Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-10 / 83. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1991. április 10., szerda

„Az igazat mondd, ne csak a valódit...”

Talán egy tőmondattal kell kezdenem: József Attila nem szolgál védelemre. Mégis, egy cikk kapcsán kialakult dialógusból úgy tűnik, mintha sokan elfogadnák azt az álláspontot, hogy a költőóriás az előző rezsim „házi poétája” lett volna. Nos — úgy gondolom —, már a feltételezés sem igaz. Közbevetem azonban, ha valamivel vagy valakivel visszaélnek, a visszaélőt kell számon kérni.

A ’70-es évek elején alkalmam volt az Irodalmi Múzeum hanganyagtárába bejutni. Úgy gondolom, egy egyetemista lelkének maradandó élménye, amikor például Babits szellemét eredeti hanganyagok alapján idézheti fel. Nos, ekkor a kor kultúrcézáija a József Attilával

készült inteijúkat titkosította, mert úgymond a rendszer számára kényelmetlenné vált az igazság, a költő és a párt konfliktusa.

A másik ilyen élményem: ebben az időben a „Csili” tagja voltam. Soha nem kívántam ezt megtagadni, és számomra sokát jelentett, hogy Galkó Balázzsal, Csaba Jutkával játszhattam együtt. Utólag tudom, hogy korábban Dévai Nagy Kamilla — aki április 13-án jótékonysági koncertet ad az Angolkisasszonyok javára — úgyszintén a társulatnak volt tagja. Nos, ebben az időben a társaság III. dijat nyert egy országos szövegkönyvpályázaton, de a darabot letiltották. (Megjegyzem, ez bizony gyakran fordult elő.) Hiába érveltünk, hogy egyetlen szó sincs

a szövegkönyvben, amit ne József Attila írt volna, a csinovnyik hajthatatlan volt, mondván: ez a rendszerre is érthető.

A példákkal azt kívántam igazolni, hogy nem igaz a kiindulópont, hogy a „házi poétát” bárkinek is meg kellene védeni.

Méltatlan ez az egész József Attilához. Sokkal színesebb, gazdagabb, nemcsak időt álló, hanem idő feletti is annál, hogy valaki megpróbálja skatulyázni.

Ne csak zárójelben jegyezzem meg, hogy külön irodalma van az elmúlt rendszer által soha nem tanított — Istent kereső és megtaláló — verseinek. Egy szenvedő ember gyötrelmeinek, ahogy „Isten morzsákat, Isten darabkákat” keresgél. (A kutya.)

A műsorról nem írhatnék, hiMegdöbbenve és felháborodva.

Megdöbbenve és felháborodva olvastam a Hírlap március 25-i számában dr. Chikán Zoltán, a KDNP megyei elnökének „ízléshiány vagy provokáció?” című írását. Ugyanakkor örömmel konstatáltam a szerkesztő elhatároló megjegyzését, de — mint olvasónak — hangot kell adnom ellenvéleményemnek, mellyel, remélem, nem maradok egyedül!

Felháborodásom elsődleges kiváltója egyik legnagyobb költőnk, József Attila oíy módon való meggyalázása, ahogy ezt dr.

Chikán Zoltán tette. „A nemzetietlen szégyenrezsim házi poétájának” titulálni a szó tiszta, nemes értelmében forradalmár, a hazaszeretet gyönyörű példáit adó költőt, valóban gyalázatnak érzem, s nem európai szellemű, kulturált ember megnyilatkozásának. Talán nem hiábavaló, ha József Attila hitvallását a mai kor embere — így dr. Chikán Zoltán is — olvassa: „Hiszek a tiszta észben, aminthogy mindenki hinne benne, ha véle élni nem volna fáradságos. A tiszta szellemben, amelynek szabadsága korláttalan. Az értékek és igazságok el- hagyatottsága miatt kétségbeesnem oktalanság volna: azok, akár akarjuk, akár nem, önma- guktól is rengő virágzásba pattannak, mint isten tekintetére a rózsaliget. Engem az értékekért hoztak a világra! Éppen ezért nyűgös és alázatos kisbérese vagyok az eljövendő tisztultabb társadalmi berendezkedésnek, mert az igazság fölismeréséhez idő és elmélyedés kell, és ma az emberélet kevés a napi gondok elsorolására is.”

Mintha csak ma szólna hozzánk!

szén a kötelességem máshová szólított. Azonban a válaszokra engedtessék meg megjegyzés. Úgy tűnik, volt egy rendezői szándék, amely nem talált megértésre. Talán mégis több alázat szükségeltetik, mert számomra a tézis a magyarságom és annak tudata. Ez volt 1972-ben is, amikor a múzeumba mentünk.

Végül: a dolgokat, jelenségeket többféle módón lehet átélni és értelmezni. A kákán csomót keresők lelkűidével valóban soha nem fogjuk jól érezni magunkat ebben a hazában.

Megértem az érzékenységet, csak egyet nem érthetek vele. Az egységet, és nem a megosztottságot kell szolgálni. Valahogy úgy, mint azon a március 15-én.

Dr. Lukács Tamás

Mindenkinek szíve joga eldönteni, hol és hogyan ünnepel. Van, aki a templomban, van, aki csak a szívében. Talán valóban nem egészen március 15-e tartalmához illő vers hangzott el. Talán aktuálisabb lett volna Petőfi Megint beszélünk, s csak beszélünk... költeménye. De az is lehet, hogy nem volt véletlen a választás. Talán el lehetne gondolkodni e „mindent tagadó versen” — ahogyan Chikán Zoltán fogalmazott —, mit tagadott József Attila, és miért?!

Gergely Eszter

pár szó március 15-ről

Talán kiegészítés, talán helyreigazítás

Még

A Heves Megyei Hírlap március 20-i számában nyilvánosságot kapott az a személyes fejcsó- válásom és indulatos kifakadá- som, amit az egri március 15-i ünnepségek programjában tapasztalt ünneprontó jelenségek váltottak ki bennem. És még sokakban!

A cikkecskére az április 3-i számban az illetékesek és mások is reagáltak. Engedtessék meg, hogy e válaszok kapcsán néhány gondolatot még felvázoljak. Való igaz, és türelmességtől vagy türelmetlenségtől függetlenül elismerem, hogy mindenkinek szíve joga más- és másféleképpen gondolkodni és érezni, amint azt alpolgármesternőnk válaszában megállapítja. Ám úgy gondolom, hogy vannak bárki, akárki érzés- és gondolatvilágától független jelenségek és eszmék, amelyekben nincsenek, nem lehetnek alternatívák, s ha mégis mutatkoznak, ezeket a köztudatból száműzni kell, nyesegetni, mint a nemes fa vadhajtásait. Ilyennek érzem, tudom én a haza, a család és a nemzet szeretete, a vallásos érzés és fogalmak szentségének tisztelete es elismerése ellen ható minden megnyilvánulást, a kozmopolitiz- must, a lelki és szellemi értékek tagadását, a korlátokat nem ismerő szabadelvűséget. E jelenségek ellen küzdeni tanultam meg egész életem során, így alakítottam ki világnézetemet is, és ebben a vonatkozásban — pártszereptől és -programtól függetlenül — hibának érzem a megalkuvó toleranciát.

Ebből ered az a néhány „erőteljes” jelző, amely kivívta kritikusaim nemtetszését, és amelyek — sajnálatos módon — belemagyarázott törekvések tévútjára és szándékaim félreértésére vezettek. Iskoláink távolmaradása fölötti sajnálkozásom a kapott — és nem ellenőrzött — tájékoztatásomból eredt. Helyesbítenem kell, illik és teszem is, hogy a cikkben említett Szilágyi-gimnáziumon kívül több középiskola (Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola, Gárdonyi Gimnázium) és nem egy általános iskola (3-as, 8-as) is képviseltette magát a Petőfi-szobomál tartott ünnepségen. Utólag nincs módom minden résztvevőt felsorolni. Ez a rendezők dolga lett volna: vagy mindenki, vagy senki! Hogy így történt, nyüván nem szándékos volt, csupán egy láncszem maradt ki a szervezési folyamatból. Különben az e témához írott szövegemből semmiképp nem lehet arra következtetni, hogy az iskolák parancsra történő felvonultatását kívánnám, amint azt alpolgármesternőnk felrója. Sőt: csupán „illendőnek és helyénvalónak” képzeltem el a megjelenés és részvétel aktusát. Úgy érzem: mindkét

jelző kizárja a parancsteljesítési formulát.

Kicsit félreértette Patkós Attila is mondanivalómat. Eszembe sem jutott anyagi jellegű akadályát feltételezni a szerencsésebb és illőbb programú ünneplésnek. Ama észrevételhez pedig, hogy „még egy ... polgári szónoklatra sem futotta”, felvethető lett volna „mai, túlérzékeny” világunkban elmarasztaló hangsúllyal a kérdés: miért ő, hova tartozik, kit képvisel, s épp talán, uram bocsa valamelyik pártnak a tagja? Úgy érzem, s egyre inkább: akkor lesz igazán (tártokon fe- lülállő, valódi és sajátosan a márciusi ifjak szellemiségéből táplálkozó és dicséretére szóló nemzeti ünnep a március 15-e, ha az ifjúság, a város ifjúsága rendezi. Javasolom: fontolják meg az illetékesek, hogy az összes egri tanintézet összefogásával kidolgozandó rendezési elv alapján a jövőben az iskolák felváltva rendezzék meg Eger város e szabadságünnepét.

Figyelemre méltó és sajátos Jakab Gábor válaszában az a fel- tételezés, hogy a „házi poéta” titulus mögé nyomban anyagi érdekeltség, a haszonért írás képzettársítását teszi. Maga is megállapítja ennek anakronizmusát, milyen alapon tételezi hát fel bennem ezt a következtetést? Igaz viszont — és ide is vonatkoztatható — Gáli Lászlónak az a megállapítása, hogy „a szégyen- rezsim József Attilát sem fogadta be, csak felhasználta és kihasználta.” De nincs-e ebben és a párhuzamba vett Petőfi-rajongás- ban is valami más, nem a két költő személyiségében, hanem az általuk mondottakban valami közös vonás, amely a „Lobogónk Petőfi” és a „házi poéta” azonos eszmei alapját adja? Nem akarok, nem akartam sem irodalmi, sem társadalomelméleti, esztétikai vagy különösen politikai vitát provokálni, de le kell szögeznem, hogy a kérdéseimre adott minden válaszból tartalmi félreértésre kell következtetnem. Nem József Attila költészetét tartom sem egészben, sem részleteiben elvetendőnek, nem az ő kiemelkedő poétái mivoltát vonom kétségbe, nem a színházat akarom lerombolni, hanem azt a világnézetet, azt a szellemiséget akarom, kívánom kiiktatnia magyar életből, amelyet ez a botránykővé tett vers és ennek elő- ráncigált esztétikai érvekkel is alátámasztott előadása képvisel. Nem a költő, hanem a versben megfogalmazott tagadás az, amely ellen küzdenem belső kötelességemnek érzem — tekintet nélkül pártállásomra. Ennek feltüntetését azért tartottam szükségesnek, mert meggyőződésem, hogy a tájékozódásért folyó harcomban háttémézetekre támaszkodhatnak:

Alpolgármester asszonytól pedig nem is várjuk, nem is kívánjuk a „kultúrcenzor” szerepét, de úgy érzem, hogy a művészeti rendezőnek — a múltban és a jövőben kiválasztandónak is — kellene annyira eszmeileg is környezetében élnie, hogy megítélhesse a produkció aktualitását, melyet ebben az esetben rajta kívül minden hozzászóló hiányolt. Avagy majd október 23-án valaki, valahol, valamelyik Végváriverset is előadhatja, hiszen Re- ményik Sándor sem utolsó a magyar poéták között! Ami pedig a szerkesztő úrnak (Szerkesztőségnek?) a kérdéseket felvető cikkhez fűzött nyilatkozatát illeti, csak párhuzam céljából utalok ugyanazon lapszám ugyanazon oldalán olvasható „Üzen a szerkesztő” rovatának utolsó bekezdésében foglaltakra. Nem az eseménysorok párhuzamára, hanem az eszmei háttérre: „...Vajon mindent megteszünk-e ma, hogy a fiatalság tudatában az erkölcsi rend... helyreálljon...?”

Dr. Chikán Zoltán

Tiszteljük a másságot...!

Azt gondoltuk, hogy az előző— diktatórikus — rendszer bukásávaljobban tiszteljük a másságot. Ehelyett türelmetlenséget tapasztalunk. A tisztázó vitákra szükség van, de nem az átgondolatlan indulatokra. A nemzet egyetlen értékét sem lehet elkótyavetyélni azért, mert egy leszerepelt hatalom kisajátította magának, kisajátítóit éppúgy felelőssé tehetjük, mint kitagadóit. Egy keresztény költő, Pilinszky János soraival szeretnénk lezárni a vitát, aki ígyfogalmazott „Újra József Attila ” című versében: „ Te: bakája a mindenségnekj En: kadettja valami másnak./ Odaadnám tiszti kesztyűmet/ cserébe a bakaruhának. ” Tanuljuk meg tisztelni a másságot, elfogadni az értéket, s ne próbáljuk se kirekeszteni, se a saját képünkre formálni.

(A szerk.)

Szeretem Bertolucci fényeit. A fotólabor-vörösét, ahogy áthajlik az alkonyi narancsba, a kórházi, kékes derengést, a csehói barnás homályt. Szeretem, hogy nem vág fejbe mindenütt a napfénnyel és a sötéttel, szeretem, hogy még a fényképezéssel sem azt mondja: „vagy- vagy”, hanem azt: és...

Szeretem Bertolucci szabadságigényét, hogy semmi sem konvencionális, és mindeközben mégis megérthető. Ahogyan az Utolsó tangó Párizsban című filmje sem volt köznapi, viszont azóta sem sok klasz- szikusabb művet alkottak a vágyról, gyengédségről és szerelemről... És ahogyan az Oltalmazó ég sem a polgári jólét határairól szól — noha a szereplők gazdagok —, hanem arról, lehet-e hazugság nélkül visz- szatalálnunk egymáshoz, ha egyszer már valami elromlani látszik. Hazudhatunk-e a kényelmünkért, a biztonságunkért, avagy tovább cipeljük a keresztet, a kínt — de legalább nem csapjuk be önmagunkat...

Válasz nincs, mint ahogyan Bertolucci általában nem oktatja ki filmjei nézőit, ahogyan nem zár le semmit világosan, egyértelműen és tisztán, ahogyan hagyja, hogy behelyettesítsük a történetbe magunkat, vagy legalábbis azt az énünket, amely a végtelen felszabadultság- ra vágyik. A teljes korlátlanság talán ismeretlen fogalom még nála is, ám a lehetőség legalább az övé. Hogy minden megtörténhet. A tökéletesség esélyét nem tagadja eleve a szokás, az etika, a lélek túlfegyel- mezése — a dolgok befogadhatok, a viselkedés esetleges, a legextré- mebb szituáció is valóságosnak látszik. Hogy férje (John Malkovich játssza, legalább olyan jól, mint a Veszedelmes viszonyok Don Jüanját) hosszas agóniája után a feleség (Debra Winger) szokatlant cselekszik: a halottat hátrahagyva csatlakozik az első tevekaravánhoz, amely az észak-afrikai sivatagban az útjába kerül — nem lesz nekünk különös. A gyász nem fekete ruhában, jajgatásban nyilvánul meg, hanem a teljes önkontroll hiányában. „Megadom magam a sorsnak, az eseményeket már nem én irányítom, hagyom, hogy azok megtörténjenek velem” — sugallja a nő egész testtartása, tekintete. És hányszor szeretnénk mi magunk is ilyen védtelenül része lenni egy nagy folyamatnak, amit nevezhetünk akár életnek is, mindegy, a lényeg a véletlenen van.

Gyakran vagyunk gyávák a véletlenre bízni magunkat, épp ezért a világ sokszínűségéből csak kevés jut nekünk. Nem utazhatunk persze Észak-Afrikába, sőt, máshová se nagyon, ám a saját életterünkben I sem vagyunk szabadok. Bertolucci filmje ezt az elfojtódást oldja fel bennünk, bő két órára, és még utána is, mert a moziból küépve szeretnénk mi is azt tenni, ami jön, repülőre szállni, landolni egy őserdőben, az ismeretlenben, még ha ott valami szörnyűséggel, talán a halállal találkozunk is. Mert a magunk megismeréséhez, a bennünk lévő lehetőségek feltárásához vezető utat éppen mi tűzdeljük tele tilalomfákkal, „ezt nem szabad, ezt nem illik, ahhoz mit szólnak az emberek...”, néha persze azt hisszük, na most, most sikerült. De aztán kénytelenek vagyunk belátni, hogy megint csak a saját falainkon belül lettünk szabadok, megint nem törtünk át semmit, csak egy kicsit odébb ugráltunk, odébb, mint ahol általában lenni szoktunk, de mégmindig belül valamin. Doros Judit

A Kálnoky-válogatásról szólva

Lehet egy költő aktuális?

Az áramló időben címet adta a Kálnoky-versek válogatott kötetének az ugyancsak költő Parancs János. Az. egri költő életművét és életét is jól ismerő AT földy Jenő tartalmas fülszöveget út, amelyben indokolta is azt, miért éppen most jelenik meg ez a válogatás: a Kálnoky-összes után még maradt a fiókban kézirat, és még nem készült el a hiánytalanul mindent egybefogó életműkiadás. Az indokolás pontos, a jegyzetíró lelkiismereti gondját is elénk teszi.

Ez a száz oldalnyi teijedelem, meg ami benne van — 1932-től kezdődően —, sűrítmény egy világból, amely mögött egy kemény, fegyelemmel elviselt élet húzódik meg. Ahogyan a versek egymás után elébünk lüktetnek, ahogyan ezek a vallomások távirati stílusban meggyónják gazdájukat, azokat a könyörtelen órákat, amelyek kicsiholták Kál- noky Lászlóból ezeket a szavakat, sorokat, míves verseket, költeményeket, a feszes klasszikus formáktól le egészen a prózavers lüktetéséig, az mind egy—az irodalom, az írás iránt elkötelezett — sors lenyomatai. Az üvegkalapban (1980-1981) jelenik meg a mostani válogatásnak címét adó vers. Első négy sorát idézem: „Sokáig nem mossa az eső/ az oltárkőről a feláldozottak/ rászáradt vérét. Ha élne az a kő,/ riasztó sikoltása messzire hang- zanék.” A hetvenhárom éves élettartam minden tapasztalata

benne lüktet ebben a versben is. Érdemes lenne szavanként, ösz- szefüggéseiben is végigelemezni ezt a négy sort. De most másról szeretnék szólni — ha már aktuálissá tette a témát —, e kötet kapcsán Kálnokyról szólni.

Egerben született, itt iskolázta végig élete első két évtizedét, sőt, azon túl is pár évet, mígnem a diploma és jogászi hivatása, majd meg a történelem, a viharos sodrás Budapesten tartotta őt. Nem fogság volt ez számára, hiszen minden vidéki ember vágya, hogy érvényesülése okából is Pestre kerüljön, mert ott mérik az embert, a sikert. Ha van.

Kálnoky Pesten is, Budán is — egri maradt. Nem azért, mert netán kisvárosi allűrjei ránehezedtek volna. Mert nosztalgia zavarta volna álmait, hiszen Egerben az ő apja mégis a polgármesteri széket ülte meg, rokonai a város megbecsült és tisztelt polgáraiként éltek. Kálnoky mindvégig abból az élménysorozatból táplálkozott, amit neki ez a város az eszmélés pillanatától kezdve nyújtott. És azon is túl. Mi, akik itt élünk hosszú idő óta, és még azokban az években szereztük egri benyomásainkat, amikor ő is itt koptatta az iskolapadokat — csak pár évvel előbb, mint mi —, tudjuk, a megélt folyamat és a folyamatosság birtokában, hogy itt milyen útra valót lehetett gyűjteni. Esetleg felmarkolni, akár az utcáról is. Itt nem kellett a művészi formákról könyvtári anyagot

végigbújni, az épületek falai, tornyai, kupolái, a szobrok, a freskók már a kisgyermeknek elmagyarázták létükkel a művészi teremtést, az okot, az indokokat, a lehetőségeket, a körülményeket, amelyek az alkotást létrehozzák. Itt minden iskolában gazdag könyvtár állott rendelkezésre, és a tanárok nemcsak a diákkönyvtár kötelező használatába vezették be a nebulót, hanem jóindulatú tereléssel a tanári könyvtár könyvoszlopait is engedték birtokukba venni. Itt zenéltek a diákok, énekeltek, neveltek, írtak, a felnőttek is befogadták a székes- egyház kórusába, az iparosköri dalárdába, az Egri Dalkörbe a jó hangulatúakat, ahol Huszthy Zoltán volt az elvetélt nagy zenei talentum élő szobra, szép sörényével és markáns arcélével. És itt a szó legnemesebb értelmében vett amatőr színtársulat is működött — az ide látogató debreceni színtársulat mellett —, és nem is akármilyen erőkkel, hiszen innen perdült a Nemzeti Színház színpadára drámai hősnőként Pápai Klára is.

Ebben a városban nem dorbé- zoltak kékvérű arisztokraták, nem szabtak irányt a szemléletnek. Itt a hóstyák gazdái, a kistisztviselők, a polgárok, boltosok, iparosok, ha bementek a templomba, tudták a helyüket, ha szórakozni akartak, ismerték a belvárosi épületeket, iparoskört, kaszinót, olvasókört, a szép- asszony-völgyi pincéket, vagy a

szőlőhegyeken megbúvó, a tufába vájt apró borházakat; azt is igen ismerték hagyományból, hogy az időűző poharazgatás mellett a kaláber filléres alapon az igazi játék. Barátságok születtek, családok és szakmabeliek, zenészek és dalárdisták között, a nyomasztó gazdasági gondok, a bolertás búza és a világválság táján is; volt szellemi élet, és jókedvet, nemegyszer komédiázó jó- pofaságot teremtett. Híres tréfa- mesterek, Singer Jóska, Saáry borbély — bocsánat, fodrász — gondoskodtak arról, hogy a borbélyüzletben legyen miről szót ejteni.

Idilli a kép? Nem, mindez így jelen volt, az intézmények, a hivatalok, a kisváros lassan lüktető életébe beleágyazva. Aki itt elszánta magát, hogy szellemi életet él, annak nem kellett papi cellába elreteszelnie magát, bár itt jó néhány tudós atya élte le szorgalmas életét nagyon szerény keretek között, hogy csak dr. Holik Sámuelt, a kedves, rosszul látó Samu bácsit említsük.

Ebből a világból nőtt ki, lett szellemileg, költőileg naggyá és igazzá Kálnoky László. Aki ösz- szeveti az első kötetében talált gondolatmenetet azokkal az utolsó — most, halála után megjelent — írásaival, kitetszik: a hang hordozása — a tartalmak között óriási távolságok ellenére — ugyanaz. Ezt ő mind itt kaptaszerezte Egerben. így aktuális ő ma is! Farkas András