Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-23 / 19. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1991. január 23., szerda Düh... Elmúlt már nyolc óra, ám di- deregtető kora reggeli hideg volt még. A lakás megnyugtatóan át- melegedett, az ember nem kívánkozott hát az utcára. A konyhaablakból lestem, mi történik odakinn. A házak előtt már csak néhány kocsi parkolt, azoké, akik aznap valamilyen oknál fogva otthon maradtak, illetve azoké, akik, úgy látszik, végleg letettek arról, hogy négy keréken járjanak munkába. (Aznap jelentették be az ismételt benzináremelést.) Szinte teljesen kihalt volt a környék, az iskolások már elmentek, a bevásárló háziasszonyok még nem indultak útnak. Az utca végéről érkezett a férfi, barna kiskabátban, piszkosszürke munkásnadrágban (innen az ablakból is sejteni lehetett, hogy átfúj rajta a szél) és gumicsizmában. Menet közben meg-meg- állt, előre-hátra billent, mint azok a részegek, akik tudatában vannak ingatag állapotuknak, de megpróbálják a külvilág és talán önmaguk előtt is letagadni a valóságot. Látszott, hogy mormol magában valamit, megáll, majd indulatos mozdúlatot tesz a karjával. A keze megállt a levegőben, s egy pillanat múltán már engedelmesen lengett „gazdája „„ mellett. Az ember haladt tovább, aztán az úttest közepén meglátott egy valószerűtlenül nagy kavicsot: nagy lendülettel nekiszaladt, s teljes erejéből belerúgott. A kő átrepült a túloldalra, s landolt a szemben lévő garázs előtt. A férfi ezután visszatért a járdára. A szemközti ház előtt álltak a kukák: az egyikből kilógott egy hosszú, szálaira bomlott kötél, fentről nem látni, hogy igazi vagy műrafia. Emberünk lengette, s mint aki tudja már végre mit akar, határozott léptekkel közeledett a következő garázs előtt parkoló piros Lada felé. Keze-lá- ba megemelkedett: attól tartottam, ráüt vagy belerúg. De nem. Pillanatnyi egyensúlyi zavarán úrrá lett, leguggolt a kocsi végénél, és lassú, megfontolt mozdulatokkal módszeresen betöm- ködte a kötelet az autó kipufogójába. Fel sem nézett, amikor felállt, s elindult tovább. A nemrég megnyitott autósbolt felé kanyarodott: bevigyorgott az ablakon, s mintha már könnyebb léptekkel haladt volna a közeli építkezés felé... (jámbor) A zenekar és vezetője A követelmény gyümölcse az eredmény A Szűk Mátyás Fúvószenekar 15 éve Az óév utolsó napjainak egyikén teltházas publikum előtt adott számot 15 éves munkájáról Tamaleleszen az Ady Endre Művelődési Házban a közel negyventagú Szűk Mátyás Fúvós- zenekar, élén Rákóczi Péter karmesterrel. Ami itt, ez alkalommal elhangzott a kis zenészek részéről, az mindenekelőtt egyedülálló, nagyszerű munka eredménye. Hazánkban nem jellemző, hogy nem egészen ötezer lelket számláló községben közel negyventagú diák-fúvószenekar működjék, immár 15 éve. Tegyük rögtön hozzá, hogy mindez a „mesterkovács”, Rákóczi Péter tanár úr nélkül nem valósulhatott volna meg. — Mi késztette a csapatot, személy szerint önt erre a munkára ? — érdeklődtünk tőle. — Családi indíttatásom nem volt felhőtlen — válaszol —, mindig kisebbrendűségi érzésem volt. Szerettem volna olyat alkotni, ami mások számára örömet okoz. Feltett szándékom volt: bárhová is kerülök, használni akarok munkámmal az ott élő közösségnek. — Szép ars poetica. Látjuk, halljuk, ez sikerült is... Hogyan is dolgoznak itt Tamaleleszen? — Heti három próbát tartunk. Ebben szólam- és összpróbák vannak. — Hogyan jut idő mindenre, hisz a zenekari játékosok hangszertudását egy személyben alapozza meg a piccolótól kezdve a tubáig? — Igen. Sok idő megy el az alapozó munkára. Minden zenészem egy évig először furulyázni tanul, majd ezután választ úgynevezett nagyhangszert. A gyerekek heti két alkalommal járnak hozzám hangszeres órákra, kü- lön-külön. Bizony, e munka sok időmet vesz el, de ezen befektetés nélkül nem lenne értelme a közös munkánknak. Van úgy, hogy fél kilenc után megyek haza a családomhoz. — így nem sok ideje marad a gyermekeire. — Lányom is, fiam is a zenekar tagja, itt azért találkozunk, de a maradék időmből annyit mindig kiszorítok nekik, hogy fejlődésüket elősegítsem. Feleségem szintén tanár, így az otthoniak főleg rá maradnak. Az ő megértő segítsége nélkül ez a munka sem születhetett volna meg. A családi háttér fontos. — A hangszerállományuk igen figyelemreméltó. Honnét való? — Elsősorban a községi tanács — ma már önkormányzat — a fenntartónk. Olykor erőn felül támogat bennünket. Ma már látják a befektetés értelmét. Persze több üzem, vállalat, téesz is támogat bennünket, s erre bizony szükségünk is van, hisz a hangszerek árai, a javíttatási költségek is a csillagos ég felé közelednek. Jelenlegi hangszerparkunk értéke — úgy gondolom — több mint egymillió forint. — A zenekar történetének főbb állomásairól hallhatnánk-e valamit? — Részt vettünk három országos fúvószenekari fesztiválon. Kétszer Zánkán képviseltük Heves megyét, egyszer Veszprémben. Jártunk Csehszlovákiában (Hustán), 1987-ben eljutottunk a németországi Hamburgba, ahol sikerrel szerepeltünk, és nagy élményben volt részünk. Rendszeresen szereplünk minősítő hangversenyeken, s természetesen községünk kulturális életében. — Hogyan látja növendékei zenekaron belüli és személyiség- fejlődését? —Több mint száz zenekari tag játszott a 15 év alatt zenekarunkban. Ez alkalommal is visszajöttek a jubileumi közös öröm címén több mint ötvenen, de sokan nem tudtak hazajönni tanulmányaik és a mai rossz és veszélyes útviszonyok miatt. A „kirepült” gyermekek zömmel értelmiségi területeken helyezkednek el. Többen közülük egyetemisták, tanítónők, óvónők. A zenekarban mindig is eredménycentrikus munka folyt. Van követelmény, s van eredmény. Értelmi szintjük számottevően fejlődik.. A lassúbb alkatúak is megváltoznak idővel. Láthatóan, érezhetően jó hatással van reájuk e zenekari tevékenység. Van zenészünk, aki a zenei pályát választotta, mint Pál Ildikó fuvolista, az Egri Szimfonikus Zenekarban is játszott. Szepesi György A látnoki képességű kispap A.z esnri luncitikus Parapszichológia, hipnózis, autoszuggesztió, telekinézis, gondolatátvitel, radiesztézia — mind megannyi titokzatos fogalom, melyekkel a tömegtájékoztatás, könyvkiadás révén^ szinte naponta találkozhatunk. E misztikus, rejtélyes jelenségek többé- kevésbé mindenkit foglalkoztatnak. Van, aki hisz benne, s van, aki létezésüket hevesen tagadja, s ezzel — úgy gondolom — minden korban így vannak és voltak az emberek. Az átlagostól eltérőt, a természeti törvények alapján megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok titkát tudósok egész sora próbálja, azaz próbálta régen is megfejteni. Ha valaki pedig olyan csodálatos képességekkel rendelkezett, mint távolbalátás, mágneses vonzerő, azt orvosi esetként vizsgálgatták s próbálták „kigyógyítani” abnormális állapotából. S hogy ez néha sikerült is, arra igen érdekes történet utal Hanák Mihály orvosdoktor, Heves vármegye tiszteletbeli, Eger város rendes orvosa Ősz vés Dermengés, s önképpen kifejlett álomjárás története című könyve, melyet Egerben az Érseki Lyceum betűivel nyomtattak 1832-ben. E.több mint másfél százados orvosi esetleírásból megismerkedhetünk a látnoki képességekkel rendelkező B. F. kispappal, az egri „lunátikussal”. Hihetetlen, hétköznapi ember számára felfoghatatlan képességének csodájára jártak. „ Önkívületi állapotában zsoltárokat költ és énekel, majd ágyából kiugorva a legeszeveszettebb táncokat járja, alva, de nyitott szemmel járLkel a szobában, de senkit nem lát. Ha azonban ilyenkor valaki megfogja a kezét és ugyanakkor a másik kezével egy harmadikat megérint, az illető harmadikról mindent el tud mondani a legaprólékosabban” — olvashatjuk róla. A vidék legjobb orvosai, Keszlerffy József vármegyei főorvos, Lonovics József (akkor még) szemináriumi igazgató, s a többi tudós egri professzorral állandóan vizsgálták a kispapot, s megállapították, hogy a mágnes- ség okozza a különös viselkedést. Ha ugyanis rézvesszőt (azaz manapság ún. „varázsvesszőt”) hoztak a szobába, azonnal felé fordult, mágneses állapotba került, s ilyenkor mindent látott, ami a városban történt, jövendőt mondott. Egy alkalommal megérezte, hogy az egri érsek a szemináriumban az ebédlőben tartózkodik, és meg fogja őt látogatni, s ez rövidesen meg is történt. Egy másik esetben — két kezét iszonyú borzadással összecsapván — kérni kezdte a jelenlévőket, hogy üssenek lármát, zörögjenek, mert a harangozó megy fel a toronyba, és mindjárt harangozni kezd. A jelenlévők nem akartak hinni neki, mert nem volt harangszó ideje. A beteg azonban fejére húzta vánkosát, és a követ' kező pillanatban valóban megszólalt a harang. A harangszó iránti iszonyata is a mágnesességnek tulajdonítható, meghallván azt, görcsökbe esett. A harang kongása mellett bántotta a hang által gerjesztett kellemetlen „ércíz”, melyet ízekkel, pl. sós, keserű, szúrós stb. fejezett ki, s melyek ellen a szájába vett aranygyűrűvel, édes szerekkel vagy nagyobb zörgéssel igyekezett csillapítani. A legjobban a cisztercifa atyák harangjainak a kongása zavarta, amelyek — amint ő mondta — nagy részben ezüstvegyületből állnak. A dohány, retek, fokhagyma, faggyúgyertya szagát sem volt képes elviselni. A fémektől való irtózása — a házban, udvaron semmiféle rézdarabot nem tűrt meg — oly mértékben megbetegítette, hogy egy este, mikor egy nehezen hívő, zsebeiben rézzel és vassal lépett a szobájába, a legkegyetlenebb merevgörcsbe került. Teste kifeszült, alsó ajka felhúzódott, két szeme felakadt és kimeredt, homlokát ráncolva meg sem tudott szólalni, kéz- és lábujjai összehúzódtak, és egészen addig kínlódott, amíg a vendég el nem távozott. Az orvosok maszlagos nadragulyapor és szürke higanyos ír- kúrával próbáltak segíteni rajta. Később egy híres sebész látogatta meg, aki „teste fölött mágneses vonásokat teszen”, s ezzel delejes álomba merítette. Amikor azonban felébredt, állapota tovább romlott, s még furcsábban kezdett viselkedni. Előbb négylábú állatként mormogva lépkedett, majd szökdösött, kezével a levegőben kapkodott, de közben képes volt arra, hogy elveszettnek hitt tárgyak lelőhelyét felfedje, megmutassa az érdeklődőknek. Éjszaka felkelt, s „álmában” az íróasztalnál verseket, énekeket írt, jövendőt mondott. Kakasnak, kutyának képzelvén magát, ugatott, négy lábon járt vagy repülni akart — s egy „mágneses vonással” felébresztvén álmából, soha nem tudott visszaemlékezni arra, hogy mi is történt vele álomjárása közben. Idővel azonban a maszlagos nadragulya, kesernyés tárnics, angyalgyökér, szarvasszarv- szesz, kénsavas rézkúra, de persze inkább a fiatal szervezet legyőzte a betegséget. Körülbelül háromhavi kínlódás után reggel felkelt, íróasztalához ült, s egy darab papírra ezt írta: „Víg napra virradtam.” Aztán beszédet tartott, majd elénekelte a „Téged Isten dicsérünk” című éneket — s összeroskadt. Ettől kezdve igen nyugodt volt. A gyógyulás jelei egyre inkább mutatkoztak rajta. A varázslat elmúlt. Misztikus képességeit is (sajnos?) elvesztette, de gyógyultan, egészségesen még hosszú életet, szép kort megélt. G. Nagy Ágnes További gondok várhatóak A Magyarországra menekültek főbb adatai A menekültprobléma további növekedése várható. A menekültekkel kapcsolatos feladatok megoldásához, beilleszkedésük segítését célzó intézkedésekhez támpontul szolgálhat annak ismerete, hogy az 1988 és 1990 nyara között Magyarországra menekülők demográfiai és társadalmi-foglalkozási összetétele hogyan alakult. A hazai illetékes szervek által nyilvántartott menekülők száma — amely nem ad teljes képet az időlegesen vagy véglegesen letelepedni szándékozó külföldi állampolgárságú személyekről — a jelzett időszakban közel 34 ezer volt. A KSH főbb megállapításai: A menekülők döntő többsége — 99,7 százalék — román állampolgár volt. A menekülők 74 százaléka magyarnak, és 21 százaléka románnak vallotta magát. Említésre méltó, hogy több mint 3 százalék volt a német nemzetiségűek aránya is. A román nemzetiségűek megfelelően magas hányada mutatja, hogy az említett időszakban a romániai diktatúra elől nemcsak a magyar nemzetiségű lakosság akart elmenekülni. Ez a menekülési kényszer 1988- ban még kevésbé állt fenn, tekintettel arra, hogy a román nemzetiségűek döntő többsége 1989- ben hagyta el hazáját. Az 1989 év végi romániai események alapvető fordulatot hoztak a menekülők nemzetiségi ösz- szetételében, abban a tekintetben, hogy 1990-ben már szinte csak magyar nemzetiségű menekültek hagyták el Romániát. A menekülők közel fele fiatal (15-29 éves), és kétharmad-egy- harmad a férfi-nő arány. A menekülőknek az átlagosnál fiatalabb korösszetételével is összefügg, hogy a nőtlenek, hajadonok aránya mind a férfiak, mind a nők között meghatározó volt. A családi állapottal kapcsolatos adatok alapján megállapítható, hogy a férfiak közül — a gyengébbik nemmel összehasonlítva — nagyobb arányban vállalták a meneküléssel járó veszélyeket azok, akiknek nincs különösebb családi kötődésük. A menekülők nagyobb része anyanyelvén kívül nem beszélt más nyelvet. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországra menekült románok és németek nem beszélték a magyar nyelvet sem, illetve a magyar nemzetiségű menekültek magyaron kívül csak románul tudtak. A Magyarországra menekülők egy része tovább kívánt utazni harmadik országba. Az adatok azt mutatják, hogy a KSH által vizsgált menekülők több mint 8 százaléka jelezte, hogy nem Magyarországon szeretne letelepedni. Leginkább a német nemzetiségűek, a legkevésbé a magyar nemzetiségűek szándékoztak továbbutazni más országokba. A menekülők egynegyede jelezte, hogy családjuk, hozzátartozóik egy része Romániában maradt, akiknek áttelepítését kívánatosnak tartanák. A román és német nemzetiségűek nagyobb arányban hagyták otthon hozzátartozóikat, mint a magyarok. A menekülők többsége fizikai foglalkozású volt, és ezen belül is főleg az ipari és építőipari foglalkozás volt a jellemző. A szellemi foglalkozásúák aránya alacsony volt, és ebben a körben is a műszaki foglalkozásúak dominál-* tak. A társadalmi rétegződést illetően megállapítható, hogy a menekülők között elsősorban a szak- és betanítottmunkás-réteg a meghatározó, és az értelmiségiek aránya nem volt számottevő. Egy jubileumi évkönyvről A pillanat prizmáján át Az Egri Öregdiákok Baráti Társasága most jelentette meg évkönyvét, amelyben beszámol arról a nagyszabású ünnepségsorozatról, amelyet az egri középiskolai oktatás megindításának háromszáz éves jubileumára rendeztek. Az időpont 1989 májusa. Ha mai szemmel végigtekintjük, kik és milyen jogon szólaltak meg akkor és ott az ünnepi közönség előtt, máris bemérhetővé válik, .mekkora politikai-társadalmi mozgás van a hátunk mögött. Az ünnepi megnyitót Kiss Sándor, az MSZMP megyei első titkára mondotta. Ez a tény önmagában ma már több annál, hogy elítéljük vagy megszóljuk az egri öregdiákokat azért, hogy ennyire „szervilisek” tudtak lenni. Még ma sem árt emlékeztetni; 1989februárjában felelős tényezők elképesztően merésznek tartották az ötletet, hogy ezt a minden ízjben keresztény és európai fogantatású megmozdulást a Gárdonyi Géza' Gimnáziumban, és főleg az egyértelmű tartalmat jelentő műsorral rendezzék meg. Ahhoz, hogy minden „simán, nagyobb akadályok, netán betartások nélkül” lefuthasson, kellett az a bizonyos első titkáriszemélyiség, aki megkövette a posztja mögött állók nevében is azt a helyi értelmiséget, amely hosszú negyven éven keresztül a mellőzöttség, a megalázottság, a kirekesztettség állapotában, méltatlanul, értékeit is elkoptatva élt ebben a hazában. A politikai hatalom akkori szólama már őszintének hatott, nemcsak azért, mert a levegőben lógott egy sor előre ki nem számítható esemény, hanem azért is, mert a parlamenti „atyák” között is fontos szerepet vittek az értelmiségiek. Köztük dr. Kulcsár Kálmán, az akkori igazságügy-miniszter, a volt egri ciszterci diák, aki büszkén vallotta magát a szerzetesgimnázium növendékének. Az a természetesnél is magától értetődőbb, hogy az ünnepség keretein belül megszólaló dr. Seregély István egri érsek, a ciszterci rend generális-apátja, dr. Zakar Polikárp Jézus követéséről beszéltek; a szeretetről, a kötelességről szóltak. A Szent Ber- nát által adott útbaigazítást hirdették — ardere et lucere (égni és világítani) —, nem feledve el hangoztatni a kötelességet: hirdetni kell az evangéliumot a jövő iskolájának is, ahogyan egykor tették a szerzetes tanárok. Az évkönyv lélektanilag is helyére teszi azt a sajtóanyagot, amit a tévé országos nyilvánossága is élvezhetett, a Hevesi Szemle interjúkban fogalmazott meg, az eseményekről híven tudósító Heves Megyei Népújság — a Hírlap elődje — lelkiismeretesen feldolgozott. Sok igazságtalanul börtönviselt tanár és értékeket hordozó egykori diák vonultatta fel meggyőződését és azt a hitét, hogy mihamarabb újra kell kezdeniük a cisztercieknek Egerben is azt az áldásos munkát, amit az értelmetlen szolgalelkűség velük 1948-ban abbahagyatott. A mai szemnek — másfél év távolából — anakronisztikusnak tűnik az, hogy főpapi ornátus, szerzetesi reverenda egy sorban foglal helyet a diktatúra helyi vezető embereivel. Utólag is eggyel több okunk van hinni és kijelenteni, hogy már akkor látszott, érezhető volt: a vértelen forradalom ösvényét megtapossuk majd, bár nem tudni, milyen eredménnyel. És ha már látványról is szó esett: egy többrétű kiál- * lítás is bemutatta azt a teremtő lélekkel, szemmel is bemérhető szellemiséget, amelyet festmények, grafikák és a könyvészeti kiállítások dokumentáltak. És hogy Eger a történelemé is, bizonyította a Dobó-szobor megkoszorúzása, ahol a tanács akkori első embere, Békési József ma is vállalható gondolatokat pendített meg. Mint egy jól csiszolt prizmán a fénysugarak játéka, úgy olvasható ki ebből a százoldalas kiadványból a helyi történelem egy valóban felemelő, érzelmekben is, gondolatokban is gazdag pillanata. F. A.
