Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20 / 92. szám
; -v----■ W M—-—I-------------------------------I—s-----m----! ................... H ÍRLAP, 1991. április 20., szombat Erdély végveszélyben van Beszélgetés Tőkés Lászlóval a magyarság helyzetéről Nem mindennapi vendég volt Tőkés László nagyváradi püspök Egerben, áld egy ugyancsak nem mindennapi esemény — az Erdély múltja és jövője nemzetközi konferencia — szervezőinek meghívására jött el hozzánk. Személyében nemcsak a református egyházi vezetőt tiszteljük, hanem olyasvalakit is, aki nemzetéért, a magyarság sorsáért személyes áldozatot is vállal. Nincs könnyű helyzetben ma sem az erdélyi magyarság. Tőkés László — az általa használt kiAz előadás vezérgondolata: Erdély végveszélyben van! Erdély népének kivonulása külföldre nem pusztán szociális és gazdasági kérdés, jóval több annál A mohácsi vészhez hasonló katasztrófának nevezte ezt a folyamatot, ha nem történik döntő változás. Érzékletes példákkal ismertette azt az elvándorlást, ami napjainkban is tapasztalható. S főként az orvosok, tanárok, jogászok mennek el. És a fiatalok. A kivándorlás adatai vész- jóslóak. S még tragikusabb az, hogy akik nem jöttek el, már azok is „fél lábbal, fél szívvel itt vannak” Magyarországon. Csak egy impulzus kell, hogy ez megtörténjen. Beszélt a félelemről, s arról is, hogy magában a református egyházban sincs minden rendben, hiszen a legtöbb poszton azok a papok állnak, alak kiszolgálták a diktátort. A visszatelepülés reálpolitikai esélyeiben bízva szólított föl: „ Változtassuk mega demográfiai helyzetet, magyarok, jöjjetek vissza Erdélybe!" Ehhez kapcsolódva mondta már a sajtótájékoztatón a megmaradás esélyeiről szólva: — Az utóbbi időben például nem volt divat a többgyermekes családok eszményét hirdetni. Ferdén néztek azokra az emberekre, akik a gyermekáldást értékként tekintették. Véleményem szerint lenni kell bennünk egy olyan spirituális erkölcsi merészségnek, mely igenis ilyen lehetetlen eszményeket és célokat is tűzhet a társadalom elé, s nem lesz foglyává a puszta körülményeknek és a valóságnak. — Püspök úr! Többé-kevésbé Magyarországon is ismert, miként ösztönözték a Románián belüli népvándorlást, keveredést Ceausescu idején. Információink szerint ez a folyamat azóta sem állt meg. — Az erőszakos betelepítések „húzóágazata” az iparosítás volt, s most ebben az átmenetben, az ipari válságban egyszerűen el- képzelhetetíen, hogy ezen az úton folytatódjék. Sőt, ennek az ellenkezője történt Székelyföldön, ahonnan viszonylag sok román elment. Mert azelőtt — a favorizálásuk révén — könnyű karrier ígérkezett számukra az iparban. Másfelől pedig erőltették a román tanárok kihelyezését magyar településekre, a magyarokét pedig a regáti területekre. A változások után ilyen tanárokra már nem volt szükség, illetve megingott ennek a technikai érkezéssel élve — a süllyedő bárkán szinte az utolsók között küzd az önrendelkezési jogokéit. Itt-tartózkodásakor aktuális tényekről kérdeztem a konferencia első napján, ám — mivel annak minden percében fontosnak tartotta jelenlétét — ígéretének az esti sajtótájékoztatón tett eleget. Ezt az tette különösen érdekessé, hogy megelőzően szólalt fel a konferencia közönsége előtt, s arra kérte az újságírókat, tekintsék ezt bevezetőnek. telmiségnek a pozíciója. Maguktól mentek el a magyar vidékekről, s ezért van az a hisztérikus tá- maidás Székelyföld ellen, amiért bizottságot is neveztek ki a szenátusban: vizsgálják ki, hogy ők elűzték a románokat! Hát nem űzték el, hanem egyszerűen „megritkult” körülöttük a levegő. Nem a gyűlölet űzte el őket, hanem a méltatlan helyzet szűnt meg, s az új vetette őket ki magából... Egyesek ilyen erőszakos betelepítést sejtenek a földosztásnak abban az előírásában, hogy földet nemcsak a falubéli, nemcsak az illető településen élő kaphat, hanem más is. Például, ha van valahol Erdélyben elosztható „földfölösleg”, azt igényelheti egy regáti atyafi is, csak jelentkeznie kell. Hát nem tudom, hogy erre „ráharapnak-e,” vagy hogy áll-e mögötte valamilyen titkos, szervezett szándék. S ezért is mondtuk: mindenki vegye ki azt a talpalatnyi földet, ami jár neki, hogy ne biztosítsunk helyet a kolonizáció számára! — Mi, magyarországiak, Erdélyben járva, de itthon is, ha ottaniakkal, magánemberekkel — sőt, az RMDSZ vezetőivel — találkozunk, érezzük a feleleteik mögött a szorongást. Bizonyára a sajtó is rászolgált erre a néha megmutatkozó bizalmatlanságra. Érezzük a felelősséget, szeretnénk segíteni, de tudjuk, hogy árthatunk is... — Drasztikus hasonlatot alkalmazva: az öregek a mai napig is emlegetik, hogy milyen érzéketlenség mutatkozott az alatt a négy év alatt, amikor Erdélyt visz- szaadták a magyarországi adminisztráció részéről. Egyszerűen nem értették Erdélynek a lelkét, az embereket, a viszonyokat. S ebből következően nemcsak a románokat, hanem nagyon sok magyart idegenítettek el, és visz- szatetszést szült a magatartásuk. Én erdélyi magyarként sokszor úgy látom, az az alapbenyomásom, hogy a magyar sajtó akár a dél-afrikai helyzetről ír, akár az erdélyi történésekről, sokszor egyre megy. Tehát pusztán egy tárgyat lát a kérdésben. Kivételt jelent a mi hősies temesvári harcunk, akkor mintha megpendült volna a magyarországi sajtó. Azóta sajnos, mintha megint leértékelődött volna Erdély puszta témává. Különösen, ha azokra a felelős, politikai minőségben megszólaló képviselőkre és közéleti szereplőkre gondolok, akik azt mondják, hogy nem szabad beleszólni, s hagyjuk: ők intézzék a sorsukat. Megint mintha egy olyan kádárista szemlélet lenne, hogy ne avatkozzunk be, és talán egy kicsit nemlétezőnek tekintik a mi gondjainkat. S ezért is fontos az Erdélyi Szövetség ösz- szejövetele, mert megint össz- nemzeti összefüggésben teszi közös problémánkká az erdélyi helyzetet. Én azt javasolhatom a sajtónak, hogy ismerje meg Erdélyt, és a sajátja iránt érzett „el- kőteleztetéssel és felelősséggel kezelje”: úgy, hogy rólunk van szó! Egyébként lehetetlenségnek tartom, hogy nincs a magyar tájékoztatásnak képviselője nálunk, az MTI-nek például nincs egy állandó kiküldöttje, de akár három is Erdélyben! Ez abszurdum! — A Ceausescu -diktatúra megdöntése után mégiscsak megélénkült az emberek érdeklődése. Keresték a közvetlen kapcsolatokat, testvérvárosokat találtak, Eger például Gyergyó- szentmiklóst. Megvan a segítő szándék az önkormányzatok, a vállalatok, a magánszemélyek részéről, de ott a tétovaság is: hogyan, mivel segíthetünk, s vajon van-e lehetőségük elfogadni? — Sajnos, sokszor más, a segítség szempontját elhomályosító érdekek érvényesülnek. Mire gondolok? Ott van a sok „szórvány”. Szélesebb értelemben véve szórványban él a magyarság kétharmada, de szűkebb értelemben is szórványban él a magyarság fele. „Élkapkodták” Sepsiszentgyörgyöt, Kézdivásár- helyet, Székelyudvarhelyet, és így tovább, de senki nem „nyúl” az elesettebb testvérek után. Gyülekezeti mozgalom indult, hogy minden magyarországi református hitközösség vállaljon hazai református gyülekezetét. Néhány nagyközségre jeles gyülekezetek pályáztak, ám a kisebbekben a pusztulás pontosan úgy folyik, mint azelőtt! Márpedig kérem, ha gazdája akadna egy hetvenlelkes községnek vagy gyülekezetnek, csodákat lehetne művelni! És újból megélni az őskeresztényi eredeti hivatását egy magyarországi hitközösségnek. Visszahatna a gyülekezet saját életére, missziós lelkületet adna. Úgy látszik, ezt a lelkészek sem látják tisztán, úgyhogy én a nyilvánosság útján is csak egyet javasolok: keressük meg a rászorultakat! Nem a nagyobb városokon kell segítem, hanem sokkal inkább Dézsen, vagy Gyulafehérváron, vagy Zilahon. Szentendrével konkrétan azt történt— érdekes eset, mondjam-e? —, hogy Zilahon találkoztunk, amikor Menyőbe vittek, és boldogan újságoltak, hogy Zilahhal léptek testvérkapcsolatba. Tudnivaló: Ady szülővárosát teljesen elro- mánosították. így aztán Kovász- nára „nyergeitek át”, de megőrizték Zilahot. Fél szívvel, tel szájjal, talán mert Tőkés tisztele- tes mondta? Hiába koordinálunk mi, a közvetlen, a személyes kapcsolat ér legtöbbet. Csak azt tudom mondani, keressék a kapcsolatot, s főként a szórvány magyarsággal, mert őket így lehet megmenteni..! ' Jámbor Ildikó A nagyváradi püspök egri pillanatai (Fotó: Szántó György) Egymás gyarló ismerete előítéleteket alakíthat ki. így a kárpátaljai magyarság évtizedekig szinte kiesett a nemzet tudatából. Ami híradás érkezett onnan, az valamilyen nagy nemzeti temetést jelzett: az óriási birodalom elsők között az ilyen kicsiny, kétszázezres közösségeket toppantja össze. De lám, csak lazulni kezdtek a láncok, és Kárpátalja magyarsága öntudatban, harckészségben, jól átgondolt célok kitűzésében egyszerre megelőzte Erdélyt, Felvidéket, Vajdaságot. Igaz, megfelelő körülmények kellettek az önérzetes, lendületes jelentkezéshez. De belső erők is, amelyek tudták, hogy adott viszonyok között mit tehetnek és mit kell tenniük. Egyetlen példával jelezném ezt a harci okosságot. Kárpátalján ismertették el elsőnek az állami hatóságokkal a nemzeti jelképek szabad használatát, a Himnuszt, a piros-fehér- zöld zászlót. Olyan körülmények között, mikor Erdélyben magyar vér folyt a zászlóért, a Felvidéken iskolaigazgatót bocsátottak el a magyar Himnuszért, a Vajdaságban pedig nemzeti lobogónk csak vörös csillagos változatában tűzhető ki, vagyis már nem magyar zászlóként Kárpátalján elsőnek rendeztek népszavazást — Beregszász járásban — a magyarlakta helységek hivatalos elnevezéséről, és a lakosság döntött arról (egyebek között orosz betelepültek is), hogy Beregszász és tucatnyi község ezentúl oroszul is cirill betűkkel is — Beregszásznak írandó. Hej, Du- naszerdahely, hej, Sepsiszent- györgy, sóhajtottam magamban, mikor meghallottam a beregszászi népszavazás hírét Felvidék magyar közélete másféle tapasztalatokat kínál: a hagyományosan demokratikus csehszlovákiai berendezkedés belső pluralizmust is eredményezett Duray Miklósok előrelátása és szívóssága építhet ebből a belső széttagoltságból kisebbségi egységet a nagy nemzetiségi feladatok megoldásában. És ha ez sikerül, akkor az anyaországnak is példát mutatnak arról a hitünkről—amelyet az erdélyi szövetség alapvető elvének tart —, hogy a kisebbségi politika pártokon felül álló, úgy is mondhatnám: pártsemleges nemzeti gond és feladat Vajdaság magyarságát válaszút elé állította Jugoszlávia egységének belső válsága. A nagyszerb sovinizmus, úgy tetszik, a félmilliós magyar közösségen kíván elégtételt venni, a koszovói albánok mellett, a maga szupre- mációjának megingásáért. Más taktikát kíván a piciny horvátországi és szlovéniai magyar közösségek megmaradása, mint a balkáni viszonyokba ágyazódó vajdaságiaké. De amilyen tapasztalatokat Újvidék és Szabadka magyar közélete leszűr az eseményekből, amilyen eredményt elérhet vagy hibát elkövethet, azt mélységében kell erre ismerni, Pozsonyban és Duna- szerdahelyen, meg Kassán, mivel a történelem hasonló válaszút elé állíthatja a Felvidék magyarságát is. Legnagyobb lélekszámú és hagyományú az erdélyi magyarság. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti közvélemény kivételes figyelemben részesíti, amit indokol az a féltés is, ami mai nemzeti szoron- gattatásában Kolozsvárt, Maros- vásárhelyet, Nagyváradot, Temesvárt körülveszi, és magát a Székelyföldet is, ahol látszólag nagyobb a magyarság mozgási szabadsága, de nem bizonyos, hogy éppen olyan tartós és megalapozott, mint ahogy éppen a székelyek hiszik. Erdély önerejéből tápászkodott fel nemegyszer a történelem során, de ugyanakkor legalább ennyi jelét hozhatjuk fel az idők mélységeiből annak, hogy Erdély és az anyaország együttes ereje, akarata tett itt nagy dolgokat, hozott létre iskoláiét, intézményeket. Csak annyi a különbség, hogy éppen viszonylagos nagyságnál fogva az erdélyi magyarság nemegyszer támasza volt az anyaországnak is, gondoljunk az önálló fejedelemség másfél századára, mikor a magyar királyi hatalom, az anyanyelvűség, a nemzeti kultúra és a nemzeti ideológia — például Apáczai Csere János eszméi — Erdélyben vészelték át a pusztulás idejét. Kisebbségi magyar stratégia, az egész Kárpát-medencére kiterjedő egyetértés csak a különböző nemzetrészek hetvenesz- tendős tapasztalatainak összegzéséből születhetik. Ennek a stratégiának nyilván lesznek, kell is, hogy legyenek tájanként különböző taktikai meggondolásai, de alapvetően egységet kíván a szándékok megvalósításában korszakunk, amelyet európai időnek szoktunk nevezni, de éppígy litván idő is. Európa mai szelleme a teljes polgári jogokat jelenti, az egyéni szabadságot, az alkotóképességek és gondolatok akadálytalan kibontakozását. A litván idő ehhez hozzáteszi a maga igényeit: a kis népek vagy nemzeti kisebbségek felszabadulását kisebb vagy nagyobb állam- hatalmak gyámkodása vagy éppen elnyomása alól. Ez utóbbi tekintetében a litván idő az európai időt gazdagítja, hiszen tudjuk, hogy Nyugat-Európában is vannak megoldatlan belső, nemzetiségi ellentétek, van szépen eltakart nemzetiségi elnyomás, baszkok, bretonok, írek a bizonyságai, és az, hogy a német és francia állami közlekedés, annyiszor felemlegetett kibékülés az elzásziak feje fölött ment végbe, egyáltalán nem az ő nemzeti érdekeik tiszteletben tartásával. Erről őket kellene megkérdezni, mielőtt példálózunk velük. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy Magyarország és Románia látszólagos békéje a proletár internacionalizmus bűvkörében az erdélyi magyarság kiszolgáltatottságát fokozta, és ami a nagyvilág számára „egységként” jelentkezett, az egyenesen a magyar nemzet egységének tudatos szétrombolása volt. Mindezekből kihallható az anyaország, a nemzet törzsének gondja, feladata és kötelessége. Magyarország utóbbi éveinek mozgása a nemzetközi politika és a Duna-táj küzdőterein nagymértékben előmozdította nemcsak a birodalmi láncok lazulását, de a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek új körülményeit is. (Részlet az Erdély múltja és jövője című tanácskozáson elhangzott felszólalásból.) Beke György Miből születhet a kisebbségi magyar stratégia?
