Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-03 / 2. szám
HÍRLAP, 1991. január 3., csütörtök FÜZESABONY ÉS KÖRNYÉKE 5 Újévi körkérdés Makiáron és Dormándon „Csikágó lesz itt—betörés, balhé” Hóbortos Galéria — méghozzá Füzesabonyban „A mudárijesztő is a lányom munkája” — mondja Fábiánná (Fotó: Gál Gábor) Makiári fejlemények Mint lapunkban beszámoltunk róla, Szén János, Makiár törvényesen megválasztott polgármestere lemondott tisztségéről, mert a község képviselő-tes- tülete nem függetlenítette állásában. A polgármester ezt az elhatározását december 21-i levelében megerősítette, így felszólítást kapott arra, hogy a hivatalt január 4-ig adja át a jegyzőnek. Ezután újabb polgármester-választásra kerül sor a faluban. Üj elnök és új vezetőség Az Egerfarmos, Mezőszeme- re és Szihalom szövetkezeti tagjait tömörítő Rimamente Téesz dolgozói közül 168-an aláírásukkal is megerősítették, hogy elégedetlenek az elnök és a vezetés munkájával, s visszahívásukat kívánják. A rendkívüli közgyűlést Szihalmon rendezték meg, ahol a felügyeletet gyakorló megyei cégbíróság jelenlétében megtörtént a vezetésváltás. A közös gazdaság új elnöke Mracs- kó László lett. Baráti összejövetel Az idei, 1991-es esztendő első összejövetelét e hét péntekjén 17-től 20 óráig tartják a Füzesabonyi Baráti Kör fiataljai a füzesabonyi könyvtárban. Olcsóbb konyha Mezőtárkányban Kellemes karácsonyi és újévi meglepetésnek szánta Mezőtár- kány vezetése azt a döntését, miszerint saját konyhát létesít a volt óvodában. Ezáltal olcsóbb áron tudják a rászorulókat, az idősek klubjának tagjait, a házi szociális szolgáltatásban részesülőket, valamint az óvodásokat, iskolai napköziseket ellátni. Január másodikétól naponta 200 személyre főznek majd. Stílszerűnek is mondhatnám, hogy szakadt a havas eső, amikor az új esztendő kilátásairól kérdeztem „az utca emberét,” Makiár és Dormánd lakóit szólítva meg. Az ónos csapadék percek alatt ráfagyott az utakra, csúszkáltunk, nem fogott a fék, így a kocsi szinte irányíthatatlanná vált. A jég önkénye határozza meg, merre megyünk. Összetört autók az árokban, az aszfalton árulkodó féknyomok: nemrég itt fordult ki valaki az útról... * * * — Mire számítanék már én 82 évesen? írjanak, amit akarnak — mondja a vasutassapkás, gumicsizmás bácsika, amikor utánaszaladok a dormándi síkos járdán, gondosan fogódzkodva a drótkerítésbe. — Jobb életet, azt akarok, de kevés a nyugdíj, 6000 forint kettőnkre. Nem mondom, karácsonykor ittam egy kicsit, meg újévkor is fogok, de hétköznap már nem telik rá. Munkást szívok, de már az is drága nekem. Több nyugdíj kéne, az lenne a jobb élet. Mást nem tudok mondani, úgyis csak kevés időm van hátra, egy vagy két év...? — Mit várjak? — kérdez visz- sza a fiú, aki húsz körül járhat. — A legjobbat, hogy ne legyen nagy drágaság. Most szereltem te, ezért nem vagyok tájékozott az árakban, inkább az ábécében kérdezzék meg az eladókat, azok tudják, hogy mi van. Olyasmi nem jut eszembe, ami nem a pénzhez kapcsolódik, ha pénz nincs, akkor semmi sincs. Szerelem? Abból sem lesz semmi, ha nincs pénz, mihez kezdhetünk anélkül? Tiszta „Csikágó” lesz itt lassan, betörések, balhék. Mondta is az egyik tiszt a katonaságnál: ha így haladunk, akkor lesznek még maguk katonák, fiúk! A tizenöt éves lány csak néz rám az esernyője alól. Kopog raj - ta az eső, monoton, idegesítő zaj, én se mondok semmit, hagyom, hátha eszébe jut valami a kérdésre. Akármi. Lassan elpirul, már nagyon zavarban van, én meg kezdem gonosznak érezni magam, hogy nem segítek. — Nem is tudom —mormogja végül, és elmegy. A makiári kocsmában — fotós kollégámmal, ki elmaradhatatlan — kérünk két kávét, és kis híján meglátogatjuk az illemhelyet: a magam részéről szótlanul fordulok ki. Az ivóban is kérdezősködöm azért. — Semmi jót nem várok, az egész helyzet nem úgy néz ki, sem politikailag, sem gazdaságilag — támasztja a pultot a 34 éves férfi. — Ami lesz, az lesz, azt kell elfogadni. Semmilyen pártnak nem voltam soha tagja, úgyhogy nem tudok semmiféle szlogent idézni. Hogy is mondják, hogy a pénz boldogít? Vagy nem boldof ít? Na, mindegy... — feladja, és úz egyet az üvegből. — Szükségmunkahelyen dolf ozom, olyan közhasznú mun- án, amit fölajánlottak. 5600-at keresek, abból lejön 40 százalék gyerektartás, meg 10 százalék esztéká. Abból éljek meg? Többet nem is mondok. Hogy mégis telik cigire meg sörre? Sok mellékes melót kell ahhoz vállalni. Szóval jobb megélhetési lehetőséget várok az uj évtől. — Boldog új évet — mondja éppen „pultostársának” az ötvenes villanyszerelő, és mikor megkérdezem, mit ért e kívánság alatt, azt feleli: — Hogy boldoguljunk, ahogy tudunk... — Roppant kabarék lesznek itt — kezdi a temperamentumos, szikár férfi. — Megmondom én, hogy mit kéne csinálni az új esztendőben. Először is az egész kormányt szétzavarni — néz rám jelentőségteljesen. — Ugyanis azt mondták, hogy a népet képviselik, közben meg a saját zsebüket akarják csak megtölteni. Sőt, a régi kormány se szűnt meg még: láncban van itt az egész, működik a hajdani összefonódás, a sok személyes kapcsolat. A kommunisták már megszedték magukat, és csendben voltak, most az új pártok emberei, mint az éhes falka jönnek elő, és ők akarnak jóllakni. Másodszor meg — sorolja tovább a tennivalókat — körül kéne nézni a rózsadombi villák körül, megkérdezni, hogy miből telt azokra. Aki nem tudja igazolni, annak a villáját meg a vikendházát el kell kobozni, és aztán be a pénzt az állami kasszába... Majdnem ütné a fele adósságunkat. Nem...? Elvenni a nyaralót, és meghagyni nekik annyit, amennyi jár... Könnyen hancúroznak ezek a 30-50 ezer forintos nyugdíjból. Amit persze szintén lecsökken- tenék. Nekem 12 ezer fixem van, a nejem 6 ezret keres. Tartsak el ebből két gyereket? Mindig a melóson csattan az ostor. 34 eves vagyok, mezőgazdasági gépész, de megvan a vegyszerraktár-ke- zelői képesítésem is. A méregke- verői, tudja...? — villan a szeme egy merészet. — Illik hozzám, nem?! Merész, szokatlan tárgyakra leltünk a füzesabonyi állomástól két percre található ajándékboltban. Valószínűtlenül hosszú nyaA galambász Hogyan lehet egy városban egy galambászt leggyorsabban megtalálni? Az iskolás gyerek is azt válaszolja: fel kell nézni az égre, és ahol a galambok csapatostól keringenek, majd leszáll- nak, ott van a dúcuk, a fészkelőhelyük. Ott kell tehát lennie a gazdájuknak is. Ez azonban csak félig igaz akkor, ha a füzesabonyi Fekete Istvánt akarja valaki megtalálni. Ő a múlt év végére azzal a ritkának mondható eredménnyel dicsekedhetett, hogy postagalambjaival minden versenyt megnyert, ami egyáltalán megnyerhető volt a belföldi és külföldi reptetés- ben. Helyezésekben, pontozásokban, kategóriákban — és más számítások alapján is — neki hozták 1990-ben a legtöbb pálmát a galambjai. Egyébiránt azért nem könnyű őt az említett módon megtalálni, mert Abony- ban 10 galambász van, s ők is reptetnek. No, meg azért, mert a 44 éves — két éve rokkantsági nyugdíjban lévő — gazda az Egyetértés utcában lakik, galambjainak többsége — szám szerint 150 — pedig a Felszabadulás úton talált otthonra. A szülői ház udvarán van a galambvár, ahová naponta kétszer-három- szor is el kell jutnia, hogy a szükséges tennivalókat a kedvencek között elláthassa. Dolga bőven akad: naponta takarítania kell a madarak szálláshelyét, meg etetni is kell... S egy hét sem múlhat el úgy, hogy speciális fürdetésben ne részesítse őket tolltetű ellen. Évente kétfajta vakcinával is beoltják az állományt. Persze, ez csak egy töredéke a gondozásnak... — Gratulálunk a szép eredményekhez... De mondja, hogyan bírja a mai, pénzszűkös világban ezt a sok madarat ellátni? — kérdezzük az éppen etetéshez készülő „gazdit”, azaz Fekete Istvánt. — Gyermekkori hobbi ez — mondja. — Úgy indult, hogy egy párt vásároltunk apámmal 50 forintért. Kukoricaszárból, agyaggal körbetapasztva készítettem nekik fészket, dúcot. Megmaradtak. Három év múlva a Füzesabonyi Postagalamb Egyesület tagja lettem; 40„tubica”állt verkú üvegek, kötözött textilbogyókból kreált faliképek, egyszerű fakeret, s benne tusrajz: szomorú arcú bohóc. Aztán mázas senyre készen. Már abban az évben, 1966-ban hazai és külföldi röptetésre 15 galambom mehetett el, s Berlin, Halle stb. irányából mind hazatértek. Érthető talán, hogy az öcsém, János is galambász lett. Jobb és eredményesebb is volt nálam. Sajnos, egy autóbaleset következtében meghalt. Emlékét megőrizendő engedélyezte az Észak I. kerületi szövetség a nevével fémjelzett füzesabonyi emlékverseny és kiállítás megszervezését, amelyre mind a 29 tagegyesület olyan galambjait küldhette el, amelyeket az utóbbi 2 év eredményei erre feljogosítottak. Egy-két példát mondok: a külföldi, rövid távolságú repülések érmesei, a hosszú távú (külföldi) versenyek pontgyőztesei, a Sampion-bajnokság jegyzett hím és tojó galambjai, stb. Nekem ilyen győzteseim vannak évek óta. Nem is beszélve a Kakukk Gáspár- (a névadó füzesabonyi, híres galambász volt) emlékverseny első helyezettjéről... Egyszóval: a galambjaim megszolgálják a gondoskodást. Egy darabig megszakítjuk a társalgást, mert a postagalamboké az elsőség. Jönnek is azok a maguk módján, a tetőre lecsapva, a kisablakon át az etetővályúig. így csinálják ezt a versenyidőszakban is — április és augusztus között —, csak lassabban, bágyadtabban, hiszen fáradtabbak. Kemény kiállású, kedvesen tipegő galambok ezek. Nem is szólva arról, hogy jobban tájékozódnak Európa légterében, mint kerámiából minikönyv, belekötve papírlapok, amire írni lehet valami bizalmas köszöntőt, üveglap alatt pedig tűzzománc ékszerek, nem tucattárgyak, hanem valóban különlegesek. Kicsi polcon meg apró üvegek, bedugaszolva gondosan, de üresen: nem valók semmire, de olyan kedvesek. Pesten van egy butik, az a neve: Sajátos Tárgyak Boltja, vagyis STB, ott árulnak ilyenféle tárgyakat. Veszik is őket. De az mégis a főváros — jut eszembe. Ez meg Füzesabony. így aztán kételyekkel lépek be a boltba, a Hóbortos Galériába. — Eleinte kicsit megijedtem — mondja Fábián Tivadarné, aki júliusban újrakezdési kölcsönből nyitotta meg az üzletet. — Arra számítottam ugyanis, hogy nagyobb keletje lesz ezeknek a daraboknak. A különleges tárgyak jó részét a lányom készítette, aki iparművészeti főiskolára jár, illetve az ő főiskolás barátai. Egyszer alkalmuk volt ezeket a munkáikat kivinni Ausztriába, és óriási sikert arattak velük. Nem tudom, nálunk miért nem értékelik az ilyesmit... Bevallom, arra kényszerültem, hogy kompromisszumot kössek: olyasmit is tartok már, ami kevésbé igényes, de még nem túl ízléstelen, és könnyebben elkel. Nem állítom, hogy itt már minden eredeti. Bizakodom mégis, hogy lehet alakítani az emberek ízlését, csak lassan és sok türelemmel. A tűzzománcokat például már egész szépen viszik. Elsősorban fiatalok és értelmiségiek vásárolnak nálam, ezért szándékosan mérsékeltek az áraim. Egyelőre ott tartok, hogy a bolt eltartja önmagát, de hogy engem mikor fog eltartani, azt nem tudom... sok pilóta. Több ezer kilométer van a szárnyukban, s rengeteg tapasztalat. S a gyakori veszélyeket — rádióadók, magasfeszültségű távvezetékek, puskás emberek, ragadozó madarak, stb. — is vállalják, csak hogy hazatérhessenek a költőfészkükre. Persze, a gyengébbje, az ügyetlenebbje áldozatul esik... — A galambok megteszik a dolgukat, de mit tesz a versenyeztető a siker érdekében? — A versenyidőszakban minden héten csütörtökön kezdődik a galamb-berakás, pénteken a versenyóra indítása (speciális szerkezet), szombaton a galambok várása, hétfőn az értékelés. Ilyenkor éjjel-nappal talpon van a család is. Ezután a hímeket meg a nőstényeket külön kell választani „kondi”- és egészségvédelem miatt. A csoportok másnaponként repülhetnek, egészen március 15-ig. Aztán megkezdődik a párválasztás, a fiókanevelés és a felkészülés a kezdődő versenyévre. Télen, az évváltás idején a tenyésztők, a sporttársak is útra kelnek. Ekkor folyik a tapasztalatcsere, az adásvétel, cserebere. A jobb teljesítményű galambokért 3-4 ezer forintot is elkérnek. Én csak sportolási alapon kereskedtem. Héttagú a családom, az unokákkal együtt. Szeretik a galamblevest, meg a pörköltjét. Időnként töltve is az asztalra kerül, mert a nem versenyképeseket a feleségem levágja... A farkaskutya, mint jó barát A mezőőr Fütyül a szél a hegyek felől, veri a jeges eső a terepjáró ablakát. Kálés Füzesabony között járjuk a dűlőutakat, az elhagyott tanyavilágot. A mezőőrt keressük! — Könnyebb lenne a tűt a szalmakazalban megtalálni, mint ebben a széles határban Holló Ottót, a káli szövetkezet mezőőrét. Ezt a „pilóta” mondja, aki a GAZ-zal valóságos zsonglőrmutatványokat végez a havas, jeges úton. Az „út” persze inkább fogalom, mint valóság. Támpontot inkább egy-egy szalmakazal, akácfasor ad, és az égtelenül károgó varjúcsapat, amelyik itt tanyázik a Csörsz-árok menti nyárasban. Itt fészkelnek, költenek tavasszal, és érkeztünkre — mintha hirtelen szilveszteri hangulat törne ki rajtuk — ká- rogásba, rikácsolásba kezdenek. Csörsz-árok! Régi vadászkóborlásaimnak színhelye a hajdani erődítményrendszer, amelynek mélyedéseiben, csendereseiben tanyáztak a legszebb őzbakok, a legfényesebb bundájú rókák. Fácánok röppennek fel előttünk a nádból, és túlkiabálva a varjakat messze, valahol Erdőtelek irányába landolnak. Váratlanul motorberregés hallatszik, és mintha a földből nőne ki, előttünk áll Holló Ottó. — Széles a határ, nem könnyű benne megtalálni egy embert... Régi ismerősök, úgyszólván barátok vagyunk, még abból az időből, amikor ő a Ficsór-tanyán lakott, ahol a három gyermekük is született. A szalmakazal enyhébe húzódunk a fagyos szél elől, és negyedszázados kedves emlékek melengetik a szívünket: egykor lángoló tüzek, jóízű szalonnasütések, kellemes borozgatások, nagy nyúlbefogások, szerencsés fácánhajtások... — Huszonöt esztendeje járom a határt a Csörsz- ároktól a hármas útig. Néhány szolgálati motort elnyúztam már, amelyekkelfutottam annyit, hogy körülértem volna a Földet... A mezőőr sorsa sohasem volt irigylésre méltó! A titulus és a fizetés gyakran változott, de a felelősség mindig szigorú maradt. Sok ezer hold, hektárnyi terület gondja, biztonsága nyomja most is a vállát. — Nehezen akadtunk magára! Hunyorgó, mindig mosolygós nézése, s a humora sem hagyja el ezúttal sem. — A jó mezőőr mindig ott van, ahol nem is sejtik... Valahol a havas szántáson róka inai, összenézünk, pillantásunk találkozik. — Itt lakik a bálás kazalban! A. rókák most nappal is kóborolnak, lévén a szerelmeskedésük időszaka. Behúzódunk a kazal mellé, a vadőr tenyerét a szájához veszi, és egércincogást utánoz... Jön a vö- rösbundás, mintha zsinóron húznák, úgy látszik, nem sikerült az éjszakai vadászat, és néhány egérrel is beérné ezen a fagyos, dermesztőén hideg téli na- pon. — És a tolvajok? — Ravaszabbak és rafináltabbak, mint a rókák! Mezőőrnek lenni manapság a legnehezebb foglalkozások közé tartozik. És veszélyes! Többnyire éjjeljönnek a zsiványok, autóval, nemegyszer késsel, vadászpuskával is... Most veszem észre, hogy egy csillogó szőrű farkaskutya nyelvel a kazal tövében, amióta beszélgetünk, behozta a lemaradást. — Sátán! Mutatkozz be az uraknak... Csendesedik a szél, havazás kezdődik, lepkényi hópelyhek kavarognak a fejünk felett, a róka szimatot kap, és rohan vissza a Csörsz-árok biztos rej- tekeibe. — A farkaskutyám a leghűségesebb segítőtársam és barátom... A tolvajok jobban félnek tőle, mintha sörétes fegyverrel lövöldöznék rájuk. Sok zsákos tolvaj, éjjeli csavargó, tanyafosztogató ismeri már Sátán hőstetteit... A kutya — mintha tudná, hogy a gazdája dicséri — hűségesen megnyalja a kezét, értelmes, okos szemével a messzeséget kémleli. A mezőőr a törvény, a rend őre és vigyázója. Barátja mindazoknak, akik törvénytisztelők, de ellensége azoknak, akik lopják, dézsmálják, fosztogatják a határt, a közös és a személyes vagyont. Nemegyszer kerül veszélyhelyzetbe, előfordul, hogy az élete is kockán forog... Búcsúzunk. Mire kocsira kapunk, már sem mezőőr, sem motor. A téli csendesség uralja a széles káli határt... Szalay István A kedvencek között
