Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN 1991. január 26., szombat Szinkronban a világirodalommal Beszélgetés Pilinszkyrol — Kuklay Szepesi Attila Miniatűrök Kuklay Antal a Tisza mellett, Csapon született (1932-ben), a Bodrog-parti isKola városban, Patakon érettségizett, Budapes­ten és Egerben végezte a teológi­át. Az OSZK-ban könyvtáros képesítést, az ELTE-n művé­szettörténész oklevelet szer­zett... Már másfél évtizede egy Sajó menti kis faluban, Köröm­ben plébános. A legszebb ma­gyar plébánián, a pálosok egyko­ri körömi fogadójának szép ba­rokk épületében kerestem fel kérdéseimmel. 1987-ben jelent meg, 1988- ban a második, javított és bőví­tett kiadást is megért A kráter pe­remén című könyve, amelynek alcíme: Gondolatok és szemel­vények Pilinszky János versei­hez. Eredményei, felismerései ma már nélkülözhetetlenek a ku­tatás, az igényes oktatás számá­ra. — Babus Antal mutat rá arra, hogy Kuklay Antal könyvében felbontva az időrendet, gondola­tok és témák szerint 18 fejezet­ben csoportosítja Pilinszky mű­veit úgy, hogy „az eddig különál­ló gyöngyszemeknek hitt versek és esszék között felismerhetővé válnak az összefüggések...” Eb­ből adódik egy sarkallatos kér­dés, hogy valóban igaz Pilinszky vallomása: „Amiként kezdtem, végig is maradtam. (Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csiná­lom”?-Igen, ha odafigyelünk a vers folytatására is: „Mint a fegyenc, ki visszatérve falujába, továbbra is csak hallgat”— tehát itt a hall­gatás kontinuitásáról van szó. Mintha csak Wittgenstein híres mondását választotta volna ars poeticája vezérgondolatául: „Amiről nem lehet beszélni, ar­ról hallgatni kell.” Ezért Pi­linszky költői pályáját talán így határozhatjuk meg: az elhallga­tás fokozatai. Folyamatos, ami­ről— akár e versben is — hallgat: a szenvedés, mely gyönyörű ha­sonlatával téli hó, száműzött ten­ger, Isten hallgatása. És folya­matos, aúogya/i hallgat: sűrít, tö­mörít, aszkézise, amellyel le­mond a szavakról, hogy elmond­ja az elmondhatatlant. Gótikus katedrálisok kőcsipkefaragói B orostyánnal, páfránnyal átölelt tufafal. Szaka­dék az omladékos hegy­oldalban, régen meghalt fenyők léggyökerei között mózesi csip­kebokrok izzanak testvéri egye­tértésben a fanyar kökényekkel. A hó nélküli január csöpögős rossz kedvével, ököllel verem a gyalulatlan deszkaajtót. — Páter Paulus! Tavaly ilyenkor, amikor meg­látogattam a kácsi Barátborsa hegyoldalban, két farkaskutyája rohant rám, és nadrágszaggató fogaikkal vicsorítva köszöntet­ték rám az újesztendőt. Most semmi! A bokrok közül kikandi­káló fehér, zománcos kályhacső, amely ki tudja mióta viseli a ké­mény szerepét, hideg és barát­ságtalan. — Páter Paulus! A kiáltásomat visszhangozzák a morcos hegyek, majd később távolról, mintha kutyaugatást hallanék. Mohos szikladarabra ülök, és bámulom a piroshar­kályt, amelyik éppen a délelőtti rendelését végzi egy halni készü­lő kocsánytalan tölgy derekán. Reccsen a gally, csörren a lánc, és elémtoppan a kácsi remete. Ótestamentumi arc, darócból szőtt talár, a fején kopott bárány- bőrsüveg, a lábán bakancs, fölöt­te világháborús lábszárvédő. Régről tudom, hogy kezet nem fog senkivel, ezért csupán fejet hajtunk egymás előtt. — Csipkézni voltam. Szereti a csipketeát? — Kutyaugatást is hallottam. Szeme bepárásodik, az ajtón függő tenyérnyi rozsdás lakattal babrál. — Az enyémeit megmérgez­ték... A pincelakásban fűtetlenül is meleg van van ilyenkor, de a láng közelítettek ilyen makacs isten­kísértéssel a tökéletességhez: mennyit lehet még elvenni az anyagból, hogy még szebb le­gyen? Ó a maga pályájára vissza­tekintve két korszakáról beszél. • Fejből idézem: „Korábban jobb kézzel írtam, most ballal, koráb­bi korszakom a Duna, a mostani a Tisza, korábban perfekcionista voltam, most tudom, hogy nincs tökéletesség.” Ez a korszak egy merész kísér­lettel kezdődött, amely hatvan becses „Szálkát” eredményezett. Kíváncsi volt rá, mi lenne, ha en­gedne a benne felhalmozott fe­szültségnek, ha alaktalanul en­gedné kiömleni a forró lávát. Weöres Sándor azonnal felismeri a változást: „Most láttam Jancsit először papucsban” — mondja Károlyi Árnynak. Ezt az oldott- ságot nem folytatja tovább, de a kísérlet elvezeti egy felismerés­hez, ahhoz, hogy a prózaiság álarcában hogyan lehet eljutni a „metaformákhoz”, látszólagos hevenyészettséggel, a külsőleges nyelvi eszközök, költői díszek, csiszolt nyelvi formák elhagyásá­val hogyan lehet új, izgalmas, erőteljes formákat teremteni. Hogyan lehet lemondani nem­csak a felesleges szavakról, ha­nem a szükségesekről is. így szü­letnek meg a Kráter versei, ahol a „páriák művészetét” keresve, a nyelvi szegénység útját követke­zetesen végigjárva öntudatlan biztonsággal jut el a bibliai és a népi találós kérdések, a zen afo­rizmák, a keleti gnómák rejtélyes tömörségéhez. Olyanok ezek a versek, mint a neutroncsillagok: az anyag leg­sűrűbb, legtömörebb formái, amelyeknek óriási gravitációs vonzásából a fénysugár sem sza­badul ki, melyek létezéséről csak az ölükbe hulló, elpusztuló me­teorok röntgensikolyai adnak hírt az univerzum lakói számára. Vagy a botanikából véve a ha­sonlatot: rózsabimbók, amelye­ket haza kell vinni, vázába tenni és szeretettel figyelni, hogyan bontják ki fokról-fokra szirmu­kat. Ezeket a verseket ugyanis, nemcsak hogy leszűkíti egyetlen költői képre, vagy összefüggő képcsoportra, hanem magát a közelebb hozza a szíveket, köny- nyebben fakadnak a szavak, mint a forrásból a víz eső után. — Vártam már! — Miből gondolta, hogy jö­vök? Maga készítette faülcsiket tesz elém, kopott báránybőrdarabot dob rá megtiszteltetése jeléül. — A világ dolgaiban bajos egyedül eligazodnunk... Miközben megmossa a csip­kebogyókat és forrni teszi fel a vizet, azon tűnődöm, hogy miért is nevezték el ezt a derék öreg embert páter Paulusnak, amikor sohsem volt pap. Bölcsességét, nagy tudását ki tudja milyen kút­főből merítette, mint ahogyan az is rejtély, hogy sok-sok éve, miért vonult ide remeteségbe? — A világ végét emlegetik Pa­ulus! Vért, háborút, pusztulást... Időbe telik, amíg findzsába kerül a tea, egy csanakból csor­gatja a mézet. — Háború mindig van uram! Kain és Abel óta az emberiség nem él gyilkolás nélkül, de ami­től maga tart, attól most nem kell félnie... Szürcsölöm a mézédes csipke­teát, szemben ülök a dikóján he­lyet foglaló szürke baráttal. képet is elrejti egy, az első hallás­ra félreérthető, vagy rejtélyesen érthetetlen prózai kijelentés mö­gé, mely mögött az olvasónak kell először megsejteni, majd szí­vós munkával felfedezni az elrej­tett képet, kódolt jelentést. A vers itt eléri a „lehető legszűkebb teret”, a definíciók és matemati­kai képletek tömörségét, ahol nem lehet egyetlen betűvel, egyetlen szimbólummal sem több, sem kevesebb. Míg Pi­linszky korai verseiben gyémánt- csiszoló, a „Szálkák-ban grafittal dolgozik, a Kráter-ben pedig grafitporba rejti a brilliánst. — Nemrég könyvet jelentetett meg Pilinszkyrol Tüskés Tibor, most látott napvilágot róla Bogyay Katalin szép emlékkönyve. (Az első Pilinszky-monográfiát az abasári — gyöngyösi származású Fülöp László, a debreceni egye­tem professzora írta.) A kritika hallgatott — különösen a Tüskés könyv esetében — fanyalgott, pedig mindez igen fontos a Pi- linszky-fogadtatás folyamatá­ban... — Annak ellenére, hogy Pilinszky élete nem bővelkedik látványos eseményekben, az életrajzi háttér, főleg a családi és baráti közeg megrajzolása, na­gyon sokat segít a költő szemé­lyiségének és költészetének mé­lyebb megismerésében. Ezért nagyon értékes minden róla írt emlékezés, akárcsak a gondos fi­lológiai munka és az esztétikai elemzés. Noha külön-külön és együttesen sem képesek felfedni a misztériumot, behatolni a re­mekmű szívébe, viszont a fogé­kony lelket hozzásegíthetik a tit­kok megfejtéséhez, átéléséhez. — Pilinszky azt vallja, hogy „nem különbözni” akart. Két nemze­dék közt jelöli ki helyét születé­sének dátuma: az előtte indult nemzedék után, de a következő generáció fellépése előtt indult az irodalmi pályán. Számos fo­lyóiratban publikált, sokan hangsúlyozzák Pilinszky „újhol­das” voltát, valójában ő irányza­tok, nemzedékek, csoportosulá­sok fölött állt.-Pilinszky korai versét az őszi vázlat- ot írhatta volna Tóth Ár­pád, Juhász Gyula vagy Dsida Jenő is. Világosan látjuk azt a ta­— Skizofréniától szenved az emberiség! A népesség több mint fele narkós vagy alkoholis­ta, széltébe-hosszába terjedő téveszmék az önfeláldozó gyil­kosság szent jegyében fogan­nak... Rágja, emészti szavaimat, egyik-másik fenn is akad a tor­kán, és nem lehet tudni, hogy a gőzölgő tea, vagy a beszéd ereje hozza-e elő a köhögését. Később leteszi a bögrét, és tűzszemével a tekintetemet keresi. — Tudja, én sok vihart megér­tem már itt az erdőn. Recsegtek, ropogtak a fák, azt gondoltam megindulnak a hegyek, aztán egy idő után elcsendesedett minden. Volt pusztulás, de az erdő a he­lyén maradt.. — Rendszerek, birodalmak omlanak össze... — Csak átalakulnak uram! És ennek áldozatai vannak... Most veszem észre, hogy madár rázza a sarokban a mogyorófa- ka­litkát, mátyás, amint a homályban felismerem a színes tollakat. — Beszélni tanítom, hogy le­gyen kihez szólnom... Apokaliptikus hangulat ural­kodik rajtam, nehezen hiszek pá­ter Paulus szavaiban. Antallal lajt, amiből kinőtt. S hogy hova jutott el? Azt hiszem Pilinszky- vel került a magyar irodalom elő­ször szinkronba a világirodalom­mal. Ez elsősorban nem az egyé­ni tehetség, hanem magának a nyelvnek, a nyelvi kifejezési le­hetőségek fejlődésének a kérdé­se, egy nyelvtörténeti folyamat eredménye. Pilinszky örökölt egy nyolcszáz vagy háromezer éves kincset, és hozzá megkapta „ajándékba” a háborút. így ki tu­dott lépni a Nyugat harmadik nemzedéke soraiból, a francia lí­ra vonzásából, s ösztönös bizton­sággal szelte át a csatornát és az óceánt. Eljutott a tárgyilagos, képközpontú angol líra eredmé­nyeihez, sőt meghaladta azt. Ezt odaát a legjobbak azonnal észre­vették. Ted Hughes egy egész kötetet fordított tőle tolmács se­gítségével maximális hitelesség­gel. O azóta a legnagyobb irodal­mi kitüntetés, a „királynő költő­je” cím birtokosa lett. Az angol egyetemeken T. S. Eliot után ró­la írják a legtöbb disszertációt. Az egyik monográfusa Pi- linszkyhez fűződő kapcsolatát elemezve azt úja, hogy Ted Hug­hes tulajdonképpen önmagát ve­títi bele Pilinszky egyéniségébe, különben megmagyarázhatatlan az a lelkesedés, amivel erről a ke­let-európai költőről ír. Röviddel Pilinszky halála után egy nem­zetközi költői esték sorozat al­kalmával a Convent Gardenben a költők az ő portréját nyomtat­ták a műsorfüzet címlapjára. Ilyesmi addig nem történhetett meg. Elképzelhetetlen, hogy Petrarca, Shakespeare, Goethe vagy Verlaine kortárs magyar költőket fordítson. Először ne­künk kellett tőlük megtanulni a költői formákat, nyomukban járva kicsiszolni nyelvünket. Ez a huszadik század derekán meg­történt. Akkor valaki a Trapéz és korlát-on a magasba lendült. Azt hiszem az irodalomtudomány­nak sok tennivalója van még, hogy Pilinszky nyomába szegőd­ve eljusson az óceán túlsó partjá­ra. (Az interjút Cs. Varga István készítette) Remetesége miben hisz? Feláll a dikóról, kinyitja az aj­tót, kiengedi a párás meleget, majd időt nyerve a helyére ül. — Hitem annyira szűk korlá­tok közé szorított, mint a puszta létem. Százféleképpen is nevez­hetném azt a hatalmas „Erőt”, intelligenciát, amely átszövi a mindenséget, és amelyben fog­laltatik egész mivoltunk. Mi ma­gunkat tartjuk a legfontosabb­nak és ez nem bűn, elvégre miért kellene tudnia — már megbo­csásson — a bolhának, hogy lé­teznek elefántok? Déltájban kisüt a januári nap, hóvirághagymák zöldellnek a déli verőn, csikorgó hideg he­lyett langyos meleget hoz a déli szél. Paulus páter jár velem egyet, a tüdőt tágító friss leve­gőn, duzzadó barkás gallyakat mutat, tavalyról itt maradt fész­keket a meztelen ágak között. — Mennyi idős Paulus? Értetlenül tekint rám, másod­szor is kérdezem. — Nem is tudom! Nem lénye­ges kérdés, én ugyanis csupán na­pokkal számolok, mert az írás szerint mindegyiknek megvan a maga baja... A kácsi forrásig, a hajdani pá­losok egykori kolostoráig kísér a barátborsai remete. Amikor el­búcsúztunk, hátratett kézzel ha­jolunk meg egymás előtt abban a reményben, hogy ibolyanyílás­kor megint találkozunk... Szalay István Tanya Túl a szélső házakon, a város­széli lámpákon, egy rejtett völgy­ben, a Testvérhegy oldalában áll egy tanya. Mintha az Alföldről sodorta volna ide a véletlen, egész idegen a tájban. A kútban föl-le jár a favödör, tyúkok ka- pirgálnak a szénaboglya tövé­ben. Egy macska lép a földön, hátát felpúposítja — csereboga­rakra vadászik. Egy szamár me­redt szemmel bámulja meg a vá­ratlan vendéget, akinek lábához odasompolyog egy-két bozon­tos, vészjóslóan hallgatag pász­torkutya is. A tér idegen redőjé- ben rejtőzik ez a házikó, kertjé­vel és kusza udvarával, ahol az idő a maga szeszélyeit követi. A szélső szénaboglyákon túl, a kin­ti világban történjék akármi, ez a titkos zug nem változik, mozdu­latlanul fonódik a félhomályba, a napsütésbe — Ázsiát játszik, kö­zépkort, kívül a történelem, kí­vül az évszakok körén. Fönn tűz a tavaszi Nap, itt megrekedt a hó — nagy, kormos kupacokban áll a ház oldalánál. Lila-sárga csé­szegombák virítanak az árokpar­ton, az elkorhadt akácról nagy cimpák lógnak alá: a barna fül­gomba csoportjai. Riadtan ugrál a kövek hátán egy barázdabille­gető. Egy varjú töpreng az ágon, mintha ittfelejtette volna a tél. Sárkányrepülő száll magasan a ház felett, árnyéka végigfut a rej­tett völgyön. Ä házfalakon, de a szárnyas ember s a titkos tanya ideje nem ugyanaz. Föntről ellát­ni az új lakótelepek soráig, a Du- nán-vontatott uszályokig. Itt égtájak, évszakok összekevered­nek. Rádnéz egy korhadt, torzfe­jű kapuzsábé. Á mohos tetőn ri­kolt egy kuvik. A virágok őre Február végén, március ele­jén, mikor a tavasz napról-napra közeledik, de a tél még makacsul tartja magát, az Óbudai-sziget avarlepte mélyedéseit elborítja a kék csillagvirág. A hajnali fa­gyok, a hófoltok csöppet sem za­varják, hagymája az őszről-ma- radt meleget idáig őrizte, bim­bót, leveleket hajt, és megelőzve a salátaboglárkát, de még az igénytelen martilaput is, virágot bont. Az egyik fához kikötve, épp a csillagvirágok közelében, egy kutya fekszik. Fejét a lábára hajtja, pihen. Először értetlenül néztem: mit keres itt ez a tacskó? Aztán rájöttem, hogy a kutya 1844. február 18-án nagy öröm éri Tárkányiékat. Ekkor tévé meg ugyanis Petőfi azon emlékeztes utat, amidőn egy pár húszassal és egy kötet verssel a zsebében tart Debreczenből Bu­dapestre. Egert útba ejtve, Tár- kányi Bélát is meglátogatja, ki az egri klerikusokkal szívesen fo­gadja és látja el a költőt. Feledhe­tetlen emléke lesz e nap az egri szeminárium kis refektóriumá- nak: Magyarország legnagyobb költőjét látta ott vendégül a ma­gyar egyház egyik legnagyobb írója Tárkányi Béla. Mfly külön­böző természet Petőfié és Tárká- nyié, mégis “milyen rokonszenv fejlődik ki köztük! Petőfi szenve­délyes, nyugtalan kedélyű, úgy­szólván erőszakos férfiú, Tárká­nyi csendes, melanchólikus, csak a pillanatnyi indulat teszi szenve­délyessé. De két tulajdonságban megegyeztek: a barátságban s a hazaszeretetben. A városba ér­kező Petőfi Tárkányi lakására megy, de nem találja otthon. Többszöri keresés után levelet ír a papnevelő-intézet portásánál, mely elárulja azt a törhetetlen bi­zalmat, amellyel Magyarország költői ezidétt egymással szem­ben viseltettek. Petőfi ekkor még sohasem látta Tárkányit, de már a rokonlelkűség jogcímén jogo­sultnak tartotta a következő tar­talmú levelet írni Tárkányinak: nem pihen, rég megdöglött. Va­laki szabadulni akart tőle, kikö­tötte a fához, és sorsára hagyta. Talán napokig, hetekig kínló­dott, amíg kimúlt végleg. Mikor történt, nem tudhatom. Talán még ősszel, tél közepe táján — mert a hó tartósíthatta a kadá- vert, s a kutyán kívülről nem lát­szik a pusztulás. Mintha akék vi­rágokat őrizné — csupa kék szi­rom a fák köze, kék pöttyök le­pik az ütköző füvet, a bokrok al­ját. A rózsák mestere A legenda szerint Gül Baba, a bektasi vándordervis emlékét őrzik a rózsatövek, a nevüket vi­selő budai dombon, a Duna fe­lett. Itt ápolgatta-gondozta őket valaha a derék török, az öreg vándor, aki a távoli Aranyszarv- öböl partján született, valahol Sztambul peremén, de otthonát itt találta meg, a száztomyú vá­rosban. A halál mégsem itt érte utói — épp szülőföldjén járt, a gályás partokon, a tevék és kara- vánszerájok, a janicsárok és mé- zesszavú örmény kereskedők vá­rosában, amikor elérte az utolsó óra. Álom ereszkedett a szemé­re: szállni kezdett, s újra Budán találta magát, szeretett városá­ban, kedves rózsalugasai közt, melyek a mai napig rá emlékez­nek. Utcanév is idézi itt a vándor török alakját, meg türbe, szép ívű temetőkápolna, de virágai egyszerűbben és igazabban őrzik az emlékét: a szirmok közül öreg, hunyorgó szeme néz rád, a levelekből tenyere ráncai, ujjai görbülete. A kísértetház A magas kőkerítésen túl, bo­rostyánnal belepve áll az öreg ház. Rég nem lakja senki. Az ab­lakokat leszedték, a falak omla­doznak. Az udvart ellepi a bur­jánzó csalán és vadrózsa. Létrák, bódék, ajtók szuette favázai, au­tóroncsok, ládák. Kóbor macska fészkel az áttekinthetetlen ku­szaságban. Az emeleten galam­bok. Mégis, a második emeleti ablakban éjszakáról éjszakára felgyullad a lámpa. Halványan, de határozottan világít, mintha valaki — tücsökarcú csavargó, guberáló vériasszony — vissza­járna emlékeit leltározni, sorba rakni a görbült szögeket, az elgu­rult gombokat. Világít az egyet­len ablakszem a borostyánlepte falon. „Eger, 1844. február második felében. Tisztelt Barátom! (ha meg nem sértem e czímmel) Többször kerestem Önt, de nem találtam honn. Holnap reggel hét óra tájban eljövök. Igen fogok örülni Önt megismérhetni, bár jöttömnek más indoka is van. Igen megszorultam (holnap bő­vebben elbeszélem), addig le­gyen Ön szíves nekem útravalót szerezni, mellyel Pestig mehetek. Ne ütközzék meg e quasi paran­csoló hangon, de bár nagy szük­ségben vagyok, nem koldulok! — Holnap mindenről bővebben, addig Isten Önnel, Petőfi Sándor.” Tárkányi e levelet kegyelettel őrizte emlékei között 1870-ig, akkor azt Reményi Edének aján­dékozd, rávezetve a következő sorokat: „E sorokat az egri pap­növelde portásánál 1844. febru­árban írta Petőfi Tárkányi Bélá­hoz — se becses ereklyével az együtt töltött egri esték emlékéül Reményi Edének kedveskedik, Eger, június 24, 1870.” Három napig volt a nagy költő az egri kispapok vendége s Tárkányival kötött barátsága mindvégig tart a segesvári szomorú napig. — Ez esztendő legnagyobb eseménye azonban kétségkívül fölszentelé­se volt. (Részlet Benkóczy Emil: Tárká­nyi Béla élete és költészete c. mű­véből, 37. oldal) A remete Petőfi Egerben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents