Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-23 / 46. szám

Farkas András Arckép helyett Főbb akadálya Élete tisztább Állapotának Éppen az ország És a szegénység Bűneiben ha Rejlik. A vétek Annyira súlyos, Hogy nem az évek Fordulatával Mérik, a század, Rá ez az ezred Nem tud a sebre Gyógyszerein túl Sem szavatolni Semmit. Az ínség Borzadalom, sőt Néha halálos, Mint a betegség Bús öregeknél! És ha idáig Botladozott már Gondolatában, Eljut a végső Pontra: A mentség Mégis a jellem És az egyéni Sorsban adódik. Mert gyökerében Fogni a bajt csak Itt lehet, innen Képes a népesség És a közösség tij feladatra! Ebben azonban Minden igenlő Érdek a szentebb Célra irányul, Hogyha a ritmust Szervezik is rá! Kell-e vezéri Szólam, az erkölcs És fegyelem nagy Támogatása? Mert a megértés És azonosság Még csak az első Mozzanat, onnan Kell a hibátlan Jámborodás a Tettre, amit nem Csacska fogalmaz, Ám az a józan Érdem, ítélet, Hogy valamennyi Érti a szót, a Szóban az érték Földi parancsát, Át a haláláig! 1991. január M orcos, zord hideggel tört ránk február. Olyan a határ, mintha egy hatalmas subát dobott volna rá valaki. A dűlők és a kocsiutak az igazak álmát alusszák, és csak a távoli bokrok, jegenyék mutat­ják az irányt a kocsisnak, lónak. Kiegyenesednek az őszi sárban összevágott dűlőutak, és mintha szellemek suhannának a távoli tanya felé, úgy röpül velünk a szánkó. A kazlak körül tunyán sétáló vaíjúnemzetség károgva fogadja az idegent, csupán tessék-lássék lépnek néhányat az úton, de a re­pülést nem tartják fontosnak. Otthon érzik magukat, éppen úgy, mint a nagy, acélbama réti­sas, amelyik a kazal csúcsán tró­nol. Fácánokat, didergő foglyo­kat figyel a szalma körül, és fagy­tól, éhségtől legyengült nyulat. Belénk kapaszkodott a tél! — szól hátra a kocsis, és futni enge­di a csikókat a hófehér tengeren. A lovak meleg teste párát lehel, habbá gyűlik az izzadtság a hám alatt, pajkos jókedvükben fé­nyesre rágják a zablát, és zajtala­nul, — mintha felhőben lépked­nének — röpítik a szánkót. A hosszú télen hetek óta álltak az istállóban, és csak a paták dob­banásaiba álmodták bele az üge­tést. A hevesi tanyavilágban szigo­rú a tél, fagyos ujjaival megmar­kolja a göröngyöket, és hideg ar­cát a barázdákra hajtja. Ettől az öleléstől csonttá fagy a homok­buckák háta, összeveregetik fa­gyos gallyacskáikat a csipkebok­rok, összehúzzák törzseiket a nyárfák, mintha már régen szá- razak lennének, és kisebbek lesz­nek a vakondtúrások is a hó alatt. _________________HÉTVÉGI MAGAZIN___________________________________HÍRLAP, 1991. febrnár 23., szombat F erenczy Miklós Adalékok Csokonai borkultuszához ■<& Bevezetésül legyen szabad né­hány szót szólnom Komárom megye, közelebbről lakóhelyem, a neszmélyi-almásneszmélyi egykori borvidék történelmi előzményeiről. A borvidék tör­ténete Fülöp Mihály kutatásai szerint közel 2000 éves múltra vezethető vissza. A rómaiak a Duna vonalában építették ki te­lepüléseiket, így például Duna- almást Asaumnak hívták, ahol más helységekhez hasonlóan hozzáfogtak a szőlőtermesztés­hez. A szerző megemlíti, hogy 1900-ban Esztergomban az Ispi- ta-hegyen egy sírkövet találtak, amelyen egy római tiszt látható, kezében serleggel, melyet szőlő­fürt vesz körül. Bortermő vidé­künket a törökök nem kímélték, így a község 1552-ben elpusz­tult. Később újratelepült, és a gróf Zichyek lettek a tulajdono­sai. Az 1700-as években mező­városi jellege volt. Említik zöl- desbejátszó, aranysárga borát, amely nagyon hasonlított a raj­nai borokhoz, amelyért valami­kor arannyal fizettek. A hagyo­mányok szerint az 1848-as forra­dalom sok kárt tett gróf Zichy Miklós nevezetes borpincéjé­ben, amelyet később csak foko­zott a filoxéra pusztítása a szőlő­ben az 1890-es években. Ez idő­től kezdve a borvidék hírneve hanyatlani kezdett. Csokonai 1797-ben személye­sen is meggyőződhetett a nesz­mélyi borok jó minőségéről, amikor Aranysújtásos nadrág cí­mű költeményében a „neszmélyi jó borokról” tett említést. De utalnom kell Petőfi Sándor 1845-ben történt komáromi lá­togatására is, amikor Jókaiékhoz érkezve „jó neszmélyi borral” akarták a költőt megvendégelni. Vály Mari a vacsorára így emlé­kezett vissza: „mintha most is hallanám, amikor reggel kijött Petőfi a konyhába, és szelíd mo­solygásával azt mondta kedves anyámnak: „kegyed azt hitte, hogy mivel én olyan sokszor megénekelem a bort, szívesen iszom is? Most csakugyan meg­győződhetik róla, hogy ez tév­hit.” Csakugyan? A neszmélyis üvegek mind érintetlenül álltak a kis asztalkán, pedig a két ifjú csak reggelfelé feküdt le, addig folyvást sétáltak fel és alá a szo­bában.” Mit is jelentett a bor Csokonai költészetében és életében? A szemtanú, Csokonai közvetlen ismerője és barátja Dombi Már­ton így ír róla: „Míg a kollégiumi eset ötét nem érte, a legtársasá- gosabb (társalgóbb) volt, gyanú nélkül repkedett az ő lelke min­denfelé, hol magához való te­remtéseket, embereket, pajtáso­kat, örömöt, társaságot látott. Az q kollégiumi szerencsét­lensége után az emberek gyanú­sak és gyülölségesek kezdtek lenni előtte. A hideg látogatást, esmerkedést, udvarlást, auffüh- rolást, audienciát, és esmeretle- nekkel való összejövésben gya­nús, üres, és csak az unalom űzé- sére való diskurzust ki nem áll­hatta.” Azt írja még Domby Márton, hogy Csokonai a szívéhez közel­álló barátokat kereste, akiknek a társaságában nagyon jól érezte magát. Szerette az egyszerű és szerény embereket, a tudásukkal nem dicsekvőket, szerette a ma­gányt (különösen csalódása után), és szívesen kiutazott töb­bek között Kabára, Erős János tiszteleteshez, ahol a falusi leve­gőég és botanizálás igen jó hatás­sal volt reá. Csokonairól már ■ Debrecen­ben sokan azt tartották, hogy ré- szegeskedett. Domby Márton szerint „ez a beszéd már akkor is hallattatott, és ennél fogva erre már akkor is figyelmetes voltam. Akik vele hosszadalmasabban barátkoztak, vagy részegnek lát­ták, jobban tudhatják. Én, ki vele csak három vagy négy esztendeig barátkoztam, ezt a vallást (vallo­mást) tehetem: hogy vele a Hegyalján is, Debrecenben is so­kat mulatván, azaz borozván, a bortól megvidámodottnak ugyan elégszer, részegnek pedig sohasem láttam.” A tudós Kocsi Sebestyén sze­rint: „nékem jó szentimrei bo­rom lévén Böszörményben ná­lam mulatott gyakran tekintetes Nagy István patriótájával és poé­ta társával, de csak borosnak sem láttam soha.” Tápay Szabó Lász­ló szerint Csokonai az 1797-98- as években már nevezetes poétá­nak számított, mint úta: „Komá­romban Csokonait híres ember­nek tartották. Az öreg urak is mindenütt kedvelték a társasá­got mindig nagyszerűen mulatta­tó költőt.” A Boldogság című versében, amint írja, Komáromban látoga­Február — A vetések fáznak! Egy-egy odavetett mondattal toljuk előrébb az időt, pedig az időnek nincs szüksége ilyen se­gítségre, mert telik-múlik magá­tól is, nincs emberfia, aki megál­lítaná. Tó fölött röpül a szán, afféle vízgyűjtő nyáron, vadkacsata- nya, szárcsák, bíbicek kedvenc tartózkodási helye, most a föld­del egyenlő, vastag jégpáncélt húzott rá február. Fogolycsapat kaparja be magát a vékony hó alá, szürke, igénytelen tollruhá- j uktól csak a parányi szívük me­legebb, amely viszi, hajfia ben­nük az életet adó vért. — Csak a sas meg ne lássa őket! Vagy a róka! Ott lohol már az akácerdő felé, farkát zászlómód­ra felfelé tartja, sunyi képén tá­volról is látszik a félelem. Lehet, hogy még mindig a téli körvadá­szatra gondol, amikor felzörget­ték a nádat, meghajtották a göd­röket, a régi vízmosásokat, és ku­tyákat küldtek utánuk a rókavá­rakba... Nyulak kerülnek elénk, — a rókától futnak — aztán meg­nyugszanak, és elegánsan dobál­ják hátsó felüket a nagy ellenség felé. Közel az árokhoz, körbe- körbe kergetik egymást, szerel­meskedésüket nem zavarja sem a szánkó, sem a fagyos tél. — Irigylésre méltó, jóvérű le­gények! Váratlanul bukkan elő a He­ves környéki tanya! A néma su- hanást, — a dél felé mindig álmos kutyák — csak késve veszik ész­re, de aztán olyan éktelen uga­tásba kezdenek, hogy az egész család csillapítja őket. Párolog a csikók teste még a pokróc alatt is, egyikük első lá­bával a havat kaparja, mintha ke­vesellné ilyen hosszú téli ácsor- gás után a tavaszt ígérő trappo­lást. A házban meleg van, pattog a tűzhelyen a tavalyi száraz rőzse, ki-kicsap az ajtón az akácfa ke­sernyés illata. Csóválom a fejem, gémbere- dett ujjaimat dörzsölgetem. Látja a juhász, hogy hitetlen emberrel van dolga, ezért előszedi a pa­rasztlogikát, amely vadkemény és támadhatatlan. — December, január, február fele már kiment az ajtón! Jöhet még néhány kemény nap, hóvi­tást tett Vajdáéknál, de a bor itt sem maradhatott ki: A Boldogság Most jázminos lugasban E nyári hűvös estén Lillám velem danolgat És csókolódva tréfál Míg barna szép hajával Zephyr susogva játszik. Itt egy üveg borocskát A zöld gyepágyra tettem És gyenge rózsaszállal Száját be is csináltam. Amott Anacreonnak Kellő danái vannak Kaskámba friss eperrel. Egy összvességgel ily sok Gyönyörűt, becsest ki látott? S ki boldogabb Vitéznél? Évekkel ezelőtt a Komárom megyei Martos községbne jártam Csokonai emlékeit kutatnr. Tud­valévő, hogy Csokonai 1797-ben Martoson ts járt, lévén ott akkor rektor, az az Oroszi Nagy Mihály, akivel még pataki diák korában ismerkedett meg. A martosi pa­rókia kisebb átalakításokkal még mindig az eredeti formájában áll. Meghatódva tanulmányoztam a helyet, ahol a költő — Závory Sándor hiteles leírása szerint — tartózkodott. 1971-ben még élt Závory Sándor 82 éves unoka­húga, özvegy Lux Lajosné, Zá­vory Terézia ny. tanárnő, aki a következőket írta a családi száj- hagyomány alapján: „Hej, te kis falu, ott a Nyitra partján! Nem tudod, nem emlék­szel már, mily szerencse ért, mi­nő üstökös csillag látogatott el hozzád, ezelőtt vagy 110 évvel. Vajon áll-e még a ház, a rektor­iak, amelyben vendégül fogadta öregapám a halhatatlan poétát, CSOKONAY VITÉZ MI­HÁLYT? Nincs már élő ember kívülem — úja Závory dr. —, az egykori szíves vendéglátó rektor 70 éves unokáján kívül, aki erről har, havas, szürke borulás is, de az élet indulását már nincs erő, amely megállítaná. — Az éjjel gágogtak a vadli­bák, párzanak a nyulak. A juhászné — mintha segíteni akarná a férjét —, megtoldja a szót: — Karácsonyig gallyakkal, forgáccsal fűtöttünk, a nagy, ne­héz tüskök még mind a fészerben vannak. — És a vetések? — Megviselte őket a februári tartós hideg. — Mondjon a bárányokról valamit! — Javában tart az ellés! Az ál­lomány szép, csak vevő kellene... Megették a csikók az abrakot, puha ronggyal letörli a még min­dig gőzölgő hátukról a kocsis a habot, aztán hazafelé fordítják a szánkó rúdját. Visszafelé nagy ólomszínű felhők gyülekeznek, és feltámad a szél, a hideg porhó, mint éles borotva hasítja az arcot, a lovak gyorsabban szedik a lá­baikat, szétugrálnak a nyulak, majd rohanó őzcsapat tűnik fel a távolból. Céltalanul futnak a végtelennek tűnő alföldi síkon. Egy-egy akácfa nyöszörögve bú­csúztatja a széltörte ágát, lépésbe váltanak a lovak, és a szán dülön­gélve találja meg a tavalyi csa­pást. A kocsis cifrákat mond, és a fejét csóválja. — A február kimutatta a foga fehérjét... Csendesedik a hózápor, felhő­nyi varjúcsapat kering Heves kö­zelében, egy-két pipiske is ugrál előttünk a havas úton. Amikor leszállunk a szánkó­ról, vadludak gágogását halljuk, ők már érzik azt, amit mi embe­rek csak remélünk. A tavasz üze­netét... Szalay István tudna. Az irodalomtörtérfet sem tud. Mégis ne vesszen el emléke annak a néhány napnak, amelyet Csokonai ott töltött, s amelyet családunk szájhagyományként őrzött meg, és amelynek utolsó őrzője már csak magam vagyok. Én még láttam azt az öreg há­zat, 1853-ban, s találtam élő em­bert, az öreg Jóba Józsefet, aki öregapámat Oroszi Nagy Mi­hályt jól ismerte. Ennek a jó öregnek az apja hozta ki Komá­romból Martosra a nagy költőt, kinek megjelenése határtalan örömmel töltötte be a szerény, alacsony mestergerendás tanítói lakot. Öregapám pataki diák ko­rában ismerkedett meg, és kötött sírig tartó barátságot Csokonai­val, aminek folyománya volt a martosi látogatás. Hintó állt meg a martosi rek­toriak előtt. Konkoly Miklós öregapjának a hintája volt. A urasági huszár bemegy és átadja az üzenetet: Tisztelted rektor uramat a tekintetes úr, és kéreti, tessék átjönni, hozzá ebédre. Itt várja a hintó. — Mond meg fiam az urad­nak, köszönöm, a szívességét, de most nem mehetek, mert nekem is vendégem van, ehen ez az úr. Az inas elment, de idő múltán újra jött. — Tisztelted rektor uramat a tekintetes úr, hogy hozza el ma­gával a vendégét is. Mit tehetett öregapám? Kérdi Csokonait: — Elmenjünk Miska? — Hogy ne mennénk! — Szíves örömest ment, kivált mikor megtudta, minő társaság vár rájuk, a Konkolyok, Petrovi- csék, Lénárték és az Órdódyk Bagotáról. Hiába próbálnám le­írni, milyen örömmel fogadták őket, mikor öregapám bemutatta Csokonai Vitéz Mihályt. Boldog volt, aki előbb ölelhette, csókol­hatta Csokonait, öregapámat pe­dig azért, hogy őt idehozta. A cselédek szemüket-szájukat tátották, ki lehet ez az új vendég? Soha nem látták, hogy valakit ily melegen fogadtak volna. Hát még amikor megtudták, hogy poéta? Akkor néztek csak na­gyot. Abban az időben a poétát amolyan garabonciás diáknak tartotta a nép, akit magok közt „csúfra emlegetnek”, s mint azt a Tihanyi Echohoz (füredi parton) írt versében is panaszolja Csoko­nai. Lényeg az, hogy öregapám Gyártelep Óbudán. Mögötte kopár földdarab. Szeméthal­mokkal elbontott mező. Autó­roncsok, ládák, székek, rozsdás vasdarabok. Pocsolyák. Ilyen­nek képzeli az ember a végítélete utáni földgolyót, a Naprendszer elszabadult, elnéptelenedett harmadik bolygóját, ahogy élet­telenül pörög az üres térben, lak­hatatlan hegyeivel és völgyeivel. Az embernek már nyoma sincs e kései tájon, hacsak ezt a sok lo­mot nem tekintem annak — az önmagát elemésztő civilizáció utolsó kacatjait. Néhány fűszál még itt-ott fel­üti a fejét, de más növény nem­igen telepszik meg itt a gyártelep mögött senki földjén. A pocso­lyák közt szétfolyt kátránykupa­cok. Ha ezek a tűző napon meg­olvadnak, kegyetlen tréfát űznek bogarakkal és madarakkal, mert ha rájuk röppen egy tollas vagy csápos lény, nem engedik el töb­bé. Az belesüllyed a kátrányba, és elpusztul. Van álh'tólag a bolygóközi tér­ben néhány olyan csillag, ami rég kiégett, felperzselődött. Rég ha­lott anyaggá vált, atomjai is szer­tehullottak, tulajdonképpen nem is anyag már, csak annak fájdalmas emléke. Az anyag szó az anyá-ból ered, ahogy mintája, a matéria is a mater-bői, s olyan elemi erőt jelent, melynek meg­van az életet termő képessége. De ez a halott csillag a bolygókö­zi térben már egészen elvesztette életet termő-teremtő képessé­gét, csak sodródó, kozmikus sze­méthalom. Ez az óbudai sivatag azonban mégsem egészen kihalt. A rozs­dalepett pocsolyákat parányi férgek népesítik be. Nyálkás, nyüzsgő, parányi szörnyek hem­váltig kérte Csokonait, ne igyék annyit. — Meglásd, Miska! Sírba dönt az ital, ha oly mértéktelenül iszol. — Akkor már köhögött is Csokonai. — No, nem bánom, nem iszom többet, így Csokonai — rám nézve Bacchus meghalt. Rendezzünk illő tetmetést, és adjuk meg neki a megillető tisz­tességet, és üljük meg a tort. Öreganyám halat főzött és sü­tött. Bőven adta ezt a Nyitra vize, és adja ma is. Amíg a halvacsora elkészült, ravatalnak egy hosszú­lábú zsámolyszékformát állítot­tak a szoba közepére. (Folyóvíz melletti helyeken mosószéknek is hívják.) Aztán beterítették lepedővel, két gyertyát tettek rá, és ezek kö­zé kétpintes üveget tele borral, és letakarták fekete selyemkendő­vel. Egy darab papírra írták: Bacchus. Meghalt-anno ekkor és ekkor, és azt odatűzték a kendő- re. Öregapám kiénekelte, Csoko­nai pedig egy gyászbeszéddel el- parentálta Bacchust. A ravatal helyére a halotti szertartás után behozták az asz­talt, megterítettek, és elköltötték a gyászlakomát. Az egyik üvegben még maradt fél liternyi bor. Ezt öregapám az ajtó mögött lévő vakablakba tet­te a többi üres üveghez. Lefe­küdtek. Éjszaka zörgésre ébredt fel öregapám. Csokonai a mára- i dék bort kutatta a vakablakban, és az üvegek egymáshoz verőd­tek. — Ki áz? Miska, te vagy? Mit csinálsz? — Barátom — szólalt meg Csokonai —, nem tudok aludni. Bachusnak a lelke kísért! — És leeresztette torkán a megmaradt bort.” Csokonai-kutatásaim közben hallottam Dunaalmáson, hogy Lilla haláláig őrzött egy boros- kancsót, amelyről mindig azt hangoztatta, hogy „ebből iddo- gáltunk a hegyen Mihály úrfival.” Való igaz, Vajdáéknak az al- mási hegyoldalon volt a szőlőjük a borpincével. Magam is jártam benne. A pincében van egy for­rás, amelyről már az 1790-es években is megemlékeztek, és így jól lehetett azonosítani a tu­lajdonjogot. z Ul fi Q zsegnek a vízben. Csak mozgá­suk látszik, az egyedeket alig le­het különválasztani: nincs ennek az elszabadult parányfarsangnak sem kezdete, sem vége — csak éppen zajlik az egész; értetlen és érthetetlen szenvedély irányítja, a féregsors mindenkori jelenide­je. Valahol azt olvastam, hogy az idők végén a földgolyót ellepik majd a csótányok és a burjánzó, illatos, hófehér lüiomok. Ők a fauna és a flóra legszívósabbjai, akik minden kataklizmát túlél­nek, minden mérget kibírnak, és a kollektív pusztulás felett egye­dül képesek diadalmaskodni. Lé Homok és csótányok: fekete és fehér. Az álom szent és alvilági jelképei, férgek és szirmok. Meglepő, hogy a liliom ilyen szívós. Hogy képes minden gyo­mot túlélni, pedig így igaz. Bota­nikusok állítják, hogy egy elha­gyott kertet, parkot, ha ebben li­liom is nyílt valaha, egy idő után egészen hatalmába keríti ez a tisztaságot jelképező, szívós vi­rág. Minden más növényt el­pusztít, megfojt, maga alá temet. A romlás húsából, társai el­emésztett teteméből nő ki a szá­ra, talán gyökerét sem a földbe, hanem folyamatosan elpusztított társai tetemébe vájja. Ellepi a kertet, a parkot, pontosabban szólva, a kert és a park kései, em­ber utáni emlékét. Ahogy a csó­tány is benépesíti az önmagát túlélt civüizáció kései tájait, a vá­rosok emlékét. És talán közéjük sorolhatom, a végítéletet túlélő állatok és vi­rágok közé, ezeket a pocsolyá­ban hemzsegő, alaktalan véglé­nyeket, melyek itt nyüzsögnek a rozsdás, olajfoltos pocsolyában. Szepesi Attila Senki földié

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents