Heves Megyei Hírlap, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)

1990-12-15 / 217. szám

HÍRLAP, 1990. december 15., szombat 8. HÉTVÉGI MAGAZIN / // Országos nyelvészünk volt Ihász Gábor emlékezete 40593 n-MMxTAR NTELVTAÉl az 1 í oojyk '12 ALGYMNASIUM I. ÉS IL OSZTÁLYA szAmára'. \ • ] F^CS C—TTÍRTVÁROS kCZuC;:lC:2SI kocára | IRTA IHÁSZ GÁBOR, EGRI MEGYEI ALDOR, HITEI.EMZÓ. ■W­v': •' -/"Á ■ ÖTÖDIK KIADAS . ^-.TRUKSRK ÍTD0LG0ZVÍ ás MONDVTTANNU. KIKGÍSZÍTVK. '?%'■£>' EGERBEN, 1857. AZ KRSKKI I.YCEUMI KŐNTVNYOMDÁHAX . 4Sé , < ■ íiáA ■ Egert és Ratiboricét sok száz kilométer választja el egymástól. Bizonyos értelemben mégis kö­zeli, rokon helységek. Irodalmi emlékhelyeik teszik azzá. Ide Gárdonyi regényének történel­mi színtereit látni jönnek az Egri csillagok honi és külhoni olva­sói, amott ugyancsak egy klasszi­kus regény terrénumának tárgyi emlékeit és hangulatait keresik a literatúra zarándokai. A regény címe cseh eredetiben Babicka, vagyis Nagyartyó. S mely okból vonható párhuzamba a két re­gény térvilága? A világhír okán. Egyik is, másik is milliók olvas­mánya mindmáig szerte a világ­ban. Tény ez még akkor is, ha mi magyarok valahol nagyon hátul kullogunk Bozena Nemcová művének megismerésében. Pe­dig a regénynek több magyar ki­adása is van, a legutóbbi csak a minap látott napvilágot Nóta Já­nos szépen hangszerelt magyar szövegével az Európa Kiadó gondozásában. Olvasni a Babickát világhíres volta mellett egyéb indítékunk is lehet. Az írónő Petőfi és Arany kortársa volt (amannál három évvel idősebb, ez utóbbinál ugyancsak hárommal fiatalabb), s mint a romantika számos nagy egyénisége, ő is hamar eltávo­zott. Negyvenkét éves volt mind­össze, amidőn — már teljes élet­művet hátrahagyva — örökre le­hunyta szemét Prágában. Két év­tizedes írói pályája az európai forradalmak s az azt követő ön­kényuralmi korszakra esett. Ez utóbbi időszak kapcsolja össze sorsát velünk magyarokkal is. Férjét, a hazafias érzelmű Josem Nemecet 1848-as megnyilatko­zásai miatt száműzték Prágából Miskolcra majd Balassagyar­matra pénzügyi tisztviselőnek. A család Prágában maradt, s Nem­cová férjét látogatni jött Magyar- országra három ízben is: 1851 ta­vaszán Miskolcra, 1852-ben és 53-ban Balassagyarmatra. E há­rom utazás emlékét két szép úti­rajza őrzi (Magyarországi útiem­lékek, Egy magyar város: Gyar­mat), bennük sok-sok rokon- szenwel szól élményeiről, a lá­tottakról, s általában a magyar­ságról. Talán érdemes ezúttal azt is ideírni, hogy első alkalommal útja Budán, Hatvanon és Kápol­nán át vezetett Miskolcra, s mindhárom helyen a levert ma­gyar forradalom és szabadság- harc emlékeit kutatta. Az pedig már szépírói munkásságát meg­határozó élményvilágából s írói habitusából következik, hogy ér­deklődéssel figyelte a magyar népéletet, s jegyzeteiben hosszan részletezi a megismert népszoká­sokat, leíija a magyar paraszti vi­Hosszúszárú pipája ma is az emlékezetemben füstölög. Ha vendége volt, kiszolgált a foga­dóban, ha ráért, és nem volt hi­deg vagy eső, kinn ült a ház előtt a kispadon. Nagy, hórihorgas, gaiambszívű ember volt, és olyan kedvesen invitálta a vendégeket, hogy akkor is betért a járókelő, ha egyetlen fillér sem volt a zse­bében. — Kérnék egy fröccsöt, Bandi úr... — Értem, kérem! Majd felír­juk. Emlékszem, nagy, kemény te­lek jártak akkoriban, az őzek a szarvasok leszorultak a hegyek­ből, agancsuknál fogva vezetget­ték melegedni a csontigsovány, szerencsétlen állatokat. Az uta­kat befújta a hó, ezért a vásárra csilingelő szánkók egymás nyo­mában jártak, hogy a lovak job­ban buják a taposást. Mentek, futottak a szánkók toronyiránt, a magas hóban csupán az eperfá­kat és a sürgönypóznákat kellett kerülni. Két, szép deresünk volt, és ha apám megállt a vásárban a fogat­tal, a kupecek nyomban érdek­lődtek. — Eladó-e legalább az egyik? Ám, mint ahogyan a pár ga­lamb is egymáshoz tartozik, ez a pár ló is becses volt nekünk és megfizethetetlen. A szánkón, hátul subában ültem, mint aho­gyan az uraknak kijárt, apám a bakon hajtotta a lovakat. A vá­seletet, s a vásárokat — magyarul nevezve meg mindegyiket ^»bú­za vásár” , „gabonavásár” .„mar­havásár”. Még Rózsa Sándorról is lejegyez egy történetet (valósá­gos kis karcolat) — rokonszenv- vel örökítve meg a híres magyar betyárvezér alakját. S érdemes itt idézni útirajzainak ama részletét, amelyben Petőfi Pató Pálját asz- szociáló sorokkal rajzolja meg a vidéki magyar nemes urat:„be­szédében, járásában, egész moz­gásában komoly, de a munkához lusta; hasznos, szellemes ötlete­ken nem sokat töri a fejét, noha aki látja, hogy néha órákig is fek­szik a díványon, a tornácon vagy bárhol másutt, és fújja a füstöt, azt hihetné, hogy egész birodal­mak reformjait agyalja ki. De mi- revaló lenne az! Gyorslábú ló, egy öltözet ruha, dohány, bor, fe­hér kenyér friss szalonnával és karcsú lány, mindebben idáig sem szenvedett hiányt, és többet nem is kíván.” (Dobossy László ford.) A való élet minden szépsége, öröme és tragédiája iránt fogé­kony írónő volt Nemcová, s e faktumot nemcsak a fentebb el­mondottak tanúsítják, hanem a főmű, a Babickais. Az 1855-ben először közreadott regény (ki­adásainak száma lassan megkö­zelíti a négyszázat!) a gyermek­kor tündérvilágának megidézése — idealizálás nélkül. A népélet minden dimenziója reflektor- fénybe kerül lapjain, öröm és bá­nat, tragédia és vígság egyaránt. A könyv főhőse nagyanyó, aki leánya hívására érkezik a ratibo- ricei házba, s nemcsak az uno­kák, hanem az egész háznép, sőt a völgybéli szomszédság örömé­re is. Minden történésnek akar- va-akaratlanul részese, minden gond megoldásának kulcsát ő tartja kezében, s a lelki bajok gyógyítására is többnyire neki van receptje. Szavára hallgat az aprónép és felnőtt, a szomszéd molnár és az erdész épp úgy, mint a falubéli fiatalok, s egysze­rű népi bölcsességét látva még veje kenyéradó gazdája, a herceg­asszony is méltányolja és tiszte­li. Nagyanyó hajnaltól késő estig talpon van, gondját viseli az álla­toknak, a kertnek, a növények­nek, s a gyümölcsfáknak, télidő­ben rokkája mellett ülve szorgos­kodik, közben mesét mond uno­káinak, s ünnepre, úmapi pre­cesszióra, búcsújárásra készü­lődve is ő a lelke a háznak. Napok, hetek, hónapok, év­szakok és esztendők núlnak, s az idő múlásával teljesedik ki előt­tünk a ratiboricei népi világ a maga ezreszínű szépségével, oly­kor tragédiáival. Akár a cseh népismeret kincstárának is ne­sárban szétnéztünk, de nem vet­tünk néhány csecsebecsén kívül semmit, jobbadán érdeklődtünk a malacárak, a hízólibák felől, szóval, inkább afféle kiruccanás volt ez az út. Mentünk is hazafe­lé, de útközben benéztünk Ban­dihoz. — Isten hozta! Micsoda sze­rencse... — lelkesedett Bandi úr, bal kezében egy fehér szalvétát, jobbjában a hosszú szárú pipáját tartotta. — A fiam! — mutatott be apám, és én nagyra tartottam, hogy Bandi úr — miután végigte­kintett rajtam — az úrféléknek kijáró tisztelettel mélyen megha­jolt, bővebb felvilágosításért szü­lőmre tekintve. — Végzett tanító! Ma is előttem van Bandi úr re- verenciától sugárzó arca, amely- lyel személyemben új vendéget üdvözölhetett, nemkülönben a szülőmnek, a törzsvendégnek ki­járó nagyrabecsülés. vezhetjük Nemcová remekmű­vét, amely az Óriáshegység ti­tokzatosságáról, gyógyfüveiről éppúgy tudósít, mint a keresz­tény ünnepkörök cseh népszo­kásairól, a gazdag cseh népmese­világról, az aratóünnepekről, a vásárokról, s az Úpa völgyében élő emberek hétköznapjairól. A kísérletekről, lidércekről, tüzes­emberekről, aranycsillagos homlokú hercegnőkről, orosz­lánná, kutyává, kősziklává vará­zsolt lovagokról, királyfiakról, aranykastélyokról, a tengerfené­ken élő hableányokról szóló tör­ténetek a cseh népmesék világá­nak páratlan gazdagságáról val­lanak, de legalább annyi szín, hangulatiság jellemzi a farsangi, húsvéti s méginkább a karácso­nyi népszokásokat. Nagyanyó a karácsonyi ünnepi vacsora min­den fogásából dob egy-egy da­rabkát ka folyóba, hogy„a víz tiszta és egészséges maradjon”, s tűzbe veti az elhullott mor­zsát,,,hogy ne ártson”. Karácsony­este ólom- és viaszöntés járja, s a gyerekek vízzel teli tálban dió­héjakon égő gyertyát úsztatnak, de jósolnak a felszelt almából is, s a bodzafát megrázva kedvese hollétét szeretné megtudni a sze­relmes lány. Aztán megjön a Jé­zuska, s a gyerekek ámulva cso­dálják,, a feldíszített, gyertya­fényben ragyogó karácsonyfát.” Az időnek ez a keresztény li­turgikus naptárhoz igazodása éppoly fontos, a regény kompo­zícióját meghatározó összetevő, miként az épizódszerű, közbeé­kelt történetek. Viktorka szomo­rú élethistóriája éppúgy, mint a grófkisasszonyé. Mindkettőjük sorsa beteljesül a regény ese­ménytörténete során. A fiatalon megesett, háborodott elméjű, el­vadult lányt villám csapja agyon az erdőn, a hercegasszony nevelt lányát boldogsága beteljesülése­kor ragadja el a halál. Nagyanyó vigasztalja szomorú nevelőany­ját a mélyen vallásos, egyszerű öregasszonyok bölcsességével és higgadtságával: „Legyen neki könnyű a föld; ne sirassuk, nem erre a világra való volt ő, az Isten azért vette magához. Azokat szereti az Úr a legjobban, akiket akkor szólít el, amikor a legbol­dogabbak.” Amikor aztán őt is elviszik a Szent Mihály lován, a hercegasszony méltán búcsúzik tőle e szavakkal:„Boldog asz- szony!” Valóban: egy regényvi­lág hitelesíti nagyanyó evilági életének boldog voltát... Lőkös István — A forralt bort hozom, és a birkagulyás is bizonyára elnyeri majd a tanító úr tetszését... Bólintottunk, majd nekivet­kőztünk, mert a hatlyukú„kalor” kályhában ugyancsak dorombolt a tűz, ontotta melegét a széles, de most nem népes fogadóban. En­gem belülről valamilyen ki­mondhatatlan melegség fogott el, ugyanis ez volt az első alka­lom, hogy nyilvános helyen taní­tó úrnak szólítottak. Nem taga­dom, egy kicsit tartottam tőle, hogy Bandi úr érdeklődik majd, hogy hol tanítok. Állásom ugyanis nem volt, sőt még kilátás sem rá, és szerencsének számí­tott, hogy apám jó viszonyban lé­vén a jegyzővel, elérte, hogy ja­nuár elsejétől a községhá- zán„szellemi ínségmunkásként” dolgozhassak. — Nesze semmi, fogd megjól”! — oktatott a jegyző úr, közölve, hogy nehéz időket élünk, és nyolcpengős búzaárak Törő István: Hazatérő fohásza Jó utat adj a vérző lábnak, Bár konok szájból fohász sem jön, a formálódó táj lepergett rólam, idegen vagyok mozdulatomban, úgy jövök mégis, mintha mindenki várna, friss ruhát ölt az éger, fehérebb lett a nyálfa, pendül valami bennem, s akár egy Bach-fága, a kertek ájult örömbe burkolózva, mennyi eleven rózsa, s mennyi égő pipacs, anyám csöndjére vágyom, robbanó ifjúságom nehogy megrikasd! kétségek kútját kiittam, s érzem az újjászülő erőt, fiadként megélni sorsomat, óh adj időt! Pákolitz István: Nyugalmazott A szikla végül is megunta az örökös hercehurcát és úgy döntött hogy fönt marad a csúcson A nyugalmazott Sziszifusz ölbe tehetné kezét De inkább agyaggolyóbisokat gyárnál hadd gurigázzék az unoka mellett még a tehetősebb embe­reknek sem szabad hetvenkedni- ük. Meghökkentett a szegfűsze­ges, borsos, forralt bor, fulladoz­va kapkodtam a zsebkendőm után. — Nem baj! Majd megszokja! — nevetett Bandi úr, és kis angol­bajusza föl-alá járt az orra alatt. Közben jöttek, mentek a vendé­gek, a vásárról hazafelé tartók — ilyenek is, olyanok is —, de innen senki sem ment ki sem szomja­san, sem éhesen. Észrevettem, hogy Bandi úr pipája többnyire a szájában füstölgött, de amikor a kályha körül helyet fogla- ló„jobb” emberekkel beszélt, száránál fogva a kezében tartot­ta... Isteni volt a birkagulyás, utána veresbort ittunk. Harminc fillé­rért egy litert a legjóbbikból! Ez volt kiírva, de mi nem fizettünk. Amikor elmenőben a számlára került a sor, Bandi úr mélyen meghajolt: — Ön és a tanító úr ma az én vendégeim voltak... — Hogyhogy? — csodálko­zott, sőt szabadkozott apám, de Bandi úr hajthatatlan maradt. — A tanító, kérem alásan, még akkor is úr, ha momentán állása nincs! Hiszem, hogy jön­nek még szebb idők, és ő akkor is visszaemlékszik majd a Bandi fogadójára... Szalay István A múlt század második fe­lében az egri ciszterciták gimnázi­umában különböző időszakok­ban három országos hírű nyel­vésztanár: Szvorényi József, Szarvas Gábor, Ihász Gábor ok­tatott. Cikkemben Ihász Gábor portréját rajzolom meg. 1805. ja­nuár 6-án született a dunántúli Vaszaron. Szülei jómódú föld­művesek voltak. Az elemi iskolát Pápán, a gimnáziumot Veszp­rémben és Győrben végezte. A papi pályát választotta. Zircen lépett be a ciszterciták rendjébe. Ekkor vette fel a György nevet. Zirc után Bécsbe ment teológiát tanulni. Innen azonban az 1827- 28-as tanévben rendjének kéré­sére Székesfehérvárra ment taní­tani. Ezt követően teológiai ta­nulmányait Pesten folytatta. A Papnevelő Intézetben 1830-ban a magyar nyelv művelésére kis- papokból megszervezte a „Kis- papok Magyar Egyházirodalmi Iskoláját”. Tanulmányainak befejezése után egy évre visszakerült Fehér­várra, ahol magyar nyelvet taní­tott. Ezt követően Pécsre helyez­ték, ahol szintén a nyelvtan okta­tását bízták rá. 1842-ben már Egerben tanított. A városból Zircre, rendjének központjába ment vissza. Ez után esztergályi, teveli plébános, majd Hercegfal­ván helyettes plébános. 1844-től hat éven keresztül Előszállás lel­késze lett. A forradalom és szabadság- harc alatt tábori lelkészként mű­ködött. A szabadságharc leveré­se után visszament Előszállásra, de ekkor már állását betöltötték. Innen Zircre rendelték, ahonnan a pesti Újépületbe vitték, ahol két hetet töltött vizgálati fogság­ban. A fogságból Zircre hurcol­ták. Itt a rendi tanács döntése alapján, mivel 1849-ben enge­dély nélkül elhagyta a plébániát, nyolc évi házifogsára ítélték. Eb­ből azonban csak egy évet kellett letöltenie. 1850. augusztus 18- án szabadlábra helyezték. Sza­badságának visszanyerése után rendje Egerbe küldte magyar nyelvet és irodalmat tanítani. Itt kérte Bartakovics érsektől, hogy vegye át világi papi szolgálatba, mivel többé nem akar szerzetes lenni. Kérését 1851. június 10-én teljesítették, és ettől kezdve Ihász Gáborként egri egyházme­gyés pap lett. Mint világi papot, július 21-én hitszónoknak ne­vezték ki. Ilyen minőségben 1855. október 1-jéig működött. Ezt követően a helyi angolkisasz- szonyok intézetének hitelemzője lett. 1858. január 9-én a Foglár­intézet igazgatójának nevezték ki. Az intézetet több mint tíz évig vezette, amikor is 1870. szep­tember 12-én saját kérésére fel­mentették teendői alól. 1875- ben nyugdíjba vonult. Még eb­ben az évben részt vett az egri egyházmegyei papok irodalmi egyletének megalakításában, amelynek első elnöke lett. Ihász Gábor nyelvészként tett szert or­szágos hírnévre. Már kispap ko­rában elhatározta, hogy új ma­gyar nyelvtant készít. „Magyar nyelvtan” című könyvének első kiadása 1846-ban jelent meg. A könyv Ihász haláláig huszonegy kiadást ért meg. Az addigi nyelv­tankönyvekhez viszonyítva az övé volt az első olyan hazai isko­lai nyelvtan, amelyben bizonyos elvekhez és gyakorlati megoldá­sokhoz következetesen ragasz­kodott a szerző. Az első követel­ménye a zárt e-vel kapcsolatos tanítása volt. Könyvének elősza­vában erről így írt: „A közép e-t megkülönböztetésül a nyílt, vagy jegytelen e-től fölébe tett egy ponttal iparkodom megkülön­böztetni.” Már az első kiadásban tett nyelvhelyességi és nyelv- használati megjegyzéseket. 1851-ben a ciszterciták gim­náziuma egri értesítőjében jelen­tette meg: „Mutatvány a magyar igeképzésből” című dolgozatát. A következő évben pedig kiad­ta: „A magyar mondattan főbb szabályai” című könyvét. Számos apróbb cikket írt a Magyar Nyelvőrben. Nyelvhe­lyességi írásai jelentek meg a Népiskolai Tanügyben, a Tanár­egyesületi Közlönyben. A Bar- takovics-emlékkönyv számára 1865-ben összeállította az egri egyházmegyei papok irodalmi munkásságának bibliográfiáját. Munkatársa volt az Egyetemes Magyar Enciklopédiának. Kortársai szerint jellemes, önérzetes, komoly ember volt. Meghitt körben azonban tudott jókevű is lenni. Élete utolsó évei­ben sokat betegeskedett. 1880. szeptember 21-én hunyt el. Földi maradványait a Hatvani teme­tőben, a ciszterciták sírboltjában helyezték örök nyugalomra. Munkássága nyelvtörténetünk becses részét alkotja. ■ Szecskó Károly Bandi fogadója JWdgzyeiwyó Egy világhírű regény margójára

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents