Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-07 / 210. szám
HÍRLAP, 1990. december 7., péntek HATVAN ÉS KÖRZETE 5. Hát mégsem fordul a világ?! Az alábbi történetet azért adjuk közre, mert nemcsak elszomorított, hanem egyben mélységesen fel is háborított minket. Már-már mertük remélni: „végre megfordul a világ”, ám úgy tűnik, a hivatalok packázása továbbra is sújtja az embereket. Valóban együttér- zünk a hord L. J.-névéi, aki levelében panaszolta el nekünk bánatát. Sajnos, sorsa nem egyedi, nagyon sokan élnek még hasonlóan szegényen, s többen vannak, akik hiába várják a segítséget azoktól, akiknek kötelességük lenne intézkedni. Ám nézzük csak, miről is van szó. L. J.-né nemcsak a saját, hanem az öccse nevében is kérte segítségünket. Ugyanis fiútestvérének még augusztus 10-én meghalt a felesége, és két kiskorú gyermek vesztette el édesanyját. Egy férfiember valóban nehezen látja el egymagában a családi munkát, a nevelést, ezért nővére — aki a levelet is írta — fizetés nélküli szabadságot vett ki, hogy segítsen a gyereknek és édesapjuknak. Nehéz sorsát tetézi az is, hogy a nagymama ágyban fekvő beteg, s állandó ápolásra szorul. Sajnos, elég rosz- szul állnak anyagilag, de ami legjobban fáj nekik: még mindig nem kapták meg az árvasági segélyt és az özvegyi nyugdijat. A gyöngyösi tanácson kopogtatott az idős asz- szony, ahol megígértek nekik egy kis előleget. Igen ám, csakhogy mivel nem az öccse, hanem a meghalt felesége nevére jött a pénzesutalvány, a postás nem adta át nekik, hanem viszaküldte Egerbe. Ez már egy hónapja történt, s akkor L-né újra elment Gyöngyösre, ahol a tanácson azt mondták neki, nem ők hibáztak, hanem az egri illetékes szervek — s megígérték: sürgősen intézkednek. De azóta sem történt meg a csoda, hiába várják a pénzt, nem kapják meg. Elgondolkodtató: augusztustól decemberig sem a gyámügyi hivatal, sem a társadalom- biztosítás nem tett semmit. Igaz az a mondás: „Szegény embert az ág is húzza!” A hord asszony édesapját 1957. szeptember 5-én kivégezték az ’56 októberi tettei miatt. Azóta az áldozatok legtöbbjét rehabilitálták, s hozzátartozójuk igényelhetett valameny- nyi anyagi kártérítést. Nos, mint L. J.-né írta, azóta többször is járt a Belügyminisztériumban. Kevés idejéből és pénzéből több ízben szakított erre, mert legalább amióta tudja, hol van az édesapja sírhelye, mindig visz pár szál virágot. Még a kora tavasz- szal kérte a minisztériumot: hadd olvashassa el apja vádiratát. Az engedélyt meg is kapta, s azt tanácsolták neki, forduljon a bírósághoz. Ott kapott is egy aktaköte- get, s három órát töltött azzal, hogy a lapok között megkeresse édesapja nevét, ám nem bukkant rá. Mint L.-né elpanaszolja, egy hölgy az irodában a segítségére sietett, megnézte az aktát, s ő mondta meg neki, nem is azt a listát kapta meg, amelyre szüksége lett volna. így hát ismét hiába ment el Pestre, hiába buszozott, gyalogolt. „Most, ha majd ráérek, és megint lesz egy kis pénzem, akkor ismét elindulok, hátha több szerencsém lesz. Igaz, ebben már nem nagyon bízom, minket messziről elkerül a szerencse.” A szomorú történethez nemigen kell különösebb kommentárt fűznie az újságírónak. Hiszen a panasz önmagáért beszél. Az viszont valóban elkeserítő: még mindig nem fordult a világ. Gyermekkönyvhét Hatvanban, a városi könyvtárban az idén is gazdag programot kínálnak a gyermekkönyvhét tiszteletére. December 9-én, 9-15 óráig játéknap lesz, amelynek szervezésében a TIT városi szervezete és a Viki játékbolt is részt vesz. A rendezvényen szellemi és foglalkoztató játékokra, könyvvásárra, tombolahúzásra is sor kerül. író-olvasó találkozók December 10-én, hétfőn délelőtt 10 órára Rónaszegi Miklóst várják a boldogi könyvtárba, ahol író-olvasó találkozóra kerül sor. Ugyanezen a napon a hatvani városi könyvtárban is találkozhatnak az érdeklődők a népszerű vendéggel 13 órától, majd az újhatvani fiókkönyvtárban 15 órától. A kötetlen beszélgetésekre elősorban a felső tagozatos diákokat várják. Ecsédiák Második alkalommal jelent meg az ecsédi általános iskolások által írt és szerkesztett diáklap, az Ecsédiák. A házilag készített kiadványban az iskolával kapcsolatos aktuális hírek, pályázati felhívások, rejtvények, valamint könyvajánlat szerepel. Karácsonyra készülnek Lőrinciben, a helyi könyvtárban december 13-án 17 órakor az olvasó nők klub tagjai találkoznak. Az összejövetel már a karácsonyi készülődés jegyében zajlik, ugyanis adventi koszorúkat, asztali díszeket készítenek a résztvevők. A foglalkozást Kasza Józsefné óvónő vezeti. Az oldalt összeállították: Barta Katalin Mikes Márta Ruha teszi az embert? Hatvan gusztusos kis lapja, az óriási népszerűségnek örvendő Kakukk vitézül forgatja kardját a helyi közélet jobbítása végett. Ezért tartom feltűnőnek, hogy a Népszabadság riporterének adott novemberi interjúm kapcsán ezúttal személyes, mondhatni magánügyembe ütötte csőröcskéjét. Persze, névtelenül, amin viszont nincs csodálkoznivalóm e „sajtótermék ” esetében. Szignó mögé bújva ugyanis veszélytelenebb a letűnt állampártra jellemző, szinte vérbírói hangvétel, az emberi értékek ócsárlása, egy önmagát finanszírozó művészeti, irodalmi vállalkozás ügyének hamis lejáratása. Az említett interjúból ugyanis — érdekes módon — nem az általam szerkesztett és kiadott Délsziget folyóirat irodalomtörténeti jelentőségű publikációi ragadták meg az elmeszülemény szerzőjét, hanem egy félig odavetett ténykérdés, miszerint keveset adok külsőmre, gondolván: nem a ruha teszi az embert. Vagyis slampos vagyok. Viszont ugyanakkor a piperészkedés, a kiöltözés helyett szívesebben, zokszó nélkül áldozok az általam közügynek tartott lap vállalkozásra, amely negyvenöt évvel ezelőtt egyszer már a politikai rendőrség áldozatául esett. Nosza, Kakukkék névtelen fiókáia — mély megrendültében — most közadakozásra szólít fel boldogot-boldogtalant, hogy áldozatuk nyomán „ruhatáramat” modernizálhassam. Sőt! Szinte elmarasztalja Hatvan társadalmát lerongyolódásom okán. Mit mondjak! őszintén, lelkem mélyéig hatolt ez a kitüntető figyelem, ez a szárba szökött, gyors segítőkészség, s már majdnem elindultam a Hangya Áruház ruházati osztályára öltöny nézőbe... Ám hirtelen meggondoltam a dolgot, s nem is ok nélkül. Mert mi lesz, ha mondjuk Kakukkék mély érzelmi emóciója nem győzi mega hatvani polgárokat? Ha fityingnyire sem érdemesítik ruhátlanságomat? Főként a számomra nélkülözhetetlen Délsziget fennmaradásának ügyét? De egyébként is felesleges berzenkednem. Legjobb az ügyet úgy felfogni, hogy ingyenreklámhoz jutottam 5-6 ezer példányban. Aki eddig mit sem tudott a Délszigetről, most már olvas, hall felőle, s netán vásárlójává is válik. Persze, Kakukkék hatalomvágytól reszkető, névtelen fiókáinak azért nem ártana némi tájékozódás is a mai magyar művészeti életben. Talán kulturáltabban alkalmazkodnának a hely i közélet problémáihoz, kinyilatkoztatásaik előtt meghallgatnák a másik felet például, ami alapköve a sajtóetikának, főként pedig minden hátsó cél nélkül, a tényekre hagyatkozva próbálnák elverni a port azokon, akik — csak úgy mellesleg! — önös érdek nélkül tesznek valamit egy városért, hazájukért. Summa sum- márum: Kakukkék kirohanása igazából messzi nem újságírói tett. Sokkal inkább a szakma meggyalázása, amit természetes módon visszautasít az ügyet maga részéről lezártnak tekintő: Moldvay Győző „Én a kaptafánál szeretnék maradni99 Nem járt volna rosszul az ország, ha az elmúlt néhány évtizedben mindenki megszívlelte volna a mélységes népi bölcsességet tartalmazó szólást: a suszter maradjon a kaptafánál! Jól tudjuk, hogy sokan épp az ellenkezőjét cselekedték. Ennek következményeiről kár lenne beszélni, hiszen mindenki saját bőrén tapasztalhatja. Arról viszont talán még nem késő szólni, hogy mi van azokkal, akik szó szerint szeretnének a kaptafánál maradni, de a körülmények arra kényszerítik őket, hogy előbb-utóbb felálljanak a suszterszékről. Lőrinciben, az Erőmű-lakótelepen szinte mindenki ismeri Koczka Lajost, a cipészt. Három éve került a településre, ahol a kezdetekkor a vállalat vezetése — elsősorban alkalmazottai érdekében — biztosította a kis műhely számára a helyet. A megye- székhelyről különös körülmények között „száműzött” mester itt kívánt gyökeret verni, új életet kezdeni. A szolgáltatásra már akkor is nagy szükség volt a telepen, ezért a vállalat vezetése úgy döntött: megtartja a jó szakembert. Emberünk jó ideig a munkásszállón éldegélt, s amikor úgy határozott, hogy útra kel abban a reményben, hogy egyszer valódi otthonra lel, a cég vezetősége nem sokáig habozott: kényelmes szolgálati lakást ajánlott fel, hogy maradásra bírja. Koczka Lajos meghálálta a bizalmat, s igyekszik eleget tenni annak a kérésnek, amit a vezetés kért, hogy tudniillik nem emeli a szolgáltatás árait. A mester azonban egyre kilátástalanabbnak ítéli helyzetét: — A munka rengeteg, egyre több kopott, lyukas lábbelit hoznak. Ennek örülnöm kéne, hiszen ebből élek, de lassan ott tartok, hogy be kell zárnom a műhelyt. A minap kaptam kézhez a papírt a társadalombiztosítástól, miszerint háromszorosára emelik az SZTK-hozzájárulást. így havonta 2470 forintot kellene fizetnem. Bementem Egerbe, hogy mérsékeljék ezt az összeget, hiszen egy „erős” hónapban jó, ha 10 ezer forintot megkeresek. S ha azt is figyelembe vesz- szük, hogy egy kiló ragasztó ára például 70 forint helyett 320 forint, akkor megérthetik az aggodalmamat. Itt, a lakótelepen rengeteg nyugdíjas él, tőlük nem kérhetek sokat. Pedig Egerben körülnéztem. Ott majdnem kétszereséért vállalják a cipők javítását. Szerencsére személyes kérésemre csökkentették a társadalombiztosítási hozzájárulást, de így is nehéz helyzetben vagyok. — Mihez kezd, ha be kell zárnia a boltot? — Nem tudom. Azt hiszem, nem lesz más lehetőségem: bevonulhatok a börtönbe, és leülöm a tartozásomat. Én szeretem a szakmámat, a kaptafánál akarok maradni, de ehhez segítségre van szükségem nekem is, és cipésztársaimnak is. Kihalófélben lévő szakmáról van szó, ezért az ipartestület védetté nyilváníthatná. A műhelyben nagy kupacokban hevernek az agyonhordott cipők, csizmák. Újra nem telik már most sem, jövőre pedig még kevésbé. Suszterra szükség van, szükség lesz. Vajon ki garantálja, hogy a kaptafa mellett maradhatnak? Ne csak kívánjunk boldog karácsonyt...! Előző számainkban már találkozhattak a Hírlap kezdeményezését ismertető felhívással, melynek lényege, hogy lapunk a maga eszközeivel támogassa a rászoruló családokat, egyéneket karácsonykor. Jól tudjuk, a szegénység egyre nagyobb méreteket ölt megyénkben is, s hogy manapság a jó szó sovány vigasz. Tettekre van szükség, kézzelfogható segítségre. Szeretnénk, ha karácsony estéjén mindenki fája, fenyőága alá kerülne valami meglepetés, ajándék. Ezért kérjük a Hatvanban és térségében élő magánszemélyeket, gazdálkodóegységeket, intézményeket, hogy lehetőségeikhez képest járuljanak hozzá adományaikkal a nemes ügyhöz. A játékokat, a könyveket, s főként a tartós élelmiszereket Hatvanban a községházán, a családsegítő szolgálat irodahelyiségében adhatják at, ahol a felajánlott ajándékokat a legrászorultabbakhoz juttatják majd el. Kassa Lászlót Horton szinte elsöprő többséggel választották meg a szavazók polgármesterré. Ebben a faluban is már az első fordulóra megszületett az eredmény, s talán az sem véletlen, hogy Kassa László került az önkormányzat élére, hiszen — mint volt tanácselnököt — jól ismerik, szeretik az emberek. Mint beszélgetésünkkor elmondotta, szolgálatnak tekinti megbízatását. Szabadidejében is bárki fölkeresheti. Nemegyszer Szolgálatnak tekintem megbízatásom fordult elő, hogy épp kertjében kapált, amikor egy panaszos beállított hozzá, vagy este 8 után a lakásán csöngettek ajtaján. Természetesen ő mindenkit fogad, nemcsak hosszúra nyúló munkaidejében. Röviden szólt a már megvalósult dolgokról: például a volt MSZMP székházában anya- és csecsemővédelmi tanácsadó intézetet alakítottak ki. A korszerű berendezésekre másfél millió forintot fordítottak. Vannak aztán nagyobb lélegzetű terveik is. Mivel a művelődési ház egyáltalán nem népszerű, nem látogatott Horton, s az itt lévő mozi sem üzemel már, újfajta megoldáson törték a fejüket. Fiataloknak, idősebbeknek egyaránt a szabadidő kellemes eltöltéséhez a sportpálya mellett lévő területet rendezik-alakítják. Többek között autósmozit szeretnének létrehozni. A bérbe adott területen benzinkút és büfé működik majd, s tervezik, hogy megnyitnak egy autóalkatrész-boltot is. Kassa László a tervek mellett elmondta saját véleményét is: az államigazgatásban, az önkormányzatban dolgozókat jobban meg kellene becsülni anyagilag, hiszen az új „rendszerben” lényegesen megnőtt munkájuk, tennivalójuk. Kassa László: — Hort minden állampolgárát lehetőségeim szerint szeretném szolgálni... Hatvani múltidéző o ° Összeállításunkban sorozatot indítunk Hatvani múltidéző címmel. A kéthetente jelentkező új rovatunkban Németi Gábor, a Hatvány Lajos Múzeum munkatársa emlékezik a város életében történt nevezetesebb eseményekre. Az első részben a hatvani leventék elhurcolását idézi fel történetírónk. Egy fejezet a múltból A hatvani leventék elhurcolása A leventeszervezetet 1921-ben hívták életre a Horthy-rendszer urai, hogy a trianoni békeszerződésben eltöltött általános katonai szolgálat pótlásaként a 13-21 éves fiatalokat katonai kiképzésben részesítsék. A fiúk számára kötelező volt a részvétel a foglalkozásokon. Az igazolatlanul mulasztókat elzárással vagy pénzbüntetéssel sújtották. 1944 októberében a nyilas hadvezetés a leventéket bevonulásra kötelezte. Hatvanban is megjelentek az erre vonatkozó rendeletet tartalmazó falragaszok, amelyekről megtudhatták, hogy minden 1924-28-ban született leventének be kell vonulni, illetve el kell vonulni a közeledő szovjet hadsereg elől. Többszöri elhalasztás után november 9-re tűzték ki az indulás napját. A bevonulok gyülekezőhelye a cukorgyár sporttelepén volt. Itt történt meg a számbavétel, a felszerelés ellenőrzése, a búcsúzás a hozzátartozóktól. Ezután átvonultak az indulási állomásra, a kastély kertjébe. Itt osztották ki a fegyvereket számukra, a „leventepuskákat”. Az elvonulás esős időben, sárban és korai éjjeli fagyok között zajlott le. A katonai parancsnokság nem gondoskodott az élelmezésről, sem pénzellátásról, ezért kénytelenek voltak útközben a helyi hatóságok jóindulatára hagyatkozni, vagy a jól ellátott németektől élelmet kunyerálni. Útjuk során a következő helységeken mentek keresztül: Nerzeg, Erdőkürt, Szene, Nác, Nagymaros, Márianosztra, Szob, Ga- ramkövesd, Mador, Nagymegyer és Pádány. Szállásuk uradalmi magtárban, iskolában, istállóban volt. Éjszakánként nemegyszer nyugtalanította őket a „Sztálin-gyertyákkal” kivilágított városok fénye, bombák robbanásának zaja, és az állandóan hallható ágyúdörgés távoli moraja, sőt Nácra érkezve maguk is átélték a város bombázását. A sok viszontagság hatására egyre többen megbánták, hogy eleget tettek a nyilas hatóságok parancsának. A szökevények száma egyre növekedett, annak ellenére, hogy a parancsnokok a tábori csendőrökkel, a nyilasokkal és a németekkel fenyegetőztek. Szobról 63 leventét visszaindítottak a parancsnokok Budapestre segédrendőri szolgálatra. Hogy ezeknek mi lett a sorsa, azt jelenleg nem tudják. Egyesek szerint Budapest helyett Hatvan felé vették az irányt, és szerencsésen haza is értek. Tény az, hogy Hatvanból 270 levente indult el, Pádányba pedig mindössze 72 érkezett meg. Ebben a faluban hosszabb pihenő következett. A leventék bekapcsolódtak a mezőgazdasági munkába. Ennek ellenére jó ellátást és némi pénzt is kaptak a gazdáktól. Nem is lelkesedtek a továbbvonulásért. Az erre vonatkozó parancsot úgy szabotálták, hogy leszerelték a lovak patkóját. A továbbvonulás halogatása csak egy ideig vezetett sikerre. Decemberben besorozták a leventéket katonának. 1945 januárjában Szencen megkezdődött a kiképzésük, majd különböző katonai alakulatokhoz vezényelték őket. További sorsuk a széthulló magyar hadsereg katonáinak sorsával azonos. Volt, aki megszökött, aki elesett a harcokban, aki elvonult Németországba, vagy az idegenlégióba, illetve hadifogságba került, s volt, akit hazatérése után vittek el „kicsi robotra”. A Hatvány Lajos Múzeum Baráti Köre összegyűjti a második világháborúban elpusztultak adatait, közöttük a leventékét is. Ezúton is kérjük mindazokat, akik rendelkeznek ilyen adatokkal, közöljék ezt levélben a Hírlap szerkesztőségének vagy a Hatvány Lajos Múzeum igazgatóságának címezve. Németi Gábor
