Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-28 / 150. szám

4. TUDOMÁNY - PROGRAMAJÁNLAT HÍRLAP, 1991. június 28., péntek Tragikus villamosbaleset áldozataként 65 évvel ezelőtt, 1926 júniusában hunyt el Barcelonában az akkori világ egyik kiemelkedő építésze, Antonio Gaudi y Cor­net spanyol művész és tudós. Korának igen tehetséges képviselője volt, aki új­szerűt alkotott. Épületeiben ugyanis mesterien alkalmazta a kerámiát és a ková­csoltvasat. A világ egyik legcsodálatosabb alkotása a barcelonai Szent Család Székesegyház — amely máig befejezetlen maradt —, Gaudi leghíresebb műve. Ebben spanyol, mór és gótikus elemeket fűzött össze. Összeállításunkban ezút­tal rá emlékezünk. Csak az állandóan változó vázlatai maradtak meg „Az ember nem teremt, hanem felfedez..." Aki már járt Spanyolország­ban, s eljutott a Földközi-tenger partján fekvő, körülbelül dunán- túlnyi nagyságú Barcelonába, nagyon sok élményben volt ré­sze. A város ma is a Spanyol Köztársaság legfontosabb ipari és kereskedelmi központja és az ország legnagyobb földközi-ten­geri kikötője. Épületei, műemlé­kei lenyűgözőek. Az odalátoga­tó idegen szemszögéből a mai Barcelonát időben és térben há­rom részre tagolhatjuk. A még számos román kori épületet is őr­ző katalán gótika, a XII-XV. szá­zad csodálatos emlékei az úgy­nevezett Gótikus negyedben és környékén láthatók, a századelő korszakát Antonio Gaudiy Cor­net építészete jellemzi. Moder­nizmusnak nevezik azt az irány­zatot, amellyel Gaudi stílusa ro­kon, de a világhírű építész meg­oldásainak tökéletessége és me­részsége messze túlszárnyalja a tulajdonképpeni modernizmus alkotásait. A harmadik, napja­ink és a közeljövő Barcelonája a modem sugárutakon tárul elénk. Meghökkentő megoldások, építészeti bravúrok jellemzik azokat a műemlékeket, amelye­ket egykoron a már említett An­tonio Gaudi y Cornet tervezett. A század vége táján különleges forma és egyéni törekvés mutat­kozott meg ezekben, amelyet ta­lán szakvélemények szerint leg­találóbban a gótikába oltott neo- mudéjár stílusnak nevezhetnénk. A tervezőművész Gaudi 1852- ben született Reusban. Hosszú, termékeny pályája, életműve fő­leg a századforduló táján és az azt követő néhány évben teljesedett ki. Egészen sajátos, egyéni stílu­sa leginkább a bécsi, pesti szecesz- szióra emlékeztet, noha nem volt igazi szecessziós művész. Művei­hez hazánkban leginkább a bu­dapesti Gellért Szálló és a Város­liget, valamint az Állatkert né­hány épülete áll közel. Gaudi azonban még ezeket is messze túlhaladta, mindazt, ami az addig megszokott és szabályos volt az építészetben. A Szent Család-templom — a Sagrada Família — Barcelona egyik legis­mertebb épülete, olyannyira, hogy szinte a város jelképe lett. 1926-ig Gaudi személyesen irá­nyította az építkezést. Éz a temp­lom a maga sajátos megoldásai­val egyesíteni akarta az összes stílust, amely Spanyolországban valaha divat volt. Az épület szer­kezete neogótikus, kidolgozásá­ban modem, a díszeit, illetve egyes részeinek zsúfoltságát ille­tően barokk, az ablaknyílások pedig román stílusúak. Es az egész együtt: Gaudi! 1926. június 7-én a nevezett építkezés közvetlen közelében elütötte a villamos. Három nap múlva, június 10-én meghalt, 74 éves korában. A nagy művészt a legnagyobb művének, a Szent Család kriptájában temették el. Ezúttal is érdemes felidézni híres mondását: „Az ember nem te­remt, hanem felfedez... Az ere­detiség egyenlő az eredethez va­ló visszatéréssel...” (mentusz) Amikor az „Év háza” lett A barcelonaiak szívesen mu­tatják meg az idegeneknek az úgynevezett Calvet-házat, amely a múlt század végén épült. Gaudi 1901-ben fejezte be a munkát, amikor elnyerte az „Év háza” cí­met. Noha neobarokk, kőhom- iokzata bárdolt, eltérő alakú nyí­lások bontják meg. Jól illeszke­dik a szomszédos házakhoz. Bel­Színes mozaikborítással sejét és a legtöbb ma is létező bú­torát a nagy művész tervezte. A spanyol házak többségében költözködéskor a bútorokat nem a szűk lépcsőházakban hordják fel és le, hanem a külső vagy ud­vari falon csigákkal húzzák fel az emeletekre. Ezt a Calvet-ház fel­ső szintjeinek kis erkélyei teszik lehetővé. Ennek közelében található az úgynevezett Batllo-ház, amely 1904-1906 között épült. Gaudi tulajdonképpen egy meglevő há­zat épített át, miközben érintet­lenül hagyta az épület szerkeze­tét. A földszintet és az emeletet átalakította, a balkonok az ő munkái. A remek formaérzékkel kialakított részletek e házban is teljes harmóniát alkotnak. Gau­di tervezte a homlokzatra a zo­máncozott kerámiatárcsákat, a fantasztikus tetőzetet, amelyet kerámiaelemekkel és szoborsze­rű kéményekkel díszített, sőt a házban levő remekművű búto­rok is az ő munkáját dicsérik. A „Kőfejtő” Gaudi legpompásabb lakóhá­za a barcelonai Milá-ház. 1906- 1910 között Godóy Mítókatalán textilgyáros, Batllo üzlettársa építette. A különleges, hullám­vonal homlokzatú alkotásként számon tartott házban valósult meg leginkább Gaudi alapgon­dolata: a természet és az építészet közelítése, egybeforrasztása. Ezért hívják az épületet népsze­rűén „Kőfejtőnek”, hiszen olyan, mint valami gigászi, le­nyűgöző természeti, geológiai képződmény. Nevezetes az úgynevezett Vi- cens-ház, amely 1878-1885 kö­zött létesült Manuel Vicens kerá­miakereskedőnek. Gaudi művét 1925-ben Serra Martinez alakí­totta át. A ház keleties hangu­latú, arabos stíluselemekkel teli. A neves iparos gróf és nagy mecénás, Eusebió Güel megbí­zásából készítette el a grófról el­nevezett parkot Gaudi 1900- 1914 között. Güel eredetileg egy 70 telekből álló városrész építé­sére adott megbízást a művész­nek. Végül azonban csak két te­lek talált gazdára. Az egyiket maga Gaudi vásárolta meg, amely ma a róla elnevezett mú­zeum. Hullámvonalú megoldá­sai, kerámia- és mozaikburkola­tai révén az együttes méltán lett világhírű. Itt az építészet, a szob­A Szent Család-templom Spanyolország, sőt egész Európa egyik legsajátosabb es legtöbbet vitatott, félig befejezett műemlé­ke. Hatalmas fákkal és gyepá­gyakkal díszített tér közepén emelkedik, így minden oldalról nagyszerűen érvényesül. A templom alapstílusa neogótikus, de ezt csak a szerkezeti megol­dásban és az erős függőleges ta­golásban tartotta meg alkotója, Gaudi, akinek egyeni stílusa csak egyes vonásaiban emlékez­tet az építéstörténet hagyomá­nyaira. A díszítés zsúfoltsága a barokkot idézi, a félköríves abla­kok román jellegűek, a növényi, állati, ^geológiai, sőt csillagászati díszítőelemek a spanyol moder­nizmust, az íves vonalak a közép­európai szecessziót testesítik meg. Története is különös. Jósé Maria Bocabella y Verdaguer könyvkereskedő 1881-ben kez­deményezte a Szent Család ná­záreti házának emlékezetére, hogy emeljenek székesegyházat Barcelonában is. Az alapkövet 1882-ben tették le. Álltak már a pillérek és a kápolnák is, amikor 1891-ben Francisco del Villar, az építő, átengedte a munkát Joan Martorellnek, aki az egészet rá­bízta Gaudira. Az ambiciózus építész fő feladatának tekintette ezt az építkezést, sőt 1914 után rászat és a festészet egybeforr a természettel. Tervezésében részt vett Gaudi kiváló tanítványa, Jó­sé Jujol is. Az úgynevezett Güel-pavilon, amely az új egyetemi negyedben található, 1885-1888 között épült. A Gaudi stílusában létre­hozott színes mozaikbontású épület Güel gazdatisztjének la­kása és istálló volt. A ház elé a művész — halála előtt egy esz­tendővel — nagy hatású, sár­kánymintás kovácsoltvas kaput készített. csak ezzel foglalkozott. Új, az eredetinél sokkal nagyvonalúbb tervet dolgozott ki, és amennyire a már elkészült alapok kötöttsé­ge megengedte, saját elképzelé­sei szerint alkotott. Halála azon­ban ebben megakadályozta. Gaudi elképzelése maga volt a fantasztikum: három, egyenként 110 méter hosszú homlokzat, 4-4, egyenként 107 méter ma­gas, úgynevezett apostoltorony- nyal. A sarkokban három torony, egyenként 130 méter magasba nyúlva, és mindehhez középen a 160 méteres Krisztus-torony. Mindez neogótikus támívekkel, barokkos zsufoltságú, egzotikus díszítésű bontással. A mai látha­tó valóság: egyetlen logikus, egy­szerű szerkezetű, a tornyokig tel- kúszó kapu a négy toronnyal. Az építkezést 1952 óta folytatják, a mai követelményeknek és lehe­tőségeknek megfelelő vasbeton­technikával. Ehhez persze a ter­veket módosítani kellett, és a vál­toztatások, maga az épületegyüt­tes fenntartása felemészti az időnként összegyűjtött pénz- mennyiséget. Általában szilvesz­terkor mindig országos gyűjtést folytatnak érte. Ma az ENSZ- UNESCO által védettnek nyil­vánított műemlék. Hogy befeje­ződik-e valaha is az építése, arra ma sem tudnak egyértelmű vá­laszt adni Barcelonában. Nem tudni, hogy befejezik-e valaha! Filmpremierek hamarosan a felesége lesz. Nehe­zen viseli el azonban férje fara- gatlanságát és anyósa durvasá­gait. Megszökik, megismerkedik Jean-nal, egy gazdag gyáros fiá­val. Szerelem szövődik közöttük, melyben a testiség a meghatáro­zó... Hamarosan gyerekük szüle­tik, de Jean nem vállalja szerel­mesét... Amikor azonban mara­dék tisztességével kiáll Julie mel­lett, a tragédia elkerülhetetlen... A nyár egyik legjelentősebb filmje a Rose Hill asszonya, me­lyet az egri Prizma tűzött műso­rára. Steve Martin, az egyik legis­mertebb amerikai komikus szí­nész új filmje fergeteges humorú szerelmi vígjáték. Egy televíziós meteorológust alakít, akinek vá­lasztania kell: ha teljes erőbedo­bással végzi munkáját, nem ma­rad ideje barátnőjére, ha pedig a lánnyal foglalkozik, kirúgják az állásából. Őrlődik egy darabig, de váratlanul megoldódik min­den problémája, egy elektromos útjelző tábla egész életét befo­lyásolja... végre új életet kezdhet, s „utoléri” az igazi szerelem is... A Los Angelesben játszódó film igazi nyári szórakozás az Uránia mozi nézőinek. Jobb ma egy zsaru, mint holnap kettő Michael J. Foxot a Vissza a jö­vőbe trilógiában szerették meg a mozinézők. Most egy hollywoo­di komikus színészt játszik, aki­nek egy érdekes, sajátos felada­tot kell végrehajtani: egy New York-i gyilkossági nyomozót fog alakítani, akinek azonban — mi­vel ilyetén tapasztalatai nincse­nek — bele kell bújnia annak a bőrébe, aki hivatásos rendőr... Nick Lang (Michael J. Fox) két hetet a New York-i nyomozóval tölt, és elkíséri őt őrjárataiba... Természetesen John Mass (Ja­mes Woods), a hallgatag zsaru nem örül annak, hogy „száraz­dajka” legyen... Az izgalmas, de ugyanakkor vígjátéki fordula­tokban bővelkedő filmet az egri Uránia mutatja be. Rose Hill asszonya Julie gyönyörű fiatal, fekete nő az Indiai-óceán szigetvilágá­ból. Egy újsághirdetés alapján megismerkedik Marcellel, a kö­zépkorú svájci paraszttal, akinek Programbörze Kiállítások, tárlatok Balogh László képzőművész tárlata az Egri Ifjú­sági Ház galériájában látható július 18-ig.' Az ön­zetlen, tevékeny szeretet — ezzel a címmel tekint­hetik meg az érdeklődők Nagy Péter képriportját a Megyei Művelődési Központ második emeletén. Ugyancsak az MMK galériájában a hét végén még megcsodálhatják két fiatal népi iparművész — Fe­hér Jánosné viseletkészítő és Horváth Tibor bőr­díszműves — munkáit.' Gyöngyösön, a Mátra Mű­velődési Központban Kajári Melinda emlékkiállí­tása kapott otthont.' Az Ars Agria képzőművésze­inek alkotásait ma még felkereshetik a festészet, szobrászat kedvelői a Gárdonyi Géza Színház elő­csarnokában. Szórakoztató programok Péter-Pál-napi juniálisra kerül sor szombaton a sarudi szabad strandon délelőtt 10 órától. A rende­zők — a Megyei Művelődési Központ és a Társa­dalmi Egyesülések Szövetsége — gazdag program­mal gondoskodik az ide látogatók kellemes időtöl­téséről." Szombaton délelőtt fél 11-től az Egri Ifjú­sági Ház gyermekfoglalkozásán „ékszereket” ké­szítenek az ügyes kezűek, hőre keményedő gyur­mából. Az egri Helyőrségi Művelődési Otthon díszter­mében állította ki grafikáinak egy sorát Bulla Már­ta. A fiatal művésznő élőlényekről készült rajzola­taival érzékelteti, mi is az a világból, ami őt fogal­mazásra indítja, amit feltétlenül és haladéktalanul közölni akar a társaival, akik őt ebben a korban kö­rülveszik. Mintha a technikai világ, a gépek, a gépek által jajveszékelésig hajszolt élettempó nem is létezne, kényelmesen, szinte komótosan szemügyre veszi a növényeket, mondjuk egy répát a gyökereivel, vi­szonylag formás testével úgy, ahogyan a földtől megtisztítva mutatja az ő gyökérzetét. Természete­sen ezzel azt is elmeséli, hogy ez az igénytelen te­remtménye az Istennek nem is létezhet magában, mint ahogyan a fa sem, amely a földből kifordult gyökérzetével a megnyomorított vagy olyannak lá­tott — láttatott törzsével, idegesen kereső-kutató gallyaival, lombkoronájával mered ezerfelé a térbe. Mintha a magányra, a magára maradottságra keres­ne valamilyen választ, netán gyógyírt. Mert az ne­hezen képzelhető el, hogy ez az egyedüllét így, ilyen mindentől elszakított állapotában életképesen megmaradhatna. Es mire a földi két-, illetve négylábú élőlényhez eljut a grafikus, újabb kétségbeejtő talánnyal talál­juk magunkat szembe. Ez a művész a kicsinyke ál­latban is, a növényben is, meg a nagyobb tétben, az emlősben is azt a szorító érzést fejezi ki, ábrázolja, valósítja meg, amely csak az ő belső tartalma lehet. Ismervén korábbi évekből származó és meseszerű­nek egyáltalán nem nevezhető alakjait, reális okunk van feltételezni, hogy mindennapi életét is ezek, az álmok mélyéről előlopakodó figurák népesítik be; itt hagyják lábuk nyomát, fenyegetéseik tartalmát, és arra biztatják a grafikust, hogy az ábrák minél hűségesebb lemásolásával szabadulna meg attól az átoktól, amely előírja jöttüket, jelenlétüket. Megfigyelésre és elgondolásra mindenképpen érdemes, ahogyan le lehet olvasni ezekről a gúzsba kötött lényekről, hogy semmi okuk nemigen lehet az örömre, a kedélyes békeállapot fölötti boldogság elzengésére. Mert a térben — következésképp az időben is — meg vannak kötözve. Fel sem foghat­ják, mekkora ez a rabság, mennyi a kényszer, hová irányítja őket a lét áramlása, az az iram, amely szemmel láthatólag az ő akaratuk nélkül — netán az akaratuk ellenére sodor, taszít. Valahonnan vala­hová. Az a környezet, ahol ezek a magukra értelmet is kötelezően erőltető fantomok léteznek, nem so­kat árul el abból az ontológiai, amivel a művész küszködik. Tele van ez a rajzoló asszonyi psziché megkísértő, fenyegető, csaknem ártónak nevezhe­tő szellemekkel, akikben az a kérdéses, meddig tartja itt közöttünk, ebben a kötelékben a testi lárva vagy egyéb kényszer, mikor változnak át pillangó­ból hernyóvá, vagy ezt az oda-vissza játékot hány­szor ismétlik meg még, mire az a bizonyos korláto­zott szabadság — az a libera voluntas determinata — el nem érkezik, amikor is fellélegezhetünk, itt már a tudat nyűgök nélkül, vagy legalábbis a szoro­san behatároló nyűgök nélkül létezhetik. Úgy hisszük, hogy ezt a nagy-nagy ontológiai és lélektani csapdát, amiben Bulla Márta tudatosan vagy öntudatlanul vergődni látszik, előbb-utóbb feloldja majd az ő sorsának belső fejlődése, az a jó szerencse vagy bármi egyéb, ami az alkotót előbb- utóbb megszabadítja feltéphetetlennek látszó ter­hei alól. Egyelőre a fantomok, vagy azok árnyékai, az éj­szaka fantasztikus élőlényei, ahogyan a csillagok vagy a borút hozó felhők, esetleg a lélek ismeretlen mélységei alól felkúsznak, uralják ezeket a lapokat. És mi — ismerve B. M. eddigi munkáit — ismét csak arra biztatjuk őt, írja ki, rajzolja le ezeket a magá­nyokat, ezeket a látszólag vigasztalan sorsokat, a megélt pillanatokat, mert ha van ilyen, a lélek ártó szellemeitől csak akkor tud elrugaszkodni, ha ne­vén nevezi a fantomokat, amelyek ma még, most még — ki tudja, meddig? — arra utasítják, hogy híradással legyen róluk. Mikor érkezik ide a derű hajnala? Vagy van ennek az ontológiának egy élvezete­sebb, esetleg sokkal derűsebb olvasata is? Szeret­nénk hinni, hogy ha ma még nem is látszik a béke és a boldogság kedélyesebb harmóniája ezeken a la­pokon — harmónia, helyes térlátás és okos szerep- felfogás már van —, de annak is eljön, eljöhet a napfényes, vagy legalábbis opálosan világító évad­ja? Los Angeles — New York — Svájc Bulla Márta a HEMO-ban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents