Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-07 / 5. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. január 7., hétfő Epizódok kétszáz év történetéből Egerben szívesen befogadták a színészeket A magyar színészet 200. évfordulóját ünnepeljük, fölidézve a művészeti ág múltját. Kevés szó esett azonban arról, hogy miként fogadták tájegységünkön régen a társulatokat, hogyan is illeszkedett bele a társasági életbe a színház. Néhány érdekes epizódot most felidézünk a hőskorból. Különösen érdekes ebből a szempontból a reformkor. S mivel nehezen tudjuk elképzelni azt a világot, hívjuk segítségül Dérynét, aki naplójában nemcsak a fellépéseiről, de az általa megismert világ szokásairól, mindennapjairól is beszámolt. A kerecsendi dombokról Egerbe tartó Dérynét a Hatvani Hosszú utcán (a mai Lenin út) rémséges látvány fogadta 1815- ben, amelyre többször is visszatér naplójában: „Midőn közel voltunk már Egerhez, ott pillantottam meg, most is borsódzik a hátam bele, a borzasztó, végzetes négy oszlopot, melyen már két hét óta függött hét, a törvény által elítélt gonosztevő. Énbennem oly borzadást okozott, hogyrosz- szul lettem. Szerencsétlenségemre leszállt az egész társaság, közelebb menvén őket megbámulandó, és engem is, mintegy erőszakosan cibáltak le a szekérről, hogy nézzem meg jól őket, különben mindig előttem lesznek álmaimban. Odavezettek, de nem kellett több, úgy megundorodtam a látványtól, hogy arcomra csaptam jó illatos zsebkeszkenőmet. De nem érzettem a jó illatot, csak a borzasztó szagot...” Még a városfalakon kívül, a Fekete Sas fogadó előtt haladt el az utazószeker, majd aztán érkezett meg a színészcsapat a hatvani kapuhoz: „Egyszer csak előttünk termett a város, szűk, sötét kapujával, mely körül nagy, nehéz láncok függtek” — folytatja beszámolóját Déryné. — „Beereszkedtünk a sötét kapu alá, nagy zöngést okozván a nehéz parasztszekér, hogy rengett bele a kapu tetején lévő sötét épület. Fekete volt, mintha valami égés füstje maradozott volna rajta a rég elmúlt időkből. ” De hogyan fogadták itt a művészeket, milyen volt az itteni élet? Hívjuk segítségül Antalffy Gyulát, aki a Reformkori magyar városrajzok című kötetében így ír erről: Egyébként az egri társasélet kopár — hogy az Életképek hasonlatát használjuk —, mintha számkivetésben élnének az emberek. Ha azonban egymástól el is zárkóznak a családok, a színészeket szívesen befogadják köreikbe. Dérynéföljegy- zi naplójában, hogy jó társaságot talál Egerben, megismerkedik néhány úriházzal, de máshová is gyakran hívják ebédre, mulatságokba; „csókolódzó zálogosdit” játszanak, kártyáznak, táncolnak. A színielőadásokat a kaszinó tánctermében, a szálában tartják. Déryné 1815-ben dicséri a jó közönséget: „A publikum nem gondolt a hideggel, szorgalmasan járt a színházba. Szeret- temott lenni. Én félvén a nagy hidegtől a Spitz-házban laktam, hol a színpad is volt berendezve; ahogy éppen kiléptem a szobámból, egyenesen a színpad előcsarnokában voltam.”A 30-as években nyaranta a kassai színésztársaság vendégszerepei a kaszinói teremben, amely sohasem bizonyul szűknek, vagyis mindig akad üres hely a nézőtéren. 1843 júniusában is arról panaszkodik a Regélő egri levelezője, hogy a városban működő színtársulat „A létesítendő éjjeli világítás némi segedelmére” a Matild című jeles francia drámát mutatta be, de a színház soha olyan üres nem volt, mint éppen azon a napon. A bevétel összesen 51 váltóforintot tett ki a húszezret meghaladó népességű városban, „mellynek harmadrésze pedig a műveltebb világhoz akar tartozni ”. 1847decemberében az Életképek tudósítója úgy véli, hogy nyilván a közeledő farsangra való készülődés az oka a színielőadások iránti csekély érdeklődésnek. „Jaj nektek, szegény színészek!” — sopánkodik a hírlelő. — „Innen is egyénként lesztek ti kénytelenek búcsútlan elmenni, vagy ingyen mulatság mellett éhen hálással küzdeni.” Egyszer hopp, máskor kopp: ebből állt a színeszek élete. Mégis volt, aki a fiatalok közül ezt a vesződséges, ám fennkölt hivatást választotta. A reformkori színjátszás egyik jeles alakja, Bartha János Egerből indult. De hogy miként, arról megint hallgassuk meg Dérynét: „Elfeledtem megemlíteni, hogy midőn Egerben voltunk, egy napon csak beállít egy igen egyszerű, igénytelen kinézésű fiú. Még egyéb nevet nemigen tudtam volna akkor neki adni. És mondja: ő szeretne beállni színésznek. Elmosolyodánk, reá tekintvén mindnyájan. Szentpétery kérdezte: — Hát tanultál-e már valamit, öcsém? — írni, olvasni tudok, de még játszani nem tanultam. Azonban teljességgel nem szeretem a szabóságot. Apám mindig szid. Hát már most megmondtam, hogy én nem leszek többé otthon, hanem elmegyek, és színész leszek. — Jaj, édes öcsém, de arra nem elég azt mondani: színész leszek. Oda tanulmány kell és ügyesség. — Megtanulok én mindent, csak adjanak rollét! — No, ha éppen oly nagy kedved van színésszé lenni, és tanulni is van kedved, hát a társaság befogad téged garderobe-szabóA szép hangú egri Bartha János, ezúttal Zrínyi Miklós jelmezében nak. A mi szabónk kiöregedett már, és éppen szükség van szabóra. Majd megtanít az öreg, hogy mit kell cselekedned; majd azután, ha látjuk, hogy alkalmas leszel, no hiszen, meglátjuk, kapsz szerepet is. A fiú megvakarta a fejét, s gondolkozóba esett. — De hát atyád micsoda? Meg fogja engedni, hogy eljöjj? — Atyám szabó: Bartha János, már akár engedi, akár nem, én többet haza nem megyek. Nem bánom, itt maradok. És ott maradt nálunk. De nem néztek ki belőle semmit; bizony ő nem kapott szerepet, bár mindennap ostromolt a szerepért. — Csak te varíj — mondák neki —, hogy elkészüljön az a „magyarka”. — De játszani szeretnék én abban már egyszer. Adjanak már szerepet! — Jó, jó — mondák —, csak te varíj! Elutaztunk Egerből Miskolcra, a szabófiú is jött velünk. Nem tudom már, mi darabot adtunk elé. Egy kis valami fegyveres szolgaszemélyre nem volt senki. — Jer ide, öcsém! — mondja neki Szentpétery. — Itt egy kis szerep, el mered-e játszani, mert ez jó szerep, jól meg kell tanulnod! — Nem kell búsulni — mon- dá. Mindig tréfálkoztak vele a színészek a szerepek miatt. Próbán elmondta hiba nélkül. Megdicsérték, de egyébiránt közönséges, csendes hangján elpróbálta. Midőn este kilepett, s elkezdette mondani szerepét, megrendült a kis színpad gyönyörű, tiszta csengő hangjától. Én odaszaladok az öltözőből: — Ki az? Ki beszél ott? — s a publikum szűnni nem akaró tapsai között távozott a színpadról. Bartha János azután többször is kapott nagyobb-nagyobb szerepeket, a társaság nagy dicséreteivel elhalmozván őt. Ennyit a reformkori színházról, az ekhósszekerek egri útjáról, s búcsúzzunk Dérynétől Petőfi versével: „Szép a színészi élet,/ Ki megpróbálta, tudja jól,/ Bár ellene a balítélet/ Vak óijásának nyelve szól./ Hogy én lelépek a színpadról,/ Szívem nagyon, nagyon beteg -/ Isten veled, regényes élet! / Kalandok, isten veletek! ” (g. I.) Egy emberséges kezdeményezés A mozgássérültek otthonházai Napjaink főegészségügyi ellátásának egyik legkritikusabb része az idősek és az idült betegek — ezek közül is elsősorban a korlátozott mozgásképességű emberek — folyamatos ápolása, ondozása. A magas szintű kór- ázi-klinikai ellátást, utógondozást nem képes követni a házi be- teggondozoi hálózat. Nem elég a jelenlegi gyakorlat: bevásárolni, tenni-venni a beteg körül, a környezetét rendben tartani. Minősegében kellene változtatni a szakgondozók feladatain, elsősorban az egészségügyi ellátás irányában. Arról, hogy szülei elöregedése folytán hány korlátozott mozgásképességű ember kerül különösen nehéz — sok esetben kilátástalannak tűnő — körülmények közé, csak hozzávetőleges becslések szerint tudunk beszélni. Ugyanis Magyarországon a korlátozott mozgásképességű egyének számát nem ismeijÜK. Ilyen irányú átfogó statisztikai felmérés 1949 óta nem készült hazánkban. Számuk a becslések szerint az összlakosság 4-10 százaléka, vagyis 400 ezer és egymillió közötti. Nem tudjuk a közepesen súlyos mozgássérült emberek pontosszámát sem. Országosan mintegy 60-80 ezer. Hozzávetőlegesen ennyi emberről kell viszonylag rövid idő alatt — 4-8 éven belül — megfelelően gondoskodni, ha már családjuk nem tudja vállalni ellátásukat. (Ennek a gondoskodásnak a jelenlegi formái részben a házi szociális gondozás, részben pedig elhelyezés a legkülönbözőbb egészségügyi intézményekben, szakosított szociális otthonokban, elfekvőkben.) Ezekről az emberekről — részben vagy egészében — az államnak kellene gondoskodni, azonban Magyarország rendkívül nehéz gazdasági helyzete közismert. Ma még az állam több milliós — milliárdos—beruházásokat a mozgássérültekért nem képes vállalni. Ezen a körülményen csak széles körű, átfogó társadalmi összefogással lehet gyökeresen változtatni. A hátrányos helyzetű — ezen belül is a közepesen súlyosan — korlátozott mozgásképességűek gondozására, rehabilitációjára egy külföldön már jól bevált recept kínálkozik. Segíteni a rászorulóknak építkezési-anyagi támogatással, „emberbarát” lakóközösségeket kell kialakítani, olyan speciális lakásokat, ahol részben egyedül, de szükség esetén külső segítséggel (amely lehet a vele együtt élő segítő családtag is, vagy ennek hiányában e feladattal kötelezően megbízott, illetve ezt kötelezően vállaló „külső személy ”) önálló életvitel kialakítására képesek. Ilyen megfelelő lakókörnyezetet lehet kialakítani úgynevezett otthonházak ” építésevei. Az otthonházakat a napjainkban elteljedőben lévő nyugdíjas- házakhoz lehet hasonlítani. Az építésnél maximálisan figyelembe kell venni a mozgássérültek által használatos épületekre vonatkozó építészeti előírásokat, hogy a kerekesszékkel (tolókocsival) közlekedők is tudják használni. Alapvető elvárás, hogy az otthonház minden lakója kúlön-külön lakrésszel rendelkezzen. Egy-egy lakrész egyedülálló lakok esetében egy szobából, hálófülkéből, előtérből (tea)konyhából és fürdőszobából állna (minimális elrendezés). Minden otthonház egyedi tervezésű lenne, így az egyes speciális igényeket már a tervezéskor figyelembe lehetne venni. Nem szabad kirekeszteni az otthonházakból a házasságban élő mozgássérülteket sem. Még akkor sem, ha házastársuk egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben mozgássérült, illetve, ha gyermeket — gyermekeket — nevelnek. Részükre — a család igényétől és fizetőképességétől függően — az otthonházban több helyiségből álló lakrészeket kell kialakítani. A nem mozgássérült családtagok vállalhatnák a többi, nem családban élő mozgássérült eseti gondozását, szükség esetén (ha igényli) segítség nyújtását. Amennyiben több mozgássérültet „lát el”, ez számára lehetne főmunkaviszony, esetleg másodvagy mellékállás, amelyért nyugdíjra jogosító fizetést kap. Minden 10-15, esetleg 20 lakáshoz tartozna egy olyan „szolgálati lakás”, ahol fizetett alkalmazott (család) kapna helyet. A szolgálati lakast vészcsengővel vagy házi telefonnal kell összekötni minden lakással és a közösségi helyiségekkel. (A házitelefon segítségével az egyes lakrészek is összeköttetésben lennének egymással, így a lakók esetenként egymástól is kérhetnének segítséget.) A szolgálati lakásban lakó személy(ek) feladata a közösségi helyiségek rendben tartása, illetve előre rögzített mértékig és formában a ház lakóinak egyéni segítségnyújtása. Ezért munkabért kapna, tehát főmunkaviszonynak számítana. Ezt a munkakört betölthetnék a házban lakó mozgássérültek nem mozgássérült családtagjai, illetve olyan fiatalok, akik katonai idejük alatt polgári szolgálatot teljesítenek, illetve szociális munkások. A magyarországi első otthonház létesítésére a kezdeti lépések már megtörténtek Cegléden. A Mozgáskorlátozottak Pest Megyei Egyesülete egy pályázat útján hatmillió forintot kapott erre a célra a Népjóléti Minisztériumtól. Vásároltak egy többszobás, nagy telken lévő házat, amelyet az ősz folyamán fognak átalakítani a ceglédi városi tanács segítségével, közreműködésével. Napjaink bizonytalan gazdasági viszonyai között nagy gond a szükséges anyagi feltételek előteremtése. Ma kedvező megoldásnak kínálkozik ott egy olyan Azért öltek, hogy megszerezzék a másik jó tulajdonságait Emberevők között Brazíliában A bolíviai kormánnyal történt megállapodás szerint kutatómunkát végeztünk Bolívia keleti részén. Itt hallottuk, hogy a határon túl, Brazíliában emberevő törzsek élnek. Ezek a hírek nagyon fellelkesítettek bennünket, annál is inkább, mert hiszen a tudomány mai állítása szerint emberevők már nem élnek Amerikában. Elhatároztuk tehát, hogy azonnal elindulunk felfedezésükre. Három hónapi fárasztó utazás után értünk el célunkhoz, amely a térképen a Brance folyó vidékén található, közvetlenül ott, ahol a Madeira folyó beletorkollik az A mazonasba. A folyó mellett sűrű őserdőt találtunk, amelyben csak úgy hemzsegtek a nagy vadak. A vidéket hat indián törzs lakja, közülük a tupari törzsre_ mondták, hogy emberevők. Úticélunkat úgy állítottuk össze, hogy az emberevő törzshöz utoljára érkezzünk meg. A makurapok, aruák, jabotik, ari- kapók, uajuruk, és a tuparik él* nek itt. Több hetes menetelés után érkeztünk el az arikapo törzshöz, amely talán a világ legkisebbje, hiszen mindössze 14 tagot számlál. Mégis saját nyelve van, és területükön teljesen önállóak. Sem ők nem tudnak a brazil államról, sem a brazilok róluk. Tagjaik között nagyon erős az egymáshoz való tartozás érzése. Amikor arra kértük őket, hogy kísérjenek el bennünket a tupari törzshöz, sokáig vonakodtak, és azt mondták, hogy ez a törzs a legfélelmetesebb törzs, és emberevo. Végül hosszas rábeszélés után elindultunk. Rakományunk főleg ajándékokból állt: vittünk tükröket, fésűket, színes kendőket, baltákat, késeket, és vittünk még 20 kg sót, nagy mennyiségű orvosságot is. Utunk nyolc napig tartott, őserdőkön, mocsarakon, folyókon kersztül. Amikor az emberevő törzs közelébe értünk, barna kísérőink úgy remegtek, mint a falevelek a szélben. Mi négyen megkockáztattuk a találkozást. Fegyvereinket a földre dobtuk, es nevető arccal közelítettünk feléjük, mutatva jószándékunkat. Valószínűleg, ez mentette meg életünket. Amikor a törzsfonök megjelent, engem, mint az expedíció vezetőjét, a közeli folyóhoz hívott, hogy fü- rödjek meg vele. Természetesen szívesen elfogadtam a meghívást, a közös fürdőzés után üdvözöltek bennünket, és ettől a perctől kezdve már a törzs vendégeinek számítottunk. Azonban nemcsak mi kételkedtünk bennük, hanem ők is miben- nünk. Kunyhónk előtt egy hétig éjjel-nappal 12, nyíllal es lándzsával felfegyverzett harcos állt őrt, később ez az őrség szétoszlott, s mi négy hónapon keresztül a legteljesebb harmóniában élalapítvány létrehozása pénzintézetek, nagyobb vállalatok, helyi üzemek, esetleg támogató magánszemélyek közreműködésével, amelynek célja a létesítendő otthonázak felépítése, illetve működésének elősegítése szerte az országban. A közintézmények és a támogató magánszemélyek mellett az alapítvány javára jelentősebb összeget fizethetnének be azok a mozgássérültek — vagy hozzátartozóik —, akik lakói akarnak lenni ezeknek az otthonházaknak. Hiszen vannak olyan mozgássérültek is — a legtöbbje ilyen —, akiknek van valamilyen mobilizálható vagyona. Vagy dolgozik, és volt lehetősége takarékoskodni, vagy — abból kiindulva, hogy eddig is lakott valahol — eddigi házát, lakását felszámolja, és így nagyobb összeghez juthat. Például örökölt, vagy volt egyéb ingatlana, amit eladott, illetve tanácsi bérlakását adta le, és „lelépést” kapott. Hogy ki és mekkora összeg befizetés£ mellett kaphat lakrészt az otthonházban, az függ a bekerülési költségektől, az alapítványból erre a célra fordítható összegtől, és az egyén rendszeres jövedelmétől, ha dolgozik, keresetétől, nyugdijától, stb. Az otthonházból kiköltöző lakó — kérésére — visszakapná a befizetett összeget (vagy annak nagy részét). Egyébként az üzemeltetési költségeket (villany, víz, gáz) célszerű lakrészenként külön-kü- lön mérni, illetve a közös költséf eket az ott lakó mozgássérültek özött felosztani. Cegléd székhellyel jött létre a tünk velük. A törzs két nagy kunyhóban lakik. A kupola formájú kunyhók átmérője 30 méter, magasságuk 16 meter. A teteje pálmalevelekkel van borítva. A faluban két ilyen kunyhó volt, mindegyikben 176-176 ember lakott. Az emberek azonban nem összekeveredve élnek. A fal hosszában mindenütt megtaláltuk a lakószobákat, egy-egy család számára. A férfiak és nők teljesen meztelenül élnek, bár a férfiak viselnek egy kis pálmalevél kötényt. A nők hajukat rövidre vágják, a férfiak hosszú hajat viselnek. Italuk a kukoricasör, a fémeket nem ismerik, fegyvereiket fából készítik. Orrukat az ajkak fölött kis botocskával díszítik, füldíszük gyöngyház. Az arcukat fekete és vörös színű kacskaringós vonalakkal festik be. Táplálékuk főleg állati eredetű. Különösen szeretik a majom, a tapir, a vaddisznó és a különböző madarak húsát. Ismerik a földművelést is, nagy előszeretettel termelik például a kukoricát, de termelnek ananászt és kókuszt is. Egyéni birtokrendszerük van. Csak a kunyhó a közös és a kukoricatermelés. Kereskedelmi ügyleteiket egyszerű cserével bonyolítják le a szomszédos törzsekkel. Egymás között házasodnak: a fiatalpárt az esküvő előtt két hétre száműzik az őserdőbe, akiknek ez idő alatt nagy harcot kell vívniuk életükért a természettel. Amikor szerencsésen visszatérnek, elkezdődik a mulatság, és megkapják az elkülönített szobájukat a közös kunyhóban. Gyermekszülés esetén az anya az utolsó napig dolgozik, a jövőbeni apa azonban a vajúdás előtt néhány nappal már agyban fekszik. Kiabál es panaszkodik az elképzelt nagy fájdalom miatt. Az indián no mindig segítség nélkül szüli meg gyermeket, így természetes, hogy nagyon sok gyermek hal meg közvetlenül a szülést követően. A többnei űség megengedett, de gyakorlatilag csak a törzsfőnöknek és néhány előkelőségnek van egynél több felesége, mert nincs elegendő asz- szony. A törzset a varázslók vezetik, akik egyben gyógyítással is foglalkoznak, főleg kuruzslás által Hosszú éveken át emberevők voltak, de csak azért ettek emberhúst, hogy a legyilkolt jótulajdonságait elnyerhessék. Az emberölés magánügy volt, a sütés és az elfogyasztás azonban közösen történt. A mai törzsfőnöknek, az okos Abajtónak sikerült meggyőzni őket az emberevés borzalmairól, a törzs — fennmaradása érdekében — felhagyott e borzalmas szokással. (Eszperantó újságból fordította: ____________id. Zakar János)__ „ MOHA” Mozgáskorlátozottak Otthonháza Alapítvány olyan otthonházak létrehozására, illetve működésük elősegítésére, amelyben az önellátásra nem teljesen képes mozgássérült emberek egyeni életük kiteljesedésének teret adó lakást, szükséges segítséget, gondozást, értelmes és hasznot hajtó tevékenységet találnak, egyideűleg a társas kapcsolatok, a környezettel való együttélés lehetőségével. Ezen alapítvány javára bárki befizethet tetszőleges összeget, a befizetőt adókedvezmény illeti meg. A pénzbefizetések mellett az Alapítvány szervezői örömmel fogadnak természetbeni felajánlásokat is, hiszen például a ceglédi otthonházban létesítendő lakrészek kialakításához szükség lesz különböző falazó- és burkolóanyagokra (tégla, csempe, te- tőcserep, betonelemek, faanyagok, stb.), csaptelepekre, villany-, víz- és gázvezetékcsövekre, ajtókra, ablakokra, mérőórákra, padlóburkoló anyagokra és egyéb szerelvényekre. Ezeknek az értékével a felajánlók — az alapítványtól kapott igazolás alapján — adóalapjukat ugyancsak csökkenthetik. A MOHA Alapítvány postacíme: 2704 Cegléd, Postafiók: 20. Titkára: Ferencváriné Podráczky Csilla. Az alapítvány számlaszáma: Kereskedelmi Bank Rt. 312- 10487. Az alapítvány országos érdekkörű, a későbbiekben a hasonló céllal létrejövő további otthonházak felépítését és működését is szolgálja, bárhol épüljenek is az országban. Kósik Lajos
