek a vaijak, erősödik a kakukkfeleselés, hűvös szellő támad a víz felől, egy jókora hal csapja fel magát szinte az orrunk előtt. A tiszai ember, földhöz csapja sok időt megélt, zsíros kalapját, és megsárgult fényképet húz ki a zsebéből. Hangos tutu- lással hajó közeledik, homokot szállít az uszály, emberek köszönnek a part felé, kötélre kiterített ruhák — mint apró zászlócskák —, integetnek felénk. Elmegy az uszály, méteres magasságra loccsan fel a víz, verejtékes lesz a száraz iszap, mint a dolgos ember homloka. Egy kilométernyire lehet a másik kérésztelep, egy csöndesebb zug a Hanyi torkolatánál, ahová még nem jutott el a felduzzasztott fűz és sásízű állott víz. — A kérész a vadvizet kedveli. Vadvíz! Meg kell mosolyognom a tiszai embert, aki egész nap arról prédikált, hogy folytonos duzzasztások és árasztások megölik az élő vizet, mert a se- kélység alatt iszap van és rothadó rőzse. — Régen vitte az ár a falut is. Bólogat a sok időt megélt tiszai ember, tajtékzik magában, de hang nem jön a torkán, csupán a fejét csóválja, mert a Hanyi torkolatát — ahol a kérésztelepet remélte —, tavaly óta az ár ellen kiköveztette a „Vízügy”. A Tiszának ebben a kis öblében valamikor nád volt, de most nincs. Elkövesedett a partoldal, eliszaposodott a fenék, mert a hullámok már nem érnek fel idáig. Találok még néhány nádszálat, de ettől még üres és rideg az öböl, olyan, mint a kifosztott lakás, ahol tolvajok jártak. Tavalyelőtt még itt költöttek a vadkacsák, a bíbicek is, gólyát is lehetett látni, de csupán néhány idetévedt sirály vijjog a fejünk felett. — Az idén itt sem virágzik már a Tisza... Hallgatunk. Nem verünk tanyát, mert itt valami hiányzik a víznek, a partnak, a madaraknak és — úgy tűnik — a kérészeknek is. A Hanyi zsilipjét pirosra festették, árral és viharral dacoló betonalapzata a pokol kapujának tűnik, és meghatódom, amikor a betonóriás mögött — egy abrosznyi csöndes zugban — megpillantok néhány árva, nyíló tavirózsát. Hajókürt szava töri ketté a csendet, és mintha a kérészek táncát siratnák egy szép szitakötőpár elegánsan libben el előttünk... Szalay István Cseh Károly versei Nyári merénylet Cs-nak Felkúsznak erkélyem rácsaira a nyár szelíd terroristái, a futórózsák. Most lépjük át, kéz a kézben, versből kifelé nyíló ajtóm küszöbét. A lépcsőn időtlen nyarak illata lobban ránk hirtelen. S csukló szemhéjunk alá ragyogva, Atlantiszként merül el az alkonyi nap. (1991. június 17.) Nélküled Szitakötők remegnek a nagylángú nyári délben kék kerítést vonnak arcod köré s ott révülsz mögötte az érintésen túliban: Csipkerózsika-álmúvá nyújtózott ez a hét nélküled; ujjaimban is egyre vadabbul verdes, zsibong a NEM LEHET zsinórjaira kötözött fecskeraj holnapig, amikor a reggeli fény szétollózza kötelékeiket s csivogásuk fellármázza alvó pórusaid
