Heves Megyei Hírlap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. január 12., szombat Szintézis Németh Lászlóról Grezsa Ferenc hármaskönyve Jelenkorunk legtöbbet tárgyalt írója Németh László, bizonyítják a róla megjelent könyvek: Vekerdi László, Kocsis Rózsa, Sándor Iván, Monostori Imre, Bakonyi István, Fűzi László... könyvei, tanulmánykötetei. A Németh-kutatás fő vonulata Vekerdi László alapozására épít; ennek a virtuális architektúrának legszebb, legteljesebb emeletsorait Grezsa Ferenc emelte. Első könyve Németh László hódmezővásárhelyi korszakáról szólt (1979), a második pedig "háborús korszakáról” (1985). Az elsővel kandidátusi, a másodikkal nagydoktori fokozatot szerzett. Harmadik könyvével pedig napjaink legjelentősebb irodalomtudósai közé lépett. Grezsa Ferenc a Németh-filo- lógia megteremtője, egy kiteljesedő, összegező és tisztázó érvényű nagymonográfia szerzője. Öt nagy korszakot állapít meg. Az első 1925-től a Gyász megírásáig tart. Ebben a saját arculatát formáló, nemzedékének teljesítményét szemléző kritikus és szépíró készülődését figyelhetjük meg. A második periódus égtájkereső nagy légvétel, amely főképpen a Tanú hasábjain (1932-38) zajlik a „minőség forradalma” jegyében. Idetartozik a magyar reform reménye és kiábrándító kudarca is. A harmadik időszakban (1938-1944) az erkölcsi utópiát a történelem élménye váltja fel, és alakítja a művet a sorskérdések irodalmává. 1945 őszén kezdődik a „hódmezővásárhelyi” korszak. Az író a hűség és a valóságot alakító cselekvés, a beilleszkedés dilemmáinak feloldásán, a kor kívánatos embereszményének modelljén dolgozik. Ez az időszak 1954 táján nő át a „sajkódiba”, élet és mű alkonyi időszakába. Grezsa a Németh- művet kivételes egységnek és teljességnek tekinti, ennek szellemében elemzi élet és mű, idő és lényeg összefüggésrendszerét. Domokos Mátyás joggal mutat rá Grezsa Ferenc ritka erényeire, érdemeire; arra, hogy első Németh-könyvét nem valami nagy szellemi központban és magas funkcióban, hanem Hódmezővásárhelyen a gimnázium igazgatójaként, magyartanárként írta. Amikor pedig Szegedre került a tanárképző főiskolára, ekete karácsonyunk volt. A karácsony, az újév hó nélkül olyan, mint a menyasszony fátyol, az angyalok szárnyak nélkül. Mindezek ellenére — körülményeinkhez képest —, békességgel, szépen telt el a karácsony. Feltámadtak a régi emlékek és álmok, zúgtak a harangok, csordultig teltek a Jézuskát váró szívek, és ki-ki ünnepelt a maga óhajtása szerint. Sokan az éjféli misék misztikumában fürdették hitüket, mások lelkűk mélyének rejtett oltárán, csendben — a maguk módján — ünnepeltek. Elmúlt a karácsony, letéptük a naptár utolsó lapját, elmúlt szilveszter is, öregebb lett a világ egy évvel, és az új nem csupán egy a sok közül. Jeles esztendő! Az évezred utolsó tizedének legelső éve, tíz esztendő múltán „kétezret” írunk, vagy írnak... Zsurnalisztái fogás kérdezni: mit vár az új évtől? A banális, semmire nem használható válaszoktól, a sejtelmes jövőváráson át, a prófétai jóslatokig, minden megtalálható közöttük. Jó kívánságokban nincs hiány! Ott sorakoznak az előregyártott levelezőlapokon éppen úgy, mint a saját kézzel írt kártyákon, amelyeknek egyik-másikán mindösz- sze négy betű fejezi ki a mondandót: BUÉK. Ennyire egyszerű lenne? Passziánszt játszom az újévi üdvözlőkártyákkal, kirakom magam elé, mint a jövendőmondó cigány asszony a saját figuráit, és jósol belőlük szép szeretőt, fámajd pedig az egyetemre tanszékvezető professzornak, akkor is megőrizte vásárhelyi illetőségét, hű maradt a városnyi szeretettel övezett lokalitáshoz. Irodalomtörénetünk tele van félbemaradt, nagy tervekkel megkezdett, de soha be nem fejezett vállalkozásokkal, torzókkal, fragmentumokkal. Grezsa hármaskönyve betetőzése eddigi munkásságának, legnagyobb teljesítménye a Németh László-szakirodalom- nak. Szintézise imponáló teljesítmény, vonzó példakép, filológiai remeklés, korszakáttekintő monográfia — Vekerdi László szerint is — a kutatók új és újabb nemzedéke számára. Elsőként végezte el a hatalmas életműben a nélkülözhetetlen tereprendezést, állította fel — Vekerdi László nyomán — a mértékül szolgáló irányjelzőket, mérte fel valóságos arányaiban a feladatokat, jelölte ki a reális és távlatos célkitűzéseket. Időben visszafelé halad a „vásárhelyi korszaktól” indulva, de mindig a teljes életműben gondolkodik, ezért maradhat mentes lényeget torzító tévedésektől, aránytévesztésektől. Leletei maradandó értékűek. Legtöbbször idült előítéletekkel szemben bontja ki felismeréseit. így történhetett, hogy miközben feltárta a „vásárhelyi” időszak eszmei, szépírói, pedagógiai hozadékát, kiderítette, hogy a „hallgatással” vádolt író társai közül a legtöbbet dolgozott. Rámutatott arra, hogy „A történelem árnyékában” háborús korszak elsődlegesen eszmei természetű meghatározottságú, nem annyira az életmű esztétikai alkatában, mint inkáb gondolati tartalmában, irányultságában, művekben kifejeződő magatartásformákban hoz változást. Ma már kétségtelen, hogy a magyar sorskérdések egyben eutyolos szomorúságot, nagy gazdagságot, netán bő gyermekáldást... Úgy találom, hogy az idén kapott újévi üdvözlőlapok kéményseprős és poharas-pezsgős ábráin túltesznek a békességet és a szeretetet árasztó Jézuskás, gyertyafényes nyomtatványok. — Üzleti fogás! — mondhatja bárki. Igen ám, csakhogy az ügyes üzletemberek fogásai milliók természetes vágyait tükrözik; a portékák éppen ezektől kelendőek! És ez nem semmi, mert az égbőlvárás is jelez valamit. Többet ájtatos vallási szokásnál, talán azért, mert a földi segítség késlekedését, vagy elmaradását jelzik, és a „legnehezebb” esztendő tudata az égi magasságok felé emeli a tekintetet... Tudom, nem helyes és értékőrző ilyen semmiségekből következtetéseket levonni, holmi kár- tyajátékosdiból prófétai jövendölésfélére vetemedni, sajrópai kérdések is, amelyek csak az etikumra épített minőségeszme jegyében oldhatók meg. Tőle tudjuk, hogy a Tanú mennyire az írói „növésterv” szigorú és következetes logikája szerint készült, amelyben az író megteremti az irodalmunkból méltán hiányolt „eszmék meny- nyezetvilágítását”. Közben kialakul az életmű regény, dráma és esszé vonulata, mint az önkifejezés legfőbb terepe. A függetlenségét négyszáz év után iszonyú tragédia közepette visszanyerő országot a trianoni csonkítás sújtja, amely az élet minden területére kihat. Amitől Ady félt, a Szétszóródás vízióját éli át Németh László, aki a magyarságjövőesélyeit az etikum és minőség fényénél kutatja, tudatosítja. Magyarság és európaiság összhangját a szomszédos népek, a „tejtestvérek” közösségében az egyetemességben jelöli ki. Illyés nevezte Németh Lászlót a XX. század Széchenyijének. Találó az analógia, de a XX. századi magyar reformkort álmodó géniusz eszméit a kor jégverése fogadta. Grezsa Ferenc első két könyvében a historikum dominált. Harmadik könyvét, módszerében is megújítva írta. Olyan elméleti, filozófiai alapozást végzett, amelyből a Tanú-korszak eszmeisége, műveinek interpretációja hitelesen elvégezhető, legyen szó eszmetörténetről — ezért a történészek is hálásak lehetnek neki —, a poétika vagy műelemzés kérdéseiről. A Tanúmetafora jelentésváltozásait a szellem emberének kritériumait, az eszmék laboratóriumának eredményeit kutatja, reform- és mozgalomreményeit és kudarcait, tanulságait összegzi, a kihívásokra művekkel válaszoló író eredményeit interpretálja új könyvében. Grezsa Németh Lászlótól megtanulta, hogy újuló korban nekünk is újulnunk kell, mert mitsem ér, ha a körülményeket nos, azonban vannak jelek és jogos félelmek, amelyek — ha rájuk gondolni nem is szeretünk — nap mint nap foglalkoztatnak mindenkit. — Az élet fullánkja a rettegés! Naiv ember az, aki a nálunk békés karácsonyi harangzúgásból ne sejtette volna a távoli jajkiáltozásokat, a gyilkosok fenyegetőzéseit. A tövis akkor is szúr, ha véletlenül lökik bele az embert. Olyan nemzedék vagyunk, akik századokat élünk át hónapok alatt, és egy-két esztendővel ezelőtt prófétai látnokságot is messze túlhaladó események tanúiként vonulunk be a történelembe. Gyakran az érthetők érthetetlennek tűnnek, arról nem is beszélve, hogy álmos óránkban sem gondolhattunk arra tavaly, aminek az idén részesei és tanúi vagyunk. Jobb, és boldogabb jövőért imádkozunk, miközben körülötmegváltoztatjuk, de mi nem változunk. Minden mozgalmat csak valós érdemei szerint kell támogatnunk, autonómiánkat sosem szabad feladnunk, szellemi, gondolkodói függetlenségünket meg kell őriznünk. Aligha találunk magyar gondolkodót, aki a fasiszta és bolsevista diktatúra, sőt a demokrácia veszélyeire idejekorán és meggyőzőbben figyelmeztetett volna. A civilizáció egészében, az emberiség egyetemességében gondolkodott, túllépve a politikai, ideológiai megosztottságon. Széchenyi szellemisége élt benne. A reformigény perma- nenciája fejeződik ki a „kiművelt emberfőkre” rímelő minőség forradalmában, és a könyveimmé emelt értelmiség hivatásában, a kertmagyarország gondolatban, a most újra időszerűvé vált vállalkozásban. A Magyar Műhely volt egyik legszebb álma, amelynek révén értékeinkkel együtt integrálódhatnánk az európai és egyetemes kultúrába. Ezt a vállalkozást nacionalistának minősítették, a könyvből csak egy tartalomjegyzék maradt, a szellemi szabadság megcsúfolásának szomorú me- mentójaként. Grezsa Ferenc irodalomtudósi munkásságának nagy érdeme, hogy értékfeltáró módszert alkalmazva is megőrizte szellemi autonómiáját, a tárgyilagosságot. Eszmei, poétikai, esztétikai ítéleteiben szuverén gondolkodóként érvényesíti a jogos kritikát. Kivételes minőségérzékkel a következő évszázadra is előrevetítve alkotta meg a XX. század legteljesebb és leghitelesebb Németh László-képét. Neve azért vált a Németh László-kutatás minőségjelző szinonimájává. Cs. Varga István tünk talán mindenkinek rosz- szabb a sorsa a miénknél, mert a saját zsírunkban sülni még mindig könnyebb attól, mint zsírta- lanul égni.- Békét! A világ fortyogó tűzhányó, és tűzzel játszanak azok, akik mérhetetlen fanatizmusukban ezreket szánnak halálra, fenyegetve az új esztendő békességét is. Nem létezik prófétai előrelátás, és pusztán játék a politikai kártyavetés, amint azt megannyi példa bizonyítja a magunk mögött hagyott esztendőben is, amikor annyi minden a visszájára fordult. Reményeink közül talán a ma is szorító háborús félelem az, amelynek el kellene múlnia ahhoz, hogy fellélegezhessen a világ az új esztendőben. A többi majd megadatik, amennyiben arra érdemesnek és értelmesnek mutatkozik a világ... Úgy vélem, hogy az új esztendőben reánk váró életet kell önmagunk és egymás számára köny- nyebbé tennünk. Mivel? A mindennapok apróságaival, amelyek sokszor aranyat érnek: türelem, megértés, szeretet... Valóban ilyen kevés kellene a boldogabb, elviselhetőbb élethez? Higgyünk ezúttal önmagunknak, és próbáljuk ki a „receptet”. A gyógyulás biztos, és pénzbe sem kerül... Szalay István Újévi kártyavetés Két költő — Egerből-Sí E lap november 12-i számában „Méltó emléket Kálnoky Lászlónak” címmel rövid, figyelemfölhívónak szánt írás jelent meg. Legfőbb mondandója talán ez: „Egerben, szülővárosában illő, hogy a különleges tehetségű költő életpályájáról megemlékezzünk.” Ehhez az igényhez szeretnének amolyan szívmelengető adalékokkal csatlakozni e sorok. Igaz, „kintről”, mert hisz vallania közvetlenül a szemtanúnak, pályatársnak, s barátnak kellene, ó ugyanis „bemről”, meleg sugarak fényével átvilágítva tehetné ezt: fölfedve a kapcsolatot, ami összefűzte Kálnoky Lászlót és Kapor Elemért, aki költőként verseit Apor Elemér néven adta ki mindig is. Számos esztendőknek kellett eltelniük, amíg Kálnoky László tehetségéről, munkásságáról az olvasó igaz értékelést kaphatott, s kapott. Lexikonok, kézikönyvek olykor fél mondatokkal intézték el po- ézisének „méltatását”. Ma már szükségtelen lenne idézni ezekből. Az pedig már a cinizmus határát súrolta, amikor az egyik kiadvány az ósztóvér életrajzi adatokon túl, mindössze annyit tartott szükségesnek megemlíteni, hogy a költő 1963-ban és 1972-ben József Attila- dijat kapott. Semmi többet. Ami igaz, az igaz, a szülőváros is mostohagyermekként tartotta számon fiát. Jó ideig még tudni sem akart róla. Majdhogy letagadta. Kálnoky Lászlónénak épp e lap hasábjain megjelent nyilatkozatából tudjuk: „Halálakor számtalan levél, távirat érkezett. A temetésen részt vettek a pályatársak, barátok. Eger nem írt, nem képviseltette magát...” így volt ez tehát még egy fél évtizede is. Az özvegy nyilatkozatából tudjuk, hogy a harmincas években az akkor városunkban élő Kálnoky gyakran felkereste az Eger szerkesztőségében a lap akkori szerkesztőiét, dr. Kapor Elemért. Az ifjú költő — öt év volt közöttük a korkülönbség — megmutatta neki verseit, tanácsot kért tőle. „Ő volt az egyedüli ember, aki első verseskötetének összeállításában segítségére volt” — mondotta Kálnokyné. A Vitkovics-házban megnyitott Kálnoky-emlékszoba anyagának rendezése alkalmával érdeklődő irodalomtörténészek figyelmet különösen fölkeltette egy szerény kötet Apor Elemér könyvtárából. Címe: Árnyak kertje. A könyv a Magyar Élet kiadásában 1939 nyarán jelent meg. Kálnoky László eme, első könyve példányát szokatlan módon verssel dedikálta. Az ajánlás — egyúttal a vers címe is: „Apor Elemérnek, őszinte barátsággal Kálnoky László.” Aporral most kettejük kapcsolatáról beszélgetünk, ó volt az a szerkesztő Egerben, aki először közölte Kálnoky verseit, aki fölhívta a figyelmet Kálnoky tehetségének rendkívüli voltára. Ö volt az egyetlen, akivel irodalomról, versekről beszélni lehetett. Vallomása szerint Kálnoky első kötete nem egy darabján lehet érezni Apor hatását. Természetes egyszerűséggel vallott erről Kálnoky, hiszen — azelőtt már négy évvel Mindenki nagynak születik címmel megjelent Apor versgyűjteménye, így költővel szólt a költészetről... Kálnoky dedikációs szép szonettje második versszakának alábbi három sora is e versgyűjteményt idézi: „Hallgatás tölti ki a közt/ könyved finom sorai közt./ Az elet a nyárspolgároké!” De ezen túl is > a dedikációs vers „válaszol” Apor verseskötetének Ballada egy királyról című darabjára, kivált ennek első és utolsó két-két versszakára. íme a strófák: „Szájában foszló, furcsa íz/ feje aranyja megmerül/ viszi a királyt a víz/ Lomhán tovább, tovább suhan/ az arcán fagyott nevetés/ mert lelke nincs, csak teste van...” Majd a ballada záró sorai: „És elmerül, víz fölveti/ véres nyomán hullám pirul/ és förgeti, csak görgeti.../ Ős örvények árnyéka leng/ a víz inai és énekel/ halálos búsan odalent.” S erre a Kálnoky-visszhang, a szonett utolsó strófája: „...mint lomha víz, hömpölyög a bú/ s viszi a hullamosolyú,/ meredt szemű királyokat.” A kettejük között szövődött barátság mély gyökeréről vall aztán Kálnoky, amikor Apor Elemér 75. születésnapjára megírja Adósság című versét, s közzéteszi azt az Élet és Irodalom 1982. március 19-i számában. „Nehezen leróható adósságának érzi azt a hajdani közös múlt-teremtette kapcsolatot, szép barátságot, amely mint tartozás nyomasztja, s amit le kellene rónia. Azért, hogy valaha induló költőként bejárhatott Aporhoz a Líceum kis szerkesztőségi szobájába „véleményért, biztatásért”, hogy a szerkesztő-költő annyira jo és türelmes volt hozzá, hogy az ő kezenyoma is ott van első kötete számos darabján... Kálnoky — úja — nem egyszer látta a mindnyájukat fenyegető bal- szerencsét, de neki sikerült „egy váratlan mozdulattal kicsúszni árnyéka alól.” Innen, szülővárosából mégis értékeket vitt magával, s úgy érzi, mintha tiltott cselt követett volna el, mintha titokban más gyümölcsét szüretelte volna le. Őszinte hommage és mély hála tanúi a vers három záró sora: „Mintha olyasmi volna birtokomban,/ aminek a fele vagy harmada igazság szerint/ téged illetett volna meg, nem engem.” * Amikor e sorok papírra kerülnek, lejegyzőjük — mintegy visszakapcsolódva a múltból a mába, arról értesül a Hírlap legfrissebb számából, hogy a Magyar írószövetségen túl seregnyi kulturális szervezet közös összefogással Kálnoky László emlékére országos versmondó versenyt hirdet. Kiss Gyula MINDEN HÉTFŐ — CENTRUM-HÉTFŐ!
