Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-07 / 32. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. február 7., csütörtök Az egri háziezred tragédiája a Don-kanyarban (11/2.) Az utolsó emberig... 1943. január 12-én, délelőtt háromnegyed 10 órakor hirte­len, váratlanul elszabadult a po­kol: heves tüzérségi és aknavető­tűz zúdult az urivi hídfőnél be­rendezkedett magyar állásokra. A támadás első hulláma össze- roppantotta a 4. gyalogezredet, és atkarolással fenyegette a 20. hadosztályt, s azon belül az egri ezredet is. A rendkívül heves tá­madás átszakította a magyar ál­lásokat, s az erők hátrálni kény­szerültek, életüket mentve. A le­véltárban fennmaradt iratok ar­ról vallanak, hogy „ a nagy hideg­ben a tűzfegyverek, géppuskák nem működtek. ’’Vitéz Heszlényi altábornagy, hadtestparancsnok jelentette: „Meggyőződésem szerint a doni áttörést megaka­dályozni nem lehetett... Minden­ki tudta, hogy a magyar katona a Donon nem tud és nem akar har­colni... csak a terror alatt harcol­tak, és a csendőröktől való fé­lelem bírta őket rá arra, hogy va­lamennyire is ellenálljanak... De mindennek ellenére 1943. janu­ár 20-án Jány hadseregparancs­nok a következő parancsot bo­csátotta ki: „Felsőbb parancsra az utolsó emberig ki kell tartani! Csak meghalni lehet, de hátrálni nem! Az ellenszegülőkkel szem­ben, előzetes vizsgálat nélkül, minden tisztet felhatalmazok ar­ra, hogy fegyverét azonnal hasz­nálja!" A szovjettel semmiképpen sem rokonszenvező vitéz Hesz­lényi altábornagy, hadtestpa­rancsnok „harctapasztalati je­lentésében ” így jellemezte a tá­madásba lendült ellenséget: „az oroszok nagyszerűen megtévesz­tettek bennünket erejüket, felké­szültségüket illetően, tehát meg­leptek bennünket. Felső vezeté­sük kiválóan felismerte hadsere­günk, védelmünk, harceljárá­sunk gyengéit, és azokat teljes mértékben ki is használta sikere­ik érdekében. Felderítése kiváló­an működött. Előkészületeit tel­jes mértékben sikerült titokban tartania. Pihent, jól kiképzett, harcedzett hadseregeket alkal­mazottá támadásra, azokat a leg­korszerűbb fegyverzettel látta el..." Egy fennmaradt jelentésből tudjuk, hogy az egri ezred gyalo­gosainak megmaradt részeiből Hüttl Kálmán hadnagy, Ba­latoni László és Kelemeny Alajos száza­dos az egri ezred Don- parti állásá­ban, röviddel a tragikus uri­vi áttörés előtt összeállított csoportnak, melyet Sztorozsovojéban sündisznóál­lásba vezényeltek, ugyan észak felé később sikerült kitörnie, de a 38 fokos hidegben „egész sorok maradtak megfagyva a harc he­lyén. ” Az egyre nyugatabbra me­nekülő csoportok históriája alapjában véve kemény küzde­lem volt a hideg, a hó, egyes tisz­tek terrorja, valamint az éhség el­len. De a német „testvéri szövet­ségesek” brutalitásáról sem fe­ledkezhetünk meg. Egy vezérka­ri főnöki jelentés erről így tájé­koztat: „A legtöbb nehézséget a németek okozták. Általában az úton való mozgást sem engedték meg. A szánokat, hátaslovakat, fogatokat, gépkocsikat erőszak­kal elvették, ahol pedig ellensze­gülés volt, ott fegyvert használ­tak. A községekben a szállások­ból kidobtak a magyarokat. Ahol magyarok jelentek meg, gyakran a legdurvábban gyaláz- ták a magyar nemzetet és hadse­reget...” Az ellenségnek a Don-ka- nyarbeli sikeres áttörését követő „doni futás” után maga Hitler vezér és kancellár jelölte ki a ma­gyar katonaság gyülekezőhelye­it. Az egri ezred Kijev körzeté­ben fekvő Noszovka és környé­kén várta be hazaszállítása óráit. 1943. május 6-án érkezett ha­za Egerbe szovjetunióbeli véres kudarcából a 14. honvéd gyalog­ezred megtépázott roncsa. Kele­meny Alajos százados tájékozta­tásából tudom, hogy Nicki Ká­roly ezredparancsnok 96 fővel ér­kezett haza. „A hiányzó létszám egy része hősi halált halt, megfa­gyott, agyonlőtték, fogságba esett, eltűnt, vagy éppen szabad­ságát töltve, itthon tartózkodott, és már nem volt ideje visszatérni a frontra. így azután szomorú volt a hazatérés.” Egy katonai szakmunka 147 ezer 971 főben határozta meg a magyar emberveszteséget. Ma 120 ezerre teszik ezt a vesztesé­get. A második világháború után a Szovjetunió ellen háborúba pa­rancsolt magyar katonákat szülő­hazájukban kommunista hivata­los fórumokon lefasisztázták, Horthy-bérenceknek, Hitler csat­lósának bélyegezték. Az a magyar férfi, aki behívót kapott — mi mást tehetett volna ? — ? teljesítette a pa­rancsot. S próbálta volna nem tel­jesíteni! Ha pedig az egyenlőtlen harcban a legdrágábbat, a megis- mételhetetlent: Hetét vesztette — ma már őszintén megválthatjuk —?nem csupán áldozata voltahá- borúnak, de egyben hősi halottja is. Voltak soraikban kétségtelenül önmagukból kivetkőzöttek is, akik félredobva az emberiesség mindenekfeletti parancsát, kegyet­lenkedésekre vetemedtek, ezeket azonban nyilván nem illeti meg az áldozat, avagy a hősi halott minő­sítés. De ne feledjük azt el, hogy a hadifogság emberveszejtő poklá­ba esetteket is, a fagytól, betegsé­gektől, járványoktól és fogvatartó­ik barbár kegyetlenkedéseitől nyo­morultan elpusztultakat méltán megilletik a fenti jelzők. Ne feledje el senki, hogy a vég­telen ukrán mezőkre parancsolt 14. egri honvéd gyalogezred 7 ezer katonája hozta a Don-ka­nyarban és mellékén a 2. magyar hadseregben az egyik legsúlyo­sabb, legvéresebb áldozatot... A doni nagy tragédia közel fél­százados évfordulóján áldoz­zunk kegyelettel emléküknek! (Vége) Sugár István HANG-KÉP Kártérítés — mindenkinek? Változatlanul sietünk, roha­nunk, s bármennyire is szeret­nénk, nincs módunk arra, hogy a programok zömét figyelemmel kíséijük, meghallgassuk. Ezért elismerésre méltó az, hogy több műsor visszapillantó jellegű, s ezek egyes blokkjai a korábbi hét színvonalasnak minősített ri­portjaiból ötvöződnek újfajta szerves egésszé, Ilyen például a hétfőnként je­lentkező Válogatott perceink. A legutóbb Nagy Izabella készítet­te a számvetést. Ezúttal jelenünk jó néhány gondja térképeződött fel. Szó esett az önkormányzatok által kivethető adókról. A lista vala­mennyiünket megdöbbentett, s akaratlanul is arra gondoltunk, hogy eleink fejedelmi módon él­hettek a török rabigában, hiszen ilyen rafinált sarcoltatás még ak­kor sem divatozott. Még az a szerencse, hogy a szolgálatunkra esküdött, az ér­tünk lévő — legalábbis papíron így hirdettetett — helyi hatalom aligha merné bevetni a teljes fegyvertárat, mivel egyáltalán nem óhajt menekülni a nemrég megszerzett bástyák mögül. Emlegették a lassan elviselhe­tetlen áremeléseket is. Riasztó példaként utaltak arra, hogy az umasírhely budapesti megváltá­sa az eddigi 900 forint helyett 8000-be kerül. A temetkezési vállalat szűk lá­tókörű hivatalnoka is magyaráz­kodott, s a cég jövedelmezőségi érdekeit hangsúlyozta. Kiutat is javasolt: aki nem tud fizetni, vi­gye haza a hamvakat. Embertelen és morbid ötlet, ráadásul semmi köze az unos- untalan szajkózott piacgazda­ság-szlogenekhez. Legfeljebb a lélektelenség- hez... Igazán azonban akkor hördül­tem fel, amikor szintén ezen a napon — nem is egyszer — kom­mentár nélkül nyomatékolták: ebben az országban az elmúlt négy évtized az egész lakosságot sújtotta. Ez aztán a bolsevik csúsztatás. Méghozzá a javából. Hogy lehet így elszemtelenedni? Ki hiszi el, hogy csak Rákosi és Kádár csi­nálta az előbbi rezsimet? A vétkesekkel, a jellemtelen hazárdőrökkel, a gátlástalan kar­rierlovagokkal nem vállalhatnak közösséget azok, akik háttérbe szonttattak, akiktől elvették be­csülettel keresett vagyonukat, akiket lehetetlenné tettek, akiket elzavartak az egészséges érvénye­sülés rajtjától. Nekik nem jóvátétel, hanem elszámoltatás dukál. Nem halo­gatva, hanem minél hamarabb. Mielőtt végleg átkaméleonkod- ták volna magukat abba a jövő­be, amihez semmi közük... Lélekvándorlás Már 18 éves koromban foglal­koztattak a parajelenségek, s ve­lük párhuzamosan tanulmá­nyoztam a keleti vallási tanításo­kat, illetve filozófiai nézeteket. Akkortájt ez súlyos bűnnek számított, de hát nem vertem dobra világképemet, amelynek annyi köze volt a földhözragadt marxizmushoz, mint egy tyúk­nak az ábécéhez. Sose véltem, hogy eljön majd az az éra, amikor a másság, ha fo­kozatosan, ha araszolva is, de csak diadalmaskodik. Messze még a cél, de az feltét­lenül vigasztaló, hogy a tévében — konkrétan a Déri János által vezetett Nulladik típusú találko­zásokban — fórumot kap a bék- lyózatlan szellem. Hadd fújtas­sanak a tenyeres-talpas materia­listák, a szűkagyú tudóskák, a szocialista kontraszelekció édes­gyermekei. Január 29-én pattoghattak, hiszen a hipnotizőr-pszichológus kísérleti filmjével próbálta doku­mentálni azt, hogy tudatalattink nemcsak hajdan volt személyisé­geinkre emlékezik, hanem leen­dő sorsainkat is képes felidézni. Lenyűgöztek a tények, s ami a holnapokat illeti, magam is meg­lepődtem. A tamáskodás persze elmaradt, de felébredt a kíván­csiság, s még inkább megerősö­dött az az érzés, hogy fogalmunk sincs arról, kik voltunk és kik le­hetünk, s azt sem sejtjük, hogy miféle csodákra volnánk képe­sek. A perspektíva felvillanyzó, s a mulasztás is pótolható. Ha nyi­tottak vagyunk, ha nem ódzko­dunk az értelmi portyáktól, mert a határ a Végtelen, a varázslatos univerzum. A velünk szembesülő Csoda... Pécsi István Válni, de hogyan? A körzetesített iskolák kérdőjelei Ilyenre is volt példa (Archív fotó: Perl Márton) Az önkormányzati törvény megszüntette a különböző tele­pülések alá- és fölérendeltségi viszonyait, s megteremtette a jogi kereteit egy új tartalmú lakossági képviseleti rendszer kiépítésé­nek. Az önkormányzati alapok­ra épülő magyar közigazgatás a tanügyigazgatás átalakításával is együtt jár: az egyes települések közösségei az eddiginél jóval na­gyobb önállóságot és felelőssé­f et kapnak az óvodáztatás, az is- oláztatás terén. Ez a megállapí­tás igaz az intézményi feltételek megteremtésében is. Törvény határozza meg a kü­lönböző szintű önkormányzat­nak a közoktatással összefüggő kötelező feladatait. Ezek igen összetettek, mert magában fog­lalják az óvodától kezdve a dol­gozók szakközépiskolájáig a tel­jes területet. Ugyancsak a köte­lezően ellátandó feladatok része azoknak a szolgáltatásoknak a megszervezése, amelyek az óvo­dák, iskolák, diákotthonok szak­szerű működtetéséhez nyújta­nak segítséget, s a pedagógiai te­vékenység színvonalának emelé­sét szolgálják. A reális vagy annak vélt igé­nyek egyre-másra jelennek meg Heves megye több településén. A helyi önkormányzatok meg­alakulása utáni időben a Heves Megyei Pedagógiai Intézetet, mint a megye egyetlen pedagó­giai szolgáltatást nyújtó intézmé­nyét kereste meg, kérte fel né­hány önkormányzat arra, hogy adjon szakmai véleményt az ott működő iskoláról. Akadt, ahol a további fejlesztések érdekében, máshol egy leendő gazdasági önállóság ügyében, egy harma­dik helyen egy kistelepülés a va­lamikor körzetesített iskolája visszavitelében kért szakmai se­gítséget. S ez a folyamat, a dön­tés-előkészítéshez kért szakmai véleménykérés a jövőben még inkább felerősödik, mert az ön- kormányzatok szakmai kompe­tencia hiányában nem vállalkoz­hatnak felelős döntésre. Az ön- kormányzatok szeretnek tiszta képet kapni, s ennek birtokában dönteni az általuk működtetett oktatási intézményekről. Ebben nagyfokú önállósággal rendel­keznek. De ennek a mértékét az dönti el, hogy mekkora az az anyagi bázis, mellyel döntéseik anyagi következmenyeit fedezni, azokat megvalósítani képesek. Saját felhasználható pénzügyi eszközök nélkül ugyanis nincs értelme döntéseknek. A gazda­sági lehetőségek korlátozó hatá-. sával a körzetesített iskolákat vizsgálva találkoztunk a legkéz­zelfoghatóbban. Heves megyé­ben az 1970-es évek közepén született az a vitatható döntés, amely alapján 20 anyaiskolához kapcsoltak 35 tagiskolát. Ez ak­kor beleillett abba a központi koncepcióba, melynek követ­keztében téeszeket, tanácsokat és oktatási intézményeket von­tak össze. Mára egyértelműen kiderült, hogy helytelenek, sőt káros következménnyel jártak ezek a döntések, mert egyes kis­települések kihalása, elöregedé­se ekkor kezdődött meg. Sokan mindezt az elmúlt időszak romá­niai falurombolásához hasonlít­ják. Ma már világos, hogy gyer­mekek, pedagógusok, iskola nél­kül egy falu népességmegtartó ereje alaposan megcsappan. Nem csodaiható hát, ha az új ha­talmi szervek, a lakosság által de­mokratikusan választott önkor­mányzatok, ahol ez ma is élő probléma, megpróbálják vissza­vinni jogos tulajdonukat: meg­próbálják visszaállítani a teljes általános iskolai oktatást. S itt je­lentkezik az a szinte áthidalha­tatlan szakadék, amely a kétség­telenül jogos, jó szándék, s a szű­kös anyagiak között tátong. A kérdés úgy fogalmazható meg, adottak-e az anyagi, de a peda­gógiai feltételek ahhoz, hogy a gyermekek érdeke ne sérüljön. Megvannak-e azok a tárgyi és személyi feltételek, amelyek bir­tokában az oktató-nevelő mun­ka olyan szintű lehetne, mint az anyaiskolával együtt. Ezek a kis­települések ugyanis nem rendel­keznek nagyobb, saját bevételű C énzeszközzel, a fiatalok a falu­ól eljárnak dolgozni, míg az idős, nyugdíjas korosztály az adóalapot nemigen növeli. így ezek az önkormányzatok első­sorban a központi költségvetés­ből származó támogatásra épít­hetnek, de ez nem elegendő olyan nagyobb horderejű döntés megvalósítására, mint például az iskola visszaállítása. Az állami költségvetésből biztosított pénz (óvodásra 15 ezerforint/fő, álta­lános iskolai tanulóra 30 ezer Ft/ fő) nyilvánvalóan még normál esetben is kevésnek bizonyult. Az egyik körzeti iskolánk feímé- rése alapján az 1990-es évben egy tanuló 54 ezer forintjába ke­nnt a községnek. Ez az infláció nagysága miatt — azonos színvo­nalat feltételezve — elérheti a 70 ezer forintot is. Lehet-e ebből vállalni iskolabővítést, vagy a fel­ső tagozat hiányzó szaktanári létszámának szerződtetését? Úgy tűnik, hogy ez az adott köz­ségek számára erőn felüli vállal­kozás. Ennek ellenére van kivétel. De itt az a folyamat, hogy a vala­mikori anyaiskolától elszakad a tagiskola, nem most, nem ilyen nehéz gazdasági körülmények között kezdődött, hanem évek­kel ezelőtt, amikor a pénzügyi le­hetőségek, a beruházás, a be­szerzés sokkal kedvezőbb felté­telek között indult. Magyarul: az erőgyűjtés feltételei hasonlítha­tatlanul jobbak voltak. Fontos tényező az évenként született gyermekek száma is. Közismert, hogy a demográfiai hullám elmúlt, a születések szá­ma egyre kisebb. Ez szükségsze­rűen osztályösszevonással jár együtt, ami a mai viszonyok kö­zött a kétségtelenül meglévő elő­nyök mellett (kevesebb gyermek jut egy pedagógusra) is korsze­rűtlen, nem szolgálja igazán a ta­nulói érdekeket. A kérdéskör kapcsán több olyan, előre prog­nosztizálható lehetőség is fenn­áll, amely az iskoláztatásban együttműködő önkormányzatok jo együttműködése nélkül kezel­hetetlen állapotokhoz vezethet. Az egyik lehetőség, hogy nem a tagiskola akar kiválni, nanem az anyaiskola mondja azt, hogy nem akar együttműködni. Ez minden olyan esetben reális ve­szély, amikor az anyaiskola a je­lenlegi 30 ezer forintos fejkvótán felül költ egy-egy tanulójára, benne a más községből bejárók­ra is, s ha az adott kisebb telepü­lés önkormányzata nem hajlan­dó, vagy nem tudja a nagyobb ösz- szeget biztosítani. A másik ve­szély az anyaiskolát fenyegeti: hogyan tudja a működési feltéte­leket fenntartani, ha a kiválással lényegesen csökken a tanulói lét­szám, s így az állami támogatás is? Fűteni, világítani kisebb osz­tálylétszám esetében is ugyanúgy keíl, mint egy optimális gyer­mekcsoportot feltételezve. Há­rom körzeti iskolánkhoz 3-3 szomszéd település, míg egynél hat község gyerekei járnak. Lehet ez a zárógondolat is: min­den egyes esetben, amikor a válás valamely variációja felmerül, fon­tos, hogy az ügyben érdekeltek át­gondoltan, a követelményeket is felmérve döntsenek. Még így is előfordulhat, hogy csak külső se­gítséggel tudják gondjaikat megol­dani. Dr. Horváth Tamás a Heves Megyei Pedagógiai Intézet igazgatója Kikezdte Svájcot az idő? Januárban kezdődött és június közepén tetőzik az az ünnepség- sorozat, amellyel Svájc születé­sének 700. évfordulójára, s Teli Vilmosra, az ország alapítójára emlékezik. Az ünnepi hangulat­ba azonban gazdasági és társa­dalmi problémák keverednek, zavar tamadt a nemzeti identitás körül, s félő, hogy az ország elszi­getelődik Európán belül. Svájc megalakítása 1291-re nyú­lik vissza, amikor három hegyi kan­ton, Schwyz, Uri és Unterwalden egyezségre lépett a Habsburgok egvre novekvo hatalmi törekvései­vel szemben. Teli Vilmos akkor az egyik „ellenálló” volt. Az ünnep­ségsorozat hivatalos szervezői sze­rint a szövetség megkötésével a ké­sőbbi svájci politikai kultúra alap­jait fektették le a német, a francia, az olasz és a rétoromán nemzet kö­zött. Megjelenhettek az önren­delkezés, a közvetlen demokrá­cia, az érdekközösség, a rend és az egyéni szabadság csírái. Sokan azonban nem értenek egyet ezzel: elutasítják a közép­kori legendákat, szerintük a kon­föderáció csak az 1848-as alkot­mánnyal jött létre. Svájc — amely nemreg vesztette el Friedrich Dürrenmattot, a briliáns anti- konformista írót — többé már nem számít a gond nélkül meggaz­dagodó polgárok paradicsominak. A nemzet összetartó ereje, a „polgári hadsereg” több csapást szenvedett az elmúlt időszakban. A parlamentben tavaly novem­berben például az derült ki, hogy a szövetségi védelmi minisztéri­um titkos katonai szervezeteket tartott fenn: a P-26-os csoportot az ellenállás megszervezésére hozták létre egy esetleges invázi­óval szemben, a P-2/-es pedig különleges hírszerző szolgálat­ként működött. A két katonai árnyékszervezet teljesen kívül esett a politikai ellenőrzésen. A „hadsereg nélküli Svájcról” 1989 végén tartott népszavazás Ö arra mutatott rá, hogy ala- gnem várt arányban, (35,6 százalékban) antimilitarista. So­kan — különösen a kelet-nyugati enyhülés időszakában — indo­kolatlannak tartják azt, hogy a 6,6 milliós ország 625 ezres hadi- létszámú hadsereget tartson fenn. A hatóságok egyébként a lét­szám csökkentését irányozták elő 1995-ig. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents