Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-13 / 86. szám
HÍRLAP, 1991. április 13., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 7. Kővár állott Székesfehérvárott már a középkorban Kőből épült, a tatárok ostromának is ellenálló, erős vár állt már a korai középkorban Székesfehérvárott; a vaskos, 160- 180 centiméter széles falak maradványait több mint tízévi kutatás eredményeként tárták fel a régészek a jelenlegi belváros több pontján. Siklósi Gyula, a kutatások vezetője elmondta: a legújabb régészeti kutatások szerint a hajdani királyi székhelyen feltehetően a XI. században kezdték el építeni a csaknem 1.500 négyzetméteres erődítményt. Székesfehérvár első, kora középkori kővára feltehetően a XIII. század végéig állott. Ezt igazolja, hogy a várfalmaradványok és a fölejük épült XIV. századi lakóház közötti földréteg XIII. századi cserepeket, faragványokat rejtett. Az okiratok, a vár létére utaló településnév, valamint a nyugat-európai, lengyelországi analógiák alakján biztos volt, hogy Székes- fehérvár már az első Árpád-házi királyok korában várral rendelkezett. Azonban a kutatók mindeddig hiába keresték a nyomait, azt feltételezték, hogy a korai középkorban csak földvár védte a települést. A közelmúltban előkerült várfalmaradványok egy részét helyreállítják, s a Kossuth utca 9. számú házban kiállítják. Az utóbbi évek régészeti kutatásai megcároitaK azt az amtast is, nogy Székesfehérvárott a korai középkorban nem volt királyi palota. Bebizonyosodott, hogy a várhoz impozáns nagyságú, faragott kövekkel, ablakkeretekkel ekes királyi lakhely is tartozott. Egy előkerült szalagfonatos kőmaradvány alapján arra következtetnek a régeszek, hogy a palota is állt már a XI. században. Valószínűleg Szent István kezdte építeni, hiszen fia, Imre herceg 1007-ben már Székesfehérvárott született, mihez feltehetően méltó körülményeket igyekeztek teremteni. A falfeltáras során több remekbe faragott XII. századi kőmaradvány — vörös mészkőből készült oszloptalapzat, kettős oszlopfő — is előkerült, bizonyítva, hogy a palota építését a XII. században folytatták. A vár lebontása, illetve megsemmisülése után — IV. Béla idejében — újat építettek; a fellegvár jellegű építmény létét metszet, városalaprajz és számos lelet igazolja. A kutatások eredményeként már megrajzolható az első Árpád-házi királyok korabeli Székesfehérvár térképe. Bebizonyosodott, hogy a királyi székváros a kora középkori Álba Civi- tas, Alba Regia — a nyugat-európai városok mintájára épült, azaz volt királyi, valamint egyházi központja s a kereskedők által lakott negyede is. ,Csendet, rendet!” A parlamentek anyja nem jár elöl jó példával Amikor Szabad György, az Országgyűlés elnöke a közelmúltban beült a brit parlament akóházába megnézni, hogyan válaszol John Major miniszterelnök a hozzá intézett képviselői kérdésekre, látványos színjátékban volt része. A brit parlament abban hasonlít a magyarhoz, hogy folyó — a Temze — partján emelték, stílusa neogótikus és, csakúgy, mint a budapesti, nagyobb, sót, jóval nagyobb birodalom ügyeit intézte közvetlenül az építése után, mint most. Amiben különbözik: megnyitása óta nem kellett kicserélni világhírűjelképét, a Big Ben óráját, nem úgy, mint a magyar parlament kupolájának csúcsdiszét. És: ami a magyar parlamentben tán még most is meglepő, zavaró újdonság, az a londoni parlamentben régi jó szokás — a képviselők, kormánypárt és ellenzék, szinte lélegzetvétel nélkül gúnyolják és pocskondiázzák egymást, hadonásznak, felugrálnak és egymás, valamint a miniszterek szavába vágya kiabálnak. Az általános hajcihőt csak néha szakítja még a parókás házelnök „csendet, rendet” kiáltása. A hagyomány szerint nem igazi vitapartner az a miniszterelnök, aki nem tűri, hogy akár programadó beszédébe is belekotyogjanak, és nem ad időt a közbeszólónak. A ház méltóságát másféle hagyomány szavatolja: az, hogy a képviselők nem közvetlenül szólítják meg egymást, vagy a minisztereket, hanem látszólag a házelnökön keresztül, harmadik személyben. Például így: „elnök úr, azon tépelődöm, nem gondolja-e igen tiszteletreméltó barátom, a miniszterelnök, hogy tökéletes hozzánemértésével végromlásba dönti országunkat?” Erre a kérdezett rendszerint így felel: „Elnök úr, nem gondolom”, és azzal minden megy tovább. Ä jelenet persze, akkor igazán látványos, ha mind a 650 képviselő ott ül a két, egymással szemben lelátószerűen elhelyezkedő, zöld bőrborítású padsorban. Kormánypárt és ellenzék egymással szemközt foglal helyet, mint két ellenséges szurkolótábor a meccsen. Középre, egy ütött-kopott pulpitushoz járulnak szólásra a miniszterek, illetve az ellenzék vezetői, kissé oldalt pedig egy skót juhász bóbiskol — egy munkáspárti képviselő vakvezető kutyája. Ám az elvileg folyamatosan ülésező brit alsónáz évente átlagosan 170 ülésnapján legtöbbször csak egy-két tucat képviselő unatkozik a teremben. A többség legföljebb szavazni jön be, ha van szavazás — ez többnyire a késő éjszakai órákig húzódik. Sok mindenről szavaznak, a kormánypolitikáról, törvényekről, de hagyomány szerint tekintettel vannak a szokásjogra, melyet a bírósági gyakorlat makit, habár a törvény magasabbrendű, mint a szokásjog. A képviselők ilyetén munkájában a hagyomány és a törvények szelleme az iránytű, hiszen Nagy-Britanniának nincs egységes írott alkotmánya. A brit parlament két náza közül e században már mindvégig a választott alsóházé volt a döntő szó. A felsőházban az örökletes, illetve életre szóló főnemességet kapott urak ülnek: ez a Loraok Haza. A felsőház elnöke is parókát visel, ráadásul gyapjúzsákon ül. Végső döntést polgári peres ügyekben hozhatnak a lordok, mert ők az utolsó fellebbviteli fórum. 1190-en vannak a főurak, de az üléseken 320-nál többen még nemigen vettek részt. Tevékenységükért nem kapnak pénzt — csak költségeiket téritik meg —, nem úgy, mint a képviselők: évi mintegy 26 ezer fontos fizetésük az átlagfizetésnek körülbelül kétszerese (ehhez jön még körülbelül ugyanennyi hivatali költségkiutalás). A legszebbet azonban nem láthatta Szabad György: ez a királynő trónbeszéde, amely mindig novemberben van. A beszédet persze a kormányfő úja, a királynő csak felolvassa, mindkét ház együttes jelenlétében, trónszéken ülve, palástban, fején koronával. Ekkor látszik, milyen gyönyörű is egy nagyhagvományu királyság parlamentje. Még akkor is, ha a közvélemeny-kutatók kérdésére — mire jó a királyság? — a britek többsége manapság így felel: hasznos az idegenforgalomnak. Wells marslakói az egyik amerikai sci-fi magazin címlapján A marslakók kibújnak űrhajójukból. Illusztráció Wells regényéhez — „Hölgyeim és uraim” — szólt ünnepélyes hangon a rádió bemondója. — „Fontos bejelentést kell tennem”. Akik több mint fél évszázaddal ezelőtt a felhívást követő mondatokat hallották, életük végéig sem felejtették el a hallottakat. Az 1938. október 30-án, vasárnap este nem sokkal nyolc óra után elhangzó szavak minden idők legnagyobb pánikját robbantották ki. Ezen az éjszakán Észak-Amerika lakosságának csaknem fele azt hitte, hogy rövid időn belül elpusz- títjá őket a rajtaütésszerűen Földünkre érkező marslakók óriási hada. Ennek a borzalmas éjszakának az előzményeit és megtörtént eseményeit fáradságot nem kímélve, hosszú időn keresztül kerestem és kutattam. Sok-sok folyóirat, könyv átböngészése után, valamint néhány angol nyelvű kiadvány segítségével lassan körvonalazódtak az 1938. október 30-i események. A marslakók Földre szállása tulajdonképpen egy túl jól sikerült rádiós fogás volt a CBS-rá- dióállomás hallgatottságának növelése érdekében. Értelmi szerzője a kiváló színész, rendező, producer, az egykori torreádor és varázsló, az akkor 23 éves Orson Welles volt. A rádióállomásnál az ő feladata volt a vasárnap esti rádiójátékok összeállítása. A legnagyobb gondja az volt, hogy a legtöbb ember az ő műsora helyett inkább az egyik vetély- társ állomáson sugárzott Charlie McCarthy Show-ra hangolta készülékét. Welles rájött, hogy valami igen hatásosat és merőben újat kell kitalálnia, máskülönben meg vannak számlálva* napjai a rádiónál. A jelzett estére meglehetősen jó programot választott: H. G. Wells: Világok harca című regényének dramatizált változatát tűzte műsorára. A század végén íródott regényben Wells marslakói szabályos hódítási szándékkal érkeztek hozzánk. Óriási hadi gépeikkel, gyilkos sugárfegyvereikkel embereket öltek meg, falvakat, városokat romboltak le. A haláltól rettegő emberek százezrei menekültek fejvesztve Londonból is, ahol a marslakók pusztítása után csak az üszkös, romos, fekete porral borított utcák jelzik a végnapokat. Wellesnek volt érzéke hozzá, hogyan lehetne még hatásosabbá tenni ezt a fantasztikusnak ígérkező rádiójátékot. A cselekmény helyszínét megváltoztatta, és áthelyezte az egyesült államokbeli New Jersey államba. De a legbravúrosabb húzásnak az bizonyult, hogy az izgalmas hangjátékot rádióriportok formájában dolgozta fel. A rádiójáték esti sikerének (?) még egy igen szerencsés körülmény volt az oka. Aznap este Charlie McCarthy-nál egy ismeretlen énekes lépett fel, így az unatkozó hallgatók valami más műsort kezdtek keresgélni rádiójukon. Ezért a megszokottnál többen és többen kapcsolódtak be a már megkezdett Welles által rendezett rádiójáték hallgatásába. így már ők is fültanúi lehettek a következő, rendkívüli bejelentésének: „A New Jersey állambeli Grovers Mill közelében ma este lehullott egy különös test, ami nem meteorit volt. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, a furcsa, lövedék alakú tárgy belsejében különös lények utaztak, akik valószínűleg a Mars bolygó hadseregének előőrseit alkotják.” A közleményt lágy zene követte, amely csak fokozta a feszültséget. Ezután ismét a bemondó következett, hangjában már egy árnyalatnyi pánikot lehetett felfedezni. Élmondta, hogy New Jersey-i helyszíni riport „egyenes” adásban következett, mely arról számolt be, hogy a marslakók első egységei gyilkos sugárfegyvereikkel több száz embert szénné égettek a leszállási hely közelében. Az élve maradtak arról számoltak be, hogy az óriási, kerek, undorító lények testét bőrszerű anyag borítja. A legalább négy láb átmérőjű, gömbölyded testeken óriási szemek és húsos, csőrszerű képződmények találhatók. A száj körül sok-sok ostorszerű, nyúlánk tapogatószerv látható. Mozgató szerveikkel a megnövekedett földi gravitációban meglehetősen nehezen tudnak mozogni, de óriási, háromlábú, sok emelet magasságú csatagépeikkel gyorsan és könnyedén bárhova eljuthatnak. Egy-egy részletes beszámoló után újabb zeneszámok, majd újabb fontos bejelentések következtek. A friss híreket váró bemondó borzongató szüneteket, tartott. Egy Washingtonból jelentkező hang elmondta, hogy a marslakók már az Egyesült Államok több pontján is leszálltak, és szinte mindenütt megkezdték pusztító hadműveleteiket. A földönkívüliek halálsugár-fegyvereikkel máris hidegvérrel emberek ezreit mészárolták le. Akik még életben maradtak, azoknak a véréből táplálkoznak az élősdi idegenek. Egy másik hatásosan megrendezett riport olyan szelencékről számolt be, melyeket a T ... V- .. földönkívüliek dobáltak szét. Ezek ugyan nem robbantak fel, de szakadatlan mennyiségben koromfekete, sűrű gázt okádtak, ami fölfelé gomolyogva hatalmas felleget alkotott. Ennek a gáznak a belélegzése megölte azt is, aki csak éppen hogy szippantott belőle. Végül a hallgatók a bemondó félelmétől eltorzult kiáltását hallották, mely szerint a marslakók elözoülötték Manhattant, sőt, magát a rádióállomást is. A rádiójáték velőtrázó sikoltozással ért véget. Akik végighallgatták az egész műsort, megtudhatták, hogy a ródi$kitas Mf töfténetét 'Iözvéfített; Sok ezren, akik a műsor közben kapcsolódtak be az adásba, vak pánikhangulatban kikapcsolták rádiójukat, még mielőtt a műsor véget ért volna. Egyesek a legszükségesebb holmijaikkal útra keltek a hegyek felé. Mások vizes törölközőt tekertek a fejük köré, hogy azzal fogják fel a mérgező gázokat. Az emberek az utcán imádkoztak, a bárok és az éttermek kiürültek, s néhányan már azt is állították, hogy saját szemükkel látták a marslakókat. Egy középkorú férfi páni félelmében majdnem kiirtotta a családját. A rádiójátékot követő néhány órában ugrásszerűen megnövekedett az autóbalesetek és az öngyilkosságok száma. Orson Welles csak másnap reggel tudta meg, hogy milyen pánikot okozott, amikor a New York Times szerkesztőségi épületének fényújságján a saját nevét látta. „Orson Welles pánikot keltett”, olvasta az óriási, világító betűket. Majd újságot vásárolt, melynek már az első oldalán vastag betűs szalagcímek adták tudtára: „Rádióhallgatók pánikban — sokan elmenekültek otthonról, hogy megússzák a marslakók gáztámadását.” Amikor Amerika felborzolt idegei megnyugodtak, Welles kemény rendreutasítást kapott az újságoktól, amiért a rádiójátéka túlságosan valósághű volt. Sokan kártérítésért akarták beperelni a CBS-t, összesen 750 ezer (!) dollár értékben, később azonban mindannyian visszavonták követelésüket. A pályakezdő színész-rendező egycsapásra híressé vált, karrierje ettől kezdve biztosítva volt. A CBS vezetői tökéletesen elégedettek voltak, hogy Amerika legismertebb színésze vezeti a műsorukat. Szerződését immár semmi sem fenyegette. Orson Welles azóta is egyfolytában remekel. Ő az, aki a „Hosszú forró nyár” című film egyik főszerepét játszotta (Warner), és kellemes orgánumát élvezhettük a Nostradamus című filmben is. Marslakók más elképzelések szerint Vas né Tana Judit Végzetes rádiójáték
