Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
Apor Elemér és Kálnoky László Előleg, kamat, tartozás, lefizetés, tőke, teher, veszteség: ezeket a financiális kifejezéseket Arany Jánostól idézem, egyetlen versből, az Évek, ti még jövendő évekből. Arisztophanész-fordítása is segítségünkre van, ha éppen adósságügyben keresgélve lapozzuk föl: „Hozd könyvemet, hadd lám, kinek vagyok /Adós kamattal s hánynak — Strepsiades kérdi ezt A felhők elején. Kálnoky László meghitt kötődését Aranyhoz olyan közismert versei hirdetik, mint a Shakespeare: XIX. Henrik, a Hamlet elkallódott monológja. A hetven éves Apor Elemérnek dedikált Adósság című verséből sem hiányzik az Aranyféle elégikus óda bűnbánó terminológiája. Kálnoky azt fájlalja, hogy míg ő bejutott a nagy költészet épületébe, mestere, akinek oly sok köszönettel tartozik, talán túl szelíd volt ahhoz, hogy a „tülekedő, harcos világban” külső sikert arasson. Akadályok állnak utunkba. Labirintusban tévedünk előbb-utőbb, zegzugos barlangba, ahol a szerencsés kutató tíz körömmel, vérző ujjhegyekkel kikaparja a keskeny átjárót. A másik csüggedten leül egy kőre, és így várja az időt, mely úgyis egybemossa a kudarcot és a sikert. Kálnoky az idézetteken kívül is csupa Arany János-i fogalmat használ: tartozást, bűntudatot, lelkifurdalást, mulasztást, igazságot. A túlzott felelősségtudattal megáldott és megvert emberek szokták így büntetni magukat, mondhatjuk Arany és Kálnoky alapihletére gondolva, de a szép, igazságtevő gesztuson kívül, az elégtételadáson túl, személyes, egy embert, egy költőt kitüntető szeretet is kihallatszik vallomásából. Apor Elemér leginkább úgy hathatott Kálnokyra, hogy szerkesztőként, a Nyugat olvasójaként, az irodalom szakmai művelője- ként életformát jelenített és testesített meg a számára. „Hiányos önbizalommal és leküzdhetetlen becsvággyal” kopogott be az egri Líceum földszintjén a szerkesztőségi szobába a fiatalabb pályatárs. Költészetüket néhány olyan közös vonás köti össze, mint a nyugatos verskultúra anyanyelvszerűen természetes használata (rímes időmértékes verselés), némi egri couleur locale — Kálnoky ezt egyre inkább távolságtartó iróniával teszi jellegzetessé —, a zsáner — és a portréfestés hajlama. Meglepő módon Apornak egyikét szerelmes és önéletrajzi sze- mélyességű versén kívül a Labdajáték (Vagy lélekvándorlás) című költeményében vélhetünk fölfedezni hatás-szerű találkozást, netán Kálnokytól folytatott leleményt, például Az esti árnyak énekében. Újra indul új futás. Mind egyforma, egy se n Megforogva légi táncon, végigfut a néma láncon. ...egy Élet...egy halál. Rezdül csipkés ágbogun holdvilágnál táncolunk imbolyogva, szállva mi, lombos ágak árnyai, sodorhatja hetyke szél, mely az ágról földre lebben, egy az út és vár a cél, s táncra kél a fák alatt, tétován vagy bátorul tétovázva, mint fejedben Isten tárt ölébe hull. álom, vágy és gondolat. Talán nem erőszakolt belemagyarázás, ha a Játékszerekben és Kálnoky más gyermekkorra emlékező, családias tematikájú verseiben is észrevesszük az Apámról költőjének kezenyomát. Apor bizonyára családiasabban érzelmes hangot üt meg, de a kisvárosi létbe belefáradó zsáneralak rajzában rokonságuk nyilvánvalóan kiütközik. (Apor) (Kálnoky) A dolgok egyre távolabb kerülnek, Feledte, amit egykor megtanult messzibb a szó, mint hajdanában Évek múltak, s egy józan s a tompa esti félhomályban reggelén az árnyak árnyékokra dűlnek. egyszerre észrevette, hogy bizony semmi egyéb, vén és morc aseleeénv. Nem tudja pontosan, mi van Érezte, elmulasztott valamit; Csupán találgat, csak sejt és gondolkozott, kereste rá a szót. gyanít ...................................................... a múltkor mondtam neki valamit Most rozsdásodva tölti napjait és azt felelte: nem értem, fiam. Hallgat. Henyél. Iszik. Káromkodik. Apornak van egyfajta familiáris humorból táplálkozó szorongató kedélyessége, amely sajátos változatban Kálnokynak is segített, hogy megeméssze a kisváros biedermeyerum\mát. „Nagymama fony- nyad a székben, a fője előrehanyatlik”, írja például telitalálattal Apor, s rákérdez az öregasszony orra hegyén őrzött „régi kis szűk szemüveg” talányára. A groteszk aprólékosság hasonló leleményével lajstromozza Kálnoky A kegyelet oltárán őrzött családi ereklyéket, bár képanyaga szélsőségesebben földúlt, humoros fölénye véglegesebben megsemmisítő. Hol a gordonka, melyet nagypapa elásott az erdőn, de rajtakapták, s mit a diófa tetején felejtett Máli néni, a szép burnótszelence? Ugyancsak közös vonásuk egyfajta erotikus érdeklődés, amelybe belejátszik a kisvárosi bigottság elleni lázadás motívuma, de ennél is inkább a kamaszkori ölelések groteszk mellékkörülményéire való emlékezés: a szúnyogcsípésekre Apornál a Folyóparti kalandban, a szélben és esőben megszenvedett erdei szeretkezésre Kálnokynál, az Egy (vagy két,) letört liliomszálban. Ezúttal is Kálnoky fest drasztikusabban erős színekkel. A szimbolista és szecessziós pikantériát tudatosan görbíti olyan irányba, hogy az emlékezetben megmaradó összhatás maróbb, expresszionisztikusabb, fauvistább legyen. Apor Elemér az elmélyedő költőkre jellemző komoly ambícióval érdekes elméletet dolgozott ki arról, hogy a költészet a természetben ismeretes hangok utánzásán alapul, „A természet millió terhű hangforrás ”, és a hangoknak olyan érzékletes jelentésük, szimbolikájuk van, amelyik „áradva torokból és térből, szélből és madárhangból”, visszautal eredetére. Nem kötelező vakon elfogadni az efféle teóriákat, de jó ha tudjuk: József Attila, Erdélyi József, Kodolányi János, talán még Arany János is foglalkozott hasonló gondolatokkal, és Gulyás Pál meg mások... A módszer nagyon jellemző arra a költőtípusra, amelyik modern érveléssel akarja megalapozni az őseihez való visszatérést, szinte természettudományos pozitivizmussal erősíti meg önmagában a mágikus költészetbe vetett hitét. Apor szerint a hangalakítás az ember részéről a természet utánzásából indult ki, és a civi- lizálódás, a városiasodás folyamatában gyengül meg. A természettel való nomád kapcsolataink idején élesebben, finomabban hallottunk, és éppen a költészet fejleszti tovább leginkább ezt a hangjelenségek iránti eredendő emberi érzékenységet. Túlzás nélkül mondhatni: szenzuális kapcsolat fűzi Aport a magán- és a mássalhangzókhoz, és ez a viszony elementárisán megihleti költészetét. Mindenkinek eszébe jut persze Verlaine — Tóth Árpád Őszi chansonba, Arany Az ó torony és Natúrom furca expellas című verse. De hiszen éppen ezt kell tudatosítanunk: Apor ízlésében a hazai nemzeti klasszicizmus meg a francia szimbolizmus stíluseszményei szűrődtek egybe, innen gyökerezve fejlődött saját önálló iránya reprezentánsává a fiatal Kálnoky. Csűrös Miklós A boldogság madara L átott e már szalakótát? No, ugye nem! Akkor azt sem tudja, hogy mi fán terem ez a csodálatosan szép tarka tollú madár. Más szóval kék varjúnak is nevezik, de a tolláiról ítélve édeskevés köze van a varjú nemzetségéhez. Az én hosszúra nyúlt, kilenc- venhez közeledő életem tartozéka, része volt az erdő, a patak, a virágos erdei rét. Tízéves koromban már mezítláb mentem édesanyámmal virágozni, gombázni, vadgyümölcsöket gyűjteni, és jártkeltemben gyakran találkoztam a szalakótával. Megbámultam, megcsodáltam, és álmélko- dásaim közepette egyszer azt mondta szegény édesanyám. — Ez leányom a boldogság madara! — Ez a kék madár? A kérdésemre rábólintott, de szó nem hagyta el az ajkát. Akkor, igen akkor született bennem egy szent elhatározás, egy dacos akarat, hogy én, egész életemen át kergetni fogom ezt a gyönyörűséget, mert ha tényleg madár, akkor meg is lehet fogni... Az én Istenben boldogult édesanyám hetünket hozott a világra, de könnyezni vagy sírni csupán egyetlenegyszer láttam, akkor, amikor megtettem előtte azt a szent fogadalmat, és megmondtam neki: — Ezt a madarat én holtomiglan kergetem édesanyám... Folytak az arcán a könnyei, ki- apadhatatlannak tűntek, mint az erdei források, mondani készült valamit, de a könnyeivel együtt elnyelte a szót. Meg nem mondhatom magának, hogy tiltott volna-e, vagy biztatni akart, de annyi szent igaz, hogy az én madaram olyan messzire repült, hogy azóta sem láttam... — Elvitte a kék madár a boldogságodat Mari! — mondogatom gyakorta magamnak, amikor csendes magányomban, — az élet és halál mezsgyéjén — gondolataim közepette immáron pihengetve visszaemlékezem. Tessék! Nézzen szét nálam, itt ebben a kedves kis szarvaskői házban, ahol születtem, és ahol azóta is élek! Látja milyen kicsinyke termetű vagyok, de ilyen vakarcs voltam mindig és tessék: most én vagyok a falu legöregebb embere! Hogy mit csinálok egész nap? Mögöttem vannak az életem szakadt szálai; a szüleim, a meghalt testvéreim, az öt gyermekem közül csupán egyetlen él, de ő is egy másik faluban. Ettől a madártól, amelyikről beszéltem egy valamit örököltem, méghozzá a röpködést, mert az én gondolataim folyton bújkálnak, de csakis azért, hogy aztán, ha máshol nem, álmomban felkeressenek. Látja, van itt tv, rádó, újságom is jár kettő, de — nem tehetek róla — én mindig azon tűnődöm, hogy ugyan minek is mérte ki a jó Isten számomra ezt a hosszú életet, ha azt amire vágytam a „boldogságot” sohasem adta meg hozzá? Ha jól emlékszem, éppen tizenhárom éves voltam, amikor édesapám háborús halálhíre megérkezett a Kárpátokból, itt maradtam szegény édesanyámmal félárván. Attól kezdve gyermekségemen át, leányságomon keresztül, de még asszonyi mivoltomban is elkezdődött az én summás életem. A bandagazda dugdosott az ispánok előtt, mint az anyányi füijecskét picinysé- gem, apró termetem miatt. — Mit akar itt ez a kis vakarcs ? — Ennie kell ennek is! — tromfoltak rá a többiek, és megtűrtek a bandában, de adtak olyan saraboló kapát a kezembe, hogy alig láttam a végét. A hosz- szú, keserves esztendők során summásként bejártam én az egész Magyarországot Somogy- tól, a Nyírségig, lábakapcája nem voltam senkinek, és reménységeimnél csupán a szegénységem volt a nagyobb. Amiként morzsolódtak az évek a fejem felett, úgy lettem nagylány, féijhez mentem, a már régen elveszített szegény uramhoz, aki kőbányász volt itt Szarvaskőn, és aki mellé éppen úgy születésétől hozzánőtt a szegénység, mint én- hozzám. Ketten kergettük immáron a kék madarat, azt a híres szalakótát, jobban mondva heten az öt gyermekünkkel együtt! Jöttek reánk világháborúk, változtak a rendszerek, de mi, — minek is tagadnám — olyan szegények voltunk, mint a templom egere. El- hinné-e, hogy asszonykoromban évtizedekig azért nem jártam a templomban, mert nem volt az alkalomhoz illendő ruhám? Azt talán még kevésbé, hogy a háromesztendős kislányomat magammal vittem „konyhamalacnak” a summásságra, mivel idehaza senkire nem bízhattam? — Hol a boldogság lányom ?— kérdezhette volna — de sokszor — édesanyám halóporából is, de talán még akkor is dacos elszántsággal lettem volna bizakodó. Árvaságom, hamar özvegységem, a sok gyermek, és talán a látástól vakulásig folytatott munkáim közepette egyszercsak azon vettem észre, hogy magam maradtam. A munka — Istennek hála — nem hagyott el, mert itt a kis kertem, amelyet magam művelek, és elégedettséggel mondom, hogy fedél lévén a fejem felett, mostanság nem szűkölködöm. Látja, most is azért állok a kapuban, mert várom a postást a nyugdíjjal, amely egyszál magamra — ha kevés is — de elegendő. A templomba eljárok, mert öreg asszonynak nem kell cicoma, ott keresem a lelki békességemet. Néha arra gondolok, hogy talán kár volt hosszú életemen át annyira óhajtani és várni a „boldogságot”, kergetni azt a szép kék madarat, amelyet kislány koromban az erdőben láttam. Örömem volt, de boldogságom nem. Mert a szegénységem és az ártatlanságom megfosztott ettől a kimondhatatlan gyönyörűségtől... (Elmondta: Özvegy Nagy Sándomé) Szalay István Gyöngyöstarjáni földfoglalók 1848-ban Hazánkban a rendszerváltások, a demokratikus átalakulások egyik jellemzője, hogy azokat paraszt- és földfoglaló mozgalmak kísérték. így volt ez 1848 tavaszán, nyarán is, amikor a parasztok tömegei szálltak harcba a márciusi jobbágyfelszabadítás kitágításáért. A földfoglaló mozgalom először Gyöngyöstarjánban tört ki, ahol a község földesurai (Gr. Eszterházy, gr. Rorgách, báró Orczy, Almássy, Darvas, Fehér és Gosztonyi családok) 1847 őszén úrbéri szabályozást (tagosítást) hajtottak végre. A parasztoktól elvették a jobb minőségű földjeiket, amelyeket azok 1848 tavaszán visszaköveteltek, és ezzel egyidőben a földesúri földeket is elfoglalták. A járási szolgabíró rendeletére a parasztok nem voltak hajlandók a területeket visszaadni, ezért a vármegye statáriális törvényszéket küldött ki a mozgalom vezetőinek és résztvevőinek megbüntetésére. A Gyöngyösön tartózkodó törvényszék félszázad lovaskatonával 34 parasztot kísértetett a törvényszék elé, hogy ítélkezzen felettük. A fennmaradt ítéletből tudjuk, amelyet a Heves Megyei Levéltár őriz, hogy az elsőrendű vádlott — egyben a mozgalom vezetője — nemes Ludányi József (matyó) volt, aki kijelentette: ”...nincs már többet régi törvény, szabadság van most, nem parancsol senki. Minden lakos a régi földjeibe menjen szántani, ő maga a régi földjét haláláig nem engedi.” A másodrendű vádlott, ifjú Rúzsom József szintén lázított, a jegyzőt szidalmazta, és agyonütéssel fenyegette mindazokat, „ akik az ő visszafoglalandó földjeibe szántani merészelnének. ”A harmadrendű vádlott Rúzsom Mihály, a járási szolgabíró rendeletére azt felelte; ”ha a templomtól fogva az egész határt körülállítják is akasztófával, a földjétől utolsó csepp vérig el nem áll. ” Babus Mihály bírót negyedrendű vádlottként vonta felelősségre a törvényszék, mert a jegyző által a szolgabíróhoz írt feljelentésre ”a helyiség pecsétjét kiadni, a levelet elküldeni nem akarta. ” Az ítélet mind a négy vádlott esetében: *fejenként két évi vasban közmunkában szokott böjttel töltendő fogság, és a költségek megtérítése.” Az ötödrendű vádlott Szecskő István volt, akit lází- tás miatt egy évi fogságra ítéltek. További 21 vádlott fél évtől egy napig terjedő fogházbüntetést kapott, nyolc vádlottat pedig felmentett a törvényszék. A tárgyalás és az ítélet kihirdetése alatt katonaság tartózkodott a községben mindaddig, amíg a parasztok nem kezdték el az 1847 évi rendezéskor kiosztott rosszabb minőségű földek szántását. Csak a törvény végrehajtása során kerültek a földek a gyöngyöstaijáni parasztok tulajdonába. A megye területén ezenkívül Bodonyban, Detken, Ecséden, Gyöngyösön, Hatvanban, Kál- ban, Nagyrédén és Párádon voltak jelentősebb megmozdulások, amelyeknek céljai az elvett földek visszaszerzése, a majorsági földek megszerzése, a zsellérek földigényének kielégítése, a szőlődézsma eltörlése voltak. Dr. Horváth Mihály Óriás Azokban az időkben, amikor a Lyceumban megindult a fiú felsőkereskedelmi iskola élete, az épülettömb a csend és ünnepi méltóság háza volt, amint ez a Tudomány Házához illik. Ezek közt a falak közt az építő főpap gondolata élt, a legmagasabb elméletek, a legtökéletesebb képzés megvalósításának terve, az Egyetem. A tudás azonban kisebb fokon is helyet kapott a hatalmas épületben. A század elején még elemi iskola is működött a földszinten, majd az évszázados tanítóképző szerzett hírt az egri tudós iskolának, végül a fiú felső kereskedelmi iskola rakott fészket a korszerű gyakorlati gondolkodás számára. Az új iskolába tömegesen tódult a fiatalság, és ficánkoló jókedvük úgy látszott szétveti a Lyceum falainak komolyságát. Nem így történt. Ez az iskola komoly volt, és olyan is maradt, mintha csupa halkszavú fiatalember járt volna ide. Varázslat volt ez. Egyetlen ember hatása, aki megőrizte ebben a méltóságos épületben a tudás, a tudomány méltóságát. Ez az egyetlen ember az iskola első igazgatója volt: Dr. Óriás Nándor. Mi volt ennek a varázslatnak a titka? Óriás Nándor mindenkihez úgy szólt, mintha jól nevelt, művelt, emberséges ember volna. És ettől és ezért mindenki jól nevelt, művelt és emberséges ember lett. Ritka képesség ez. És ő rendelkezett vele. Miért? Többletként sugárzott belőle a tudás sohasem éreztetett fölénye, hófehér hajjal övezett homlokán az emberi tisztaság és kivételes intellektus jeleivel. Egyetlen szenvedélye, fényűzése volt. Támogatta a tehetséges fiatalokat. Titokban tette, hogy ne tudják meg, ki fordította jobbra sorsukat, ki javította meg életük körülményeit. Nem tudta volna elviselni a hála és köszönet megnyilatkozásait. Ahány esztendőt őriz ennek az iskolának emlékezete, annyi nemzedék nőtt fel igazgatása alatt, s az évről évre ismétlődő diáktalálkozókon ennyi nemzedék kívánta újból és újból látni és hallani őt. És ő mindig jött. Tanítványai sűrű körben vették körül, s kísérték föl az emeletre, a régi termekbe, mint apostolt, igehirdetőt, hogy hallhassák klasszikus fogalmazású szavait. Az idők folyamán egyre nehezebb körülmények között jött, mert elszótította a pécsi egyetem, és Pécs nem tartozik a közeli városok közé. Ha messze volt is, tanítványai elmentek érte. Öttel tetőzte századik életévét, amikor már nem vállalhatta az utazás kockázatát. Kapor Elemér
