Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-21 / 17. szám

HÍRLAP, 1991. Január 21., hétfő HATVAN ÉS KÖRZETE 5. Az utolsó napokat töltik itt az asszonyok... Ismét egy munkahellyel kevesebb Lakat kerül a Kőporc üzemre A megyében újabb munkahelyre kerül la­kat a napokban. A Porcelángyár Kőbányai Gyáregységének boldogi Kőporc üzemében tavaly december 21-én jelentették be hivata­losan, hogy bezár a 64, főként boldogi lakost alkalmazó munkahely. Révész Péter, az üzem vezetője tárgyilagosan, indulatoktól mente­sen tálalja a tényeket: — Az előzőév januárjában jelentkeztek az első jelek. Az importliberalizáció, a megren­delések folyamatos csökkenése azt mutatták, hogy nem sokáig tudunk talpon maradni. Azt hiszem, mindennél beszédesebb adat, hogy a legnagyobb megrendelőnk a Video­ton volt. Ev közben is egyre gyakrabban for­dult elő, hogy csak részlegesen tudtunk mun­kát biztosítani az embereinknek. Megpró­bálkoztunk az autóbiztosíték gyártásával is, de tudtuk, hogy a kereslet csekély, s hogy a terméket csak meglehetősen nagy ráfizetés­sel állíthatjuk elő. Folyamatos munkát legfel­jebb tíz embernek biztosíthatnánk, de ez megoldhatatlan, hiszen az üzem éves fenn­tartási költségei több millió forintra rúgnak. A helyzet tehát úgy fest, hogy az utolsó napo­kat töltik itt a dolgozók. — Próbálkoztak esetleg piackutatással? — Mi semmiféle önállóssággal nem ren­delkezünk, hiszen csupán részmunkát végez­tek az asszonyok. Az üzem idetelepítéséről is elsősorban az olcsó és szabad munkaerő mi­att határoztak a központ vezetői. Egyszerű, de munkaigényes elemeket szereltek össze a dolgozóink. Ettől függetlenül bizakodtam, hiszen tudomásom szerint angol partnerek­kel folytattak tárgyalásokat a vállalat képvi­selői. Sajnos, ezek a próbálkozások ered­ménytelenek maradtak, így decemberben vi­lágossá vált, hogy nincs több munka. — Mihez kezdenek az elbocsátottak? — Az emberek zöme nem marad munka nélkül, hiszen a legtöbben a háztáji gazda­ságból szerezték eddig is jövedelmük nagy részét. Épp ezért elég higgadtan fogadták a bejelentést. Ez a munkahely főként a mun­kaviszony és az ezzel járó kedvezmények mi­att volt fontos az itt élőknek. Az én helyze­tem ennél némileg kedvezőtlenebb, hiszen ez volt az első munkahelyem, és 15 évet töltöt­tem itt különböző beosztásokban. Megkísé­reltem már a környéken állás után nézni, de vegyész-üzemmérnöki diplomával nem na­gyon tudok elhelyezkedni. Kultúrházból kocsma, azaz: Hogyan maradhat meg egy művelődési intézmény? Megszűnik a GAESZ Hatvanban a legutóbbi képvi­selő-testületi ülésen egyebek mellett arról is határoztak, hogy 1991. január elsejétől megszün­tetik a GAESZ-t. A napirenddel kapcsolatban élénk vita bonta­kozott ki. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a polgármester által in­dítványozott javaslatot 8 szava­zattal, hét tartózkodás mellett szavazták meg a képviselők. Ismét Nyugat Folytatódik a hatvani városi könytár és közösségi ház által szervezett Nyugat című előadói- est-sorozat. A legközelebb ma este 18 órakor váiják az iroda­lomkedvelőket a programra, melynek keretében Szabó Lő­rinc, Márai Sándor, Erdélyi Jó­zsef, s Illyés Gyula alkotásaiból hallgathatnak meg egy összeállí­tást. A közreműködők ezúttal is a volt Egri Megyei Színpad tag­jai. Többször megfordultam Pe- tőfibányán a hatalmas méretű, de mindig féltve óvott és remekül karbantartott Bányász Művelő­dési Otthonban. Ismerve a me­f yei községi művelődési házak, ultúrotthonok helyzetét, ilyen­kor újra és újra elcsodálkoztam, miként tudták megőrizni és becs­ben tartani a petőfibányaiak a közművelődés helyi „fellegvá­rát”. Vonatkozott ez arra az idő­szakra is, amikor a tulajdonos és fenntartó, a bánya már koránt­sem volt olyan rózsás helyzet­ben, mint esztendőkkel koráb­ban. Néhány napja újra benyitot­tam az épületbe azzal a szándék­kal, hogy néhány kulturális prog­ram iránt érdeklődjem. A lát­vány — ami fogadott — kis túl­zással, megbénított. Szabályos, minden kocsmai kritériumnak megfelelő kép tárult elém, s mindez az épület nagy előcsar­nokában. Félreértés ne essék, nem vagyok a kocsmák, ivók, resszók, ellensége, de ez az Ott­ón nevet viselő büfé valahogy nem nyerte el a tetszésemet. At- villant az agyamon az is, hogy ha én szülő lennék, bizony nem en­gedném a gyermekemet ebbe az intézménybe, bármennyire is szeretne például szakkörben te­vékenykedni, netán a könyvtár­ban olvasgatni. Táj ti Zoltánnak, a ház vezető­jének kérdést se nagyon kell fel­tenni, úgy ad magyarázatot: — Nem tehettünk mást. Vala­hogy fenn kell tartani az intéz­ményt, de támogatásra nem szá­míthatunk. Valamilyen módon bevételre kell szert tennünk. Ezért alakítottuk ki az Otthon kávéházat és a mellette lévő já­téktermet is, ahol körülbelül 1,5-2 millió forint értékű auto­mata áll. Természetesen ezeket béreljük. Az alagsorban beren­deztünk egy kondi termet is, amiből szintén van egy kis pénz. — Nem tart attól, hogy a ház ily módon teljesen lezullik, és a végén egy nagy kocsma lesz belő­le? — De igen, s ne szépítsük a dolgokat, hiszen a látvány magá­ért beszél. Ez már most kocsma. De akkor sem mondhatok mást, kénytelenek voltunk ezt a meg­oldást választani. Mindenesetre valamelyest változik a helyzet, ha az épület másik szárnyába he­lyezzük át a presszót. Ez a ter­vünk. A tavasszal pedig szeret­nénk a helyi bányász sportkörrel közösen egy gazdasági társulást létrehozni, amelynek keretében kereskedelmi, vendéglátóipari és egyéb vállalkozásra nyílna lehe­tőség. Az alaptőke egy része a mostani bevételből szármázná. — Ilyen körülmények között milyen kulturális programot tud­nak kínálni az itt élőknek? — Március végéig nem lesz ilyen jellegű program, kivéve a kiscsoportos foglalkozásokat és a mozit. Hiába szerveznénk szín­házat, vagy más előadást, ráfize­téses lenne. A műsoros rendez­vényeket 70 százalékban mi fi­nanszíroztuk már jó ideje. Ezt nem engedhetjük meg a jövőben. Különösen nem, ha azt vesszük alapul, hogy egy hónapra csak a fűtés 45 ezer forintba kerül. Ne­gyedévenként mindenestre szer­vezünk egy-egy színvonalasabb műsort. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Nem sokat. Igazságot osztani nem a mi dolgunk. Nem újdon­ság, hogy nálunk jó ideje minden és mindenki kényszerpályán mo­zog. Hogy eközben mikent men­nek tönkre értékeink, s mit veszí­tünk mi, és persze az utánunk jö­vők — úgy tűnik, mindegy. Mégis attól tartok: ezért valamikor, va­laki benyújtja a számlát, de a tar­tozást akkor már senki és semmi nem tudja majd kiegyenlíteni. Ez már most kocsma... Keserű pirula helyett cukros-alapítvány! Avagy: mire tanít egy hatvani kezdeményezés ? Mint köztudott, a Mát- ravidéki Cukorgyárak Vállalat mindkét telephe­lyén különböző szociális, kulturális, jóléti és sport- létesítményeket tint fenn. Ezek összes vagyonértéke — tavalyi felmérés szerint — 166 millió forint, ami meglehetősen szép sum­ma, de ugyanakkor gon­dot is jelent. Igen sokba kerül működtetésük, akárcsak vagyonállapotuk megőrzése! Nos, épp ezt igyekszik most megoldani az a nyitott alapítvány, amelynek cégbírósági be­jegyzésére a közeli napok­ban kerül sor. Mi ennek a lényege? És kik az alapít­vány kezelői? Dr. Kovács András vállalati igazgató így fogalmaz: — Az a véleményem, hogy újdonságként ható lépésünk, s az alapítvány kezelése végett létrehívott hattagú kuratórium, amelynek Horváth Vil­mos szb-titkár lett az elnö­ke, jobban követni tudja majd az intézmények pénzgazdálkodását, to­vábbá biztosított lesz az eddiginél tartalmasabb működésük. Az ügyben egyébként két telephe­lyünk, Hatvan és Selyp ér­dekelt, s nagyon bízom benne, hogy mind a sport- telepiek, a művelődési haj­lékok, a közel 200 szolgá­lati lakás, mind pedig üze­mi konyháink, üdülőink kihasználtsága, jövedel­mezősége rövid időn belül növekedni fog az új for­mációban. Horváth Vilmos már az apróbb részleteket is meg­világította előttünk a ku­ratórium ténykedése, a tő­lük elvárható munka te­kintetében, hangsúlyozva, hogy véleménye szerint úttörő és példaértékű sze­repre vállalkoztak. — Kezdem művelődési házainkkal, amelyektől az eddiginél szélesebb, kul- túráltabb szolgáltatást vá­runk. Vagyis profiljukba a különböző műsorok, elő­adások szervezésén túl bátran beleférnek a csalá­di, munkaközösségi ese­mények, de külső szervek rendezvényei is, amennyi­ben leróják a megállapo­dás szerinti bérleti dijat. Ami Mátraszentlászlón, Tihanyban és Gödön lévő üdülőinket illeti... Nos, a kuratórium már állást fog­lalt, hogy ezeket minden érdeklődő számára hozzá­férhetővé tesszük azon időszakokban, amikor dolgozóink nem tartanak rájuk igényt. Az#alapít­vány bevételi forrása lesz továbbá a leendő rész­vénytársaság osztaléka, de ugyanakkor bővítjük létesítményeink körét, anélkül, hogy költenénk rájuk. Arról van szó, hogy gyárépületeinkben — bér­leti díj ellenében — újabb boltoknak biztosítunk he­lyet, vállalati tulajdonú la­kásainkat pedig felajánl­juk megvásárlásra a ben­nük lakóknak. A mi erőnkből ugyanis nem fut­ja már a fenntartásukkal összefüggő többféle ki­adás fedezésére... Ahogy a fentiekből ki­tűnik: a szükség, a pillanat szorítása nemcsak keserű pirula lehet, amit a beteg­nek le kell nyelniük. Táp­lálhat, sőt táplál is újszerű elgondolásokat, megvaló­sításra alkalmas ötleteket, amelyekbe érdemes bele­kapaszkodni. A hatvani, selypi „cukrosok” egy ilyen határeset szereplői, s vállalkozásuk minden­képpen érdemes arra, hogy odafigyeljünk, s pél­daként tárjuk a hasonló küszöbhöz érkezők elé. (m. gy.) Még az Öböl-háború előtt...! Új név, több tartalom a Hatvani Vegyesipari Célvállalatnál Hatvanban sokan jószerint azt sem tudják, hogy az egykori szo­ciális foglalkoztató az elmúlt év során — szinte az önkormányzat alakulásával egyidőben — nevet változtatott, s ma már Hatvani Vegyesipari Célvállalatként mű­ködik. Hozott-e ez valamilyen változást a cég struktúrájában, termelő munkájában? — Már két esztendeje tudtuk, éreztük, hogy a réginél több tar­talommal, uj és rugalmasabb szervezeti keretek között képzel­hető csak el a stabilizálódás, cé­günk fennmaradása, amitől há­romszázötven család biztos meg­élhetése függ — mondja kérdé­sünk kapcsán Udvardy Béla igazgató. — Erre végül a társasá­gi törvény biztosított jogszabályi lehetőséget, s ilyen keretek kö­zött végezzük szerteágazó mun­kánkat 1990 derekától. E tekin­tetben jelentősen kezünkre ját­szott a rendszerváltás utáni kor­mány Népjóléti Minisztériuma, amely felismerte elképzeléseink életrevalóságát, s ugyanezt mondhatom a Pénzügyminiszté­riumról! Vagyis most már eredeti célunkhoz illően, a rehabilitáció­ra szorult munkásemberek köré­ből alkalmazzuk dolgozóinkat, s ugyancsak az új felállásnak kö­szönhető, hogy vállalatunknál mindmáig nem volt elbocsátás, sőt, időközben növelni tudtuk munkásaink létszámát. Miként látogatásunk során megtudtuk, a végbement válto­zások eredményeként könyvel­hető el, hogy a célvállalaton belül a felszámolt Kontakta üzem száz dolgozójának bevonásával egy új, Korszerű varrodát és faipari részleget is teremtettek a Bajcsy- Zsilinszky út végén, s ez a cég je­lenlegi rentábilitásához nagy mértekben hozzájárult. — Ami pillanatnyilag gondja­ink közé tartozik, az két fizetés- képtelen partnervállalat, mégpe­dig az Ikladi Ipari Műszergyar és a Budapesti Lemezárugyár. De azt sem tagadhatjuk: ők is ugyanabban a cipőben topog­nak, mint annyi más vállalát a mai gazdasági helyzetben. Tehát A könyvtár hétvégi passzió marad? Még tavaly hírt adtunk arról, hogy a boldogi termelőszövetke­zet különvált a hatvaniaktól. A döntésnek egyik következmé­nye, hogy a téesz visszakövetelte a jogos tulajdonát képező volt irodaházat, amely a korábbi egyesítést követően a művelődé­si otthonnak és a községi könyv­tárnak adott helyet. Kérdés vi­szont bőven akad... , Tudnivaló ugyanis, hogy a boldogi könyvtár egyike a megye legjobban felszerelt és berende­zett könyvtárainak. Éveken ke­resztül az egyetlen intézmény volt, ahová örömmel jártak — fő­ként a gyerekek. Gyakran tartot­tak itt különböző tanórákat, az iskola után pedig sokan idejártak játszani, olvasgatni, beszélgetni. Most veszélyben az intéz­mény, még akkor is, ha ennek el­lenkezőjéről próbált meggyőzni Lukács Dezső, az újjáalakult té­esz elnöke. Mielőtt azonban ér­veinek helyet adnánk, hallgassuk meg az ügyben leginkább érintett könyvtárost, Füzér né Balogh Edinát, aki hat éve dolgozik itt: — Néhány hete tudtuk meg, hogy a művelődési házat és a könyvtárat összevonják, s hogy az inézmény csak a hét végén, szombaton és vasárnap lesz nyit­va 3-3 óra időtartamra. A beje­lentést követően felmondtak ne­kem és a művelődési ház vezető­jének is, azzal a magyarázattal, hogy egy hatvani pedagógus he­lyettesít majd bennünket a hét­végeken. A téesz vezetése az ön- kormányzattal egyetértve úgy határozott, hogy tavasszal levá­lasztják a jelenlegi könyvtár egy részét, és irodákat alakítanak ki. A könyvállományt így össze kell majd zsugorítani. Halálra van ítélve a könyvtár. Nem tudom, mi lesz a húszezer kötet könyv­vel. Idáig 43 féle újság és folyó­nincs mit a szemükre vetnünk, jegyezte meg Udvardy Béla. — Végül is hogyan, milyen eredménnyel zárták az elmúlt esztendőt? — Jól, mondhatni a legjobb évet zártuk tavaly, amihez az is hozzásegített, hogy még az Öböl-haború előtt időben, pon­tosan sikerült kijuttatni az anya­got az iraki és török piacra meg­rendelt termékeinkhez, s csak ezzel bruttó százmillió forint ter­melési értéket produkáltunk. Sőt, időközben arra is gondol­hattunk, hogy szélesítsük termé­keink skáláját, illetve bővítsük a lakosság részére történő szolgál­tatásainkat. — Ez alatt mit értsünk? — Belefogtunk például bú­tortiplik gyártásába, ajtó- és ab­lakszerelvények készítésébe, to­vábbá temetkezési vállalatoknak rendszeresen, nagy tételben szál­lítunk különböző kegyeleti kellé­keket. Mindezzel párhuzamosan a helyi lakosságnak megfizethető áron végzünk építőipari munkát, ami iránt szintén van érdeklődés, még a mai, nagy inflálódás köze­pette is. E téren persze olcsónak kell lennünk, s nem válogatha­tunk a megrendelésekben... Az elhangzottakon kívül sok mindent megtudtunk még üzem- látogatásunk során, ami jól tük­rözi az igazgató megszállottsá­gát, sokirányú érdeklődését. A célvállalat további kezdeménye­zésekre is vállalkozik, amit szin- tén az új szervezeti felépítés tesz ''lehetővé. 1991 tavaszán meg­nyitnak egy temetkezési szaküz­letet, az uj hatvani strandnál egy lapos pénztárcákhoz igazodó konfekció üzletet, a központi foglalkoztatót pedig akként bő­vítik, hogy a Bajcsy-Zsilinszky úton új, vasvázas üzemcsarnokot létestenek. Jó mindezt hallani, különösen akkor, ha azt is tud­juk, hogy ez a vállalat a múlt év végén azokra is gondolhatott pár ezer forint erejéig, akik az itt dol­f ;ozók soraiból az ilyen segélyre eginkább rászorultak. Moldvay Győző irat járt, de ebben az évben erre már nem lesz keret, s gondolom, a könyvállomány fejlesztésére se jut több. Mire eljutottunk oda, hogy a gyerekek otthonosan mo­zognak itt, szeretik és tisztelik a könyveket, s szívesen töltik itt az idejüket, egyszeriben működés- képtelenné válik az intézmény. Vége a könyvtári óráknak, a szakköröknek. Azt is hallottam, hogy a polgármester úgy fogal­mazott, a falunak nincs szüksége a könytárra, hiszen a felnőttek nem veszik igénybe. S még vala­mi: az én fizetésem 6200 forint volt. A helyettesítő pedagógus­nak a hétvégi ügyeletekért 3000 forint tiszteletdijat állapítottak meg... Lukács Dezső, téesz-elnök: — A vezetőség úgy határo­zott, hogy igényt tart jogos tulaj­donára. Az önkormányzattal ab­ban állapodtunk meg, hogy az el­következő négy évben a könytár maradhat, bérleti díj fizetése el­lenében. Bárhogy is van, tulaj­donjogot egy dekát sem tudunk átadni senkinek. Tavasszal az in­tézmény egy részében irodákat alakítunk ki, s a könyvtárat majd hét végeken kereshetik fel, akik akarják. Különben a faluban nincs igény a könyvtárra. A mi szövetkezetünket szétverték, most mindent újra kell kezde­nünk... Sokadjára állapítjuk meg: Boldog gazdag falu, más telepü­lésekhez képest mindenképp gazdagabb. Anyagi értelem­ben... A kérdés csupán az: csak a pénz kell a boldogiak boldogsá­gához?

Next

/
Thumbnails
Contents