Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-11 / 84. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. április 11., csütörtök Kételyek és kérdések az MMK-ról Reprezentáció és „átvilágítás” „Az életet a hiszékeny táplálja, és azt hajtogatja, hogy holnap jobb lesz. (Tibullus) A mottóul választott idézet a hajtóereje annak az elszántság­nak, mellyel napjainkban egy­'-'fej“VUVÍA/UIZ AV* tételek mellett. Különösen igaz ez, ha megyei intézményekről van szó, melyek — miközben te­vékenységükben nap mint nap megújultak — a múlt rendszer stigmáját is magukon viselik a közvéleményben (okkal, ok nél­kül — de ez már a múltéj. Jelen esetben a Megyei Műve­lődési Központ dolgozóinak — és főleg az itt működő, kulturális tevékenységet folytató közössé­f eknek a kételyeiről, kérdéseiről ívánok szóim. Szólni úgy, mint népművelő, aki egyre inkább érzi igény van a mikroközösségekben megvalósuló emberi kapcsola­tokra. De szólni úgy is, mint a Közművelődési Dolgozók Szak- szervezetének megyei ügyvivője. Naponta jutnak eszembe Arany János Magányban című verséből az alábbi sorok: „Oh, mert to­vább e kétség tűrhetetlen, / A kockarázás kínját érzenünk;”. Tudom (tudjuk), sok a bi­zonytalanság az országban, a gazdaságban. Hangoztattuk azt is eleget már, hogy ahol az okta­tást..., ahol a kultúrát... stb. — ott hol tartanak ma! Lehet hangoz­tatni, hogy a művelődés állam- polgári jog, melyet alkalmas helyszínen mindenki gyakorol­a mai napig nem született meg. Nincs az MMK-nak költségveté­se. A bizonytalanság már demo­ralizál. Ha nem hinnénk mun­kánkban, bekövetkezne az er­kölcsi kopás. Naponta halljuk, hogy az „intézményi átvilágítás” most folyik. De hogyan folyik? Aki sokféle rendezvényeinkre eljön, vagy rendszeresen ide jár — mint tanfolyamhallgató, mint kiállításlátogató, mint amatőr művészeti csoporttag stb. — az nem érzi az „átvilágítás” szüksé­gességét. Az naponta megfogal­mazza kételyeit, félelmeit, mi lesz tevékenységükkel, ami em­berhez méltó kapcsolatokat hoz létre, fűz szorosra, ami megvéd a „kizökkent idő” kárhozataitól. Akik pedig ^átvilágítanak”, úgy tűnik, nem érdeklődnek igazan tevékenységünk szakmai-embe­ri tartalma iránt. Kis „darvasivánokként” miért kell nekünk bizonyítani, hogy dolgozunk? Hogy Égerért ugyanúgy dolgozunk, mint a me­gyéért? Hogy nyitottak vagyunk az új igényekre, azokat be tudjuk építeni a nagyközönséget érdek­lő rendezvények kapcsán évi munkánkba éppúgy, mint a ki­sebb közösségek érdeklődését kielégítő előadásokat. Hogy a színes palettába a szórakoztató műsorok, tanfolyamok, hagyo­mányőrzés, zenekar, színjátszás, társastánc, vetélkedők, néptánc, népzene, fotó, modem mozgás- művészet éppúgy beletartozik, mint az Erdélyi Szövetség kultu­rális rendezvényei, vagy a most már hagyományos misztérium- és passiojátékok is. S hogy ezeket a közösségeket szakmailag és technikailag egyaránt segítjük. Miért kell bizonyítani, hogy szakmai amatőr művészeti tan­folyamaink eredményeiként születtek meg és izmosodnak’ megyeszerte egy-egy művészeti ág amatőr csoportjai? Hogy ezek igénylik a fesztiválokat, amelyek egyúttal tapasztalatcsere és to­vábbképzési alkalmak is. A Szimfonikus Zenekar, az Egri Színműhely, a Lajtha László Néptáncegyüttes, az Agria Tár­sastáncklub megyeszerte műsort szolgáltat. Ezekkel a csoportok­kal reprezentál a város, a megye az országban és határainkon túl is. Hogy nyári speciális táborok­ban a megye minden részéből részt vettek (például vízitábor, egészségügyi táborok), nem is szólva a nagypmányos művészeti táborokról. És hogy Eger nyári idegenforgalmi rendezvényei­nek nagy részét a Megyei Műve­lődési Központ szervezi színpad­képes egri és Heves megyei cso­portok közreműködésével. Folytathatnám a munkánkra vonatkozó „miért”-e,k felveté­sét, de egy utolsó MIÉRT: Miért kell ezeket a kérdéseket felten­nünk? Miért nem elég hittel és igényességre törekedve dolgoz­ni? Miért kell esetleg intézmé­nyeket szétverni, összeolvaszta­ni, funkciótlan egyveleggé tenni? Hogy utána rájöjjenek az illeté­kesek, hogy KAR VOLT?! Hogy mégis kellene? Hogy hiányzik! Dolgozói létszámunk 30 (a vezetékkel együtt mindössze tíz népművelő!), ennyien végezzük a városi és megyei munkát, mely intézményünkre hárul. Kis kollektívánk és az itt műkö­dő 58 csoport állásfoglalást, dön­tést sürget!Terveink, céljaink nyár­ra, őszre is vannak, de a bizonytalan lét egyre nehezíti az MMK-ban fo­lyó tevékenységet. Várjuk — első­sorban rendezyenyeinkre — az „át- világítókat”. És várjuk a döntést! Snekszer Károlyné művészeti főelőadó a KKDSZ megyei közművelődési ügyvivője A hit asztala Az áldozattól az istentiszteletig Korona Szentségtartó és túl —, ami felnevelte ezt a sok­színű és gazdag közösséget. És ezt az örökséget is biztosította nekünk. Itt van a lehetőség, a belső szükség is, hogy ismét bir­tokba vegyük ezt a jussot — a magunk hasznára. F. A. Még 1990-ben adta ki az Offi­cina Nova azt a százharminc ol­dalas albumot, amely szemelvé­nyeket tár az olvasó elé az öt val­lás: a zsidó, a katolikus, a görög ortodox, az evangélikus és a re­formátus templomi szolgálat tár­gyaiból. A műtárgyak rendjét bibliamagyarázatok és valláshis­tóriai ismertetések kísérik. Nem­csak a műtárgyak művészi érté­két jelzik a tudós szerzők, papok, muzeológusok, teológusok, ha­nem az ó- és újtestamentumi idők mitikus valóságát is, azt a transzcendens világot is, ahol ezeknek a tárgyaknak, eszkö­zöknek helyük, szerepük és „ér­telmük” van. Három darabot választottunk ki annak reprezentálására, be­mutatására, hogy a művészet ho­gyan képes felöltöztetni a hit gondolatait, hogyan jeleníti meg mindazt, amit az emberek az évezredek mélyén önmagukról, az Istentől való függésről, a lélek hierarchiájáról, s következés­képp az ember méltóságáról, a társadalom rendjéről gondoltak, tartottak. A budapesti zsidó mú­zeumból származik az a 19. szá­zadi korona, amely hármasságá­val, apró harangjaival és díszei­vel, motívumaival nemcsak a kort fejezi ki, hanem azt a világot is, amelyről két nemzedék jófor­mán nem is hallhatott. A zsidók­nál „az Atyák bölcs mondásai között olvassuk: Simon rabbi mondta, három korona Ván a vi­lágon, a Tóra koronája, a papi korona és a királyi korona.” A legelső tehát a Tóra, Mózes taní­tása, a Genezis, a papság isteni szolgálata, és csak aztán jön a ki­rályi hatalom méltósága. A katolikus vallás liturgikus tárgyainak ismertetésében dr. Török József egyetemi tanár, teológus alapos bevezetést közöl az oltár fontosságáról a temp­lomban: „Az oltár, a keresztény templom szent központja, szak­rális centruma, az ószövetségi előzményeket tekintve az a hely, ahol a föld találkozik az éggel, a Szent Hegy, ahová az Úr leszáll, és a fenséges trón, ahonnan ural­kodik. A sziklából Mózes vizet fakasztott, és ez a szikla maga Krisztus volt. A kőből készült ol­tárnak rendkívül gazdag a szim Patena bolikus értelme. Újszövetségi ér­telemben — a már említett idézet alapján — az oltár Krisztus szim­bóluma, aki az egyetlen közvetí­tő Isten és az emberek között.” Az idézet összekapcsolja az ószövetségi örökséget és azt az új tartalmat, az evangéliumnak azokat a vonásait, amelyek a krisztusi hit titkait átfogják. Az utolsó vacsora jelenetét láthatjuk az 1680-ból, az augsburgi „F” mester munkájaként ismert Pa- tenán, ezen a zománcképpel dí­szített, vésett díszű, aranyozott ezüstmunkán, amely körkörös ábráiban további utalásokat tar­talmaz a hit titkaira és igazságai­ra. A görög ortodoxok szent tár­gyai közül egy szentségtartótmu- tatunk be. A bizánci örökség egy fontos része ez is. „Az oltáraszta­lokon elhelyezett szentségtartó­ban tartják a betegek számára félretett szentségeket, és gyakran itt őrzik a szpntelt olajat.” A cikk illusztrációjaként közölt artofo- riont Pasperger Ferenc készítette Pesten, 1798-ban, dombontott, öntött és részben aranyozott ezüst kivitelben. (A miskolci Magyar Ortodox Egyházi Múze­um tulajdona.) Az oltár és az oltáron található tárgyak, eszközök, ruhadara­bok, virágok, feszület a vallás gyakorlatában csaknem nélkü­lözhetetlen elemek. Dr. Fabinyi Tibor találóan úja a kötetben: „Az oltár az istentiszteletre egy­begyűltek számára nem csupán bútordarab, hanem a transzcen­dencia küszöbe. Nem csupán jel­kép, mint a feszület, a gyertyák és a virágok, amelyek csak jelzik, hogy nem étkezőasztal az oltár (ha asztal formájú is), és nem is pogány értelmű „áldozati oltár” (ha koporsó formájú is)... Az ol­tár az úrvacsoráért van.” Az albumnak a lelki, szellemi, vallásos, a misztériumokra, a hit­titokra utaló szövegéből azért idéztünk — ízelítőül — részlete­ket, hogy kíváncsivá tegyük az ilyen gondolati rendet még nem­igen szokott, vagy egyáltalán is­merő olvasókat. Éz a válogatás a hazai egyházi gyűjtemények kin­cseiből bevezetés lehet azoknak is, s talán elsősorban azoknak, akik az esztétikum és a tudo­mány, netán a teológia küszöbén át akarnak eljutni a vallások lé­nyegéhez, no, meg ahhoz az örökséghez, amit ez az öt vallás Európában és Európán kívül él­ve és hatva megőrzött a mai tár­sadalom számára. Európának öröme és végzete is, egyben évezredek értelmes igája az egyistenhit, és vele mindaz — az erkölcsi szabályok nyűgén innen HANG-KÉP Higgadtan Hosszú távra visszatekintve is határozottan állítom, hogy a rá­dió programjait a higgadt, a tár­gyilagos, a mértéktartó témafel­dolgozás, megközelítés jellemzi. Külön érdem az, hogy — a le­hetőségekhez képest — háttérbe szorul a pártérdekeltség, a szub­jektív hangoltság, az indulatos mérlegelés. Vonatkozik ez a vihart kavaró, az ellentétes véleményeket kor­bácsoló műsorokra is. A legutóbbi Vasárnapi Újság­ban dr. Zimányi Tibor országy- gyűlési képviselő fűzött meg­jegyzéseket a volt rezsim kiemelt nyugdijaival összefüggő vitához. Nem vagdalkózott, mindössze a tényeket csoportosította igen logikus rendbe. Utalt az ütköző eszmei alapállásokra, s ekként hangsúlyozta, hogy ez a lépés kissé késett, hiszen az emberek igazságérzete régóta sürgette a döntést. Felhívta a figyelmet a tévedésekre is. Méghozzá meg­győzően, cáfolhatatlanul. Oly­annyira, hogy aligha lehetne vele replikázni. A vasárnapi Gondolat-Jelben elhangzott egy interjú a bolseviz- mus természetrajzáról. Elmaradt az ilyenkor szokásos fröcskölődés, „tajtékzás”. He­lyette olyan összegzés követke­zett, amely nehezen kérdőjelez­hető meg. Kiviláglott: az mindig tragé­diához vezet, ha egy kis csoport ideológiáját zászlajára tűzi az a politika, amely ennek kizáróla­gosságát, egyedül üdvözítő voltát hirdeti. Fél évszázad, illetve het­ven év igazolja — tengernyi atro­citásával, kegyetlenkedésével —, hogy hová vezet az effajta parancsuralmi, diktatórikus gyakorlat. Gúzsba köti, arcul csapja, megalázza a szárnyaló gondolatot, s törvényszerűen korrigálhatatlan bukáshoz vezet. Megnyugtató érzés szembesül­ni ezzel a megfontoltsággal. Enélkül ugyanis sem a szellem, sem a lélek nem szabadulhat meg nehezen viselhető terheitől. Holott erre lenne szükség. Csak egy ötlet? A tévében a helyzet változat­lan. Nincs épkézláb kínálat. Sat­nya, színvonaltalan az ajánlatlis­ta. Ráadásul fel-felbukkannak a sirámok a katasztrofális anyagi helyzetről, az aggasztó pénzte­lenségről. Sajnos, az utóbbiakkal nem érthetünk egyet. Nem, mert előrelépés, valamiféle ésszerű ta­karékosság egyáltalán nem ta­pasztalható. Külhoni példák pedig akad­nak. Elég csak az április 6-án este vetjtett A szerelem erősebb a ha­lálnál című NSZK-filmre utalni. A produkció sikerének titka a humánus tartalommal telített alapötlet, írói lelemény. Az egykor diadalmas zene­szerző, illetve táncdalénekes it­tasan karambolozik, s ezzel fe­lesége halálát okozza. Összeom­lik, lemond az alkotásról, Afri­kába menekül, s nem is emlegeti korábbi hivatását. Szállásadója egykori menedzserének elvált felesége. A szkeptikus férfi életébe be­robban egy fiatal egyetemista lány, felkavarva erőszakolt nyu­galmát. Ő, aki úgy vélekedik a szerelemről, hogy eleje, közepe és vége van, mégis belobban. Partnere csábítására betegen is visszatérne a fénybp, de az utolsó próbálkozás csőddel zárul. Ennyi a sztori. Ezt vitte cellu­loidszalagra Jural Herz rendező, méghozzá minden különösebb bravúr nélkül, de igen lelkiisme­retesen. Nem kellett ezernyi helyszín, minimálisra szűkültek a kiadá­sok. Az állátványosságot pótolta az érzelmi töltés, az etikai erő, a nagyon is érthető szenvedélyek villózása. Kikapcsolódtunk, szórakoz­tunk, megtisztultunk. Ritkán adódik ilyen alkalom, holott ez a minta szolid áron adaptálható. Persze mellőzendő a siránko­zás, s pazarlás is. Hadd emlékez- 1 tessünk arra, hogy a két inten­dáns nemrég vette fel első havi bérét. Fejenként nettó 190 ezer forintot. Erről az éter hullámai révén értesültünk. Meggyőződésem, hogy ehhez felesleges kommen­tárt fűzni. Anélkül is felháborító. Pécsi István A máltai rend története Kevesen ismerik a máltai lova­gok rendjét. A hatalmas szerve­zet győzelmet ünnepelt: 1956- ban — többéves megbeszélés után — visszakapta önállóságát a Vatikántól, amit Bonaparte Na­póleon elrabolt tőlük Í798-ban. A rend büszke lehetett arra a tényre, hogy újra a világ legki­sebb önálló állama. Nagyon tisz­teletre méltó állam az, amelynek tagjai feladatukul tűzték ki, hogy mindig jót tegyenek — az embe­riség hasznára. 1956 végén az ausztriai Fürs­tenfeld városka volt a székhelyük a rend vezetőinek, és itt tudták meg az örvendetes, nagy újságot. A lakosok a városkát feldíszítet­ték zászlókkal, virágokkal, és ve­zetőikkel együtt várták a rend fő­nökét, aki akkor érkezett vissza Rómából. A rend nagymesteré­nek, hadnagyának a neve Ernes- te Paterna di Carcaciv olt. ő kép­viselte Rómában a világ legré­f ibb lovagrendjét, amelynek ak- or 5000 tagja volt. Kevés ember látta a nagymes­ter visszaérkezését Rómából. Motoros rendőrök kísérték, mint egy uralkodót. Győztek, és visz- szakapták méltóságukat, ame­lyet Napóleon vett el tőlük, ami­kor elfoglalta Málta szigetét. A máltai lovagrend szerint se­gíteni, támogatni kell minden embert, aki aháborúban megse­besült és aki szenved valamely betegségtől. A rend története visszanyúlik a XI. századbeli első keresztes háborúig, ám a rend szervezését a mai napig homály fedi. Az első keresztes háború főparancsno­ka, Gottfried de Boullion Jeru­zsálem meghódítása után (1099) nagybirtokot adományozott Szent János lovagjainak, akik ápolták a keresztesMború sebe- sultjeit. Keresztelő Szent János szerint ezek a jóakaratú lovagok alakították a közösségüket, de a XII. században Raymond du Puy átalakította a lovagrendet. Fő feladatukká tette, nogy oltal­mazni, ápolni kell a zarándoko­kat, akik a Szent Sírt látogatták. A második feladat volt, hogy meg kell védeni a szent helyet és a keresztényeket Palesztinában a törökök támadásai ellen. A rend tagjai három osztályt képeztek: voltak háborús lovagok, a pa­pok, valamint az ápolo testvérek. Öltözetük fekete köpeny, rajta nyolcszögletű fehér kereszt. A rend címerében nyolcszögletű ezüst kereszt volt, piros alapon. Jeruzsálem eleste után (1187) a rend székhelyét Szíriába, Ak- kába helyezte át, majd onnan Ciprus szigetére. 1310-től 1522- ig Rhodosz szigetén volt a köz­pontjuk. A rend még akkor is a Keresztelő Szent János lovagjai nevet viselte. A tagok magukat röviden johannitáknak nevez­ték. 1522-ben Nagy Szolimán tö­rök szultán elfoglalta Rhodoszt, és elűzte onnan a johannitákat. Ekkor V. Károly német-római császár nekik adományozta a földközi-tengeri Málta szigetét — teljes önállósággal. Ekkor kezdődött a rend har­madik története. Itt veszik fel új nevüket — Máltai Lovagrend —, ami a mai napig is megmaradt. Ez alatt a három szakasz alatt a johanniták voltak leghősiesebb védői a kereszténységnek a török hatalom ellen. Ekkor már a há­borús rend átalakult békés szer­vezetté, és fő céljuk a szenvedő embereknek való segítségnyúj­tás lett. Amikor Napóleon elfoglalta Málta szigetét és elkobozta a rend birtokát, a lovagoknak me­nekülniük kellett különböző or­szágokba. Napóleon hatalma Málta felett csak két évig tartott, mert az angolok felszabadították a szigetet, azonban nem adták vissza a lovagoknak. A rend te­hát megszűnt létezni, és csak né­hány kolostorban fejtettek ki te­vékenységet. A rend újjáéledése 1879-ben kezdődött, amikor az akkori pá­pa, XIII. Leó új nagymestert ne­vezett ki. A rend nagy erővel új­jászerveződött, és kiépítette a se­gítő tevékenység rendszerét. Most már egyedüli céljuk az volt, hogyan is tudnak segíteni az em­beri szenvedéseken. A lovag­rendnek sok kórháza, klinikája- és orvosi állomása van — több ezer ággyal. Az irgalmasság segí­tő szándékát azzal tudják legjob­ban kifejezni, hogy a tagok a leg­veszélyesebb helyeken teve- kenykednek. így Afrikában, Ugandában, Gabonban lepráso- kat ápolnak — több mint 40.000 betegen próbálnak segíteni. Száznál több repülőgépük, vala­mint sok kórhazvonatuk van a betegek szállítására. Politikai vonatkozásban a rendnek nagyon sok országban van képviselete, beleértve a Vati­kánt is. Önállóvá válásuk után büszkén mondták, hogy ők a leg­kisebb állam az államban. Ro­mában — területükön — városi elöljárósági palotájuk van. Ren­delkeznek külön segítő hadse­reggel, tisztekkel, katonákkal — számuk ezer fölött van. A rendnek sokat kellett har­colnia, hogy a Vatikán elismeije függetlensegüket. 1957. január 1-jen a pápa aláírta a történelmi dokumentumot, amelyben visz- szaadta a rendnek eredeti méltó­ságát, és a lovagok ezután már szabadon választhattak új rend­vezetőt. Az 1957-es dátum meg­marad a Máltai Lovagrend hosz- szú és áldásos történetében, mert a világ legrégibb rendjének tagjai ismét folytathatj ák áldásos, segí­tőkész tevékenységüket. (Eszperantóból fordította: id. Zakar János)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents