Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-06 / 131. szám

*

....................................................

H

ORIZONT

HÍRLAP, 1991. június 6., csütörtök

Jön az Új Világ

Beszélgetés Müller Péter Ivánnal

Hogy éjszaka van, az nem meglepő. Müller Péter Iván a közönség számára éjjeli ember, általában már jócskán besötétedik, amikor eléjük lép. A nyolcvanas évek elején még az URH tagjaként több betiltott koncertet „mutathatott fel”, mígnem tavaly ősszel már nosztalgiabulit is rendezhettek az olimpiai csarnokban, ahol több ezren tomboltak velük, holott sokan igen fiatalok voltak még azokban az időkben, de a kalózkazetták bejárták egész Magyarországot, még most is található belőlük jó néhány. Közben rendezett néhány filmet, de a legismertebbet, az Ex-Kódexet is csak azok látták, akik néhány szűk körű vetítésre elzarándokoltak. Müller most a Sziámisziámiban énekel, s ahogy szó volt róla, éjszaka van, az egri főiskolán éppen végi

— Most mondjak egy mondatot, egy mondatot, amit még soha nem mondtam? — kérdi, amikor meglátja a magnót. — Hát tessék: Van lellen? Van. Mért pont lennelennelen? Nem szívesen szellemeskedem.

— És mi az a mondat, ami az egri koncertről jut az eszedbe?

— Azjutott eszembe, hogy jaj de jó.

— Jó volt ez a koncert?

— Ez egy nagyon jó koncert volt.

— Mégsem teljesítettétek a közönség követelését, nem játszottatok régi URH-kat. Miért?

— A Sziámi korábban sem a követelés miatt játszott URH- dalokat. Ezt azonban csak addig csináltuk, ameddig az URH — ami az én saját hulláim egyike — el nem lett temetve. Most már eltemettük, csináltunk egy koncertet, felvettük lemezre, és soha többé nem fogunk URH-számo- kat játszani Magyarországon. Egyszer még fellépünk Moszkvában, mert oda meghívtak bennünket, de azzal vége.

— Akkor te most itt, Magyar- országon saját magad hullája is vagy?

— Nem. Van a Sürgős reinkarnáció című számunk, amelyik arról a tételről szól, hogy egy ember élete során többször is reinkarnálódhat. Mögöttem tehát ott vannak a hulláim, de azok nem én vagyok, mert azokat az életeimet leeltem. Abban az időben a temetkezési vállalat nem vállalta ezeknek a hulláknak az eltemetését, így ezeket én temettem el. Most lesz majd júniusban a Kontroll Csoportnak egy ilyen koncert, és utana Kontrollt sem fogok játszani, pedig állatira élvezem.

— Egerben, meg máshol is, te mindig szidalmazod a közönséget, az erősítést, meg amit csak lehet. Most miért nem tetted ezt?

— Én nem szidalmaztam a közönséget? Bár én tényleg nem szoktam, csak az a helyzet, hogy

ért a koncert.

én összehasonlító nyelvészként kezdtem, utána váltottam át más vonalra. Az összehasonlító nyelvészethez több nyelvet kell ismerni, hogy legyen mit összehasonlítani. Több nyelvet beszélek én is. Beszélem azt a nyelvet, hogy: „hülye Müller”. Tudom, hogy erre mit lehet válaszolni költóileg. De hát, hogy szidalmaznék egy olyan embert, aki az utolsó pénzét odaadja azért, hogy az én szidalmazásaimat hallgassa? Annyiban szidalmazom a közönséget, amennyiben a világ szidalmazásra méltó. Nagyon jó srácok voltak itt ma este, de annyira nem jók, hogy ne lennének a világ részei. Ennyiben szidalmaztam őket, de nem akkor, amikor azt mondtam, hogy a „te anyádat”, hanem akkor, amikor azt, hogy jön az új világ”. Az emberek ugyanis nem veszik észre, hogy amikor megszületnek, mindent tudnak, s csak vigyázni kellene erre a tudásra, nem pénzbányákban kaparni. Pedig amikor meghalnak, fel- rémlik előttük az a kép, amit ösz- szetörtek, holott össze kellett volna ragasztani szép szorgalmasan.

— Téged mennyiben érdekel a közönség?

— Hogy hatásvadász vagyok- e? Vadász vagyok, de nem hatásvadász. A koncerten iszonyúan szeretem érzékelni az indulatokat. Én nem adok fel könnyű leckét, és figyelem, hogy kik milyen úton próbálnak eljutni a szere- tethez. De hogy olyat újak, ami ezt megkönnyíti, azzal nem foglalkozom.

— És mire vadászol?

— Arra a fajta szeretette, ami nem könnyű. Amikor azért szeretnek, mert..., s amikor annak dacára szeretnek, hogy...

— Vannak filmötleteid?

— Volt tíz olyan évem, amikor az egész világot úgy néztem, hogy az egy filmtéma. Ezt a képességemet nem vesztettem el, és mindig is nagyon sokat filmeztem, kamerával mászkáltam állandóan. Folyamatosan vannak filmötleteim, csak nem gondolom azt, hogy mindet meg is kellene csinálni. Most utazgattam négy-öt évet, és most már tudom, hogy mi a következő, mibe fogok belekezdeni.

— Mikor lesz hulla a Sziámi?

— Az a zene, amit most játszunk, az már a múlt. Egy lassú temetés. Rövid turnén vagyunk az országban.

— Miért? Már ti is sztárok vagytok?

— Ez más szisztéma, mi rejtettebb helyeken játszunk, ha úgy tetszik, rejtett sztárok vagyunk. Gyűlölöm a személytelen kapcsolatokat, a tömegpszichózist. Szeretem, ha valaki a tömegben is egyéniség marad. Most ez egy kicsit leromlani látszik, úgyhogy abba is kell hagyni egy kicsit, és aztán majd jöhet a következő műsor, a következő kazetta.

— Nem zavar, hogy már nem vagy underground zenész, hogy már nincsen abban semmi pikáns, ha azt énekled: Szeret- LECH...?

— Nem, én nem vagyok underground zenész, hanem a Walesa lett államelnök. Ez egy han- gyányi különbség. És a Demszky Gábor lett főpolgármester, így a barátaink közül. Az undergro- undot én nyelvnek tartom, és nekem elég jó a memóriám, nem felejtettem el. Aki picit ismer, az tudja, hogy én nem underground költőként indultam, hanem tizenöt éves koromban bekerültem a magyar költészet egy antológiájába, amelyik Párizsban jelent meg, s én ott Nagy László és József Attila között verseket írtam. Aztán műfordító lettem, aztán filmes, és véletlenül kerültem ebbe az underground zenélésbe. De én a színvonalnak és a szeretetnek vagyok az elkötelezettje, nem az undergroundnak.

— Te nem félsz a jövőtől?

— Én nem, nekem nem lesznek megélhetési gondjaim, mert nekem nem kell semmi. Egy írógép, egy magnó, egy gitár. Most elköltözöm nagyon messzire Pestről, egy kis faluba, és csak akkor megyek fel, ha valami fontos dolgom van. Van egy kis földünk, növényeket eszünk.

— Többes számban beszélsz. Van körülötted egy kis csapat?

— Igen, a feleségem és a három gyerekem...

Kovács Attila

HANGOKÉ?

Korrajz

Diktatúrából — pontosabban annak parfümözött változatából — zuhantunk a féligsincs demokráciába, illetve rendszerváltozásba. Históriai példák regimentje bizonyítja, hogy az efféle folyamatok kínkeservesek, s ráadásul hosszan tartók.

Persze más a történelmi ismeret, s más az átélni kényszerült valóság. Az utóbbi szituációban akkor segít a tömegkommunikáció, ha tárgyilagos, részrehajlás nélküli korrajzot ad.

Szerencsére ez a tiszteletre méltó szándék vezérli a rádiós alkotók zömét, azaz nem hiába remélünk tőlük valamiféle útjelzőt.

Az elmúlt hét ajánlatát szintén ez az alapállás határozta meg. A vasárnapi Világórában megszólaltatták azt az amerikai Kelet- Európa-szakértőt, aki felkészült, külső szemlélőként mérlegelte lehetőségeinket. Hangsúlyozta: visszarendeződésre, kívülről támogatott balos restaurációra hála Istennek semmi esély. Annál nagyobb veszély viszont az e térségben hagyományosnak minősíthető belső torzsalkodás, a tiszaviráglétű demagógok esetleges feltűnése. Ettől kétségkívül tartani kell. Akárcsak az önérdekű pártoskodás egész nemzetünket sújtó ártalmaitól.

Erre utaltak a kárpótlási törvénnyel összefüggő megnyilatkozások. Mindenki zászlaja színe szerint értékelte az Alkotmánybíróság döntését. Annyi információt természetesen kaptunk, hogy helyére rakjuk a dolgokat, és legalább azt megállapítsuk, hogy a további huzavona aligha bocsátható meg, mert még inkább felforrósítja az amúgy is kavargó indulatokat. A csak- azértis ágálásnak semmi értelme, mivel a tulajdonreform elkerülhetetlen, s annak késleltetésével legfeljebb egymás cseppet sem fitt idegeit borzolgatjuk. A Vasárnapi Újság két blokkja feltétlenül figyelemre méltó. Az egyikben Balaskó Jenőválaszolt kollégájának alpári stílusú vádaskodására, igazolva, hogy értelmetlen a sárdobálás. A másikban a 20 esztendeig mellőzött zsurnaliszta, Solymár József, az Ország-Világ új főszerkesztője beszélt elképzeléseiről. Kiemelte: árnyaltan kell értékelnünk a vüágot, s a vitathatatlan értékeket — bárhonnan származnak — át kell vinnünk az annyira sóvárgott túlsó partra.

Ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a szerkesztők precíz kórtünettel is megajándékoztak bennünket, gondoskodva arról, hogy a vigasz mécsese ne csak pislákoljon. Hétfőn reggel mutatták be a hét költőjét, Benei Zsuzsái Felolvasott versei meggyőztek bennünket arról, hogy a szépség bármikor gyógyír, s az őszinte érzések soha nem devalválhatok.

Még a közéleti zsivajgásban sem...

Csak szombat este?

Már megalkudtunk, belenyugodtunk abba, hogy a tévétől nem várhatunk semmi jót. Ezért aztán kellemes meglepetésként hatott, hogy a szombat esti vegyestál némi kikapcsolódást is nyújtott számunkra.

Gyorsan tegyük hozzá, hogy ehhez egyetlen hazai stábnak sincs köze.

A kettes csatornán folytatódott a Polip, ez a remekbe formált, lendületes olasz sorozat. Nagy kár, hogy ezt a nívót eddig kis hazánkban még senki nem közelítette meg. Pedig lehetne, ha az érdekeltek nem a kormányzat zsarolásával, s anyagi boldogulásuk konok biztosításával törődnének.

Francia cégjelzésű az egyes csatornán vetített Huhogok. Sikerét a jó értelemben vett szakmai rutin, a kitűnő szereplőgárda, a célratörő rendezés indokolja.

S a téma aktualitása is. 1789- től az 1800-as esztendők elejéig ugyanis Frankföldön is új rezsim váltotta fel a Bourbonok nevével fémjelzett működésképtelen régitEbből fakad az önkéntelen ösz- szehasonlítás, az az egybevetés, amelynek tanúságai napjainkban is megfontolandók. A modern gondolkodású, a feltaláló gróf tragédiája elszomorító, hiszen az ő jövőbe szóló belépőjét aligha kérdőjelezhette volna meg valaki. Riasztó, hogy nemes gesztusai ellenére is áldozattá vált abban a környezetben, ahol az átgondolatlan, az ordas eszmék megfertőzték az értelmet, az érzelmet, az ingatag jellemet egyaránt.

Hinnünk kell: nálunk másként lesz, mert az első szabad választásokon az egyenes gerincű, a tisztakezű Holnapokra voksoltunk... Pécsi István

Szomorú dal egy platánról

Exupery kis hercege felelősséggel tartozott a rózsájának. És akik tenni tudnak, mindig is felelősséggel tartoznak azokért, akik tehetetlenek. Legyen az gyerek, idős, beteg ember — vagy egy kivert kutya. Esetleg egy platánfa.

Az egri strandon Európa legszebb platánja áll. Tiszteletet ébresztő a kora: négyszázötven éves. Nemcsak egy növény, történelem már. Érték.

Néhány évvel ezelőtt szú támadta meg a fát — és ez a nevetségesen apró élősködő kikezdte a komor hatalmasságot. Akkor talán még idejében léptek a szakemberek, „leglettolták” — mint ahogyan azt Kozma Berci bácsi, a strand élővilágának (a halaknak, a virágoknak, no és a platánnak is) gondozója mondta. Berci bácsi szomorú. Szólt már a kertészeknek: újra itt a szúcsapat, a fa szabályosan vérzik, pergetik ki a belsejét a rovarok. Nem tudja, kihez forduljon, „tulajdonjogilag” a fa nem a strandé, talán nem is a vízmű vállalaté. „A platán az önkormányzaté...” — jegyzi meg végül bizonytalanul, és csak egy halk félmondattal toldja meg aggodalmát: „27 méteres ágai vannak... hát melyik fának vannak még itt ekkora hatalmas ágai...?”

Sötétben tapogatózunk. Kié a fa? A városi polgármesteri hivatalnál a telefonos kisasszony a főmérnöki irodába kapcsol. Ott egy határozott és erélyes női hang közli velünk: a környezetvédelemmel Ágostonná foglalkozik, de felesleges őt keresnünk, a platán a megyéé. Tárcsázzuk „a megyét” — a közgyűlés elnökének titkárnője úgy tudja: ez a vízmű dolga... Aztán — még a megyénél — egy másik hang: „Átmeneti állapot van, és a megyei önkormányzatban a környezetvédelemmel nem foglalkozik senki. Most ez a módi. Legalábbis Heves megyében...”

Próbálkozunk a vízműnél. Igazgató és helyettes híján Sza- bónét, a főkönyvelőt „kapjuk”. Tétova. Igen, a strand üzemeltetői tényleg ők, akkor tán a platán is az övék. „Szakértőtől tudja, hogy pusztul a fa?” — kérdez visz- sza pontosítón. Nem, nem szakértőtől, Berci bácsitól... de Berci bácsi szereti a fát, érzi, ha baj van.

„Felveszem a kapcsolatot a stránd vezetőjével” — hangzik a megnyugtató válasz és az ígéret:

(Fotó: Gál Gábor)

még aznap délután visszahív. Hiába várok. Két nap múlva én jelentkezem. „A platánfa ügye folyamatban van — ennél többet nem mondhatok, csak később”.

Nézegetem a képet az Európában egyedülálló platánról. Döbbenetes. Mint egy sikoly, mint egy keresztre feszített Jézus. Kívülről még mindig méltósá- gos. Belül szú eszi — de ez nem látszik. És csak ha nagyon csönd van, akkor hallatszik percegés...

Doros Judit

Egy sikertörténet állomásai

Vendégségben a Hubertus Faszobrász Gmk-nál

Mondják, a vállalkozások korát éljük, ennek ellenére kevés olyan sikertörténetről hallunk, amelyben a két alapelem a tehetség és a tisztesség. Márpedig akad ilyen példa is. Egerben a Hubertus Faszobrász Gmk alapítói — egyben tulajdonosai — osztották meg velünk a sikeres vállalkozás titkát és az ehhez vezető utat. Antal László és Bur- germeiszter Erzsébet 1990-ig az Agria Bútorgyárban dolgoztak. Az önállósodás első állomása az 1984-es év volt, amikor is hét jó szakemberrel vgmk formában kezdtek tevékenykedni, ekkor még a vállalat kötelékein belül. Egy év elteltével úgy határoztak, hogy mellékfoglalkozású gmk- ban folytatják a munkát, azaz javarészt munkaidő után, az otthoni műhelyben készítették egyéni megrendelésre a különböző faragott bútorokat, berendezési tárgyakat, főként osztrák partnerek, magánszemélyek megrendelésére. Tény, hogy míg a tehetséges csapat munkája iránt egyre fokozódott az érdeklődés, a vállalati vezetéssel némely dologban sarkosodtak az ellentétek.

Időközben fölvették a Vadexszel a kapcsolatot, akik egyre-másra rendelték meg az egyedi trófeaalátéteket. Mint már említettem, 1990 végére egyértelművé vált, hogy a magántevékenységet nem lehet tovább összeegyeztetni a vállalati munkával. Ä két fiatal így gondolt egyet, műhelyt bérelt a Kerecsendi út határában lévő kőolajkutató vállalat telephelyén, és a korábbi gmk-ban dolgozó munkatársakkal itt láttak munkához. A megrendelésekkel nem volt baj, hiszen ekkorra már jó néhányan megismerték a Hubertus egyedi és kiváló minőségű produktumait. Azóta nem sok idő telt el, a „felfutás” viszont látványos. Az eltelt egy év alatt újabb műhelyrészeket béreltek, s kialakítottak egy ízléses bemutatótermet is, ahol a jelenlegi termékskála látható. Kézi faragásé étkezőgarnitúra, míves szekrények, bútorok, és az elmaradhatatlan trófeaalátétek.

A kilátásokról így beszélnek a tulajdonosok:

— A legnagyobb fejtörést jelenleg az okozza, hogy nincs elég asztalosunk, így néhány megrendelést 'már kénytelenek voltunk visszautasítani. Természetesen igényesek vagyunk, és megválogatjuk, kit veszünk fel magunk közé. Most egyébként húsz emberrel dolgozunk, ebből hét faszobrász. Idén nagy munkákat vállaltunk el. Egy budapesti belső építész segítségével mi készítjük el a Szépasszony-völgyben lévő kertvendéglő és néhány újabb belvárosi üzlet berendezését. Mi alakítottuk ki a Gilde sörözőt, s a várban található éremverdét is. Szeretnénk kereskedelmi tevékenységet is folytatni. A kölni vásáron két osztrák partnerrel is fölvettük a kapcsolatot, akiktől bútorvasalatokat és felületkezelő anyagokat szerzünk be és forgalmazunk hamarosan.

S ha már a kölni vásárról szó esett. Nem mindennapi dolog, hogy a tulajdonosok úgy szervezték az utat, hogy a gmk valamennyi dolgozója részt vett a vásáron. Az sem érdektelen, hogy az itt munkát vállalók 25-35 ezer forint körüli fizetést kapnak, igaz, ezért nem napi 8 órát dolgoznak. A határidőt szigorúan tartani kell, így nem ritka a túlóra, s ezenkívül minden második szombat munkanap.

Nem titkolták el azt sem beszélgetőtársaink, hogy erre az évre előzetesen kb. 10-12 millió forint árbevételt terveztek, az első két hónap végére azonban már 6-7 millió forintnál tartottak.

Azt már csak mellesleg jegyzi meg Erzsébet, hogy munka mellett levelezőn végzi a közgazda- sági egyetemet.

László 25, Erzsébet 10 éves munkaviszony után mondott búcsút első munkahelyének, az Agria Bútorgyárnak. Az újrakezdés nem volt könnyű, de most már úgy tűnik: ezt a lépést egyikőjük sem bánta meg.

(b. k.)