Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-15 / 63. szám

nt I l-U! Március ut-z3-ig mmaen rem öltöny 30 %-os árengedménnyel. Húsvéti vásár kölniből, csokoládéfigurákból, játékokból, ajándékokból. H ÍRLAP, 1991. március 15., péntek HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Anyaggyűjtés a csatatéren > Festő a háborúban Mielőtt az első lövés eldördült volna az Öböl-háborúban, Chip Beck amerikai haditengerészeti parancsnok egy bombára Szad- dám Húszéin portréját festette. Később a bombát ledobták, a „háborús művész” azonban azt reméli, hogy többi munkája nem vész kárba, s nyugodt, állandó helyet talál majd a történelem vi­haraiban. A 45 éves tartalékos azért vo­nult be, hogy a festővásznon örö­kítse meg az Öböl-háborút. A szaúdi sivatagban szokatlanul jegyzetfüzettel és fényképező­géppel felfegyverkezve járt-kelt, hogy anyagot gyűjtsön. Habár Beck egyáltalán nem katona, művészi elkötelezettsége mégis sokszor igen veszélyes helyze­tekbe sodorta. A háború kezde­tének napján például egy repülő­gépen a levegőből szemlélte, ahogy a vadászgépek Irak elleni bevetésre indultak. Megtekintet­te azt is, hogy a kuvaiti határ mentén a haditengerészet mi­ként bombázta az iraki erőket. Az volt a szándéka, hogy a szö­vetséges katonákkal együtt lép be Kuwaitba. „Fontos, hogy a lehető legkö­zelebbről lássam a háborút” — mondta. A katonai konfliktusok nem idegenek a számára: harcolt Vietnamban, felderítőként mű­ködött Kambodzsában és Laosz- ban. Polgári foglalkozása során is gyakran utazik háborús térsé­gekbe: a washingtoni külügymi­nisztérium harmadik világgal kapcsolatos tanácsadójaként dolgozik. A Perzsa-öböl menti konfliktus a 10. háború, amely­ben elsőkézből merített témákat. „Nem én vagyok a világ legna­gyobb festője, de másképpen lá­tom a dolgokat, mint a többi mű­vész” — vélekedett. Beck realista stílusban fest. Gyakran ábrázolja a háborúan megtört katona arcát, a sivatag­ban élő, s a háború megpróbálta-' tásaival szembekerülő beduinok szeme körüli mély barázdákat. Az Öbölben egyáltalán nem volt könnyű dolga, hiszen a csúcs- technológiát felvonultató hábo­rúban nenéz volt megtalálni azt, amit keres. „Nagy kihívást jelent rálelni az arcokra a homoktenger sivárságában” — mondta. „Bárki, aki már megjárta a há­ború poklát, valószínűleg ellen­zi, amit csinálok, hiszen kelle­metlen tapasztalatokat szerzett. Én azonban nem dicsőíteni aka­rom a háborút, hanem annak küzdelmét és oktalanságát igyekszem bemutatni, mégpedig a katona szemszögéből” — val­lott művészetéről. Munkáiban nem fedezhető fel szembeötlően háborúellenes üzenet, de mint Beck mondja: „a művészetet ar­ra szeretném felhasználni, hogy elgondolkodtassa az embereket, mi zajlik a világban, anélkül, hogy megmondanám nekik, mi­ként vélekedjenek. Beck azt reméli, hogy négy éven belül nyugdíjba vonul, s a festészetnek több időt tud majd szentelni a Virginia ál­lamban lévő arlingtoni műter­mében. Képei Washington­ban, a Haditengerészeti Tör­ténelmi Központban lesznek kiállítva. Fegyverkereskedelem, óh... Miért fáj a fejük a jó svájciaknak? Időről időre fellángol a vita a semlegességéről és nem fegyver­kereskedelméről nevezetes Svájcban: vajon mennyire etikus üzleti megonfontolásokból im­már negyed százada halogatni a hadianyagexport teljes tilalmát. Van ugyan valamiféle korlátozó rendelkezés, de a svájci szoká­soknak megfelelően a kérdésben megrendezett népszavazáson — igaz, csak hajszállal — elutasítot­tak a teljes tilalmat, és nincs rendszabály a fegyvercsempé­szeti ügyek kezelési módjára sem. A vita újabb fellángolásá­hoz a szomorú ürügyet — termé­szetesen — az Öböl-háború ki­robbanása adta, közelebbről pe­dig a svájci szociáldemokraták­nak az a vádja, hogy Svájc ugyancsak kivette a részét az ira­ki hadsereg felfegyverzésében. Ha a tényeket nézzük — és persze elhisszük, hogy az adatok a valóságot fedik —, akkor kissé túlzó a szociáldemokraták állítá­sa. A svájci fegyvergyártók iga­zán nyugodtan alhatnak: az el­múlt nyolc évben Szaddám Hú­széin rendszere alig 1910 tonna hadianyagot vásárolt Svájctól nagyjából 4 millió forintnak megfelelő összeg értékben, ami a több milliárd dolláros iraki had­felszerelésnek alig kimutatható része. A svájci fegyvergyárak össz­forgalma, persze, ennél jóval te­kintélyesebb: az elmúlt időszak­ban évi átlagban nagyjából 25 milliárd forintnak megfelelő ösz- szeg folyt be hadianyag ellenér­tékeként a kasszákba; a legna­gyobb vevők listáját Törökor­szág, Szaúd-Arábia, Németor­szág, Kanada és Nigéria vezeti. Ha tehát az adatokat nézzük, valószínű, hogy nem a törvényes keretek között végbemenő fegy­vereladások miatt fáj a fejük a jó hírnevük miatt aggódó svájciak­nak. Nagyobb gond, hogy az elektronikai ipar katonai célokra is használható termékei milyen kezekbe kerülnek, de még ennél is aggasztóbb, hogy hatalmas csempészügyleteket bonyolíta­nak le ügyes közvetítők. Pontosan tudják, mely, erede­tileg polgári célokra kifejlesztett termekek alakíthatóak át csekély hozzáértéssel hadieszközökké. Ilyen a kifejezetten polgári fel- használásra épített Pilatus „PC- 6” és „PC-7” jelzésű kisrepülő- gép. Ezekből például több tucat került Szaddam Húszéin arze­náljába, ahol, nyilván tanácsa­dók jóvoltából, alig néhány moz­dulattal alkalmassá tették őket vegyitámadásra. Ez nem feltéte­lezés; az iraki-iráni határ közelé­ben ENSZ vizsgálóbizottság ál­lapította meg néhány évvel ez­előtt, hogy a mustárgáz-bevetés- hez ezt a típusú svájci polgári gé­pet használták. A svájci rendelkezések lazasá- át hamar felismerték külhon- an: igaz, időről időre kirobban a botrány egy-egy Svájcban be­jegyzett „fedőcég” ügyében. Mint ahogy az a müncheni illető­ségű, ám egy svájci kisvárosban működő rakétatervező is kény­telen volt néhány kellemetlen kérdésre válaszolni, aki az üze­mében gyártott látszólag ártatlan alkatrészekkel az iraki rakéta­program megvalósulásához já­rult hozzá. A botrányok sokasodnak, svájci cégek neve egyre gyak­rabban bukkan fel egyebek kö­zött amerikai vizsgálobizottsági jelentésekben. Eközben nő azoknak a tábora is, akik úgy vélik: a svájci fegyverkereske­delem részesedése a gépipar­ban, ezáltal a foglalkoztatásban olyan csekély, hogy ha teljesen megszűnne, az nem lenne túl nagy ártalom. A teljes fegyver­export-tilalom viszont „kifize­tődő” lenne, mert erősítené Svájc amúgyis halványuló te­kintélyét, semlegessége és bé- keszeretete iránti bizalmat. Ugyanilyen megfontolásból szorgalmazzák a legkülönfé­lébb társadalmi és politikai erők, hogy dolgozzanak ki vég­re valahara valamilyen szigorú és egységesnek mondható eljá­rási rendszert a rendeleteket ki­játszó ügyeskedők ellen. A Romania Mare és paródiája, avagy: Szaddám Húszéin is masvar... Kedvenc vicclapunk, csak ez a móka a bőrünkre megy — jelle­mezte tömören egy bukaresti magyar a Romania Mare című hírhedt hetilapot, amely az idei esztendőt a magyar terrorizmus elleni harc nemzetközi évének hirdette meg egy cikksorozatá­ban. Ízelítőül elég egy gyöngyszem is az eddig megjelentekből: „Pontosan tudjuk, mit bír el a vesztünkre törő turáni vadálla­tok arcbőre, ezért már év elején meg akariuk nekik mondani: ha ebben a durva és felháborító stí­lusban folytatják, ha továbbra is bemocskólják az ország legszen­tebb értékeit, akkor készüljenek fel a legrosszabbra, a román nép haragjától nem menekül meg sem az anyaország-Magyaror- szág, sem az atya-Horthy, sem pedig azok a csökött nők, akiket már néhány nemzedék óta ide- ' gén ágyakba fektetnek.” A necclap közelmúltbeli szá­mában dr. Ion Manzatu profesz- szor fejti ki gondolatait a kérdés­körben. A szerző tagja volt a ma­rosvásárhelyi eseményeket ki­vizsgáló parlamenti bizottság­nak, ám tekintve, hogy idő előtt, mindenfajta engedély nélkül nyilvánosságra hozta saját kö­vetkeztetéseit, kizárták a testü­letből. Manzatu Marosvásár­helyről készült jelentés szerzőit azzal vádolja, hogy a dokumen­tumot a parlament jóváhagyása nélkül küldték meg az Európa Tanácsnak, a jelentest „marxista típusú társadalmi-politikai esz- szének” nevezi, amely szerinte árulást jelent a nemzeti érdekek­kel szemben, és alapos parla­menti felülvizsgálásra szorul. A professzor tagadja azt a több ellenzéki napilapban is nap­világot látott vádat, mely szerint az országos tudományos-tech- nológiaügyi tanács alelnökeként Elena Ceausescu közvetlen ta­nácsosa lett volna, jóllehet a Ca- tavencu című ellenzéki szatirikus hetilap, közölte a diktátor-házas­párhoz intézett 1982-es keltezé­sű levelet, melyben maradékta­lan hűségéről, ragaszkodásáról és elkötelezettségéről biztosítja a címzetteket. Ezt a levelet akar a Romania Marét irányító kettős is írhatta volna. A lap igazgatója, Eugen Barbu a Ceausescu-há- zaspárt tömjénező Saptamina cí­mű hetilap főszerkesztője volt. Akkori szárny segédje — Nicolae de még inkább Elena Ceausescu egyik udvari költője —, Corneliu Vadim Tudor pedig a Romania Mare főszerkesztője. Ez utóbbi úriember — saját lapjában csak C. V. Tudor, az ellenzéki lapok­ban pedig egy ideje V. C. Tudor — egyébként a fent idézett gyöngyszem szerzője. i ■ Eugen Barbu nemrég egy in­terjúban elmesélte, hogy a lapot irodalmi kiadványként képzelje el, de C. V. Tudor — mint az igazgató megjegyezte — csalha­tatlan újságírói ösztönével ráér­zett arra, hogy a jelenlegi hely­zetben az eseményekre közvet­lenül reagáló újságra van szük­ség. A Tandem szerint a tények igazolták ezt az álláspontot, hi­szen a 8 oldalas terjedelemről 16 oldalra megnövelt Romania Ma­re című — fejlécében abszolút függetlennek meghirdetett — hetilap immár 600 ezres pél­dányszámban kel el. Ellenzéki lapok szerkesztői azonban tudni vélik, hogy a fénykorában is „csupán” 300 ezer példány­számban megjelenő szennylap ma már alig 80ezer olvasót érde­kel. A románság egyre szélesebb körei fordulnak: el az útszéli stí­lusban fogalmazó és a legtisztább értékeket is sárba tipró botrány­laptól. Ezt mi sem bizonyítja job­ban, mint az Observator kiadá­sában megjelent Romania Tare (Erős Románia) című lapparó­dia hatalmas közönségsikere. A nacionalista hecclapot nevetsé­gessé tevő kiadvány főszerkesz­tőként Corneliu Vadim Tőkést jelöli meg, nyilvánvalóan utalva ezzel a Romania Mare (Nagy Románia) beteges magyarelle- nességére. A paródia szerzői „egyetértenek” azzal, hogy Ro­mániában minden rossz okozói a magyarok. így pl. Eugen íWbu' és C. V. Tudor stílusában tudni vélik, a tavaly júniusi bukaresti eseményeknél az Egyetem téri tüntetőik, a botos bányászok és a brutálisan beavatkozó rendőrök egyaránt magyarok voltak, akár­csak Ion Iliescu — ő persze csak akkor, amikor köszönetét mon­dott a bányászoknak. A szellem- és ötletdús ál- Romania Maré megíija, hogy á párizsi Hungarophobia ki­adónál megjelent a „Les aber­rations hongroises dans le gol­fé” című kötet. Szerzője nem más, mint Eugene Barbusse. A Romania Tare a többi kö­zött arról is beszámol, hogy Árpád honvédjei perzsiai ka­landozásuk során eltévedtek, és így jutottak el — Márama- rosszigetre. Az Öböl-háború­val kapcsolatban is újdonság­gal szolgált a lap, meíy kinyo­mozta: Szaddám Húszéin is magyar. öntudat és piacgazdaság A gyönyörű káosz időszaka véget ért „Vége a káosznak — gyönyö­rű idők voltak”. A berlini Lot- tumstrasse egyik házának falán díszelgő felirat szerzői nyilván­valóan az 1989 októbere és 1990 márciusa közötti hónapokra gondoltak, amikor alapjaiban rendült meg az NDK-ban a 40 évi NSZEF-uralom, és minden nap, minden óra tartogatott meglepetést, váratlan belpoliti­kai fejleményt. Hasonló nosztalgiával gon­dolnak vissza a kaotikus hóna­pokra azok a botcsinálta autóke­reskedők, akik a berlinrfal leom­lása után busás hasznot hozó üz­leteket ütöttek nyélbe, kihasz­nálva a keletnémetek vágyódását „igazi nyugati autók” után. Kö­zülük való a 38 éves Gerhard, aki jó egy esztendővel ezelőtt gyak­ran egyszerre három autót is kí­nált megvételre a Frankfurter Allee és a körvasútsor metszés­pontjának közelében, a féllegális szabadpiacon. A kocsikat az NSZK-ban sze­rezte be, lehetőleg minél mesz- szebb a belnémet határtól, és te­temes haszonnal adott túl rajtuk. A falnyitás utáni hetekben főleg a nyugati kisautók iránt mutat­kozott élénk kereslet. A vevők akkoriban NDK-márkában fi­zettek — sokszor 12-15 ezret egy tíz éves Fiat 127 vagy Renault 5 típusú kocsiért. Sokan hosszú éveken át megtakarított összes pénzüket adták oda egy csillogó­ra varázsolt nyugati autóért — ki gondolt még akkor német valu­taunióra? Amikor azután Genscher be­dobta a köztudatba a bűvös szót („jön a kemény márka”), nem­hogy összeomlott volna, hanem újabb virágzásnak indult az autó­piac. A keletnémet autóbolon­dok egyre drágább, egyre na­gyobb autókat kerestek a zugpia­con, nem egyszer adóslevelet ál­lítva ki a július 1-je utáni „D- mark” időszakra. Ugyan ki szá­molt akkor azzal, hogy a nagy Audik, BMW-k, Mercedesek és Saab-ok után bizony jókora adót is kell majd fizetni, s hogy az ilyen kategóriájú kocsik eseté­ben bizony a szervizköltség is mi­nimum ezer márkánál kezdődik? A lényeg az volt, hogy megle­gyen a nyugati járgány — ettől ugyanis az NDK-polgárban leg­alább két légkörrel magasabbra emelkedett a nemzeti öntudat. Erhard szomorkodva állapítja meg, hogy a „gyönyörű káosz”, amely jókora nyereséget hozott neki és a hasonszőrűeknek, egy­szer s mindenkorra véget ért. Berlin keleti felében is egyre- másra nyílnak a használtautó­kereskedések, ahol hiteles papí­rokkal, műszaki vizsgával, ga­ranciával adják át a vevőknek a nyugatnémet „uraságoktól leve­tett”, de még jó állapotban levő kocsikat. A vadpiacon pedig újabban egyre gyakrabban látni kelet-berlini, potsdami, cottbusi, drezdai rendszámú Mazdákat, Fordokat, Merciket, BMW-ket. Tulajdonosaik néhány hónap alatt rájöttek, hogy ekkora autók fenntartásához nem elegendő a keletnémet átlagfizetés — főleg akkor nem, ha a házastársak kö­zül az egyik már elveszítette az állását. A nosztalgia mellett Gerhard csöppnyi lelkifurdalást sem érez amiatt, hogy rozoga autókat só­zott rá keletnémet „honfitársai­ra”, s közben hatalmas nyeresé­get vágott zsebre. „A keletiek torkig voltak már a Trabijukkal és Wartburgjukkal. Én hozzáse­gítettem őket ahhoz, amire vágy­tak, s közben pénzt kerestem. így működik a piacgazdaság. S ve­vőim többsége még ma is élvezi a tőlem vett járgányt.” Kohl — plasztikus tökélyben T évéélvezet térhatással A német üzletekben egy ideje már kaphatók — öt pfennig híján 3 márkáért — a különleges tv-szem- üvegek: ha minden igaz, rajtuk keresztül a napok­ban egyes tv-műsorok három dimenzióban lesznek élvezhetők. Március 4-én az egyes csatorna, az ARD kezd a „jobb köröknek” szóló műsor, a Leo- magazin müncheni adásával, s azt ígérik, hogy Kohl kancellártól kezdve a hómarókig mindenki és min­den „plasztikus tökélyben” jelenik meg a tv-néző orra előtt. Az ARD orrhosszal előzi meg a Magyar- országon is fogható RTL Plust: a kölni magánadó két nappal később az első számú szórakoztató, Thomas Gottschalk show-ját sugározza térhatással, a hónap közepén pedig az állomás nagy sikerét, a Tutti Frutti című vetkőzőműsort. A 3D-eljárás Európa-jogait a müncheni Telcast International nevű cég biztosította magának, 15 millió szemüveget már legyártottak. A televíziós képet két különböző, az emberi szem számára érzé­kelhetetlen perspektívában sugározzák ki, amit az­tán a sárgászöld, illetve ibolyaszínű műanyag le­mezből készült szemüveg rendez térbeli látvánnyá. Nyugat-Németországban 1982-ben már kísérle­teztek a térhatású televíziózással, de a próbálkozás akkor megbukott. Az adás fekete-fehér volt, más­részt a különleges szemüveggel nem rendelkező né­ző vibrálást volt kénytelen elviselni a képernyőn, míg el nem fogyott a türelme. A hyugati au­tócsodák ma már nem elér­hetetlenek

Next

/
Thumbnails
Contents