Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)

1990-12-22 / 223. szám

4. HORIZONT 1990. december 22.» szombat Adventi koszorú Erdélyből Szelíd méltósággal A művész hűsége és hitelessége (Fotó: Gál Gábor) A Vitkovics-házban megren­dezett kiállításán Nagy Emő\isz- szatekintést nyújt arra a megtett útra, ami ebben a szőkébb hazá­ban és hazai piktúrában neki ki­méretett. Amikor ezt a summás megállapítást tesszük, nemcsak arra gondolunk, hogy a hatvan évén túl lévő festő helyett — akár barátságból, vagy egyéb részvét okán — korholni kezdjük a törté­nelmet, ezt a nehezen feledhető korszakot az új hatalom térfogla­lásáig, és ezzel mintegy felmen­tést adjunk a művésznek, milyen mércével is szabta meg munkás­sága kereteit. Megszabhatta? Utólag csak a művek beszélnek, azok árulják el gazdájukról azt, ami bevallani való, de azt is, ami­vel magasba emelhetik létreho­zójukat. Magunk csak csatlakozni tu­dunk a festő-kolléga, jó barát Bí­ró Lajos okfejtéséhez, amikor a megnyitón értő okossággal kör­vonalazta mindazt, amit Nagy Ernő piktúrájában felismerni, el­ismerni, megismerni érdemes. És most itt nem elsősorban a szakmai kérdésekkel bíbelőd­nénk. A különféle technikák for­télyait, fogásait, új alkalmazási módjait meg lehet ismerni, fel le­het használni, egyénített eljárás­sá is lehet változtatni. Szükség és lelemény kérdése mindez. Mi most is — mint mindig — inkább a tartalom oldaláról közelítünk ahhoz, amit nekünk Nagy Ernő, a volt főiskolai tanár, az Eger környéki falvak megörökítője, a Tisza partvidékének álmodozó­ja, a férfi-líra hű ecsetkezelője al­kotott meg. Ó a jelent festette meg sokszorosan a noszvaji há­zakban, a városvégi, hóstyai fe­hér falú utcarészletekben. Azért is, mert a nyomott homlokú pa­raszti lakhelyekben, bévűl ott honolt még az az életforma, amelyben ez a vidéki népség élt és felnőtt, akár három-negy évti­zeddel ezelőtt is. És tudta, tudja azt is a művész, hogy ezek a há­zak eltűnnek, felváltotta, felvált­ja mindeniket az új stílus, az új divatnak nevezett, pöffeszkedő- sebb homlokzatok beszédessé­f e. Ezekre a régi falakra más- épp vetődött-vetődik a fény is, mint azokra a létesítményekre, ahol már az új anyag, az új tech­nika kínálja látványnak magát. Ennek az örökségnek az ápolá­sa, képekbe mentése ezen a tár­laton is kitetszik. A másik nagy szerelem a táj, a vízpart ennél a hegyi embernél. A szűrt fény, a lombokon áttörni készülő napsugár nyári hevessé­ge, vagy őszi opálossága, a plen air minden csodálatossága és tar­kasága, átmeneteinek derűs fi­nomsága uralkodik legjobb ké­pein olyan illő szemérmességgel, hogy mire kifürdeni igyekszünk a kép igézetéből, azon kapjuk rajta magunkat, hogy egy tiszta és meghitt tartományban jár­tunk. Drámai ihletésű kompozíciói kevéssé ismeretesek. Néhányat kivételként láttunk tárlatokon; igazi világa, mozgástere a termé­szetben megnyilvánuló szépség, az abban megtalálható líra. Ha Nagy Ernő naplót írna, sokszor ismétlődne benne ez a mondat: „Ma megint csodálatos nyugal­mat fedeztem fel ebben és ebben a tájban. Elfelejtettem azt a sok piszkot, el nem takarított szeny- nyet, bűnt, megaláztatást, amit akár egy kisvárosban is össze tudnak hordani az emberek. Mert ilyenek. Mert ilyenekké formálta őket az idő.” Es annak ellenére, hogy munkahelyén és választott lakóhelyén, Egerben, ebben a barokk környezetben él­te le az életét hatások, kölcsön­ös ellenhatások között, nyugodt tartásával, a lelkiismeretével ösz- szeegyeztetett cselekvési-terem­tési szabadságával élve csak azt tette, amit legjobb tudása és meggyőződése adott parancsba. Tudjuk, hogy a tájképfestés hosszú évtizedeken keresztül mentsvárként szolgált azoknak, akik nem akartak portrékat fes­teni, hiszen ez a foglalatosság az­zal a veszéllyel is járhatott, hogy az ügyeletes hatalmasságokat le kellett volna festeniük. Ma már tudjuk, hogy Nagy Ernő is ezek között a rejtőzködők között so­rakozott fel. Most bemutatott portréiról leolvasható a rokoni szeretetnek és az emberismeret­nek, a magasrangú szakmai tu­dásnak minden látható jegye: a kislány tekintete — vessük egybe a művész arcképével — ugyanazt a derűs, megbocsájtóan, kedve­sen mosolygó alakzatot veszi fel, amely a művész legbensőbb sa­játja. Innen nézve — és utólag — nagy kár, hogy valamivel meré­szebben nem nyitott a portré irá­nyában korábban. Még most sem késő! Minden eszköznek és lélektani felkészültségnek birto­kában van, hogy ne csak rokona­it örökítse meg, de kutasson fel magának érett jellemeket. Mert a művésznek azt is feladatul adta a sorsa, hogy mintát kt'náljon a rá­következő nemzedéknek. És itt, a társadalom megújulásakor ne­mes, éles, élénk férfi-karaktere­ket kell felmutatni, hogy az új fia­talság tudjon mihez, kikhez iga­zodni. Nem hinnénk, hogy köny- nyű munkát vállalna a művész, de a még kiteljesedni kínálkozó portréfestői út előtte van. Ha ezt a közvetett kívánsá­gunkat leírtuk, azt is mondjuk: még nincs az út végén. A belső törvény mindig is így szólt: „ad maiora!” „A magasabbra!” Farkas András Hogyan is született meg a karácsony? Ma sok ünnepnapot ünnep­iünk anélkül, hogy pontosan is­mernénk annak eredetét. A val­lási ünnepekkel más a helyzet. Ezek eredetét nagyon pontosan ismerjük. De hogy hogyan ala­kultak ki, azt gyakran itt is törté­nelmi homály fedi, és meglepő­dik az ember, ha azt hallja, hogy a karácsonyt a Krisztus születése utáni negyedik évszázadban ün­nepelték először. Az ünnep ere­detéről és a más vallások és fe­lekezetek történetében fellelhe­tő gyökereiről és fejlődéséről sok érdekes tudnivalót lehet közre­adni. A karácsonyt a keresztény vi­lágban december 25-én ünnep­ük. Ez Jézus születésének ünne­pe. Ez azt jelenti, hogy a kará­csony az összes többi vallás szá­mára nem létezik, ez pedig az emberiség közel háromnegyed részére vonatkozik. Először 350 körül ünnepelték Rómában, mert Krisztus után 354-ből származó adat bizonyít­ja, hogy Róma keresztény hitközsége karácsonyt, Krisztus születése napját megünnepelte. A karácsony ünnepének beveze­tését az is segítette, hogy decem­ber 25. már az egyiptomiaknál, szíreknél, görögöknél és rómaik­nál mint „a legyőzhetetlen Nap­isten” születésnapja, szent volt. így lett a kereszténység számára a téli napforduló ünnepéből az Úr születésének az ünnepe. A germánok ezt a téli napfor­duló-ünnepet Julfestként is ün­nepük. Eredetileg a fiatal egyház Vízkeresztet, mint Jézus Krisztus megjelenését ünnepelte január 6-án az Epiphania-ünneppel (Epiphanie — az Úr megjelené­se). Hogy miért december 25-ére tűzték ki Jézus születése napját, ma már nem lehet kideríteni, ki­vált, hogy Jézus születésének napját sohasem állapították meg pontosan. Valószínű, hogy a kereszténye ség kezdetén azért helyezték Jé­zus születése napját december 25-ére, mert ezen a napon több pogány ünnep is egybeesett, és így az átmenet a pogány szoká­sokról a keresztény vallásra sok­kal könnyebben végbement. Jé­zus Krisztus születésnapján a va­lóságos körülmények bizonyára nem voltak örömteliek. Magá­nyosság és nélkülözések köze­pette, szegényes menedékben született bele Isten fia — egy po­litikailag zavaros korba. Lukács nagyon szemléletesen mutatja be ezt a karácsony történetében. A karácsonyi ajándékozás eredete szintén a kereszténység előtti korból származik. Az új év kezdete alkalmából már Cézár idején (Krisztust 44-ben meg­gyilkolták) megajándékozták a rómaiak a hivatalnokokat. A rabszolgák ajándékokat kaptak uruktól, melynek mértékét gyakran előzetes megállapodás­ban rögzítették. A germánság kereszténység előtti hagyomá­nyai között is szerepelt a téli nap­forduló alkalmából történő aján­dékozás, hogy a démonokat tá­vol tartsák a háztól, és az időjárás és az aratás isteneinek kegyét megnyerjék. Annyi bizonyos, hogy már a 16. és 17. században szilárdan gyökeret vert a gyermekek meg­ajándékozásának a szokása, ha ezt a felsőbbség és az egyház nem is vette jó néven. Ha mai kará­csonyi ünnepünk egyértelműen a kereszténység jegyeit hordozza is magán, mégis a pogány kulti­kus szokások sokaságából és a kereszténység történetéből együttesen alakult ki. A téli nap­fordulóval kapcsolatos szokások és a korai kereszténység szokása­inak hatásai élnek benne tovább, amelyek a karácsony előtti idő­szak és a karácsony megünnep­lésének országonként és vidé­kenként különböző formáiban mutatkoznak meg. Annak a szokásnak a legelső leírása, hogy karácsony előtt, Advent idején fenyőkoszorúra helyezett gyertyákat gyújtunk, hogy az Úr eljövetelére (adven- tus), Krisztus születésére felké­szüljünk — 1850-ből származik. Kitalálója az a Johann Hinrich Wichem nevű evangélikus teoló­gus volt, aki 1833-ban Ham­burgban „Rauhe Haus” néven nevelőotthont alapított szociáli­san elhanyagolt fiatalok számá­ra. Akkoriban naponta gyújtot­tak meg egy további gyertyát. Wichem 1860 körül hozta magá­val ezt a szokást Berlinbe, ahol egy árvaházat vezetett. A mai, négy gyertyával díszí­tett, fenyőágból készült adventi koszorú elődje a századfordulón alakult ifjúsági mozgalom idejé­ből származik. Akkoriban azon­ban szélsebesen teijedt, mint az első világháború utáni új divat. Ma a négyhetes adventi időszak a november 26-a utáni első va­sárnappal kezdődik, az új egyhá­zi évvel egyidejűleg. Évszáza­dokkal ezelőtt azonban négy és hat hét között ingadozott az idő­tartama, mint a karácsony előtti bűnbánat időszaka. Annyi bizonyos, hogy az ad­venti időszak bevezetését köve­tően a Krisztus születése utáni 5. évszázadban általában negyven napos felkészülés előzte meg a karácsonyt. Még ma is november 14-én kezdődik ez az időszak az ortodox egyházaknál, hétfő, szerda és pénteki napokon meg­tartott böjttel. A nyugati egyhá­zakban ezt az időszakot később négy hétre lerövidítették. Egy­háztörténeti adatok szerint ez már 826-ban az aacheni zsinaton megtörtént. Az akkori szokásokhoz tar­toztak az „Adonis-kertecskék” is. December elején egy agyag­tálban gabonamagvakat vízbe áztattak, amelyek karácsonyig kihajtottak, és piros szalaggal át- ■ kötve, díszítésül az ünnepi asz­talra helyezték. Adonis, mint a természetben a felvirágzás és az elmúlás istene, a görög mondák szerint szépséges királyfi volt, akibe a szerelem is­tennője, Aphrodite beleszere­tett. Egy vadászaton megölte őt egy vadkan, de Aphrodite virá­got hajtatott véréből, és elérte az istenek atyjánál, Zeusznál, hogy szerelmesének csak az év egyik felét kell a holtak birodalmában töltenie. A tálonhajtatás.szokása a Földközi-tenger vidékétől ha­zánkig elteijedt. Poroszországban a 17. század­ban koszorúkkal és égő gyertya­füzérekkel díszített fatörzsekkel vonultak körbe az utcákon. III. Frigyes herceg és I. Frigyes Vil­mos király 1686-tól 1793-ig számtalan rendeletet hoztak e körmenetek betiltására, a szűk utcák és a faházak között kiala­kult tűzveszély miatt. A fentiekből talán kiderült, mennyi-mennyi érdekes infor­mációt rejtenek e jeles ünnepről a történelem sűrűn teleírt „lap­jai”... Zsoltáros lélekkel Az ünnepekre készülődve csaknem minden napra jut egy- egy műsor, irodalmi est, zenei program Egerben is. Talán azért, mert az emberek érzik a gondjaik mögött a társtalanság veszélyét, és keresik egymást. És mennek, összejönnek profán helyeken és templomban, töltekezni akarnak azzal a szellemmel, amelyet so­káig titkolni, netán szégyellni kellett. Mindez summázatként is megfogalmazódott, amikor ki­léptünk advent harmadik vasár­napján a viszonylag derűs de­cemberi estében a református templomból, amely ez alkalomra hangversenyteremmé változott. Lehotka Gábor Liszt-díjas mű­vész orgonáit Pachelbel és J. S. Bach műveket, és mert a mű­vésznek ma is kedves az ő egyko­ri tanára, megzengette Pikéthy Tibor Karácsonyi fantáziáját is. Lehotka zeneszerzőként is fon­tos szerepet kapott ezen az esten. A MOVENDO Kamarakórus­sal együtt (karvezető: Szabóné Vass Márta) megszólaltatta Nagy Szent Gergely pápa Alko- nyi himnuszára írt kórusművét, amelynek ősbemutatója tavaly még az NSZK-ban volt, és itthon most hangzott fel először. Ősbe­mutatóként hangzott el a Siklós József református lelkész Hála­ének című versére komponált darabja is. A zeneszámokat akár keret­nek is felfoghattuk. Réti Árpád, a Gárdonyi Géza Színház művé­sze a zenés karácsonyi áhítat fon­tos részévé tette Vörösmarty Mi­hály nagy gondokat, gondolato­kat görgető versét, a Gondolatok a könyvtárban-t. („Erőnk sze­rint a legnemesbekért” — vála­szolnánk rá visszhangként.) Nem is lenne erdélyi atyánkfia ez a színész, ha elhanyagolná Re- menyik Sándor mindig is aktuá­lis versét arról az Atlantiszról, amely „harangoz, harangoz a mélyben”. És hogy mennyire nincs idő a templomban, amikor a földi lélek az egeket kutatja, vagy inkább úgy fogalmaznánk, mennyire relatív az idő, az idő­ben a távolság, az évezredek sú­lya, arra bizonyság, hogy Dávid zsoltárai éppúgy keresték-éne- kelték itt az Isten iránti bizodal­mát, az emberi alázatot és hűsé­get, mint ahogyan ennek a kü­lönféle vallási felekezetekhez tartozó ünnepi közösségnek a tagjai „betagolódnak” ebbe a templomi hangulatba. Az már csak az alaphang megadását je­lentette, hogy Kádár Zsolt refor­mátus lelkész az evangéliumból a karácsonyi ünnepre szóló verse­ket olvasta fel. Mire e sorok megjelennek, a cisztercieknél, a főiskolán, a Me­gyei Művelődési Központban a versmondók, a zenekarok, az énekesek a szeretet örömét, a Gyermek megszületését, a Csa­lád boldogságát hirdetik, a ki­sebb és nagyobb közösségek testvériségét erősítik. Erre a lelki mozgásra-forgolódásra oda kell figyelnünk, ha azt akarjuk, hogy valamit is értsünk a mai magyar valóságból. (F.) jr Értesítjük tisztelt ügyfeleinket, hogy a karácsonyi és az újévi ünnepek alatt az automata és a kézi kapcsolású távbeszélő szolgálatban szolgáltatásaink kedvezményesek. Kedvezményes díjazási időszak december 22-én 18 órától december 27-én 07 óráig, illetve december 29-én 18 órától január 2-án 07 óráig tart. Tájékoztatjuk továbbá tisztelt előfizetőinket, hogy a karácsonyi és az újévi ünnepekre a torlódások elkerülése érdekében — a kézi kapcsolást igénylő nemzetközi beszélgetések már most előjegyeztethetők. Miskolc! Távközlési Igazgatóság X Advent első hetének első napjára lelkigyakorlatot ter­veztek az egri angolkisasszonyok iskolájában. Ilyképp egy nappal megnyúlván a hét vége, otthoni látogatásra mentem a távoli Kárpátokba, ahol a keleti s a déli hegyvonulat összeér, s helyt ad a Nemerének, hogy az Ojtozi szoroson lezúdulva mindig felkavarja a Háromszéki medencére rátelepedő csí­pős, éles magaslati levegőt. Kézdivásárhely tengerszmt feletti magassága meghaladja az Eged-hegy csúcsáét. Lehet, azért is nézem mindig elmerengve ezt a hegyet. Ha már otthon jár­tam, hoztam magammal itthonra három adventi koszorút, igen kedves ismerőseimre gondolva. Az elsőt a Sancta Mana Leánygimnáziumnak szántam. Át is adtam néhány kísérő szóval a vezető nővér-igazgatónak, aztán órára mentem. Kicsengetéskor vár az igazgatónő, s kér, hogy vegyek részt a kápolnában a koszorú megadásán, s sze­retné, ha néhány, az alkalomhoz illő szót is mondanék, utalva a testvér-testvér kapcsolatra. Elég váratlanul ért a megbízás, de valahogy mindig volt. Lenn a kápolnában már állnak a diákok, s körben a taná­rok és nővérek. Mária nővér nagyon meleg szavakkal köszöni az Erdélyből jövő figyelmességet. A koszorú az oltáron, az egyik gyertyája ég. Be szép is tud lenni bármi, ami a helyére kerül. Elmondja, hogy Erdélyből hozta iskolájuk tanára, hogy erdélyi fenyők ágából és terméséből készült, s ez alka­lommal azt is jelzi, hogy határainkon túl is még fel-felhangzik az ima magyarul. Majd felkér, hogy én is beszéljek. Fellépek az oltár mellé az emelvényre. Önkéntelen is Ady sorai jutnak eszembe: „Isten dicséretre mégis csak kiál­lók.. .” Megilletődötten nézek végig az áhítatos arcokon. Mit is tudjak mondani? Segélykérőn nézek a főtisztelendő igazga­tóhelyettes úrra. Mintha csak eondolatolvasó lenne. „Imád­kozzunk” — mondja. Gyermekek, felnőttek együtt mondják a Miatyánkot s az Űdvözlégy Máriát. Nézem a lobogó lángot és az aranyozott tobozokat. Megjelenik előttem a Kárpátok ívén felkelő nap, a suhogó fenyvesrengeteg, a táj, a szülőföld. Felgyorsul a szívverésem, s gyűlnek bennem a gondolatok. Nem kell immár nékem szótár, hogy szavakat találjak. Kibugy- gyan belőlem a szülőföld hangja, s tolmácsolom erdélyi test­véreim üzenetét, s elmondom, szeretném, ha ez a fenyőkoszo- rú egy jelképes híd lenne, mely országhatároktól függetlenül minden magyarul imádkozó ember lelkét összekötne! s meg­erősítené hitünket Istenben és emberben, és hogy nem lesz majdan korlát, hogy magyar magyarra találjon. Vajon a tárgy nyer értelmet, vagy az ember lehel értelmet a tárgyba? Meg-meglobban a gyertya lángja a halk sóhajok­ban. Aztán karácsonyi dalok oldják fel a csendet, s keverik össze a gyertya füstjét a tobozok illatával. Felcsendül a „Ván­dor fecslce fészkére száll”, a csíksomlyói himnusz. Felemelem a koszorút, s búcsúmenetben, énekelve felballagunk az eme­leti osztályba. A koszorút az asztalra helyezem. Majd az arra legérdemesebbek meggyújthatják a soron következő gyertyá­kat. Szívből fakadóan csendül fel és árad minden magyarok imája, a Himnusz... Beleborzongok. A könnyes arcok láttán érzem, tudom, hogy a Kárpátok ózondús fenyőillata s a székely lelkek fohá­sza érzékeny, fogékony telkeknél nem ismer határt. Dr. Szőcs Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents