Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-30 / 75. szám

HÍRLAP, 1991. március 30., szombat

HÉTVÉGI MAGAZIN

9.

Mondják: elárulja a thatcherizmus eredményeit

Kicsoda Nagy úr?

Kicsoda Nagy úr? Churchill óta a legnagyobb brit hadvezér, szakavatott gazdasági kormányos, az emberek mindennapi szükségleteire érzékeny népi sar- jadék, vagy felkapaszkodott iskolakerülő, félművelt bankfiú, arctalan hivatalnok, akit a történelmi véletlen sodort a kormányfői székbe? E véleménye szélsőségek között kell megtalálniuk a középutat a briteknek, mióta véget ért a minden más problémát háttérbe szorító dicsőséges csihi-puhi Irak-ellen, és a tavaly novemberben kormányfővé emelt John Major (magyarul: Nagy János), az ország évtizedek óta legközépszerűbb nevű, ám eddig legnépszerűbb miniszter- elnöke hamarosan más mérlegeken is megméretik.

A középutat megtalálni tán nem lesz túl nehéz, mert Majorról még keveset tudni, de az legalább — egyelőre — arra utal, hogy ő éppen pontosan középen van. Kevesen tagadják, hogy ügyesen — mások szerint szürkén — beszélt a nép egyszerű nyelvén, amikor támogatást kellett gyűjteni a háborúhoz. Kerülte a nemzetiszínű közhelyeket,

nem ígért gyors sikereket, középen egyensúlyozott: az észre és a szívre ható érvek között. Thatcher asszonyról tavaly ősszel azt gyanították, hogy elvesztett népszerűségét keresve kardoskodott a háború mellett — Majorra nem gyanakszanak. Ismerői szerint kormányzati munkájában egyetértésre törekszik, kerüli az összeütközéseket kollégáival. Óvatos, nem vakmerő. Állandóan képben tartja az ellenzéket, rendszeresen tájékoztatja vezetőit. Felüdülés lehet ez a nyolcvanas évek Thatcher-féle forradalmának megrázkódtatásai után.

Ám a volt kormányfő hívei azzal vádolják, hogy elárulja a thatcherizmus eredményeit. Tény, hogy mást mond és másképp, mint az elmúlt évtizedben Margaret Thatcher — Major a közép felé mozdult. A thatcheri átalakulás visszaadta Nagy-Britanni- ának a szabadpiacot, győztek a fogyasztók, vesztettek a termelők, mármint a termelés bérből és fizetésből élő résztvevői. Major két lábra akarja állítani ezt a változást: szociális piacgazdaságot hirdetett, mondván, hogy a

szabad versenyt most már ki kell egyensúlyozni az egyenlő esélyekkel, e Nagy-Britanniában nem hagyományos társadalmi értékkel. Ez számára az állami kézben maradó közszolgáltatások feljavítását jelenti. Hívei azt mondják, hogy nem elárulja, hanem konszolidálja a thatcheri forradalmat. E két vélemény között félúton politizál Major, aki jobb barátságot keres a Közös Piaccal is.

Mint Thatcher asszony, ő sem fogadja el, hogy a brit költségvetést Brüsszelben dolgozzák ki, ő sem híve, hogy biztonsági kérdésekben a NATO-t és az Egyesült Államokat megkerülve döntsenek Európában, de középutas — igaz, nemegyszer igen körmönfont — áthidaló megoldásokat keres a viszonylagos brit különállás és az európai együttműködés szükségletei között. Az együttműködésre apelláló kilencvenes években több sikert ígér a Major-féle szemlélet, mint Thatcher asszony makacs elzárkózása.

Thatcher asszony lendületesen támogatta a kelet-európai országok közös piaci csatlakozását. Sokan gyanították, hogy ezt nem puszta nagylelkűségből tette: arra számított, hogy a viszonylag gyenge gazdaságú országok csatlakozása lefékezi az EK egységesülési folyamatát, melytől ő ódzkodott. John Major a közelmúltban először írt a Közös Piac féléves tevékenységéről szóló brit kormányjelentéshez. Brit miniszterelnök ilyet még sohasem tett, megfigyelők ebből is arra következtettek, hogy közelebb akar kerülni a közösséghez. Az előszóban Major is kiállt amellett, hogy csatlakozzanak a kelet-európai országok a megfelelő időben, ha erre alkalmasak lesznek. Erősen támogatta a társulási szerződésről nemrég kezdett tárgyalásokat.

A brit kormányfő ez ügyben is középre mozdult: ismerői szerint nem valószínű, hogy a kelet-európai országok csatlakozását ő hevesebben propagálná, mint Brüsszelben teszik. Mégis, éppen azért, mert a brit kormány most jobb viszonyban van az EK-val, mint az elmúlt évtizedben bármikor, ez a „közepes” támogatás ugyancsak hatásosabb lehet, mint bármikor.

A konfliktusok megelőzhetőek?

Akik a válságokat kívánják legyőzni

Aki az elmúlt évtizedek eseményeit nyomon követte, kissé szkeptikus: létezhet-e olyan bizottság, amelyik képes elebeváy- ni egy-egy konfliktusnak? Az újságírókat, persze, nem kell félteni: költői kérdéseket nem ismernek, így nem csoda, hogy Bent Rosenthal, a Bécsben a közelmúltban megnyílt úgynevezett Válságmegelőző Központ dán igazgatója konkrét formában volt kénytelen válaszolni. Arra nevezetesen: vajon a központ — ha már korábban létezik — megakadályozhatta volna-e az Öbol- háboru kitörését. A válasz egyszerű, mondotta a svéd diplomata: nem. Valamelyes szerepet talán játszhattunk volna az eseményekben, de az eszközeink igencsak korlátozottak — fűzte hozzá.

A központ létesítését — két állandó titkársággal együtt — az Európai Együttműködési És Biztonsági Értekezlet párizsi utótalálkozóján határoztak el, lényegében azzal a célkitűzéssel, hogy valamiféle adminisztratív hátországa legyen a bizalomerősítő intézkedések komplex rendszerének, amelynek kialakításán ugyancsak Bécsben fáradoznak. A novemberi párizsi döntés óta a központ kialakításával megbízott szakemberek több elképzelést tekintettek át, s végül elvetették többeknek azt a törekvését, hogy komoly hatáskörű, adott esetben konkrét beavatkozásijoggal felruházott testület legyen. Ez azt a veszélyt rejtette volna magában — mondotta Rosenthal —, hogy afféle európai „fiók Biztonsági Tanács” jött volna létre Bécsben. Emellett, ha a bécsi központ felhatalmazást kap az önálló lépésekre, ezzel alaássa az EBEÉ-folyamat egyik igen fontos elemét, nevezetesen azt, hogy döntés csakis konszenzussal hozható. Már így is van, aki kifogásolja, hogy egyetlen tagállam kérésére összehívható a becsi testület — ami lényegében szintén a konszenzus szükségességének megkerülése, de — amint ezt Rosenthal hangsúlyozza — ez csak ügyrendi kérdés. Amint megkezdődik a tanácskozás, minden döntés egyhangú támogatást tesz szükségessé.

S hogy valójában milyen esetekben számíthat a világ — pontosabban Európa — a Bécsből jövő segítségre? A Válságmegelőző Központ, ahogyan azt neve is jelzi, nem váija meg a konfliktusok elmérgesedését. Amint valamelyik ország értesíti, hogy a szomszédságában „szokatlan katonai készülődés”, vagy egyéb rendellenesség tapasztalható, a központ azonnal magyarázatot kér az érintettektől. Amennyiben 48 órán belül nem kap felvilágosítást, vagy amit kap, azt nem találja kielégítőnek, kétvagy többoldalú találkozót tartanak.

Ha ez sem hoz eredményt, s akár egyetlen ország is ragaszkodik hozzá — jön a széles körű tanácskozás. A megelőző intézkedések eszköztárában fontosnak tartják, hogy amikor még nyoma sincs az igazi válságnak, csak éppen valamilyen gyanús incidens történt, a központ máris hozzáláthat az ügy tisztázásához, s ezáltal elkerülhető lesz a szélesebb konfliktus kialakulása.

Később talán majd még több jogkörrel felruházhatják a központot, talán még külügyminiszteri szintű összejöveteleket is rendezhetnek egy-egy vitás ügy rendezése érdekében. Mindezt azonban még nem lehet tudni; ilyen jellegű intézmény még soha nem működött, s a bizalomerősítő intézkedésekről Bécsben folyó tárgyalások küldöttei se látják egyelőre, mennyiben segíti majd sikerre tevékenységüket az új intézmény.

Ami az első kérdést illeti, világos, hogy az EBEÉ-hez hasonlóan az új bécsi központ hatóköre is Európa. A Helsinkiben megkezdett folyamat sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a „terep,ves minden egyéb feltétéi kedvező volt. Ha ugyanezt egy másik térségben próbálták volna tető alá hozni, valószínűleg nem lett volna ilyen látványos a siker. Konfliktusokat megelőzni tűzfészkekben — jóval kevesebb sikerrel kecsegtet.

Az új nemzetközi testületben Bent Rosenthal mellett összesen hat állandó munkatárs dolgozik. És, persze, mindenki abban reménykedik, hogy Európára békés időszak köszönt, s igazi, komoly megelőző munkára jóformán nem is lesz szükség.

Pokolgépek robbannak

Az ír terroristák régi-új taktikája

Mint ismeretes, a közelmúltban robbantásos merénylet történt a londoni Victoria pályaudvaron. Nos, a tragikus eseményt követően eltávolították az összes szemétkosarat a pályaudvarról, az utazóközönségnek pedig azt tanácsolták a biztonságért felelős szakemberek, hogy ezentúl vigyék haza a hulladékot. Mindezt azért, mert az ír Köztársasági Hadsereg (IRA) terroristái szeméttartályba dugták azt a pokolgépet, amely egy embert megölt és 38-at megsebesített a Victoria pályaudvaron. Előzőleg hajnalban is felrobbant egy pokolgép a Paddington pályaudvaron, ott senki sem sebesült meg — ez volt a terroristák figyelmeztetése a reggeli merénylet előtt. London minden pályaudvara zárva tartott, félmillió utas bánta a zűrzavart, és a brit gyáriparos szövetség figyelmeztetett, micsoda gazdasági károkat okoz a közlekedés bénulása.

Az IRA célpontjai között előkelő helyen áll a Victoria pályaudvar: először 1939 júliusában robbantottak ott — és egy másik pályaudvaron is — pokolgépet. Akkor is egy ember halt meg, és 22 megsebesült. Az ír terroristák akkor is a brit főváros civil lakosságát célozták meg, hogy felhívják a figyelmet ügyükre. Ötven évvel ezelőtti kampányuknak egy időre végét szakította a második világháború. Az utóbbi időszakban azonban újra megélénkültek a terroristák.

Az ír Köztársasági Hadsereg a Nagy-Britanniáhpz tartozó ír országrész, Észak-írország katolikus lakossága képviselőjének tartja magát. Az ír katolikusok neheztelnek az évszázadok óta tartó brit megszállásra. Kisebbségben vannak az országrész protestáns lakosságához képest, és úgy érzik, helyzetük hátrányos. A terület többségi protestáns lakossága viszont ragaszkodik a brit fennhatósághoz, mert ha az országrészt a katolikus Írországhoz csatolnák, akkor ők kerülnének kisebbségbe és — tartanak tőle — hátrányos helyzetbe. A mély történelmi gyökerű probléma minden jel szerint megoldhatatlan, s a terroristák újabb és újabb nemzedékeinek elszántsága nem lankad.

Az angolok emlékezetében a legutóbbi legszömyűbb időszak a hetvenes években volt: 197375 között szinte minden hétre jutott merénylet pályaudvarokon, áruházakban, földalatti-állomásokon — Londonban és más angol városokban. ■

A nyolcvanas években ezek a támadások megritkultak. Vajon azért, mert a hatóságok kemény kézzel lecsaptak, sok merénylőt elfogtak, a hajthatatlan Margaret Thatcher kormányfő utasítására nem engedtek a börtönben lévő, éhségsztrájkot folytató terroristák zsarolásának? Vagy azért, mert a terroristák taktikát váltottak, belátván, hogy a lakosság elleni támadások eredményt nem, propagandaveszteséget annál inkább hoznak? Az északír terrorizmus brit szakértői szerint mindkét feltételezésben kell lennie igazságnak.

A terroristaellenes küzdelem műhelytitkairól a dolog természeténél fogva nem sokat tudni, még kevesebbet a terroristák terveiről. Tény azonban, hogy a nyolcvanas években — talán az 1983-ban történt Harrods áruházbeli robbantástól eltekintve — az északír terroristák nem általában a briteket, hanem inkább a brit uralom jelképeit támadták: bíróságokat, a londoni tőzsdét, nyugdíjas főtiszteket, kaszárnyákat, a kormányzó konzervatív párt évi közgyűlését Brighton- ban.

Az új terrorhullám ugyancsak a kormány elleni támadással kezdődött: mint ismeretes, aknavetővel lőttek a miniszterelnök Downing Street-i rezidenciájára. A Victoria pályaudvari merénylet arra vall, hogy a terroristák visszatérnek a hetvenes évek taktikájához is. A szakértők erre többféle magyarázatot adnak. Emlékeztetnek arra, hogy Észak-Írországban az utóbbi időben ugyancsak megszaporodtak az ilyen merényletek. A közelmúltban például a terroristák néhány gépkocsit hagytak az északír főváros, Belfast hídjain és a városba be- és kivezető utakon: haláleset nem történt, de egy napra megbénult a közlekedés. A másik magyarázat az, hogy a brit uralom jelképei elleni támadásokkal már szinte megtanult együttélni a közvélemény, tehát ismét sokkolni kell valamivel. A terroristák úgy vélik, hogy egy ilyen akció tízszer-húszszor akkora feltűnést kelt, ha Angliában követik el, mintha odahaza.

A párttal, a néppel?

Pártosodásnak, de legalábbis politikai differenciálódási folyamatnak lehetünk tanúi Csehszlovákiában. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása az volt, hogy a közelmúltban kettévált a cseh Polgári Fórum, amely az 1989. novemberi forradalom napjaiban jött létre a diktatúraellenes erők széles összefogását biztosító tömegmozgalomként. A kettéválást az indokolta, hogy Václav Klaus pénzügyminiszternek, a Polgári Fórum elnökének a vezetésével a „demokratikus jobboldal” frakciója a mozgalom politikai párttá való átalakulását követelte, míg a „liberális klub” a kötetlenebb mozgalmi jelleg megőrzése mellett szállt síkra.

Klaus „és csapata” azzal érvelt, hogy le kell számolni minden szocialisztikus illúzióval — így az „emberarcú szocializmus” 1968-as eszméjével is —, és kemény következetességgel, egyértelmű pártprogram alapján, a politikai párt szervezeti eszközeivel kell küzdeni a radikális gazdasági reform végrehajtásáért. A „demokratikus jobboldali” párt — mondhatni — a kapitalizmus teljes felépítését tűzte ki célul, mármint abban az értelemben, hogy számára a kapitalizmus a magántulajdonra épülő piacgazdasági viszonyokkal és a többpártrendszerű parlamenti demokráciával azonos. A liberálisok ellenvetése az volt, hogy a Polgári Fórum széles mozgalomként nyerte meg a tavaly júniusi választásokat, és került a kormányzati felelősség legfőbb hordozójának szerepébe. így — vélték a liberálisok — a választók, ha úgy tetszik, „a nép” bizalmának arculcsapása lenne a mozgalmi bázis leszűkítése azokra, akik a jobboldali pártpolitikával hajlandóak azonosulni.

A pártot akarók és a mozgalomhoz ragaszkodók között — szabályt erősítő kivételekkel — az a politikai-szociológiai különbség állapítható meg, hogy az egykori földalatti ellenzék, a Charta77 legaktívabb tagjai többnyire a liberális csoporthoz, a mozgalmi jelleg védelmezőihez tartoznak, míg a jobboldali párt hívei többnyire azok közül kerülnek ki, akik az előző rendszerben csak óvatos távolságból tartottak némi kapcsolatot az ellenzékkel — ha tartottak egyáltalán. Viszonylag sok közöttük az olyan technokrata, aki jelentős gazdasági, társadalomismereti tapasztalatot gyűjtött össze az elmúlt években az akkori rendszer meg- reformálhatatlanságáról, de az illegális mozgalom rubiconját nem lépte át.

A megkötött kompromisszum értelmében a két csoport önálló politikai szubjektummá alakul át: az egyik pártot alapít, a másik mozgalmat. A lényeg, hogy egyikük sem használhatja a Polgári Fórum nevét és emblémáját. A Polgári Fórum azonban megmarad, mégpedig a két csoport koalíciójaként, egy olyan egyeztető bizottság formájában, amelybe mindkét csoport öt-öt tagot delegál. A bizottság nem irányíthatja a két önálló szubjektumot, de igyekszik összehangolni a választási ígéretek beváltását célzó politikai tevékenységét. Ez tehát azt jelenti, hogy a mozgalom kettészakadását sikerült végrehajtani a kormányzati stabilitás megingása nélkül. Az egyeztető bizottság gyakorlati működésének hatékonyságát azonban csak a jövő dönti el.

Nem a Polgári Fórum az egyetlen mozgalom, ahol téma lett az utóbbi időben a párttá való átalakulás kérdése. Az immár egykorinak mondható Polgári Fórum szlovák testvérmozgalma, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) ugyancsak a közelmúltban tartott közgyűlést. A VPN nem alakult át párttá, de eléggé egyértelműen kikristályosodott a mozgalmon belül két szárny: a liberális és a nemzeti szárny.

S szólni kell az Együttélés politikai mozgalomról is... A Duray Miklós vezette Együttélés — amely a nemzeti kisebbségek érdekvédelmére helyezi politikai tevékenységének hangsúlyát — szintén nem mondta ki párttá való átalakulását, de bizonyos szervezeti lépéseket tett ebbe az irányba. így például az új alapszabályban kimondták: a mozgalom tisztségviselője csak az a „támogató tag” lehet, aki aláírásával tanúsítja, hogy elfogadja az Együttélés programját. Ez még nem klasszikus párttagsági viszony, de mégis kötöttebb jellegre utal, mint az eddigi struktúra.

Albániában

nemcsak a szobrok dőlnek?

Sorra dőlnek Albániában az egykor istennek számító Enver Hodzsa monumentális emlékművei — már a Balkán e déli csücskében sem hajlandóak rózsaszín szemüveget vagy szemellenzőt viselni az emberek. A közelmúltbeli — halálos áldozatokkal is járó — zavargások nyomán kétséges, hogy egyáltalán megtarthatják-e a háború óta első szabad választásokat március végén. Nemcsak szobrok, élő emberek feje is hullott Albániában... Bár szerencsére csak képletesen: az átalakult kormányban csak négyen maradhattak a helyükön, s távoznia kellett a kormányfőnek, Adil Carcani- nak, aki a „nagy vezért” is szolgálta.

Az ország élete meglehetősen sivár, akárcsak Kelet-Európá- ban az ötvenes években. Üresek az üzletek, katasztrófaközeiben a gazdaság. S ezt — ha nem is hangoztatják — legalább elismerik Tiranában. Ezt tette legutóbb Spiro Dede, az Albán Munkapárt Központi Bizottságának egyik titkára is. A még hatalmon lévő vezetők mindenesetre ígérgetnek: van elegendő ennivaló és nyersanyag. Céljuk nyilvánvaló: megnyerni az embereket a választásokhoz. A tények azonban makacsak: nagyon sok üzemben időről időre le kell állítani a termelést energiahordozók vagy nyersanyagok elapadása miatt.

Az egykor Sztálin nevét viselő dél-albániai Kucova olajfeldolgozó üzemében — akárcsak más ipari létesítményekben — gyakran üresen tátonganak az üzemanyag-ellátásra szolgáló csövek. Egy fiatal munkás például elmondotta: jó, ha évente három- szor-négyszer dolgozhat hat hetet. Felesége nyelvtanámő, 120 dollárnak megfelelő havi keresettel. Az árak ugyanakkor az égbe szöknek, s a kizárólag magánkereskedőknél kapható húsért például elkérnek 3 dollárnak megfelelő pénzt is, ami nagyjából az említett fiatal munkás és felesége napi jövedelmével egyenlő.

A magánbazárok árulják az olasz importzöldséget, élelmiszert és ruhaneműt. Az állami üzletek képét csak az előttük — gyakran hiába — kígyózó sorok teszik „színesebbé”. Az olyan alapvető élelmiszereket, mint tejet, vajat és sajtot, csak jegyre lehet kapni.

Az egyéni nyomorúságot természetesen megmagyarázza az állam sanyarú helyzete: a múlt évben harmadára csökkentek Albánia devizatartalékai, s az ország, mint egy korty vízre, úgy szomjazik a kölcsönökre. Egy kevés csurrant-cseppent a szom- szédéktól — Görögország és Törökország nemrégiben összesen mintegy negyvenmillió dollárt adott, de ez vajmi kevés. Tirana szeretne csatlakozni a Nemzetközi Valutaalaphoz, de az Albán Munkapárt idézett vezetője szerint a Nyugat „gazdasági blokád alá vette Albániát”.

A szegény embert persze az ág is húzza: a temérdek gond mellett katasztrófát sejtet az aszály is. Emellett az erőművek csökkenő termelése az energiaexport

jövedelmének tekintélyes részétől is megfosztja a kis országot. Ilyen körülmények között a kommunista vezetésnek minden ékesszóló tehetségét össze kell szednie, hogy a március 31-re kiút választásokig minél több embert állítson maga mögé. Úgy tűnik, helyzete nem reménytelen, hiszen az idősebbek, Hodzsa nemzedéke, de még a középkorosztály-beliek közül is sokan nosztalgiával gondolnak a néhai „nagy vezérre”. Büszkék az általa, valamint a „szocialista Albánia által elért sikerekre”, s „hálából” valószínűleg voksaikkal támogatják majd utódait.

A Munkapárt esélyeit javítja, hogy a bimbózó pluralizmus több kis pártot szült ugyan, ám a kommunisták számára csupán egy igazi lehetséges ellenfél „nőtte ki magát”, s ez a Demokrata Párt. Igaz, a demokraták mögé főként a fiatalok sorakoztak fel, s mivel Albániában a lakosság életkora meglehetősen alacsony, ez döntően eshet latba a szavazatszámláláskor.

A 250 fős parlament — ha ugyan lehet ennyire előre jósolni — valószínűleg a „fiatalok” segítségével bekerülő demokraták és az „öregeket” képviselő kommunisták harcának színhelye lesz majd. Még a közelmúltbéli erőszakos cselekmények nyomán sem lehet következtetni a képviselői arányokra, hiszen a „nagy” pártok mellett kicsik — például parasztpártiak, környezetvédők és republikánusok — is színesítik a politikai palettát Albániában.