Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1991-03-19 / 65. szám
HÍRLAP, 1991. március 19., kedd HATVAN ÉS KÖRZETE 5. Flamand fuvolanégyes hangversenye A hatvani Ady Endre Városi Könyvtár és Művelődési Házban március 21-én este hat órakor a belga nemzeti versenyen díjat nyert Flamand Fuvolanégyes hangversenyére kerül sor. Az együttes tagjai: A Idő de Marlela- ere, Teodora Smits, Nolla Vigt és Nathalie Bosch. Ad est rendezését az ifjú zenebarátok szervezete, a Hatvani Állami Zeneiskola és az Ady Endre Városi Könyvtár támogatja. Képzőművészeti szabadegyetem és TIT-előadás Ma délután hat órakor a TIT hatvani szervezete és a Gazdaképző Egyesület vendége lesz dr. Gyúró Ferenc tanszékvezető egyetemi tanár a városi könyvtárban. Előadásában a gyümölcstermesztéssel kapcsolatos kérdések szerepelnek. Szerdán délután öt órakor a Hatvani Galériában, a képzőművészeti szabadegyetem keretében dr. Pogány Ö. Gábor művészettörténész tart diaképes előadást A magyar életképfestészet címmel. Istenek ivadékai vagyunk Ezzel a címmel tart előadást Kovács Gábor, a hatvani Sci-fi klub tagjainak március 21-én délután öt órakor azifjúsági házban. A szervezők tájékoztatása szerint a március 29-re tervezett előadás elmarad, s egy későbbi időpontban kerül megrendezésre. Az olvasó szent és sérthetetlen Manapság, amikor egyre több aggasztó hírt kapunk a közművelődés területéről, örömünkre szolgál egy olyan intézményről írni, amelyik az egyre G yérebben csordogáló anyagi támogatás ellenére is épes talpon maradni, s közönségét megtartani. A horti községi könyvtárról van szó, amelynek vezetőjét, Majernét kömyékszerte jól ismerik. — Nem dicsekvésképpen, de ez a könyvtár sok szempontból több és más, mint a hasonló intézmények... Gazdag helytörténeti anyaggal rendelkezünk. Tíz évre visszamenőleg összegyűjtöttünk valamennyi, a község életét befolyásoló dokumentumot. Itt egyébként is mindig történik valami, sokan látogatják a könyvtárat. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az óvodáskorú gyerekektől kezdve igyekszünk mindenkit bevonni programjainkba. Azt hiszem, nem sok helyen mondhatják el, hogy az ötödik osztályos tanulók magabiztosan kezelik a betűrendes katalógust. Rendszeresen tartunk itt tanórákat is. Nálunk kivételesen nyáron sincs holt szezon. Táborokat szervezünk, s nem ritka az sem, hogy míg a szülők dolgoznak, a gyerekek itt töltik el idejüket. A legközelebb a tavaszi szünetben rendezünk népmese-vetélkedőt, s a tervek szerint a későbbiekben egy Mozart zenei vetélkedőre is sor kerül. Erre megvan a lehetőség, hiszen megfelelő zenei anyaggal is rendelkezünk. — Köztudott, hogy az önkormányzatok a szűkös anyagi lehetőségek miatt egyre kevesebbet képesek fordítani a művelődési intézményekre. Bizonyára ez Horton sincs másként... — Én nem panaszkodhatom. Szerencsére a könyvtár állományából nem hiányoznak az alapvető könyvek, s jó a hanganyagunk is. Azt hiszem, ebben az évben is tisztességesen üzemeltethető a könyvtár. Igaz ugyan, hogy kevesebb előadót tudunk meghívni, ezért megpróbáljuk más rendezvényekkel becsalogatni az embereket. Rendszeresek például az egészségügyi és jogi előadások. Ennél is fontosabb azonban, hogy ide bármikor szívesen járnak az emberek. Itt elmondhatják ügyes-bajos dolgaikat a gyerekek éppúgy, mint a felnőttek. Amióta itt dolgozom, felnőtt egy könyvtárt tisztelő és szerető nemzedék, s ezt tartom a legnagyobb eredménynek. S persze az sem utolsó dolog, hogy az utcán nem fordítják el a fejüket az emberek, s hogy nyaranta sorra kapom a képeslapokat. Úgy gondolom, ez nemcsak a régi ismeretségeknek köszönhető, hanem annak is, hogy számomra az olvasó mindig szent és sérthetetlen volt, s az is marad. Tavasz Szűcsiben Tavasz van... Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szűcsi horgásztavon megjelentek az első „pecások”. Tőlük tudtuk meg, hogy az itteni horgászokat a zordabb időjárás sem riasztotta vissza a télen, hiszen jó páran léket vágtak, s úgy próbálkoztak a halfogással. Ennek eredményeként jókora csukák kerültek horogra a befagyott tóból. Most azonban, hogy beköszöntött a jó idő, napokon belül benépesednek a stégek, és kezdődhet az igazi versengés, a megunhatatlan türelemjáték egy-egy kapásért. Horti helyzetkép Községfejlesztés a lakossággal Horton is számos lakossági fórum előzte meg a költségvetés kialakítását. A vitákat követően a napokban került a képviselő-testület elé a tervezet, amelynek lényege, hogy a fejlesztési célokat nem jelöli meg véglegesen: ehhez ismételten a lakosság véleményét kérik. A település valamennyi családja egy olyan nyomtatványt kapott, amely alapján arról szeretne tájéközódni az önkormányzat, hogy mely célokat tekintik elsődlegesnek az itt élők a fejlesztéskor. A kérdőíven az út és járdaépítés, a szennyvízhálózat fejlesztése és a vezetékes gázhálózat kiépítése szerepel. A községben egyébként folyamatosan szépítik a közintézményeket. A közelmúltban fejezték be a polgármesteri hivatal néhány helyisége és a művelődési ház karbantartási, festési munkálatait. A budapesti Virágzó Kft. által idetelepített üzemrészben — ahol bőrtárgyakat készítenek a helyi lányok, asszonyok — jó ütemben folyik a termelés, s a távlati tervek szerint szeretnének további munkahelyeket teremteni. Ez annál is inkább kívánatos, mert Horton is egyre több a munkanélküli. A város patinás épületei... A Bajza József Gimnázium A Balassi Bálint utcában áll az 1902-ben épült, részben műem- lékjellegű gimnáziumi épület. Eredetileg szecessziós stílusban építették, egyemeletesre. 1931- ben húzták fel a második emeletet, eltorzítva az épület eredeti stílusát. Az épületben először az 1892-ben szervezett polgári fiúiskola, majd a felső mezőgazda- sági iskola kapott helyet. 1929- ben telepítették bele a gimnázium elődjét, a reáliskolát. Első évfolyama 1927-ben indult a Horváth Mihály u. 24. alatti „Polareczki-házban”. A második osztály beindulásakor az iskolát áthelyezték a mai villanytelep épületébe, majd a harmadik osztálynak helyet biztosítva került a tanintézmény a mai helyére. Az ödödik osztály már nem fért el az épületben, ezért vált szükségessé a második emelet ráépítése. Ebben az évben változott az iskola szervezete is, reáliskolából reálgimnáziummá minősítették, négy évvel később pedig, 1935-ben, gimnáziummá. Az iskola létesítésekor a település képviselő-testületének LXXX/1927. számú határozati jegyzőkönyve szerint a közösség vállalta az iskola fűtését, világítását, takarítását és az épület nyári nagyszüneti gondozását. A szertárak fejlesztésére évenként ezer pengőt fizet, gondoskodik a tantermek bebútorozásáról, felszereli padokkal, táblával, tanári asztallal és szekrénnyel. (A Hatvani Gimnázium Öregdiákjainak Aranykönyve.) Az iskola épülete 1931-től, és szervezete 1935-től nem változott a II. világháborús pusztításokig. Közvetlenül a front után hadikórházat telepítettek az iskola épületébe. A katonai hatóságok ekkor parancsot adtak Nyeste László és Kocka Károly diákoknak, hogy a gimnázium tanári könyvtárát hordják le az udvarra. A diákok e könyveket az udvar helyett a padlásra cipelték, erre majdnem ráfizettek, ugyanis éppen fent voltak, amikor egy német gránát csapódott a tetőtérbe. A becsapódás helyétől egy kémény választotta el őket, így életben maradtak, és a könyvtár nagy része is megmenekült. (Az 1960-as évek végére a könyvtár több mint tízezer kötetre duzzadt.) A háború „áldozata” lett viszont — csaknem teljesen — a fizikai szertár. ( Tóth Dezsőtanár újította fel később.) Az iskola épületének „hadikórházi” ideje alatt a diákok részben a Kossuth- téri elemi iskola épületében, részben az új hatvani ferenceskolostorban tanultak. Az épület tantermei jelenleg hétszáztíz-hétszázharminc diákot képesek befogadni. Farkas Kálmánná igazgatónő szerint 1969-óta változatlan az intézményszervezete. 1986-ben az iskola falai között húsz osztály tanult egyidőben, minden évfolyamon három gimnáziumi és két egészségügyi szakközépiskolai osztály. (A helyhiány szorít, az idegennyelvi órákat és a fakultációkat a kollégiumi szobákban kénytelenek tartani.) Az iskolaépület állapota megfelelő, de kiegészítésre szorul, szükség lenne például nagyobb, jól felszerelt tornateremre. Az átmeneti nehézségeken segít úrrá lenni az iskolában kialakult kiváló szellem, a tanárok és diákok egymást megértő és segítő kapcsolata. Demény-Dittel Lajos Pálfi István Hatvanban talált otthonra Egy kis pihenő,,. Az oldalt összeállította: Barta Katalin Mikes Márta Fotó: Perl Márton A második világháború időszakában igen sok hatvani polgár hagyta el az országot. Voltak olyanok, akiket erőszakkal vittek, mint a zsidókat, leventéket, katonákat, hadifoglyokat. Másokat a félelem késztetett emigrációba: menekülés a front, a politikai felelősségrevonás elől, stb. Persze, voltak olyanok is, akik nem innen menekültek, hanem itt Magyarországon kerestek menedéket. Elsősorban a szomszédos országokból: akkor is sokan jöttek Romániából. Közülük jó néhányan Hatvanban találtak menedéket: megélhetést, otthont, családot is itt alapítottak. Ilyen volt többek között Béres László, Oláh István, Fa József, a néhai Bikádi István és az a Pálfi István, aki most, hetveny- nyolc évesen is szálfaegyenes termetével hívja fel magára a figyelmet. Külseje után senki nem gondolná, hogy kora fiatalságában mezőgazdasági cselédként kereste meg kenyerét, míg 1946-ban az egykori gazdája segítségével önálló lábra nem kezdett állni. Utána megházasodott, felnevelt négy gyermeket, és öregségére azt a házat tudhatja a magáénak, amelyben egykor cselédként szolgált: a Bóha Nagy Ferenc házát. Hatvanba településének történetét a következőképpen meséli el: „ 1943-ban jöttünk Romániából Magyarországra. Az úgy volt, hogy én megsebesültem kinn a fronton, és otthon voltam betegszabadságon Temesvár közelében, Csákován román katonaként. Az öcsém, aki szintén otthon volt betegszabadságon, az ő cimborája meg az én cimborám összebeszéltünk, hogy jöjjünk át Magyarországra. Volt egy asszony, aki megígérte, hogy átcsempész bennünket. Mikor odakerült a sor, hogy indulunk, jött az öcsém, és azt javasolta: váijuk meg a behívót. Én akkor cseléd voltam. A gazdával már megbeszéltem, hogy eljövök. Ha én elhatároztam, megyek — ezt mondtam az öcsémnek. — Jani! Ha ti nem jöttök, én akkor is megyek. (A húgom akkor már ideát volt Magyarországon.) — Átmegyek Magyarországra. Megtapasztalom, milyen a helyzet. Ha rossz, egy nyílt levelezőlapon megírom: Maradj a s...-en. (Később meg is írtam neki.) A húgomtól tudtam, hogy itt már mindent jegyre adtak. Romániában meg olyan jó volt akkor az ellátás, mint itt, mikor a kommunisták voltak hatalmon, a legjobb években. Volt minden, lehetett mindent csinálni, nem bántottak bennünket, senki sem. Mégis átjöttem, mert nem akartam többet kimenni a frontra, nem akartam a román király katonája lenni. Amikor átjöttem, nem bántottak, nem fogtak el. Szegeden csavarogtam két hétig. Voltak ott falumbeliek. Hol az egyiknél, hol a másiknál kaptam szállást. Munkába akartam állni, de nem sikerült, nem találtam olyan helyet, amely kedvemre lett volna. Hej, mondom: jön a tél, téli ruhám nincs, elfogy a pénzem, akkor se pénz, se ruha, semmisem. (Odahaza volt nekem annyi ruhám, amennyi kellett, de mindent otthon hagytam, mert arra gondoltam, veszek ideát magamnak.) Bementem Szegeden a csendőrparancsnokságra és jelentkeztem. Mindjárt bedobtak legelőször egy pincébe. Elszedtek mindent tőlem. De nem voltam két óra hosszat sem a pincében, csak addig, míg átnézték az irataimat. Aztán jöttek, visszaadtak mindent, és mondták, menjek velük. Elmentünk egy udvarba. Ott volt egy nagy fészer meg egy nagy istálló. A jóisten tudja melyik uraságé volt. Tele volt ilyen menekülttel, mint én. Azok között volt román, szerb, tudja a jóisten milyen szökevény nem volt abban. Ott voltam egy éjjel meg egy nap. Aztán jött két csendőr. — Sorakozó! Aki Romániából van. Mi sorakoztunk hármasával. Volt egy kétszázötven lépés a sor hármasával, annyian voltunk. A parancsnok elibénk állt középre. — Emberek! most elmegyünk a vasútra. Felülünk a vonatra, elmegyünk Losoncra. Ne szökjön meg senki! Nem kell félni, ott jó helyen lesznek. Akinek ott van ismerőse vagy hozzátartozója, írhat neki. Ha akarja, elviheti magukat, ha nem, akkor ottmaradnak az INKA-tá- borban. Ott kapnak enni, lesz szállásuk. így is volt. Kimentünk az állomásra, felültünk a vonatra. Tudja a jóisten, merre mentünk. Reggel kilenc órakor indultunk, délután négy órára voltunk Losoncon. Útközben egy állomáson megálltunk, elmentünk a kantinba. Állt a vonat egy óra hosszat. Tíz perccel az indulás előtt fütyült a mozdony, akkor mindenkinek vissza kellett mennie. Losoncon átadtak bennünket. Megint elvették az iratainkat. A húgom éppen Losoncon volt. Megkérdeztem, hogy elmehetek-e hozzá. Mondták: elmehetek, csak vigyázzak, nehogy áttévedjek a cseh határon. El-is mentem a húgomhoz. Mondták, hogy egy gyárban szakácsnő, de nincs itthon. Visszamentem a táborba. Ä sok ember mind a kerítésen volt, nézték az utcai járókelőket. Leskelődtek. Én is odaálltam nézelődni. Már majdnem esteledett, amikor láttam a húgomat arra ballagni. Elkezdtem fütyülni neki, ahogy otthon szoktuk. Tekintget, tekintget, átjött a másik oldalról. Akkor megismert: — Pista! Te vagy az? Nem jöhetsz ki? Engedélyt kértem, és elmentem hozzá. Elmentünk a moziba is. Három vagy négy nap múlva szólítottak az irodába. Mondta az irodista, hogy jó helyre, jó fizetésért embert keresnek mezőgazdasági munkára. En azt mondtam, hogy inkább szeretnék Losoncon maradni. Mondta, hogy nem ajánlja, mert 35 pengőt adnak egy hónapra. He- vesvezekényen pedig, ahova hívnak 120 pengőt, teljes ellátással együtt. Zbiskó Miklóshoz szegődtem el. Volt neki két legény fia, de azok katonák voltak. Odahaza csak egy tizenhárom éves fia volt, de az csak csavargott. Ott voltam a gazdánál vagy másfél hónapig, de mindig azon járt az eszem, hogy mehetnék vissza Losoncra. Vissza is mentem, felmondtam a gazdának, de csak nem sikerült Losoncon maradni, mert nem kaptam munkát. Visszaindultam He- vesvezekényre, mert Zbiskó megígérte, hogy visszavesz, ha meggondolom magam. Útközben azonban megálltam Hatvanban. Egy kocsmában összeismerkedtem egy kéményseprővel. Ő ajánlotta, hogy tudna nekem itt egy jó helyet. Meg is egyeztem Szkokán Lajossal, a hentessel. Attól kezdve élek Hatvanban...” Kezdetben nem is volt különösenbb baja itt. Szabadon élt, csak havonta egyszer kellett jelentkeznie a rendőrségen. Hanem a háború ide is elérkezett. Újból be kellett vonulnia most már a magyar hadseregbe. Esztergomtól kezdve végigszenvedte a visszavonulást Németországig, ahol az amerikaiak fogságába esett. Nem kevés szerencsével haza tudott vergődni úgy, hogy elkerülte a szovjet hadifogságot. 1946-ban ismét Hatvanban kezdett új életet, de ez már más történet... Németi Gábor
