Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)

1990-12-08 / 211. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE 1990. december 8., szombat „Túl sok az eltartott” — mondják a Fémszer dolgozói Ki kaphat pénzt a fizetés nélküli szabadság alatt? A kérdés: mi lesz, ha elfogy a reszelnivaló...? (Fotó: Koncz János) Negyedik éve működik önál­lóan Bélapátfalván a Fémszer Fém- és Szerelőipari Kisszövet­kezet. Az egri épület-karbantar­tó szövetkezettől való 1987-es elváláskor a Fémszer tagjai, dol­gozói az elnöktől azt az ígéretet kapták: ezentúl sokkal jobb lesz, s havi 15-20 ezer forintot fognak majd keresni. Úgy három évig rendben is ment minden, és bár a fent említett összeg korántsem lapult mindenki borítékjában fi­zetéskor, de volt megrendelés, volt munka, tavaly például több mint egymillió forintos nyere­séggel zárták az évet. Idén azon­ban — az ország gazdasági válsá­gának elmélyülésével együtt, fő­leg annak következményeként — nagyot változott a helyzet. A kisszövetkezethez megrendelés csak elvétve érkezett, s emiatt nemrég egyhónapos fizetés nél­küli szabadságra kényszerültek a dolgozók. A gazdasági, pénzügyi nehéz­ségek közepette ez a „pihenő” egy másféle, belső botrányt is okozott. A dolgozók, a kétkezi munkások állítása szerint ugyan­is míg őket hazaküldték egy fillér nélkül (csak a családi pótlék je­lentett némi segítséget), addig a vezetők, annak ellenére, hogy fi­zetés nélküli szabadságról volt szó, felvették az arra a hónapra esedékes pénzüket. Azt a pénzt, amelyet végül is a géplakatosmű­hely dolgozói termeltek meg ko­rábban. — Túl sok az eltartott — mondja Szombati Józsefbngiá- vezető —, itt az elnök, a helyette­se, a főkönyvelő, a raktáros, a ta­karítónő. Nem mi tehetünk ar­ról, hogy nincs munka. Ebben az évben volt már 70 százalékos fi­zetés, kéthetes fizetett kényszer- szabadság, most meg ez az egy hónap. Amióta ez letelt, vagyis november 15-től, egy-két órát dolgozunk naponta, de nem tud­juk, hogy mennyi pénzt kapunk azért, ha például csinálunk egy ajtót. A brigádvezető mellett álló néhány ember sűrűn bólogat. Beszélgetésünk színhelyén, a műhelyben tevékenykednek (in­kább tevékenykednének, ha len­ne mit) ők is, és szemmel látható­lag egyetértenek az elmondot­takkal. — Amíg az épület-karbantar­tóhoz tartoztunk, mindig volt va­lami munka, megvolt a legkeve­sebb kilencezer is havonta — folytatja Szombati. — Most pe­dig? Én 25 éve vagyok itt, s a kö­zelmúltban 6 és fél, 7 ezer forin­tokat vittem haza. Persze az is jobb, mint az a létminimum alatti két- vagy háromezer, amire je­lenleg számíthatunk. A környé­ken sehol sincs munkalehetőség, bajban vannak az üzemek, nem tudnánk hová menni, én mégis azt gondolom, hogy ha a vezető­ség képtelen munkát szerezni, de a pénzt felveszi, akkor inkább oszlassuk fel a szövetkezetét. Időközben megérkezik Bikki Oszkár elnökhelyettes, és Szom­batival együtt beinvitál az irodá­ba. Ott ők egyre hangosabban vi­tatkoznak egymással, kollégám­mal mi is kisebb feddésben ré­szesülünk, mármint, hogy miért nem akkor jöttünk, amikor volt az egymilliós nyereség, miért nem a jót újuk meg, aztán az el­nökhelyettes azzal záija a társal- ást, hogy majd az elnök nyilat- ozik, de most nincs benn, más­kor keressük. * * * Néhány nap múlva újra az iro­dában ülünk, itt az elnök, Kor­mos József, s részt vesz a beszél­getésben Bikki Oszkár is. — A munkaellátottságunk valóban nagyon rossz, s a dolgo­zókat az nemigen vigasztalja, hogy a borsodnádasdi lemezgyár vagy a bélapátfalvi cementgyár is nehéz helyzetben van — kezdi Kormos József —, azonban van­nak olyan objektív tények, ame­lyek kellemetlenül érintik a kisz- szövetkezetet. Az említett le­mezgyár, de a MEFAG is nagy megrendelőnk volt, sok termé­ket gyártottunk számukra, ma viszont nagyon kevés megrende­lést kapunk tőlük. Megszűntek a beruházások is, nincs fizetőké­pes kereslet. Az országos válság egyszerűen minket is elért. Eh­hez még hozzájön az, hogy az ál­talunk gyártott géplakatoster­mékek ma már nem felelnek meg a hőtechnikai követelmények­nek. Próbálunk munkát szerezni, új árucikkeink lesznek (fapol­cok, akkumulátortöltők, utóbbi külföldre menne), különböző kft.-kkel keressük a kapcsolatot. A jövőre tehát vannak kilátások, van valami remény, ígéretek jobbról-balról. De hangsúlyo­zom, én most megértem az em­bereket, otthon a gyerekek attól nem laknak jól, hogy az apjuk az itteni nyomorúságot meséli. — Akkor talán térjünk a belső konfliktusokra. Önök, a vezetők valóban megkapták havi kerese­tüket az egyhónapos fizetés nél­küli szabadság idejére is? — A dolgozók azt nem tud­hatják, hogy az irodában mun­kálkodók mennyi pénzt vesznek fel. Ebből származnak aztán a té­vedések. Ez alatt az egy hónap alatt én a fizetett szabadságomat töltöttem, az erre járó bért kap­tam meg, a helyettesem pedig le­betegedett. — S a többiek? — A raktáros és egyúttal énztárkezelő kolléganő kilenc étig beteg volt, abban az idő­szakban nem dolgozott. Van emellett egy másodállású fő­könyvelőnk, ő naponta néhány órát szokott itt tölteni, eseten­ként szombaton is bedolgozik. Alkalmazunk nyugdíjasként hat órában egy asszonyt is, aki vi­szont csak akkor jön, ha a pénz­tárkezelő nincs itt. Ez darabra valóban öt ember, a letöltött órát, s így a keresetet tekintve vi­szont kevesebb. — Nem is volt gond, míg hu­szonöt ember dolgozott a mű­helyben — veszi át a szót Bikki Oszkár —, akkor jobb volt az arány. Most tizenöten vannak, s úgy gondolják, sokan vagyunk az irodában. Pedig ők maguk sza­vazták meg, hogy 25-ből 15 le­gyen, megnevezték nekünk azo­kat a társaikat, akik lusták, csak eltartottak, akiket küldjünk el. Kormos József: — Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy tovább csökkentsük a fizikai létszámot, in­kább vissza szeretnénk tölteni, per­sze, csak majd ha lesz munka. — A műhely dolgozói említet­ték, hogy volt olyan eset, mikor fizetésük 70 százalékát kapták csak meg. Arról is szóltak, hogy azért kellett most fizetés nélküli szabadságra menniük, mert a fi­zetett pihenőnapjaikat a vezető­ség kivetette velük. — Idén az egyik hónapra va­lóban kevesebb bért, de nem het­ven, hanem nyolcvan százalékot fizettünk. Ez a könyvelésben ki­mutatható. Ennyit kaptunk mi is — erről egyébként egy múlt év­ben elfogadott szövetkezeti köz­gyűlési határozat rendelkezik, mely szerint, ha a fizikai dolgo­zóknak nincs meg a százszázalé­kos teljesítményük, az „irodai­ak” is annyival kevesebb bért kapnak. Bikki Oszkár: — Fizetett sza­badság nem volt „elrendelve”, nem kellett kivenni. Különböző időpontokban maguknak vették ki a munkások, s egyszerűen el­fogyott. Visszatérve a fizetéshez: az idén amúgy is több bér került kifizetésre, mint amennyit meg­termeltünk. — Azt hiszem, nemcsak ez, de a korábbi évek fizetése sem érte el azért a 8 7-ben ígért 15-20 ezer forintot... — Az 1987-es év végén, mi­kor éppen az Ikarusnak dolgoz­tunk, az egyik brigádban az em­berek egyenként 18-20 ezer fo­rintot kerestek, a másikban, Szombati brigádjában — mert gondolom, ő volt az, aki panasz­kodott az újságnak — öt ember együtt keresett négyezret. Az egyik brigád hajtott, a másik nem. Egyszóval, meg lehetett kapni azt a pénzt, amit ígértünk, ha nem is mindig. Az átlagkere­setek egyébként tavaly bruttó 9-10 ezer forint körül alakultak, ez évben persze bizonyára csök­ken ez a szám. — Most, decemberre mit vár­hatnak az emberek? Mire szá­míthatnak januárban és a jövő év többi hónapjában? Kormos József: — December­ben valószínűleg nem lesz száz- százalékos bér, de kényszersza­badság sem. A bankszámlánk nem üres, nem vagyunk fizető- képtelenek. Jövőre pedig, ha a nehéz helyzet folytatódna, elke­rülhetetlen a profilváltás. Annyi azonban biztos: a kisszövetkezet semmiképp sem szűnik meg. Rénes Marcell Miért hallgat a kulturális kormányzat? Megpróbálunk rántottából tojást készíteni — Vagy sikerül véghezvinni az oktatási programunkat — amelyet kidolgozott az MDF, s nagyrészt az SZDSZ is egyetér­tett vele —, vagy pedig megválók az államtitkári hivataltól — je­lentette ki többek előtt is Beke Kata, akit személy szerint hívtak meg a pedagógusok a dobós cen­tenáriumra. A kollégák körében azt is elárulta: mindaddig vissza­kívánkozik a katedrára, mígnem érzi, hogy hatékonyan hozzájá­rulhat a magyar oktatásügy meg­reformálásához. S bár az egyete­misták, főiskolások őszi de­monstrációján tett heves kijelen­tései miatt sokan megbírálták, s megcsappant népszerűsége is, amit előzőén az Élet és Iroda­lomban publikált okos és harcos írásai szereztek számára, egri megnyilvánulásai elszánt és tu­datos politikust mutattak. A vele készített interjú középpontjában az állt: történik-e végre valami a hazai oktatásügyben? — Nemrégiben az ön kollégá­ja, Fekete György nyilatkozott a Hírlapnak. Az általa elmondot­takból és más jelekből az tűnik ki, mintha a művelődési tárca az iskoláktól várná a kezdeménye­zést, s minden döntést rájuk bíz­na. Ugyanakkor a pedagógusok, iskolaigazgatók — bizonyos te­kintetben jogosan — felülről is várnak útmutatást. — Voltaképpen mindkét fél­nek igaza van. Miután a minisz­tériumot képviselem, hadd kezdjem azzal: a minisztérium természetesen nehéz helyzetben van, mint minden államigazgatá­si intézmény, amelynek át kell alakulnia. Nyilván ezzel magya­rázható, hogy nem történt meg az sem, ami megtörténhetett vol­na. Persze, az új, alternatív tan­tervekhez, s az azokhoz szüksé­ges tankönyvekhez idő kell. Pá­lyázatok, melyeket meg kell írni, el kell bírálni, és így tovább. S az egész tankönyvstruktúra meg­változása; hiszen tudjuk, hogy az eddigi nem jó, azt is tudjuk, hogy mit akarunk, milyen lépéseket kell tenni, de ez a nehezebb. Azonkívül ott van az irgalmatla­nul keserves bérkérdés. S nem­csak a tam'tók és tanárok elvárá­saira gondolok, hanem az óvó­nőkre is, mert róluk mindig el szoktak felejtkezni. Az utóbbi hónapban a minisztériumban fo­lyamatosan tárgyaltunk a PDSZ-szel, s a hagyományos szakszervezetekkel is... Lénye­gében konszenzusra jutottunk, de ez a konszenzus: tizenötmilli- árd! Ez nincs meg az államkasz- szában! Az nyilvánvaló, hogy a Glatz Ferenc által meghirdetett bérprogramnak a harmadik fázi­sa megvalósul, de ez kevés. Ami­kor meghirdette, már akkor tud­tuk, hogy kevés, mert az infláció „elviszi.” (Én is kaptam abból annak idején.) De van egy csomó dolog, ami nem pénzkérdés: Beke Kata: Az oktatásügy nem várhat, mert hiszen az a jövő! (Fotó: Perl Márton) amit úgy lehet megfogalmazni, hogy szabadság és élmény. Sza­badság a tankönyvek használa­tában, az oktatási anyagban, hi­szen a pedagógusok képzett szakemberek, rájuk lehet bízni mindezeket. — S miért nincs rá módja a tárcának, hogy ösztönözze őket? — Igen, ez fontos kérdés, ezt el kellett volna mondani hivata­losan, s ez nem hangzott el. Szá­momra kínos, ha a minisztériu­mot bírálom, de szeptember de­rekán kerültem be, s ennek'nyá­ron kellett volna elhangoznia. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bezzeg, ha én ott vagyok, nem így történik... — De még mindig nem késő... — Még nem késő, de ameddig ez a deklaráció nem történik meg, én szeretném, ha a kollé­gák, akik úgyis tudják, hogy min­den rajtuk múlik (mert tudják: ha becsukják maguk mögött az osztály ajtaját, akkor azt csinál­nak, amit akarnak). Tehát amíg ez a deklaráció nem hangzik el, azt kérem tőlük, legyenek azokv akik, és cselekedj éhek sajáfleg- jobb meggyőződésük szerint. En tudom, hogy az elmúlt évtizedek éppen az önbecsülésüket tapos­ták meg, és azt fejlesztették ki bennük, hogy ne a saját fejük után menjenek. Ennek a legjel­lemzőbb tünete: a legritkább ma az a pedagógus, aki saját szemé­vel olvas el egy Művelődési Köz­lönyt. — Van mindennek egy lénye­ges akadálya: a rossz értelemben vett iskolai hierarchia, ami az el­múlt évtizedek gyakorlatát jelle­mezte, az nem változott meg... — Persze, az élet minden más területén is ugyanaz a helyzet sajnos, még a minisztériumban is. Azért, mert a törvény átfutá­sa, az államigazgatás legfelsőbb területe, a kormány megválto­zott, ez még nem minden. Ez ugye a nagy magyar történelmi kísérlet. Mindig ezt mondom: megpróbáljuk, hogyan készít­sünk rántottából tojást? Hát, ha ez sikerül! De miért ne sikerülne, mert mi a tatárjárás óta minden­ből ki tudtunk kerülni! Bízzunk önmagunkban, a magunk élete­rejében. Én ezt az önbizalmat szeretném látni a pedagógusok­ban. Tudom, hogy milyen nehéz, tudom, hogy kiverték belőlük, tudom, milyen helyzetben van­nak, de próbálják meg. — S a nemzeti alaptanterv pél­dául segíteni fog ebben a dologban ? — Nem, nem, ebben az új ok­tatási törvény fog segíteni, ami 1991 folyamán készül el: amikor kézzelfoghatóan, jogszabályok­ban rögzítetten jelenik meg egy újfajta szemlélet. — Ez eligazít az önkormány­zatok oktatási szerepét illetően is? — Készülődik egy törvény, ami az önkormányzatok oktatásügy­gyei kapcsolatos teendőit szabá­lyozza, hiszen az önkormányzaton rengeteg minden múlik. Az ön- kormányzat legtöbb helyen üres kasszát örökölt, oda nyúl, ahol van. S volt olyan település, ahol például felemelték a tanárok óra­számát, és csökkentették a fizeté­sét. Mit lehet csinálni? Mondtam, hogy tiltakozzanak. Nyilván a pol­gármester ezt kétségbeesésében csinálta. Ilyenkor nem történhet más, mint hogy a tantestület kol­lektiven fogalmazza meg az állás­pontját a gyerekek érdekében. S a választópolgár öntudatával fogal­mazza- meg- a- követelését. Meg kell, hogy védje a tantestület; mert a minisztériumnak ez nem hatás­köre. Még nem alakultai, de a jp- vő esztendőben kialakul a pontos szereposztás: a minisztériumé, a polgármesteri hivatalé, s az egyre autonómabb iskoláé. — Az iskolák önállósodási tö­rekvései abban is megmutatkoz­nak, hogy szeretnék beindítani mondjuk a nyolc osztályt, szer­veznek nyelvi fakultációt, vagy mást. S nem biztos, hogy ez a tö­rekvés szinkronban van az ön- kormányzati akarattal.. . Ez* az Ől. háborújuk. No, most nagyon jó példák vannak, például a gyöngyösi Berze, vagy a Dobó-gimnázium — ahol most beszélgetünk —, ahol a nyolcosz­tályos oktatást el akaiják kezde­ni. Nem megy anélkül, hogy a tantestület ne vállalja az ezzel já­ró pluszmunkát. Tehát itt kezdő­dik. A második lépcső is újra az önkormányzat, hogy biztosítsa a feltételeket, ha több tanterem szükséges, stb. A állam minden­képpen megadja a fejkvótát, ami jövőre megnő. (Pontos számot nem mondok, mert a költségve­téstől függ. Az idei, a négyezer forint, vicc, amiből nem lehet egy iskolát fenntartani.) Az állam ezt természetes módon garantálja minden gyereknek... — Ezt az államtitkári székből ígéri? — Ezt az államtitkári székből meg tudom ígérni... — Köszönöm a beszélgetést! Jámbor Ildikó A versenytárgyalásból árverés lett Elkelt a vadászati jog... Kié a vadászati jog? Több mint negyven éve nem volt példa arra, hogy ezt árverésen döntsék el. Tör­tént ugyanis, hogy a Mátra — Nyugat-bükki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság kezelésében lévő Ózd környéki Hangony- völgyi vadászterületért a Zöld­mező Vadásztársaság nem volt hajlandó bérleti dí­jat fizetni. Noha jelképes összeget, hektáranként mindössze 2 forintot kértek, ennek ellenére négy éven keresztül ezt az említettek elmulasztották ki­egyenlíteni. Sőt, nem tettek az erdőben okozott ká­rok ellensúlyozásáért sem. Az erdőgazdaság 1988 végén — hosszas erőfe­szítések után — megállapodott, hogy a vadkár és a -tartás költségeinek terheiből a vadásztársaságok is részt vállalnak. Kivétel volt az említett Zöldmező. így az idén június 8-án, törvényes jogával élve a cég, felbontotta a szerződést velük, miután egyáltalán nem voltak hajlandóak az adósság rendezésére. Ugyanakkor pályázatot hirdettek az említett Han- gony-völgyi rész vadászati jogának elnyerésére 1991. január 1-jétől. Amint Varga Béla osztályvezetőtől megtudtuk, a pályázat meghirdetése után „ébredt” a Zöldmező Vadásztársaság, és a számlát utólag rendezte. Ezért az erdőgazdaság lehetőséget nyújtott, hogy pályáz­hassanak. Nos, a versenytárgyalásra közjegyző je­lenlétében a hét elején került sor. Négy pályázat ér­kezett. A tárgyaláson kiderült, hogy valamennyi résztvevő — a Zöldmező Vadásztársaság kivételé­vel — bejegyzett, úgynevezett bérkilövő vadásztár­saság. Ez pedig azt jelezte, hogy a törvényes keretek közötti működést a bérbeadó garantáltnak látta, miután az erdő és a vadállomány védelmét rendsze­res ellenőrzés mellett kellően biztosítani tudja. így a tárgyalás további része árverésjellegű lett. Az említett 5900 hektár kikiáltási ára egységnyi te­rületre 100 forint volt. A licitálás viszont hektáran­ként 320 forintos árnál fejeződött be! A vadászati jog bérlője újból a Zöldmező Vadásztársaság lett, amelynek évente közel 2 millió forintot kell fizetnie az erdőgazdaságnak. E pénzt viszont a kiadásokra fordítják, nevezetesen az erdő javára! Ugyanakkor a bank garanciát kér a Zöldmezőtől, miután csak ennek birtokában válik lehetségessé a szerződéskö­tés. Amennyiben ezt nem kapják meg, akkor — a döntés szerint — a licitálás során a második legna­gyobb árat ígérő társaságé lesz a vadászati jog a Hangony-völgyben. (m £.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents