Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-04 / 29. szám
HÍRLAP, 1991. február 4., hétfő HATVAN ÉS KÖRZETE A családoknál deficitre billent a mérleg Zagyvaszántói gondolatok az önkormányzatnak igyekeztek új piacokat felkutatni, s olyan termékek gyártására specializálódni, amelyek keresettek nemcsak belföldön, hanem a külpiacon is. így kezdtek hozzá a Dome Corporation of Amarica szabadalma alapján készült, úgynevezett DOME-épületek „előállításához” is. Ezek a különleges, jurtaszerű építmények alkalmasak tárolásra, illetve raktározásra, hőszigetelt kivitelben pedig víkendházak, borozók, irodák, fedett sportpályák kialakítására is. Előnyük, hogy az üzemben készített paneleket könnyen lehet mozgatni, szállítani. A tavalyi BNV-n bemutatott makett rendkívül nagy sikert aratott, s a megrendelések sem késtek sokáig. Ily módon a létszámot sem kell jelentősen leépíteni. Az átmenetileg munka nélkül maradt szakembereknek a Vegyépszer más gyáraiban keresnek munkát. Szabad Föld-est Lőrinciben A lőrinci Magvető Könyvtár népszerű nyugdíjas olvasók klubja kedden délután négy órától vátja tagjait az intézménybe. Ezt követően, 17 órától dr. Szir- mák Gábor főorvos lesz a vendég a Szabad Föld-est keretében, aki az általa tartott előadás után válaszol a hallgatóság kérdéseire is. Az öndiagnózisról A hatvani művelődési központban szervezett természet- gyógyász klub legközelebbi ösz- szejövetelére február 15-én, délután 5 órától kerül sor, ahol Vad- nai Zsolt természetgyógyász tart előadást az öndiagnózisról. Elszállt a „Kakukk”.,, Bevallom őszintén, érdeklődéssel lapozgattam Hatvan és környéke polgári liberális lapját, a Kakukkot. Tettem ezt mindaddig, míg a lap megjelent. De erre mindössze három alkalommal került sor annak ellenére, hogy az újság szerkesztői kéthetente megjelenő kiadványt ígértek. Nos, jó ideje szinte minden héten felkeresem a hatvani művelődési házat abban a reményben, hogy kézbe vehetem az enyhén szólva vehemens stílusú lapot. Egy ideig biztattak az intézményben dolgozók, hogy majd jövő héten, vagy két hét múlva, de az elmúlt héten végleg feladtam a reményt, mikoris azt mondták: már nem valószínű, hogy valaha is lesz Kakukk. Úgy tűnik hát, nem értesülhetek újabb hatvani botrányokról, vad kirohanásokról, elszánt vagdalózásról. Ennek bizonyára sok hatvani polgár örül, hiszen a mi szerkesztőségünkbe is érkeztek jócskán telefonok, levelek a Kakukk stílusát, hangvételét ellenezve. Ennek a korszaknak vége. A Kakukk elszállt Hatvanból. Madártársa bizonyára kárörvendően jegyezné meg: kár-kár... Antall József gondoskodott róluk A lengyel menekültek Hatvanban — 1939 A hitleri Németország 1939. szeptember elsejei támadása után néhány hét alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a lengyel hadsereg nem képes megvédeni az országot magára hagyva a többszörös túlerőben lévő német hadsereggel szemben. Megkezdődött a lengyel kormány, a katonák és a polgári lakosság menekülése, kezdetben Romániába, később leginkább Magyarországra. Hatvanba szeptember 24-én érkeztek meg az első menekültek. Többségük Katowicéből, de voltak Poznanból és Stanislawowbólis. Vonattal, gépkocsival, szekereken és gyalog igyekeztek a magyar határ felé — állandó bombatámadások közepette. Worochba, Tatarow és Jaromice érintése után szeptember 19-én érte el a magyar határt az a csoport, amelynek tagjai Huszt, Beregszász, Sátoraljaújhely, Miskolc és Losonc nevét emlegették, mint olyan városokat, amelyeken keresztül utaztak, mielőtt Hatvanba értek. Már útközben tapasztalták a magyar lakosság rokonszenvének megnyilvánulásait. Sátoraljaújhelyen kaptak ideiglenes magyar igazolványt és hideg élelmet. Miskolcon megtisztálkodhattak, és vendéglői ebédet ehettek. Losoncon nagygyűlésen köszöntötték őket, és egy lengyel pap misét tartott számukra az ideiglenesen épített oltár előtt. Hatvanba 24-én délután több százan érkeztek meg. A lakosság túláradó szeretettel fogadta őket. Miután elterjedt a híre a menekültek érkezésének, a helység polgárai nagy csoportokban gyülekeztek a Városháza előtti téren az elöljáróság előzetes felhívására, hogy megkaphassák a hozzájuk beosztot vendégeket. A hivatalos helyi hatósági menekültügyi megbízott dr. Lénárd Béla volt, segítője Papp Zoltán jegyző. A társadalmi aktivisták közül elsősorban Kindtner József cserkésztiszt érdemel említést. A magasabb beosztású tisztviselőket és családtagjaikat — összesen tizenhat személyt — a Grassalkovich-kastélyban szállásolták el a Hatvany-család vendégeként. A többieket munkás, paraszt és kispolgár családok fogadták magukhoz: Szántai József vasutas, Kocsis István mozdonyvezető, Suba Antal pékmester, Bukát Ferenc fazekas kisiparos, dr. Tóth János orvos, dr. Simon László gimnáziumi igazgató és még mások is. Az egyedülálló lengyel férfiakat közös helyen szállásolták el. Először a Hatvani Téglagyárban, innen áttelepítették őket a Katolikus Körbe, az ipariskolába, a Király-vendéglőbe és a Csépány-házba. A közös, nagy hálószobák berendezéséhez a cukorgyár igazgatója adott ágyakat, szalmazsákot és takarókat. Később az ideiglenes jellegű ágyneműt kényelmesebbre cserélték ki, miután a Vöröskereszt gyűjtőakciójának eredményeképpen a központi szervek megfelelő mennyiségű ágyneműt bocsátottak rendelkezésre. Az első napokban a családok gondoskodtak a menekültek étkeztetéséről, később ezt központilag oldották meg. A magasabb ran- gúak számára a Káposztás-féle vendéglőben főztek, a közembereknek pedig egy közös konyhán, amelyet a cserkészotthonban rendeztek be. A főszakács tisztét Kindtner József töltötte be, segítői a cserkészfiúk voltak: Baranyi János, Szirti Zoltán, Gődér Sándor, Mezei János, Búzás János és még sokan mások. A menekültekről való gondoskodás anyagi alapja nem kizárólag a társadalmi jótékonykodás volt, még csak nem is az állami hozzájárulás, hanem részben a magukkal hozott pénzből, de főleg a lengyel nemzeti bank aranykincséből és a külföldi vöröskeresztes szervezetek adományaiból fedezték a kiadásokat. Mintegy kétszáz személy talált menedéket Hatvanban. Elbeszéléseikből a következő városnevek maradtak fenn, ahonnan jöttek: Lodz, Myskowie, Poznan, Sztanislawow, Katowice, Opalenica, Krakkó, Przemysl. A nevezetesebbek: Gallas Leon, Lódz vajdaság starostája; Koneczny Józef gimnáziumi igazgató Poznanból; Safarik Jan postafőnök Ka- towice-ből. Rajtuk kívül voltak egyéb értelmiségiek, munkások, katonák, tanulók. A rendelkezésünkre álló forrásokból harmincnak tudjuk a vezetéknevét, néhánynak csak keresztnevét. A városban korábban lengyelek nem éltek, nem volt könnyű tolmácsokat találni, de részben néhány szlovákul jól beszélő hatvani — mint példáuk Kravár Mária —, részben pedig a németül, franciául tudó értelmiségiek révén a legszükségesebbeket el tudták mondani egymásnak a vendégek és a vendéglátók. A lengyelek között sokan tanulták és beszélték a németet. Az első menekültcsoportok megérkezését követően Hatvanba látogatott dr. Antall Jó- zse/menekültügyi kormánybiztos, a jelenlegi miniszterelnök apja, aki segített megszervezni a polgári menekültek ellátását. A város egész közigazgatási területét menekülttábornak nyilvánították. Antall József az egész tábor irányítását a belügyminisztérium hatáskörébe vonta, és gondoskodott arról, hogy a menekültek számára megfelelő ellátási dijat utaljanak ki. Értékelte az eddig végzett munkát, s megállapította, hogy a községi elöljáróság ezzel kapcsolatos tevékenysége dicséretet érdemel. Láttuk tehát, hogyan fogadták Hatvanban a II. világháború kezdetekor a lengyel menekülteket. A későbbiekben beszámolunk itteni életükről is. Szeretnénk azonban, ha olvasóink levélben vagy élőszóban kiegészítenék a rendelkezésünkre álló adatokat, hiszen jelenleg csak mintegy húsz személy nevét is- meijük, akik vendégül láttak lengyeleket. Leveleiket küldhetik a Hírlap szerkesztőségébe vagy a Hatvány Lajos Múzeumba: Hatvan, Kossuth tér 2., postafiók: 51. Németi Gábor Mutárgytolvaflás hatvani módra... Avagy: kit illetnek a Barcsay-grafikák? Csaknem húsz esztendeje, hogy az éledező Hatvani Galéria vezetőjeként kiállításra invitáltam szeretve tisztelt idős művész barátomat, Barcsay Jenőt, századunk képzőművészeti életének kimagasló egyéniségét. Sor is került egy értékes grafikai anyag bemutatására, éspedig az akkori művelődési ház klubtermében, amely kezdetben galériánk hajléka volt. A megnyitón részt vett maga a Mester is, több jeles vendég társaságában. A nyitó ünnepség után a kis társaságot az Arany fácán étterembe invitáltam, ahol az ebéd elköltése közepette kellemes, közvetlen disputa alakult ki, amelyben Csohány Kálmán, az immár csaknem tíz éve elhunyt grafikus vitte a prímet, fölemlítve, hogy műveinek jelentős hányadát szülővárosa, Pásztó művelődési otthonának adományozta. Barcsaynak nem ez volt az első hatvani szereplése. Mi több, az 1979-es első portré biánnálénkon a zsűri különdijjal tüntette ki egyik önkarcképét, a pesti Kodály-köröndön lévő mutermes otthonában pedig fotóriporter barátom, Szabó .Sándor társaságában gyakran fordultunk meg, hogy elbeszélgessünk a képzőművészeti elet aktuális problémáiról. Nos, nyilván Csohány Kálmán alig elhangzott bejelentése, no, meg galériateremtő szándékom kinyilvánítása nyomán támadhatott Barcsayban az elhatározás, pontosan a következő szövegezésben: — Győzőkém! Hány kisgrafikám van nékem a most nálatok kiállított anyagban? — Tizenhat! — így a válasz. — Na, akkor az a tiétek, hogy szép terveidet én is támogassam valamicskét... Egy pillanatra belém szorult a szó, ránk figyeltek az asztaltársaság tagjai is, így Majláti Györgyné, dr. Kovács Ida, Fehér István és társaik, maid tapsra csapódtak a tenyerek. Én pedig az ováció elültével néhány köszönő szót makogtam Jenő bácsinak, hogy kiállításának bezárását követően leltárba is vegyük a tizenhat műtárgyat, illetve az akkori Népújságban, valamint jo néhány pesti lapban is megszellőztessem Barcsay mester nemes gesztusát. A dolgokhoz tartozik, hogy akkor nem volt még saját hajlékunk, amelynek egy zugában — állandó jelleggel — közönség elé táljuk az ajándékot. Ezért jó néven vettem a Hatvány Lajos Múzeum akkori igazgatója, dr. Kovács Ákos ajánlatát, miszerint átmenetileg hajlandók biztonságos körülmények között tárolni a Barcsay-grafikákat. Az első meglepetés csak akkor ért, amidőn is a saját, Hatvanas utcai galériánk falára visszakértem néhányat e művekből. Először megtagadták, azzal, hogy ők már beleltároztákí!), kemény fellépésemre azonban végül is kiállíthattunk a sorozatbólhét munkát, amely mindmáig értékes „kelléke” a Hatvani Galériának azon fényképekkel együtt, amelyek Barcsay mester és a hatvani vezetők egy csoportját őrzik az utókornak. Ez az előjáték, amit megdöbbentő, a „műtárgytolvajlás kísérletének” ismérvét kimerítő eseménysor követett a Közelmúlt napokban. Előbb egy telefont kaptam a jobb sorsra érdemes Hatvány Lajos Múzeum jelenlegi igazgatójától, Németi Gábortól, aki felszólított, hogy a tőlük „kikölcsönzött” grafikákat haladéktalanul szállíttassam vissza. Ezt kerek-perec megtagadtam, érvelve a szent igazsággal, miszerint az idős Mester műveit nem a megyének, nem is a helyi múzeumnak, hanem a galériának ajándékozta, hiszen velünk volt haláláig szoros kapcsolatban, s temetésén sem a műveit bitorló helyi múzeum képviselője, hanem én vettem részt, elhelyezve sírján a tiszteletadás koszorúját. Németi Gábor reflexei azonban nem változtak az idővel, az események sodrával. Ennek tulajdoníthatóan pár nappal később levelet hozott tőle a posta, amelyben felszólít, hogy elismervényük szellemében „szíveskedjek” a Barcsay-rajzokat visszaszármaztatni február 12-ig a múzeumnak, különben kénytelen lesz ügyészséghez vagy bírósághoz fordulni. Nos, Kedves Olvasó, tisztelt közvélemény, föladatott a lecke! Vagy védem körömszakadtáig a Hatvani Galéria jogos tulajdonát, vagy törvénysértéshez folyamodom, s bűnrészese leszek a Hatvány Lajos Múzeum által indukált műtárgytolvajlásnak.J Én egyelőre kitartok. S bízom benne, hogy a mai magyar joggyakorlat sem téveszt utat... Moldvay Győző újságíró, galeriavezető Levelet kaptunk egy zagyva- szántói olvasónktól, amelynek leglényegesebb részeit ezúton megosztjuk olvasóinkkal. Tesz- szük ezt azért, mert tanulságos lehet nemcsak a zagyvaszántói, hanem más községek lakói számára is. „Tekintettel arra, hogy a községet érintő rendelkezések, adók stb. meghozatalát tervezi a polgármesteri hivatal, nem kerülheti el a lakosság véleményének, javaslatainak meghallgatását. Ezért fontosnak tartom falugyűléseken, egyéb nyílt fórumokon folymatosan tájékoztatni a falu lakóit az aktuális feladatokról, a várható döntések bevezetéséről. Szükséges a lakók igényeinek megismerése, ugyanakkor kérni kell a problémák megoldásánál az emberek összefogását, segítségét. Ehhez a munkához igen nagy elhivatottság, lelkesedés, szervezőkészség kell. Ezért keresni kell a községben élő, eddig is készségesen társadalmi munkát végző aktívák közreműködését. Természetesen ez csak akkor várható el, ha az önkormányzat erkölcsileg értékeli a segíteni szándékozók munkáját, nem (sédig tolakodásnak veszi. Erre azért is szükség van, mert az ön- kormányzati választások eredményeként a képviselő-testület a község „falusi” lakóiból tevődik össze, az „újtelepi” lakók, illetve képviselő-jelöltek közül képviselőt nem jutattak be a választók, így a község lakóinak egyik fele kiesik a rendszeres, képviselő részéről történő tájékoztatásból. Feltehetően számos elképzelése van a helyi önkormányzatnak az adó alkalmazását illetően, de a község lakói számára nem mindegy, hogy mire és mennyi adót fog majd fizetni. Sajnos, a jelenlegi viszonyok között már a két keresetű családok többségénél is deficitre billent a mérleg. Nem tartanám igazságosnak, ha az önkormányzat úgy döntene, hogy a saját, minden szociálpolitikai kedvezmény nélkül felépített családi házak tulajdonosai ugyanúgy adózzanak majd, mint akik élvezték ezen kedvezmények előnyeit. Természetesen helyi erőforrásra van szükség a kiadások fedezésére, ezért keresni kell a megoldást, hogy az úgynevezett „hobbi telkek” zagyvaszántói illetőségű tulajdonosaitól ne a lőrinci önkormányzathoz fussanak majd be az adók az eddigi gyakorlathoz hasonlóan, hanem a zagyvaszántói önkormányzat bevételét képezzék. A községi intézmények működtetésének nehézségei is megoldhatók új lehetőségek keresésével. A helyi általános iskola konyhája felszereltségénél, kapacitásánál fogva alkalmas lehetne bérkifőzés formájában a fenntartás költségeit kompenzálni. Ehhez szükséges a környező üzemeknél az igények felmérése, a piac biztosítása. Jelentős bevételhez juttatná az önkormányzatot a kihasználatlan épületek bérbe adása is. Mindezen lehetőségek kihasználása révén nagyobb az esély az adók kivetésének elkerülésére. Oldal Józsefné * * * Ezúton szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét, hogy ameny- nyiben a fenti levélhez hasonló formában eljuttatják a más községeknek is megszívlelendő észrevételeiket, szívesen vállaljuk ezeknek közreadását a Hatvan és térségében élőkhöz szóló összeállításunkban. (A Szerk.) Barokk örökség Nagygomboson Jelenleg a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tangazdasága birtokolja Nagygomboson a volt Grassalkovich barokk majort. Ezt a birtokot 1864-ben a Dautch család vásárolta meg. Az örökösök 1872-ben kezdték meg a nagygombosi pince és földszinti rész építését. A jelenlegi nagytermet pedig 1907-ben építették rá. Ebben a teremben Ady Endre is megfordult. Felvételeink a borházként ismert muzeális épületrészben készültek, ahol manapság jobbára turistacsoportok fordulnak meg. A Vegyépszer Petőfi- bányai Üzemében — amely tavaly év eleje óta részvénytársaságként működik — éveken keresztül a legnagyobb bevételt a Szibériába exportált gázliftek jelentették. Az elmúlt 8 év alatt több mint ötszáz automatarendszerű, számítógép-vezérlésű szerkezetet szállítottak innen a szibériai olajmezőkre. Ez évente 200- 250 millió forint bevételt jelentett a cégnek. Ez év elejétől azonban fel kellett függeszteni a sikeres programot, mivel a Szovjetunióban nem tudtak elegendő mennyiségű kompresz- szort telepíteni a nagynyomású olajkutak mellé, így a gázliftek megrendelése is szünetel. Ezek egyébként az olaj mellett feltörő gáz kitermelésében segítettek. A petőfibányai üzem vezetése felkészült az átmeneti időszakra, így még az elmúlt évben Kell-e gázlift Szibériának?
