Heves Megyei Hírlap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-12 / 36. szám

HÍRLAP, 1991. február 12., kedd

C<! ;

HATVAN ÉS KÖRZETE

5.

Mit végzett a hatvani önkormányzat tavaly?

A címben szereplő kérdésre kimerítő választ kaphatnak a városukért felelősséget érző állampolgárok, ha kézbe veszik a Hatvani Önkormányzati Értesítő első évfolymának 2., összevont számát. A kiadvány részletesen beszámol a testületi üléseken történtekről, az ott zajló vitákról és azok hátteréről. Az értesítő szerkesztői fontosnak tartják, hogy a hatvaniak ne csak a döntéseket, hanem az ezek megszületéséhez vezető utat is megismerjék.

A teljesség igénye nélkül néhány téma, amiről részleteket is olvashatnak az érdeklődők: polgármester-választás, bizottságok megválasztása, kórházigazgatói pályázat, testvérvárosi szándéknyilatkozat, Rendszer GMK, lengyel piac: ABC, vagy pavilonsor?

A laphoz a városi könyvtárban, az Ifjúsági Házban, illetve a városháza ügyfélszolgálati irodájában juthatnak hozzá.

Jegyző nélkül Nagykökényesen

Hiába hirdették meg annak rendje és módja szerint Nagykökényesen a jegyzői pályázatot, nem akadt érdeklődő, aki ellátta volna a kis faluban a hivatalt. A polgármester két alkalommal is megkereste a zagyvaszántói ön- kormányzatot, hogy alakítsanak körjegyzőséget, a kérés nem teljesült. Török László polgármester azt tervezi, hogy a közeljövőben fölveszi a kapcsolatot a köz- társasági megbízottai, s tőle kér tanácsot. A falu első embere úgy fogalamaz, hogy a betöltetlen jegyzői státusz ellenére folyamatos a hivatalos ügyintézés, s a testületi üléseket is rendre megtartják. Legutóbb január utolsó napján ültek össze a képviselők, hogy áttekintsék a település pénzügyi helyzetét. Ezen a megbeszélésen került szóba a helyi önvédelmi csoport megszervezése is. Erre azért van szükség, mert az utóbbi időben elszaporodtak a betörések, a lopások.

Határoztak arról is, hogy az Aero-Caritas alapítványt három havonta 5000 forinttal támogatja a nagykökényesi önkormánya zat.

A polgármester arra is szakított időt, hogy a faluban végiglátogassa az egyedül élő, idős embereket, s felmérje, kinek van szüksége tüzelőre. A rászorulókon a helyi Tüzép együttműködésével sikerült gyorsan segíteni.

Biotéka

a

bibliotékában

Hatvanban az Ady Endre Könytár és Közösségi Ház vezetői ügy határoztak, hogy az épületben helyet biztosítanak — bérleti díj ellenében — egy helyi vállalkozónak. Kocsis Attiláné egy úgynevezett biotéka üzletet alakított ki a „ház” egyik földszinti helyiségében, ahol a korszerű táplálkozáshoz elengedheteden árufélékhez juthatnak hozzá az egészségükért tenni akarók. Az üzlet február 1-jétől áll a vevők rendelkezésére.

Pályázhatnak a strandért

A hatvani önkormányzatot enyhén szólva meglepte az Észak-Magyarországi Regionális Vízmű Vállalat bejelentése, miszerint a strand üzemeltetéséhez az önkormányzattól 5-6 millió forintra lenne szükség. A képviselők már csak azért is fur- csállották a kérést, mert a tavalyi adatokat tekintve 51 millió bevételre tett szert a vállalat a 101 ezer látogató jóvoltából. Ezért a városatyák azt tervezik, hogy az üzemeltetésre pályázatot írnak ki.

Az

öndiagnózisról

A hatvani művelődési házban a természetgyógyász klub keretében a legközelebb Vadnai Zsolt tart előadást az öndiagnózisról. A programra a tervek szerint február 15-én, délután 5 órakor kerül sor.

v'xirWT’JM * >.

\ I. • - \ \

*■ - A

A pávák is fáznak

A Mátra vidéki Cukorgyárak seiypi gyárának udvarán egy hamisítatlan pávaparkra bukkantunk. A kemény mínuszokban fotóriporterünk türelmesen várakozott egy ideig, remélve, hogy valamelyik madár hajlandó a kedvünkért széttárni színes toll- palástját. Erre a pillanatra azonban hiába vártunk. Végül is arra a nem túl tudományos következtetésre jutottunk, hogy ilyentájt minden bizonnyal a pávák hiúságát is legyőzi a hideg.

Karácsony János az apja sírját keresi

Tulajdonképpen elégedett lehetne a sorsával Karácsony János. Van azonban egy nagy gondja, ami sok keserűséget okoz neki: a harmincnyolc éve halott apja sírjára még sohasem tudott virágot tenni. Hogy miért nem? Hadd mondja el ő maga: „Tízéves voltam, amikor édesapámat, Karácsony Ferencet elvitték. Azon a nyári napon egyedül voltam a lakásunkban, amikor bejött a katona, akkor még nem tudtam, hogy ávós.

Az előző nap kinn voltunk cseresznyét szedni a gyümölcsösben. Akkor volt az újhatvani tüntetés. Édesapám katolikus ember volt, a templomba eljárt, de a szerzeteseket nem szerette különösebben. Még ha tudott volna is arról, hogy el akarják őket vinni, aligha ment volna el a város másik részébe tüntetni. Mégis azzal a váddal vitték el, hogy a barátok biztatója volt, pedig sem ő, sem a család más tagja nem volt jelen a tüntetésnél, még a közelében sem.

Reggel nyolc órakor én még az ágyban feküdtem, amikor bezörgettek hozzánk. Kinéztem és láttam, hogy egy autó állt a házunk előtt. Abban már ott volt őrizetben Káposztás bácsi, a vendéglős. Nekem azt mondták, egy tízperces kihallgatásra akarják elvinni apámat. Levittem őket a kertbe, mert a szüleim ott kapáltak. Innen vitték el „tízperces kihallgatásra” apámat, és többet nem látta a házunk táját. Mi sem sokáig maradhattunk a Horváth Mihály utcai házunkban, mert kilakoltattak bennünket.

Apámat kuláklistára tették, ami önmagában is súlyos büntetés volt abban az időben. Ráadásul indokolatlanul tették, mert földműves volt ugyan, de nem gazdag paraszt, hiszen csak 20- 24 hold földünk volt, amit az anyai nagyapámtól örököltünk, Túri bírótól. Hát ez volt az igazi oka az elhurcolásnak, nem pedig a tüntetésben való részvétel. Egyébként apám már napokkal előtt sejtette, hogy el fogják vitetni, mert véletlenül kihallgatta a kocsma udvarán egy este, amikor a városi párttitkár erről beszélgetett a barátaival.

Anyagilag akkor még nem álltunk olyan rosszul. Édesanyám ügyvédet fogadott, egy nagyon jó ügyvédet. Ez kiderítette, hogy apám az Andrássy út 60-ban van. Oda nem lehetett hozzá bemenni, de néhány hét múlva átvitték a kistarcsai internálótáborba. Ott édesanyámmal két alkalommal is meg tudtuk látogatni: augusztusban és szeptemberben. Hanem azután — novemberben — már hiába mentünk.

A tábor illetékesei nem voltak hajlandók közölni, mi lett vele, de az internáltak a hozzájuk látogatókkal megüzenték, hogy elvitték a recski kényszermunkatáborba. Elmentünk oda is, de Recsken közel sem engedtek a táborhoz. Levelet sem kaptunk tőle, csak a váci börtönparancsnokságtól, amelyben azt tudatták, hogy édesapám 1952. január 26-án meghalt.

1953-ban Nagy Imre rendeletére szabadon engedték a recski tábor hatvani foglyait is. ők beszélték el, hogy eleinte viszonylag tűrhető volt az apám helyzete, mert a konyhára osztották be szakácsnak. Ez nem volt véletlen,' mert apám valóban jól tudott főzni. Idehaza gyakran főzött, ha édesanyám nem ért rá, vagy egy-egy vasárnap csak szórakozásból is.

Akkor fordult rosszra a sora, amikor megbetegedett. Az internált társak szerint az volt a baj, hogy az Andrássy út 60-ban kínvallatás közben a torkát is verték. Valószínűleg emiatt kapott gégerákot. Miután megbetegedett, elkerült a konyháról. Nem a kőbányába küldték, hanem a tisztek mellett dolgozott csicskás- ként, ameddig tudott. 1951 decemberében annyira rosszabbodott az állapota, hogy Recskről beutalták a váci rabkórházba, ahol megműtötték: gégemetszést kellett végrehajtani rajta, de már ez sem segített.

Amikor lehetővé vált, 1954- ben anyámmal elmentünk Vác- ra. Megmutatták, hol van a temető, hová temették az ötvenes

években meghalt rabokat, de a sírok jeltelenek voltak. Még a sír- hantok is hiányoztak. Csak a megsüppedt föld mutatta a temetkezés helyét. Megkerestük a sírásót, de az nem akart beszélni, mert ő sem rég szabadult a börtönből.

Azért zárták le, mert megtagadta a szolgálatot. Egy idő után mégis elmondta, hogy korábban is, később is névtáblát tettek a sírokra, de abban az időben, amikor édesapám meghalt, a börtön az ÁVH parancsnoksága alá tartozott, és az volt az utasítás, hogy a halott rabokat jelöletlenül kell temetni, ruhátlanul, lepedőbe csavarva, gyalulatlan deszkakoporsóba. Azóta nagyot változott a világ. Már 1956 júliusában levelet kapott özvegy Karácsony Ferencné a városi párttitkár és a tanácselnök aláírásával, amelyben beismerték, hogy komoly -politikai hibát követtek el, amikor kuláklistára tették Karácsony Ferencet. Azt azonban azóta sem mondta ki senki, hogy ártatlanul internálták, ártatlanul halt meg. Nem kutatták fel a nyughelyét sem.

A bekövetkezett rendszerváltás új reményt ébresztett Karácsony Jánosban: bízik benne, hogy ha fel nem támaszthatja, legalább a sírját megkeresteti az apjának.

N. G.

A magyarság kulturális napja

A Magyarság Jövője Társaság és a hasonló nevet viselő folyóirat szerkesztősége meghívót küldött szerkesztőségünkbe, melyben egy nagyszabásúnak ígérkező rendezvényre invitáltak bennünket Rózsaszentmártonba. A magyarság kulturális napja keretében február 16-án 13 órától Felvidékről és Erdélyből érkező kórusok, táncegyüttesek, valamint hazai művészek lépnek színpadra a rózsászentmártoni művelődési házban. Kaposvárról a Modem táncegyüttes, Dor- mándról a citerazenekar, Füzesabonyból és Hortobágyról irodalmi körök jelezték részvételi szándékukat. Bemutatkozik ezen kívül a budapesti Krúdy Irodalmi Kör hivatásos és amatőr művészekből álló csoportja.

Az elnökségben a különböző magyarországi és az autonom gyűrűből érkező szervezetek elnökei és vezető személyiségei vesznek részt.

A meghívóban foglaltak szerint a kultúrműsor előtt a magyarság egységét kifejezésre juttató, irredentizmustól, nacionalizmustól, sovinizmustól, s minden szélsőséges megnyilvánulástól mentes beszédek hangzanak el.

Tanuljunk meg közösségben énekelni!

Szépen, szabadon,

tisztán

A XX. század elején a különböző válságtünetek, az egyre bomló világ egységének a helyre- állítására tették fel életüket a világ legjobb alkotói, zenészek, énekesek, képzőművészek.

Erre vállalkozott nálunk Bartók Béla és Kodály Zoltán. A gyökerekhez tértek vissza, az ily- lyési hajszálgyökerekhez, a közösséget, kultúrát, nemzetet alkotó néphez. Megtették a korunkban egyetlen lehetséges első és egyetlen lépést, felmutatták a világnak a magyar népzenét. Európának felvázolták a kiút lehetőségét, az individum helyett a közösség soha meg nem szűnő alkotóerejét. A szimfóniák rangjára emelték a népzenét. A következő lépést napjainkban tesz- szük meg, amikor lehozzuk a néptáncot, a népdalt a színpadról a táncházakba. A pódiumra zárt zene kiszabadul, és közöttünk ismét közösségteremtő erővé válhat. Ez a szórakozási forma felvázolhatja nekünk egy másképpen, egységesebben, tisztábban élhető világ lehetőségét. Alkot egy lépcsőt, amelyen nem felfelé, a mindig messzebbre helyezett semmi felé halad a kultúra, henem lefelé, a mindennapok teljessége, az őt újjáalkotó és a belőle újjászülető közösség felé.

Népdalt úgy lehet és úgy kell énekelni, hogy az élő múltunkat, hagyományainkat, vágyainkat, érzelmeinket, a környező tájat úgy közvetítsük, hogy ma, holnap, holnapután is gazdag emberi tartalmak hordozói maradhassunk.

Ebben kívánok segítségére lenni az induló, népdalokat tanuló körnek. Minél több értékes, szép dalt, balladát, szokásokhoz kapcsolódó éneket szeretnék- megtamtam az érdeklődőknek, a magyar nyelvterület minden részéről.”

Ezekkel a gondolatokkal köszönte meg és vállalta Budai Ilona népdalénekes a hatvani Rat- kó József Közművelődési Egyesület kérését, miszerint szeretnének a város közösségi házában egy színvonalas magyar népdalest sorozatot indítani.

Az első közös éneklésre a napokban került sor, ahol a Dunán-' túl népzenéjével ismerkedhettek a résztvevők.

A tervek szerint a Felvidék, az Alföld, Erdély és Moldva népdalkincséből is ízelítőt kapnak majd a jelentkezők.

Nem azé a nyúl, aki elszalasztja

Avagy: kiket illetnek a Barcsay- grafikák?

Moldvay Győző a Műtárgytolvaj lás hatvani módra című cikkében, amely február 4-én jelent meg a Hírlap hasábjain, az igazságnak csak azt a részét írta meg, amely az ő érdekeit szolgálja. Elhallgatta viszont azokat a tényeket, amelyek bár fontosabbak, de számára előnytelenek. A harag és személyeskedés mellőzésével hadd sorakoztassam fel az igaz és valótlan állításokat.

— Igaz, hogy Barcsay Jenő művészi rajzokat ajándékozott a Hatvani Galériának.

— Nem igaz azonban, hogy ezek a galéria tulajdonában maradtak, ugyanis maga M. Gy. visszaküldte őket a művésznek, mintha azokkal, mint magántulajdonnal rendelkezhetett volna.

— Igaz, hogy a Hatvány Lajos Múzeum igazgatója átvette a képeket.

— Nem igaz azonban, hogy a galériától, hanem a város tanácselnökétől, aki megkövette a megbántott művészt a város nevében. Barcsay Jenő ezek után nem a galériának, hanem a városnak ajándékozta a rajzokat.

— Nem igaz, hogy a múzeum igazgatója átmeneti tárolását vállalta az alkotásoknak, hanem azok örökletétbe kerültek a múzeumba.

— Nem igaz, hogy a galéria nem kölcsön kapta a rajzokat a múzeumtól.

— Igaz viszont, hogy a múzeum csak kiállítási célra adta át a galériának a képeket, és az erről szóló elismervényt M. Gy. tiltakozás nélkül aláírta.

— Nem igaz, hogy a múzeum M. Gy. tudta nélkül és akarata ellenére leltározta be a rajzokat.

— Igaz viszont, hogy a rajzokat a galéria helyiségében látta el saját leltári számmal a múzeum munkatársa, és ezt M. Gy nem akadályozta meg, nem tiltakozott ellene.

Állításaim igazolására hadd idézzek abból az iratból, amely a város és a múzeum irattárában is megtalálható:

„Barcsay Jenő festőművész átadja, Fehér István tanácselnök és Bényei Tamás művelődésügyi osztályvezető átveszi a Mester alább felsorolt rajzait...

...Barcsay Jenő festőművész a felsorolt 17 képet 1975. február 2-án a hatvani Művelődési Központ

Galériájának adományozta. Sajnálatos módon Moldvay Győző újságíró, a Művelődési Központ kiállítássorozatának szervezője a város vezetőinek és illetékes szerveinek tudta nélkül, tehát jogalap nélkül a rajzokat a Mesternek visszajuttatta. Ezzel a cselekedetével Moldvay Győző a város tekintélyét rontotta, és megfosztotta a jelentős művészi értékek birtoklásától.

A város jelenlévő képviselői a 17 db rajzot tisztelettel és köszönettel ismételten átveszik, és vállal-' ják, hogy gondoskodnak a megfelelő őrzésről és közkinccsé tételükről az erre a célra létrehozott városi intézményben, a Hatvány Lajos Múzeumban. (A kiemelések tőlem — N.G.) Budapest, 1975. nov. 28.

Barcsay Jenő Fehér István Bényei Tamás”

Egyébként a múzeumok ügyrendjében járatos szakemberek jól tudják, hogy a múzeumok vezetői nem adhatnak át egymásnak tetszésük szerint műtárgyakat kölcsön sem, még inkább örökre. Erre szigorú szabályok vannak a múzeumi ügyrendben: felsőbb szerv engedélye, jegyzőkönyv, leltári bejegyzések kölcsönösen, stb.

Ami pedig az én eljárásomat illeti: Churchill azt mondta, amikor India függetlenségének megadását javasolták neki: „Nem azért vállaltam el őfelsége kormányának vezetését, hogy közreműködjek a Brit Birodalom felszámolásában.” Hát, én sem azért vállaltam el a Hatvány- múzeum irányítását, hogy hozzájáruljak gyűjteményeinek szétszóródásához. Éppen ellenkezőleg.

Sajnos, nagyon sok Hatvannal kapcsolatos műtárgy van más intézmények, más városok múzeumainak birtokában jogosan és jogtalanul. Jó lenne, ha az új rendszer kialakulása magával hozná, hogy Hatvannak is legyen legalább olyan múzeuma, mint Aszódnak, Jászberénynek, Szécsénynek. Ha ez már korábban meglett volna, most nem lennének műkincseink Budapesten, Egerben, Miskolcon és más városok múzeumaiban.

Németi Gábor