Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)

1990-12-31 / 228. szám

HORIZONT 1990. december 30., vasárnap 4. Az ünnep: dupla kása Sztálin születésnapján A káli postamester málenkij robotja — Úgy kezdődött, hogy 1945. január 15-én „felszabadult” Bu­dapest. A rádió így közölte a hírt. Én és még néhány társam azon­nal elindultunk hazafelé, Kálba, Verpelétre, Kiskörére stb. Hon­vágyunk volt. Emiatt „le is buk­tunk”, mert a szovjet katonák el­fogtak bennünket. Gödöllőre, a volt Horthy-kastélyba helyeztek el mindnyájunkat, pedig már so­kat előttünk begyűjtötték. Mint később kiderült, két lehetőség között választhattunk, mert fia­talok voltunk: bevonulunk kato­nának a Debrecenben alakuló magyar hadseregbe, avagy elme­gyünk pár napra „málenkij ro­botra.” Nekünk az volt a legfon­tosabb, hogy mielőbb hazakerül­jünk — mondja némi vallatás után Kelemen János nyugdíjas, káli postamester, aki megfogad­ta, hogy életéből annak az 1947 — 49 közötti három évnek az emlékét törli. — Hogyan került Kálból Bu­dapestre? — Ott dolgoztam alkalmi ál­lásban a 72-es postaüzemnél. Oda menekültek ugyanis azok, aki megkapták a nyíregyháziak értesítését: elfoglalták 1944 no­vemberében az oroszok a városi postát, és szedik a fiatalokat. Bújjunk el, vagy menjünk Nyu­gatra. Nekünk a főváros jelentet­te a Nyugatot. Kézi hajtánnyal, meg sínautóval „léptünk le” Kis- terenye felé. Azért arra, mert is­merős vagyok a környéken. Vas­utascsaládból származom, így az élet többfelé sodort: Újszásztól — ahol 1926-ban születtem — Kassán, Budapesten, Debrece­nen, Aradon keresztül Sztáliné­ig­— Ez nagy út, több ezer kilo­méter. De hogyan is kezdődött ez a pokoljárás? — Akiket Budapest és körze­tében elfogtak az oroszok, azt el­vitték. A gödöllői lágerben lega­lább 30 ezren voltunk. Enni alig kaptunk. Igaz, a katonáknak sem jutott sok elemózsia. Volt ott egy orvos, aki a felsorakozott foglyo­kat felszólította, hogy lépjenek ki azok, akiknek valamilyen nemi bajuk van. Nekem nem volt még tetűm sem. Sajnos. Különben már hamarosan hazakerültem volna, de így húsvét környékére már Debrecenben járt velünk a lassú vonat. Szolnok után a gő­zös más irányba fordult. Az idő­sebbek mondták, nem Debre­cenbe, hanem a Szovjetunióba megyünk. Foglyok lettünk. La- tabár Kálmánnak szerencséje volt — az ismert és elhunyt szín­művészről van szó —, mert a há­romszori elbocsátópapírral vé­gül sikerült hazatérnie. — Mi történt ezután Aradon? — Éhes voltam. Vertek ben­nünket puskatussal, meg ami a kezükbe került. Kidobtam egy cédulát, amelyen üzenetet küld­tem Kálba a szüleimnek, hogy hol és merre járok. A levelet ér­dekes módon megkapták. Vi­szont nem tudtak mit tenni érde­kemben. A romániai, fögányi gyűjtőtáborban aztán találkoz­tam Zay Kálmánnal, aki az ebédosztásra szólító sorakozót követően hozzám kiáltotta, hogy az édes bátyámat — hiába volt ötszöri felmentése a vasúttól — Kálón és Debrecenen át gyalog hajtották Aradra, meg tovább. Nem tudtunk találkozni, pedig kerestem. — Még nem érkeztünk el Szta - linóig! —- Hosszú is volt az út. A vas­útállomáson gépkocsira tettek bennünket. A 6-os lágerbe dug­tak el, ami egy magtár-raktársze- rű helyiségnek tűnt, ahol már legalább kétezer embert szorí­tottak össze. A menekülésre egyébként nem volt semmi lehe­tőségünk, mert háromszoros drótkerítés biztosította ott-tar- tózkodásunkat. — Mi is volt az a bizonyos „málenkij robotjuk”? — Szénbányászat. A doktor úr az orvosi vizsgálatkor megfog­ta a fenekem, és érezte, hogy van még hús rajta, ezért 26 hónapi föld alatti munkára küldött. Döntése értelmében egészséges voltam. — Hogyan teltek a karácsonyi és újévi ünnepek? — Először is Sztálin születés­napját minden évben megünne­eltük december 21-én. Dupla ását kaptunk, ha a normánkat teljesítettük. A 75 éves emberek persze nem bírták a tempót, meghaltak. A németek meg csak 102 százalékra teljesítették a ter­vüket, mi meg 160-ra, így zene­kar fogadott bennünket. Ez volt az ünnepünk a lágerban. A pro- cen vita, a 20 dekás élelmiszer­adag elfogyott, nekem meg a bá­nyában négy lábujjam. Másnap az orvos le is vágta, de a kará­csonyt és az újévet akkor is meg­ünnepeltük. Volt cigaretta, puló­vercsere, meg ilyesmi. — Mikor és hogyan sikerült hazatérnie? — Nyitott marhavagonban. Többszöri lehetőséget puskáz­tam el. Előfordult, hogy 5 percen múlott a hazautazásom 1946- ban. Egyszerűen nem száradt meg a kimosott ruhám. Enélkül pedig hazamenni lehetetlen volt. Még 1947 augusztus elején is pó­rul jártam: közölték velem, hogy öten utazhatnak, mert „Rákosi elvtárs elintézte.” Rajta voltam a listán, de amikor a kapuhoz ér­tem, a létszám betelt. Maradtam a hó közepéig. Akkor tízen sza­badultunk. Debrecenben 20 fo­rint gyorssegélyt kaptunk, mert jól dolgoztunk a Szovjetunióban. Tiszafüreden, Füzesabonyban és Kálban a Vöröskereszt ünnepé­lyesen fogadott valamennyiün­ket, még meleg ételt is adtak. Saj­nos, többen meghaltak, mert túl­ették magukat. En csak meleg te­jet ittam. Év végére már a hajam is kinőtt, mert a lágerben csak kopaszon lehetett járni. Nagy meglepetésemre 1947 karácso­nyára 3000 forintot, majd újévre 1100-at küldött a posta „tartós kiküldetés” címén. A pénz jóle­sett. A postát különben is szere­tem, 1986-ban vonultam nyug­díjba, 36 évi szolgálat után. To­vábbra is mondhatom, nagysze­rű közösséget ismertem meg bennük, akikkel öröm volt dol­gozni, nem úgy, mint a Szovjetu­nióban. Fazekas István Mazópus — A tanár úr felugrott a moz­gó vonatra, és eltörte a lábát! — mondta talán a takarító néni, ta­lán valaki a tantestületből. Ez volt az utolsó hír, amit hallottam róla. Aztán minden emlék ködbe vész. Elmúlik, por rakódik rá, meg hamu. A hatvanas évek. Fe­kete-fehér, alulexponált fényké­pek. A gyerekarcok egyike-má- sika nehezen kivehető. Ki volt ez? G. Kovács Edit, az osztály­társunknak, mindannyiunk kö­zös szerelmének, Sanyónak a nő­vére, vagy valaki más a negyedik béből? — Na, látod, ez meg te voltál ott — néz a szemembe Mara. Dauerolt, hamvasbarna frizurá­járól csak mi tudjuk, hogy más, mint az eredeti. Lám, a felvételen milyen szöghajú. Bodoki Rozi I. a kép szélén áll. Volt Bodoki Ro­zi I., meg Bodoki Rozi II. így, ró­mai számmal a nevük mögött, hogy a naplóban meg lehessen őket különböztetni, ha ötösnél rosszabb jegyet kellett beírni. Aztán már semmi értelme nem is volt az elkülönítésnek, mert „Rozi egy” fekete hajú volt, és mindig mosolygós szemű, (ó kapta aztán a legszebb féijet az osztályból.) „Rozi kettőnek” pe­dig középbama, göndörödő fürtjei voltak, s talán alkoholista apja is tett arról, hogy mindig bujkált egy kis gunyoros keserű­ség a szája szögletében. És az el­ső hónapokban végérvényesen kiderült, hogy ő már ezután Ró­zsi lesz. így is volt nyolc éven át. Ő nincs rajta ezen a fotón, mert bár velünk együtt zenei tagozatra járt, nem tartozott a „hangszere­sek” közé. Ott voltak viszont a Szarka lányok, Magdi és Éva. Azt mondják, nehéz életük van. Az egyiknek öngyilkos lett a fér­je, a másik három gyermeket ne­vel „élettársi kapcsolatban.” Ezt a kifejezést a szemérmes, mindig pirulós Klári használta. Azt mondta: két gyermeket nevelek élettársi kapcsolatban. Tíz évvel ezelőtt nagyon szántuk, a félje — az igazi — két kisgyerekkel hagy­ta itt. Előbb furcsa dolgokat mű­velt, aztán felvágta az ereit. Klári akkor lefogyott, elvékonyodott, már-már féltettük az életét, az­tán kibírta. Ahogyan ragyogott, mikor mondta: „élettársi kap­csolatban,” úgy tűnt, boldog vég­re. Ő persze annak idején „zon­gorista” volt. Külön kasztot al­kottak a zongorások, és mi, a „hegedűsök”. Az iskolai zeneterem bejára­tánál, a lépcsőn három sorban, egymás előtt a lánykoszorú. Csak egy-két fiú van közöttük. A kis termetű, soká felnövő Z. Sa­nyi, aki ma katonazenész (se­hogy se jut eszembe a teljes ne­ve), meg a mokány S. Tibi, aki vi­szont villanyszerelő szakmával a zsebében állattartással foglalko­zik. Meg ott van persze Sanyo, aki rövidesen átpártolt csellóra, ma pedig tényleg valaki lett belő­le: fizikus. A többség? A többség persze ma is ugyanúgy tiporja a sarat az eldugott kisvárosban, s messzire néző szülője becsvá­gyát, aki hegedűre taníttatta cse­metéjét, már csak ez a mára szá­nalmasan fakónak és esetleges­nek tűnő fénykép őrzi. Állunk a zeneterem bolthajtá­sos ajtaja előtt a lépcsőn, az ud­varon, a szeptemberi vagy októ­beri napsütés fakó fényében, ki­egyenesedve, ártatlan, távlato­kat nem ismerő, de távlatokban bízó arccal: a hegedűosztály. A hátsó sorban fölöttünk magaso­dik a tanár úr. Ősz haja akkurá­tusán hátrasimítva, fémkeretes szemüveggel, angolosan szabott, finom, örökszürke öltönyében, mely a végén már nem tudta el­rejteni a folytonos zenekari mu­zsikálásban kicsit meggörbedő hátát, netten, kisikáltan, olyan fi­nom úriemberesen, amilyenek mi, földtúró parasztemberek ki- kupált unokái, sosem voltunk. Vajon mire gondolhatott, ami­kor ez a kép készült? Miféle büszkeség vagy beletörődés állí­totta mögénk? Miben hitt ő, az azokban az években valószínű­leg származása miatt mellőzött nagyvárosi polgárember? Tényleg hivatásának tekintet­te volna a már alig piszkos körmű lány- és fiúgyermekek zenei okí­tását? Nem hihette komolyan, hogy Yehudi Menuhinokat ne­vel. Akkor miért vállalta hetente kétszer is a száz kilométerről va­ló bumlizást túl a hetvenen? Ke­nyérre kellett, megélhetésre? Mégsem úgy nézett ki, mint aki­nek filléres gondjai lehetnek. A polgáremberes tartás (akkor úgy mondták: gőg) a tőlünk, s az egész környezettől annyira elütő finomság, intelligencia valósze­rűtlenné teszi a feltételezést. Fényesre kopott kis findzsá- ban főzte a kávét spirituszfőzőn a tanár úr, miközben mi tévelyeg- tünk a dúrok és mollok útvesztő­Szilveszteri „tizenkettő” (Részlet) Szilveszterre azt is mondhat­nánk, hogy magának az Időnek az ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulaj­donképp csendben, szinte hall­gatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését sze­retné kihallgatni. A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha e mögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijó­zanodás szürke szomorúságával egyenlő. Pedig gyönyörű alkalom az igazi derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az „földönjáró” ünnep, s ezt a „föl­di mosolyt” nem is szabad meg­tagadnunk tőle. Tizenkét óra van. Az éjszaká­ban most fejezte be a körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e cso­dálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a leg­harsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és sze­líden Isten most hajtja át csillag­nyájait az ó-esztendőből az új­esztendő mezőire. Pilinszky János in. Néha, egy-egy hamis akkord­nál elvörösödött, feddőleg igaz­gatta az ujjainkat a húrokon, de olyasmi sohasem esett meg vele, mint tanártársánál, a kevésbé ér­dekes Balogh úrnál, hogy rövid­re vágta volna a nebulók körmét. Dicsért, dicsért, és helyeslőén bólogatott egy-egy sikerült dal­lamnál, pedig tudhatta, hogy so­hasem lesz belőlünk művész, de még zenetanár is csak nagy sze­rencsével, ezerszeres áldozatokkal. Ahogy nézzük a képet, már meg meijük vallani egymásnak: akkoriban legtöbbünk gyakorló- helye otthon a fáskamra meg a sufni volt, ahol a fagyos hidegben télikabátban küzdöttünk meg a magas művészettel. A földszin­tes szoba-konyhákban nevelke­dett vidéki csemetéknek nem le­hetett sok szava a gyakorlóhely és -idő megválasztásában. A ta­nár úr türelme, derűje, illatos ká­vékkal fűszerezett frissessége ki­fogyhatatlan volt. S ha megnéz­zük, azért itt van Deme Anna, ma óvónő, s gyakran előveszi a hegedűt. Tizenkét tanítvány kö­zül egy legalább. A tanár úr hetvenhét évesen, ingázása tizedik-huszadik évé­ben elvétette a lépést. Felugrott a vonatra. Csak a lába tört el ak­kor, de aztán nem jött többet. A fénykép emlékeztet rá csupán, 1965-ös keltezéssel. Különben a neve is érdekes volt, alig-alig tudtuk leírni: Mazópusz. A Ma­us egeret jelent, az opusz egy ze­nei műszó, és... Lehet játszani a szavakkal. Különben mindegy... Jámbor Ildikó Újév­f •• • • . // koszonto klubest Bátorítólag néz rám az ügyeletes, akitől megkérdezem, hol tartja ünnepi klubestjét az egyedülállók klubja: azt mondja, 104-es szoba, menjek fel nyugodtan. Csak enyhe szánalmat érzek ki szavaiból. Én vagyok a friss hús, érzem, ahogy belépek. A férfiak mustrálgat- nak, így önkéntelenül felmérem, milyen esélyeim lennének, ha éles­ben menne a dolog. * * * — Ez nem a társkeresők, hanem az egyedülállók klubja — szögezi le rögtön az elején a klubvezető. Rutinosan jó kedélyű harmincas hölgy, lendületesen köszönti a résztvevőket a klubest alkalmából, és jó híre is van: a tagsági díjakból vásároltak néhány üveg pezsgőt, amit most a közelgő újév tiszteletére megisznak. Szinte lelket önt az est résztvevőibe, ahogy beszél, vonásai csak akkor merevednek meg, ha pillanatokra elkalandozik a figyelme. A teremben — mely kicsi ugyan, de mint mondják, sok jó ember kis helyen is elfér — néhány asztalka, két szemben levő sorban pedig fo­telok. Lehetünk vagy tizenöten. Az egyik oldalon a nők (ők vannak többen), a másikon inkább férfiak. Szól a magnó, a hangulatot talán csak én érzem fagyosnak, azt mondják, jó ez, mindig ilyen szokott lenni. Bele kell lendülni. Később biztosan lesz tánc is. A mellettem ülő középkorú férfi, aki a városkörnyéki szociális ott­honból jött, először félénk, de amikor megmondom, hogy újságíró vagyok, elkéri az igazolványomat, s aztán bátrabban beszél. Másfél éve jár ide, mondja, már gyakorlott, szerzett olcsó szállást is, ahol az összejövetelek után alszik, ugyanis nincs közlekedés hazafelé. Egy öreg néni adja ki a szobát, egyszer neki, másszor másnak. Elárulja, volt egy kapcsolata: a nőt itt ismerte meg a klubban, de az átverte, másikat tartott őmellette. Most a videós társközvetítésben bízik. Megkérték, beszéljen magáról, azt filmre vették. Hátha megnézi va­laki a filmet, aki kiválasztja őt. Meséli, látta a tévében, hogy a szociális foglalkoztatóban élhetnek együtt párok, és azóta még jobban bizako­dik, hogy ők, fogyatékosok is egymásra találhatnak. Csak néhány szót szól egy másik, kemény arcú negyvenes férfi, az­tán elsírja magát. — Nem várok én már semmit, főleg így, ünnepek előtt — csordul ki a könnye, ugyanis éppen ma szakított a partnerével másfél év után. Elvált, a húszesztendős lánya Nyugaton él. — Csak az fáj nekem — kezdi el a történetét, aztán mégis mást gondol, feláll, és otthagy. Látom, később táncba kezd, vigaszul sorra kéri fel az asszo­nyokat, és magához szorítja őket. Villog a szeme a másiknak, ahogy fürgén jön-megy. Azt mondják, ő a legrámenősebb a társaságban. Amikor sor kerül a pezsgőre, ő bontja a legügyesebben. — Tedd a lábad közé, úgy fáraszd... — taná­csolják egymásnak a férfiak, mire kuncogni illik. Az üvegek halk puk­kanással kinyílnak, csordul a pezsgő a kikészített vizespoharakba. — Boldog új évet! — jár körbe mindenki, és koccintunk, néhányan még puszit is adnak. A negyvenes éveinek közepén járó hölgy meleg tekintettel néz a vi­lágba. Jó tíz éve, hogy elvált, azóta igazán tartós kapcsolatot nem kö­tött. Szereti a függetlenséget, mondja. Évekig egy családnál szilvesz­terezett: két házaspár, meg ő. Jó volt, nem éreztették vele, hogy egye­dül van. Az idén mégis a klubosokkal megy, a pinceklubba, jobb lesz az... Új tagok is jöttek. A klubvezető megkéri őket, mutatkozzanak be, mondják el magukról, amit jónak látnak. Az egyik nő elvált, két gyer­meke van. Titokzatosan mosolyog a másik. — Házasságban élek, de magányos vagyok — vágja ki aztán. Meg­hökkenés, a klubvezető figyelmeztet a szabályokra: ide csak akkor szokás járni, amikor elkezdődött a válás, hiszen jogilag, törvényesen nem egyedülálló, aki házas. Ekkor többen tömi kezdjük a fejünket, hogy lehet-e magányos, aki házasságban él. Csönd lesz. Gondolko­dunk. — Hátha csak a barátnőm kedvéért jöttem... — súgja a titokzatos mosolyú hölgy, és mintha hályog hullt volna le a szememről, hogy erre nem is gondoltam. Azért kérdezősködöm kicsit. Hogy él a férjével? Mégsem magányos? — Ez magánügy, erről inkább nem nyilatkozom — mondja, majd a tőle megszokott titokzatossággal hozzáteszi: — Jobb megelőzni a bajt... * * * Búcsúzni kéne, veszem a kabátom. Még néhány szó a 33 éves fiú­val, aki másfél éve jár ide, és egyszer majdnem összejött valami. Nin­csenek itt hozzáillő fiatal lányok, de nem adja fel, hátha egyszer... Látszik, gátlásos, be is vallja, hogy irigyli a villogó szeműt, a ráme- nőst. Aki tényleg az, mikor lát elindulni, odaszalad, hogy még nem is táncoltunk. Megnyugtatom, majd máskor, de nem hagyja, mindig elém ugrik, ahogy kikerülném. Cikcakkban haladunk. Szinte a zene ütemére, ami követ a lépcsőig: „Nincs sírkereszt, csak néma gyász,/ ha örökre elmerül a gyöngyhalász”. Palágyi Edit Az évek súlya alatt (Fotó: Perl Márton)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents