Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-24 / 120. szám

4. TUDOMÁNY - PROGRAMAJÁNLAT HÍRLAP, 1991. május 24., péntek Népek életmódjával, kultúrájával foglalkozni izgalmas, érdekes fel­adat. Erre vállalkozott egykoron Torday Emil, aki korának elismert néprajztudósa volt. Immár hatvan esztendeje, hogy elhunyt. Mun­kássága azonban szinte egyedi volt, ugyanis a távoli Afrikát járta és kutatta, az ottani népek, foglalkozási csoportok társadalomszerve­zeti problémáival, életével, jogi, erkölcsi normáival foglalkozott. Mai összeállításunkban reá emlékezünk. Banktisztviselőből lett néprajztudós Aki a távoli Afrikát közelebb hozta a .. Az üzleti kapcsolatait egész Európára, sőt az óceánon túlra is kiter­jesztő Belga Bank az 1860-as évek elejétől Budapesten is nyitott fi­ókot. Az 1867-es kiegyezést követő hazai gazdasági fellendülés idején hatalmas összegeket keresett a szabadságharc utáni években tönkrement magyarországi nagybirtok olcsó megvásárlásával és ér­tékesítésével. Az említett bank pesti fiókjának volt szerény hivatal­noka Torday Emil, a négerbarát tudós, Afrika-kutató, akit utóbb szorgalma, tudása, hallatlan energiája tett méltán világhírűvé. 1875. június 22-én született Budapesten, az iskolai tanulmá­nyait a fővárosban, majd a né­metországi Münchenben végez­te. Egészen fiatalon a Belga Bank szolgálatába állt. 1895-ben meghívták az említett cég brüsz- szeli központjába. Belgiumnak abban az időben már óriási gyar­matbirtoka volt Közép-Afnka nyugati partvidékén. Ennek ré­sze volt a Kongó nevű óriási terü­let is. Termékeinek értékesítésé­ben a Belga Bank vállalt orosz­lánszerepet. A törékeny alkatú fiatal tiszt­viselőt rendkívüli módon von­zotta a távoli Afrika. Sokat olva­sott a két világhírű kutatóról, Li­vingstone és Stanley útjairól. A bankügyletek túlzottan nem ér­dekelték, viszont annál inkább a távoli kontinens élete, az őser­dők világa. Huszonöt éves korá­ban elérte, hogy a bank és a belga gyarmatügyi minisztérium pénz­ügyi és közigazgatási megbíza­tással Kongóba küldte. Tulaj­donképpen ez volt a fiatal Tor­day Emil első afrikai útja. Hivatali munkája mellett azonnal néprajzi, földrajzi és nyelvtudományi gyűjtő-, illetve kutatómunkához kezdett. Mind­ezt 1900-1904 között az afrikai tavak vidékén, Katangában foly­tatta. Új képet rajzolt a négerek­ről. Világhírűvé vált angol és francia nyelvű könyveinek ezt a négerbarát vonalát emeli ki a ró­la és az írásairól szóló külföldi irodalom, amelyet barátja, az 1946-ban elhunyt kiváló földraj­zi író, Halász Gyula, Torday első életrajzírója ismertetett először magyarul. Tordayt megrendítet­te a tudatlan és lusta négerről szóló hamis felfogás. Megírta, hogyan szerette meg az úgyneve­zett Vagenya törzs hűséges, em­berséges négereit. Tulajdonkép­pen nekik szentelte életét. Szá­mos művet is írt róluk. Hetekig csónakokon haladt a Kongó-fo- lyón, és ez az űt aknázta alá amúgy is gyönge egészségét. He­tekig hordozta magában a halál csíráit, és néger legényének ön­feláldozó segítségével mégis megmenekült. A gondos ápolás megmentette életét. Második afrikai útjára 1905 tavaszán került sor, kutatásait az angol Royal Anthropological Institute megbízásából végezte a Kongó déli mellékfolyóinak vi­dékén. Erről az útról 1907-ben tért vissza a Brit szigetekre. Még annak az évnek az őszén a londo­ni British múzeum megbízásából indult ismét Afrikába, az angol Hilton Simpson világutazó társa­ságában. 1909-ig a Kassai, a San- kuru és Kwilu folyók mentén folytatott embertani, nyelvésze­ti, néprajzi gyűjtést. Tordayt har­madik útján egy orrszarvú szinte nyomorékká taposta. Haláláig mankóval járt. Ám antropoló­giai, néprajzi megfigyelései úttö­rő jelentőségűek, és az általa gyűjtött anyag máig páratlan ér­tékű. Tárgyi emlékeiből háromszáz­ötvenet a Magyar Néprajzi Mú­zeumnak ajándékozott. Soha nem tagadta meg magyarságát, az utóbb említett tény is bizo­nyítja hazájához való ragaszko­dását. Az 1910-es évektől szinte nyomorékon, de mégis nagy fe­gyelmezettséggel Londonban élt, és a British múzeumban dol­gozott. Kongói gyűjtésének fel­dolgozásával foglalatoskodott, amelyet egyébként tízkötetes műben le is írt. Londonban hunyt el 1931. május 9-én, hat­van esztendővel ezelőtt. Fiatal volt, hiszen mindössze 56 évesen ragadta el a halál, de életműve maradandó lett. Afrikai gyűjtő­útjainak eredménye ma is büsz­kesége a British múzeumnak. Három utazás az egyenlítő vidé­kén című munkáját 1923-ban adták ki Budapesten. Egy évvel később pedig — szintén magya­rul — megjelent az Egy afrikaku- tató naplója című műve. A Föld­rajzi Közlemények című folyói­ratban 1911-ben barátja, Halász Gyula írt róla. Ugyancsak az ő tollából jelent meg a Földgömb című lapban 1932-ben Torday Emil emlékezete. Sajnos, a mai, fiatal nemzedék keveset tud munkásságáról, pedig sokkal többet érdemelne annak népsze­rűsítése. (mentusz) Aki Torday „lábnyomába” lepett Ecsedy Csaba neves hazai néprajzkutató ama kevesek egyi­ke, aki újabban Torday Emil „lábnyomába” léphetett, terep­munkát végezvén Afrikában. Lakonikusan írja a legnagyobb magyar afrikanista hazai megbe­csüléséről: „Kisebb könyvtárt tesznek ki művei. Tudományos munkái közül eddig egy sem je­lent meg magyarul.” Pedig abban az Afrikában, amelyben járt és kutatott, koráb­ban inkább békehozó volt, meg­értő barátja a helyi lakosságnak és szövetségese, ellentétben a gyarmatosítókkal. Feljegyezte a négerek meseit, mondáit 1907 őszén harmadik afrikai útjára az angol Hilton Simpson világutazó társaságában indult. Egyik könyvében a neves szak­értő így jellemezte Torday Emilt: „Sokszor kérdezik tőlem, mi­lyen úton-módon ismerkedtünk meg a néptörzsek szokásaival. Elmondom, hogyan végezte ku­tatásait Torday. Először is, soha­sem fogadott el semmit abból, amit fehér embertől hallott, csak azt jegyezte fel, amit a néptől magától hallott. Másodszor: mindig olyan embereket válasz­tott ki, akik lehetőleg keveset érintkeztek európaiakkal, és érintetlenül megőrizték eredeti sajátosságaikat. Igen gyakran a törzsfők voltak a forrásai. Har­madszor: nyolc afrikai nyelvet értett és beszélt derekasan! Nem szorult rá a tolmácsok tökéletlen szolgálatára, hanem a nép között jártaban-keltében tömérdek adatot szedegetett össze, észre­vétlenül kihallgatta a bennszü­löttek beszélgetését, feljegyezte mondáikat, meséiket. Aki Afri­kában komoly néprajzi kutatáso­kat akar végezni, múlhatatlanul kell, hogy ismerje a törzsek igazi nyelvét. Torday ilyen ember volt. Hosszú időn át tanulmányozta a négerek életét, szerette őket, és mélyen bepillantott jellemükbe. Bizalmukba fogadták, népszerű volt. Biztonságban járt olyan he­lyeken, ahol a kevésbé tapasztalt utazó életével lakolt volna...” Az ősök szelleme nem talál rá Torday munkáiban megvédte a négereket az ostobaság vádjai­tól. Kimutatta, hogy ahol jólétben élnek, és emberségesen bánnak ve­lük, szellemi fogékonyságuk bámulatos: „Az agyonkormányozott, kiuzsorázott néger úgynevezett „os­tobasága” —jegyzi meg — hasonlít ahhoz, ami bennünket lepne meg, ha valami ökölvívóbajnok állón csapna minket. Ilyen ökölcsapások érték ezt a népet. Elsősorban is megfosztották földjétől, és elhurcol­ták. Az afrikai ember nem világpolgár, gyökerei a szó szoros értelmé­ben ahhoz a földhöz kötik, ahol apái sírjai domborulnak. Ha kiránt­ják ebből a talajból, az ősök szelleme nem talál rá. Hontalan bolyon­gásra kárhoztatja az idegen föld, hacsak kőhajításra van is falujától...” Felkutatta az elveszett fokot 1904-ben, első afrikai útja so­rán Torday Emil súlyosan meg­betegedett, hónapokig élet-halál között lebegett: „Már a koporsómat is megcsi­náltatták — írja egyik emlékezé­sében —, s amikor átestem a vál­ságon, újból kellett járni tanul­nom. A kegyelet vezette léptei­met. Ifjú korom hősének, Li- vingstone-nak nyomán jártam, ő Tanganyika déli partján jártá­ban térképére rárajzolt bizonyos Akalonga-fokot. Amikor a határ kitűzésére került sor, a brit birto­kok és a Kongó állam közt, a ha- tárjelölők erről a helyről akartak kiindulni. Keresték, kutatták a fokot, de nem találták.” Ezt az elveszett fokot igyeke­zett felkutatni a magyar utazó. Egy öreg négerrel találkozott, az még emlékezett rá. Elvezette egy kis hegy lábához. A parttól né­hány száz lépésre, a hegyoldal­ban világosan látható volt a tó egykori szintjének vonala. Az említett tavak vidékéről Torday 1904-ben szárazföldi úton vándorolt Luszambóba, a Szankuru-foljó melletti város­ba. Onnan gőzhajón jutott el ki­sebb megszakításokkal a Kongó torkolatához, és belga hajón ért vissza Belgiumba. A moziban Kellemes szórakozást ígérő filmek Bizánci tűz Régen láttunk ilyen kelleme­sen szórakoztató, könnyed vígjá­tékot. Gus, a film főszereplője (Christopher Lambert) szenve­délyes betörő, s egy alkalommal —, véletlenül —, a Bizánci Tüzet emeli el, a törökök legendás nemzeti ereklyéjét. Társa, Bru­no, a kétbalkezes segítő egyúttal leendő apósa. June, a lánya, aki mindent elkövet, hogy letérítse őket a „rossz útról”... A végén természetesen ő kerül vőlegé­nye, illetve apja hatása alá. Brown dokiként a Vissza a jövő­be c. filmben láthattuk utoljára Christopher Lloydot, s most újra örömmel látjuk viszont a kiváló amerikai komikust. A filmparó­diát az egri Uránia mutatja be. Sztálin menyasszonya A 30-as években játszódik Oroszországban Bacsó Péter új filmjének a cselekménye. Egy el­mebeteg lány áll a középpont­ban, akit az emberek addig gú­nyolnak, míg „hősnőnk” Sztálin menyaszonyának képzeli magát. Be is csukják, majd ki is engedik, s a kiszámíthatatlan helyzet miatt azok is börtönbe kerülnek, akik őt sittre juttatták. Básti Juli fe­lejthetetlen alakítása élmény. Programbörze Kiállítások, tárlatok Az Ars Agria képzőművészei mutatják be alko­tásaikat az egri Gárdonyi Géza Színház előcsarno­kában. * A Parádi Üveggyárral és termékeivel is­merkedhetnek az érdeklődők az egri Dobó István Vármúzeumban. A gótikus püspöki palota föld­szinti termében pedig Rénes György iparművész alkotásaiban, különleges technikáiban, sajátos for­mavilágában gyönyörködhetnek. * Kép és színes fény címmel Balogh László képeinek az egri kispré- posti palota pinceklubja adott otthont. * A Megyei Művelődési Központ II. emeleti előtermében lát­hatják az Egri Újság fotóriporterének, Nagy Péter­nek a munkáit. * Gyöngyösön, a Mátra Művelődési Központban a Mátra Fotókör képeiből rendeztek tárlatot. * Az egri Gyermek-Szabadidőközpontban pedig A világ gyermekszemmel címmel rendeztek kiállítást. Szórakoztató programok A népdalkörök, népzenei együttesek hatodik or­szágos minősítő hangversenyére kerül sor szomba­ton délelőtt 10 órától a Megyei Művelődési Köz­pontban, 12 órakor pedig a Dobó téren. Az MMK fotószakkörében technikai bemutató lesz ma dél­után 5 órakor, ahol a színes fotópapír használatával foglalkoznak a klubtagok. * Gyermeknapi majális várja sok érdekes programmal a legkisebbeket va­sárnap az egri Népkertben.» Miénk a város címmel egész napos műsor szórakoztatja — sok meglepe­téssel — szombaton reggel 8 órától a gyöngyösi Tö­rök Ignác Gyermek-Szabadidőközpontban a kicsi­nyeket. ■ * I ■ m ■ JT W m ■ ■ jr ■ Portrék az Ifjúsági Hazban Szűcs Rita rajzlapjai sorakoz­nak az Ifjúsági Ház Kisgalériájá- ban június 2-ig. Színes ábrák ar­ról, hogyan él meg egy-egy em­lék, egy-egy jelenet annak az agyában, aki arra határozza el magát: nem engedi nyom nélkül a múltba veszni a neki értékes pillanatokat, azokat az embere­ket, akik eddig számára sokat, az élményt, az élet tartalmát jelen­tették. Ezzel nagyjából be is határol­tuk azt a területet, amely az önki­fejezésre hangolt és a lelkivilágát megmutatni akaró amatőr ren­delkezésére áll. Kezdő, de a javá­ból, aki egyelőre még ott tart, hogy a modellt akarja befogni, azt szeretné, ha az ábra hasonlí­tana, netán nagyon hasonlítana ahhoz, akiről a rajzot, rajzolatot, akár színes ábrázatot szerkesz­tette. Ha a lelki birtokbavételnek lehetnek fázisai, akkor bizonyára ez a szerény nézőpont —, vagy inkább igénynek mondanánk —, bukkan fel az alkotni vágyóban: kikeresni környezetemben azo­kat, akiket a kapcsolat, a rokon- szenv, esetleg a bensőséges érze­lem fűz hozzám, hogy munkám­mal, az adott jelenet, szituáció, vagy éppen érzelmi telítettség örömével szolgáljak neki. No, meg persze magamnak, mert az alkotás valahogy mindig az öni­gazolás határvonalán mozog, az­zal együtt is természetesen, hogy a nekem fontosat, élményszerűt, lényegeset ki akarom menteni a múló időből, és át akarom tenni abba a vonulatba, ami már egy kicsit az életem távlata, az a lebe­gés, ahol a szépség és az okság maradandónak minősíti az egy­szer voltat. Mindezt azért újuk le, mert ezen az igényen alul senki nem adhatja, ha az idővel harcba akar szállni. Itt, ezeken a lapokon még ezen a viszonylag ideálisnak, vagy elérendőnek tartott fokoza­ton innen vagyunk. Szűcs Rita leképez, a hasonlóságig megfor­máz fejeket, arcokat ír le, az egyéniség számára fontos jelze­teket igyekszik felvázolni. De a hasonlóság görcsös keresésén túl még az a bizonyos rebbenet a szemek körül, az a lágy bizonyta­lanság és elfogódottság a homlok alatt és a bőr redőiben, az érzel­meknek az a hullámzása, amely szeretnivaló szarkalábakat ter­mel az orr tövére vagy a száj szeg­letébe —, hiányzanak. Itt még si­ma, vagy elsatírozott felületek szolgálnak tájékozódási pontok­ként, területekként azoknak, akik a lélek rejtélyeit, belsőbb mozgását szeretnék olvasni —, kinti vetületben. Nem véletlenül idézzük jegyezhetjük meg: az arc is a lélek tükre. És mi nem hisz- szük, hogy ezek a portrék, illetve a portrék gazdái ennyire simára lennének csiszolva —, bentileg is. Amiért mégis újabb törekvé­sekre biztatjuk a kiállítót: a köz­lés igénye, az arányérzék, a dina­mikus színek iránti fogékonyság, a szenvedélyek fölötti uralkodni vágyás —, azzal például, aho­gyan kivallja a két test közötti kapcsolatban a női diadalérzetet valami miatt —, azt igazolják, hogy itt több van, mint múló fel­tűnési viszketegség. És dicséren­dő az a bátorság is, hogy közön­séget akar toborozni, megméret­tetést kényszerít ki nézőiből. Mintha most és azonnal ezen múlna a sorsa. Pedig hát hol van a lekésés hajtűkanyarszerű ve­szélye, vagy a lemaradás átkos érzése?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents