Heves Megyei Hírlap, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-21 / 196. szám
4 HORIZONT HÍRLAP, 1990. november 21., szerda Sziki Károly — Gál Gábor: Romániai útinapló (11/1.) A letarolt múlt P ár percig megállunk a történelmi Magyarország határán, majd belépünk Moldvába. Temetési menet fogad bennünket. Megelevenedik Domokos Pál Péter leírása. Siratónők, zenészek, kántorok a gyászolók élén. A nyitott koporsóban fekvő nőt popák búcsúztatjuk minden útkereszteződésnél. Etel, ital, pénz, gyertya az úton. Amikor a menet odaér, ezeket a halott lábaihoz teszik, hogy hosz- szú útján legyen mit ennie és innia. Az ezüstpénzt kebelébe rejtik, ezzel fizet a kapusnak, aki a Paradicsom kapujánál áll. A gyertya a sötét utakat világítja majd. Tejpetés és lakodalom. Moldva útjain való vágtánkban nem tudtuk kikerülni a tündöklő és a sötét jelenségeket. Átszőtték gondolatainkat. Meghatározói lettek szemünk fókuszának is. Piatra-Neamt. A város központjában a kicsiny dombra menekült múlt. Az erődítményekből, a kultikus épületekből mára csak ez a zsebkendőnyi terület maradt. Az István-toronnyal és a Szent János-templommal. Körülötte elfuserált várostervezők násznépe járja szédült táncát. Kőkemény díszletben falanszter —jelen és jövő. Fent, a fejedelmi templomban félénken összerezzennek a barokk ikonosztázok és árgyak. következő 40 kilométeren elhessentjük csalódásunkat, feltöltődünk reménnyel: szászok alapította város következik. Azokat pedig Erdély legsötétebb részein, az Olt és Maros mentén sem tudta felfalni az oda terelt csürhe. Aztán Németváros (Tir- gu-Neamt). Reményeinknek vége. A besztercei havasok nyúlványainál, a Moldva folyó völgyében elterülő XIV. századi varosnak egy kövében .sem maradt meg a történelem. Öt erődtemplomával betömték az útszéli lyukakat. Fák, virágok sehol. Az egyik sarkon nyíl jelez jobbra, s a kicsiny táblán hatalmas oroszbetűs felirat: BAZÁR. Nincs miért megállnunk egy percre sem. Tovább! A Plesul-hegy csúcsán feltűnik az 1374-ben épült várrom. Játék a lehetőséggel és az idővel: vajon mit szólna ehhez a torhoz Zsigmond király, II. Mohamed, II. Szulejmán, Sobieski János, akik láttak a hajdani szász települést, mikor megostromolták a várat? Újabb 40 kilométer, s rövid kitérőt teszünk Moldvabányára, hogy megnézzük, mi maradt a viharos múltú, bányaipara révén egykor gazdag, régi településből, melyet 1352-ben fővárossá neveztek ki. Teljesen tönkrement, jellegtelen tanyaközpont lett a történelmi város. A vár — ahol 1464 novemberében Mátyás király, miután elfoglalta seregével Moldvabányát, melegítő táncok és borok kíséretében megszállott — ma egy téesz udvarán omladozik. Libák és lovak legelik a gazdag füvet falai között. Ez az, igen, ez az a jelenet, amely a történelmi múltat és jelent szimbolizálja Moldvában! Megsebesültén ténfergünk tovább. Talán azon az úton haladunk, melyen Mátyás szerette volna Szucsávát megközelíteni, majd bevenni. Akkor december 13-a volt. Mátyás itt tartózkodó seregét a fejedelem megverte. A magyar király vérző sebekkel visszafordult. Minket senki fel nem tartóztathat. Fél óra múlva bevesszük Szucsávát. A Nap majdnem eltűnik a medencét körülölelő alacsony hegyek mögött, mire beérünk Szu- csávába. A városközpontban itt is sikerült eltüntetni majdnem minden „zsúfolt, egészsegtelen lakóházat és üzletet. Csoda, különös csoda, hogy a konstruktőrök és suszterinasok megkegyelmeztek kilenc műemlék templomnak és néhány régi épületnek. A Szent György-templomban az esti mise zároéneke hangzik messzire. A várfallal védett udvaron gyertyák égnek. A kívül is festett templom tövében kézikocsin koldus nő vár a kilépőkre. Esti hangulatfényben pópák beszélgetnek a hívekkel. Az ereklyetartó szekrény közelében hosz- szú sor tiszteleg a vértanú loan földi maradványai előtt. Sebes keresztvetés, csókok. A pópa megáldja őket. Egy fiatal nő fél órája mondja könyörgését a mennyei hierarchia előtt — sűrű csókok közepette. Figyelünk. Próbáljuk ellesni, milyen sajátosságoknak kell megfelelni egy kegynelyen. A szentelyrekeszto, az íkonosztáz előtt láncon leengedik a gyertyákat. Vége az áhítatnak. Kívül is erősen sötétedik. Indulunk Dragomimába, a könyv szerint az egyik legértékesebb egyházi műemlékhez, a dragomirnai kolostorhoz. Szerencsénkre az erőd őrei beengednek a kapun. így az esti áhítatot is megnézhetjük. Gyertyák fényében, tömj énfüstben apácák énekelnek. Terden állva könyörögnek, imádkoznak. Harangszó. Kiürül a templom. Két apaca marad a szentély előtt. Énekelnek, új éneket tanulnak. Másnap a teljes délelőttös imádság fél 9-kor kezdődik. Kenyérrel, kaláccsal érkeznek az emberek. Gyertyát gyújtanak az udvaron, a bejárati asztalra teszik az ételt es az italt. Földig hajolva keresztet vetnek, majd oelépnek a pronaosz tágas, négyzetes felébe. A gazdagon faragott szentélyrekesztő íkonosztáz előtt már enekelnek az apácák. Kezdődik a dramati- kus játék. A szent, akihez könyörögnek, néha válaszol a hívó énekre. A pópa jó idő múlva kilép a kép mögül, kinyílik az ajtó. Fust mindenütt. Terdre borulnak az emberek. Az áldásadás és az áldásvétel percei következnek. Lenyűgöző világ. Végre elhatározzuk magunkat: a lcijárati ajtó felé hátrálunk. Egy apáca lép hozzánk, címet ad, s kér bennünket: küldjünk neki is a képekből. Derűs pillanatok. Utunkat dél felé, most már csak dél felé folytatjuk: magyarcsángó falvakon át, le egeszen Constantáig. Füzesabonyi kultúr-körkérdés „Ittmég sznobok Jó ideje rosszkedvűen veszem kézbe a Hívogatót, a Füzesabony havi kulturális ajánlatát tartalmazó füzetkét. Mindig ugyanaz jut eszembe: nem egy város szellemi kínálata rajzolódik ki a kevéske programból. Vajon a helybeliek igenytelenek-e, avagy a művelődés intézményeiben munkálkodók nem állnak hivatásuk magaslatán, netán a pénzszűke fojtja meg a jó szándékot, az akadályozza a szellemi pezsÍ 'ést? E kérdésekre kerestem vá- aszt a városi' zeneiskola, a könyvtár és a művelődési központ munkatársainál. * * * — Füzesabony kirívó eset: itt még sznobok sincsenek — mondja Nagyné Rózsa Zsuzsanna, a városi zeneiskola ftazgató- helyettese. — Hevesről költöztem ide, még ott is pezsgőbb kulturális élet volt, legalább sznobizmusból eljöttek a koncertjeinkre. Itt mindenki bezárkózik, mi meg azon gondolkodunk, mit találjunk ki, hogyan lehetne kimozdítani az embereket. A zeneiskolánk tavaly volt 20 éves, ebből az alkalomból díszhangversenyt tartottunk. A szervezőkön kívül alig jött el valaki, vagy húszán alkották a közönséget. Hiába küldünk ki leveleket, személyre szóló meghívókat, nem jönnek. Nagy szégyen ez, nagyon fájó pontunk, de nem érezhetjük hibásnak magunkat, nálunk sincsenek rosszabb zenészek, mint máshol. Farsangi, karácsonyi koncertet szervezünk, hogy legalább a növendékeink szülei meghallgassák. A könnyebb, népszerűbb darabok társaságában próbáljuk „eladni” a komolyabb muzsikát. Egy Beethoven-szo- nátákból álló hangverseny itt „életveszélyes” lenne. — Nagyon csalódtam a városi értelmiségben — kezdi Galántai Éva, a városi művelődési központ gazdasági előadója. — Szórólapokat adtunk ki, hogy megtudjuk, milyen programokat igenyelnek, és a pedagógusok rendre olyan műsorokat írtak be, amilyenek megtekintését elvárják tőlük: színházat, komolyzenei koncertet, irodalmi estet. És mire jönnek el? A Betli-duóra Í iéldaul... Az igénytelenségre jelemző: nemregiben egy lengyel néptáncegyüttes lépett fel nálunk, teljesen ingyenesen, mégis alig volt közönség, lehettek vagy ötvenen. Nehezen tudjuk meghívni az igazán népszerű művészeket, hiszen egyre drágábbak. Akkor tudjuk már megfizetni a műsorokat, amikor lefutottak. A diszkóink népszerűek, három- négyszázán is összejönnek egy- egy szombat este. Előfordul, hogy a fiatalok elvadulnak, és késsel szétvágják a függönyt, ösz- szetörik a székeket. Lassan megfontolandó, hogy az okozott kar megéri-e az^egeszet... — A mi kis apró-cseprő rendezvényeink fűre nem jut el Egerbe — szabadkozik Blahó Istvánná, a városi könyvtár igazgatója, aki úgy véli, belülről színesebbnek latszik a füzesabonyi kulturális körkép, mint ahogy én látom. — Mi mindent megpróbáltunk, hogy városi színvonalú legyen ez az intézmény. Füzesabony nem város, ha a szó klasszikus értelmét nézem, de reménykedhetünk, hogy az lesz valamikor. Amikor 1987 novemberében felavattuk ezt az új épületet, úgy éreztük, csodálatos lehetőseget kaptunk. A szűk, 140 negyzetméteres helyünkről költöztünk 450 négyzetméterre. Jobbnál jobb ötletek születtek, a kivitelezés már botladozott. Az volt a célunk, hogy a helyi társadalmi élet fórumát teremtsük meg, ez sikerült, és a helyi nyilvánosságnak is a könyvtár a központja. Sikeres várospolitikai fórumokat tartottunk, ez érdekli az embereket. Irodalmi estjeink tanulsága az, hogy a közönség érdeklődése kiszamíthatatlan. Ma- gyari Lajos kiváló erdélyi költővel például húszán ha kívántak találkozni, a magyar származású venezuelai költonő, Tamé Lévay Klára estjén viszont hetvenen voltak, és alig akarták elengedni a poétahölgyet. Magyar — lengyel barátsági klub működik nálunk, körülbelül hetven taggal. Az ominózus néptáncesttel tényleg pechünk volt, sokan azt hitték, belépőt kell váltani. Hozzászoktak az emberek, hogy amit a művelődési központban rendeznek, az drága. A könyvtár programjai viszont mindig ingyenesek. Azon a vasárnapon ráadásul szuperfilm ment a tévében... * * * — Erőlködünk, csináljuk, de kevés az igény — szól Kutasi Pál- né, a városi művelődési központ megbízott igazgatója. — Kevés az olyan ember, aki ide bejár, egyszer-egyszer tényleg siralmas a programjaink fogadtatása. Ha podiumestet hozunk — én személy szerint ezt a műfajt kedvelem leginkább —, arra jön a közönség, csak anyagilag nem hozza magát a rendezvény. Most is szeretnénk pódiumműsorokból sorozatot indítani neves fővárosi színészek fellépésével, de nem bérletet bocsátunk ki, hanem kü- lön-külön lehet majd az egyes alkalmakkor jegyet váltani, hogy olcsóbbnak tűnjék. Lehet, hogy a műsorfüzetből az tűnik ki, hogy ritka a program, de a belső életünk az forr: szakkörök, klubok működnek. Van olyan esemény is, ami azért maradt ki a füzetbőí, mert nem volt még biztos. November végi diszkónkon például a Modern System együttes show- ját láthatják, december közepén pedig Komár László és a Padodö lép fel. Ha mégis kevésnek találja a kínálatot, elmondom, hogy Füzesabony nem bír el többet. Felmerült már bennünk, hogy máshogy kellene működni. Talán bevonhatnánk a pedagógusokat, ennek a módján gondolkodunk most. Nyilván nagyobb odafigyelés kell... (palágyi) La Mancha lovagja — Lublinban A társulat megmártózott a szeretetheti... Közismert színházi bölcsesség, hogy a színészt a közönség tapsa élteti. Ez a legjobban természetesen az „anyaközönségtől” esik, de szükség van olykor arra is, hogy a társulat idegen közegben, más kultúrkörben is felmerhesse erejét, szakmai képességeit. Ezért is fontosak a vendégjátékok, meg azért is, hogy kultúránkkal, gondolkodásmódunkkal ismerkedhessenek a más országbeli nézők. Egy-egy ilyen alkalom tehát nemcsak habérszer- ző túra, hanem elsősorban kölcsönösen hasznos kulturális misz- szió. Az egri Gárdonyi Géza Színház művészei nemrég tértek vissza lengyelországi vendégszereplésükről. A délkeleti országrész centrumában, a négyszázezer lakosú Lublinban adtak elő a La Mancha lovagja című musicalt, és a Komámasszony, hol a stukker? című stúdiószínpadi produkciót. A kint töltött hat nap tapasztalatairól Gáli László igazgató-főrendezőt faggattuk. — A Gárdonyi Géza és a Juli- usz Osterwa Színház közötti többéves szakmai kapcsolat újabb állomása volt ez a turné — utal a háttérre beszélgetőpartnerünk. — A lubliniak tavaly októberi látogatását viszonoztuk most, telt ház előtt játszottunk négy este. A két darabot a lengyel kollégák választották ki a repertoárunkból, és ez telitalálatnak bizonyult. Görgey Gábortól, a Komámasszony... írójától, aki szintén velünk volt, például azt kérdezték az előadás után, honnan ismeri ilyen jól a lengyel politikai viszonyokat. A közönség mellett a sajtó és a kritikusok is érdeklődéssel és elismeréssel kísérték bemutatóinkat, melyeken részt vettek a Varsói Magyar Intézet munkatársai is. Látogatásuk eredménye, hogy meghívták a társulatunkat egy fővárosi vendégszereplésre. Nagyon kellemes volt megmártózni a kollégák és a közönség szeretetében, szinte a tenyerükön hordoztak bennünket a hat nap alatt... — A lengyel gazdaság közismerten nehéz helyzetében milyen feltételek között dolgoznak a lublini színészek? — A legnehezebb években is mindig elegendő támogatást ktptak a munkájukhoz, valószínűleg fel sem merült, hogy a teátrumokon kellene megspórolni a rendszerváltás árát. Sót, folyamatosan biztosítják a pénzt egy hatalmas kulturális központ építésére is, amiben színház, tévé-, film-, rádió- és hanglemezstúdiók, hangversenytermek, mozik működnek majd. A színháznak rendkívül erős gyökerei vannak Lengyelországban. Szinte hihetetlen, de az emberek inkább nem vesznek cipőt, ruhát, de az előadásokra elmennek. Egyes darabokat 5-6 évig műsoron tartanak, és még mindig akadnak nézők. Egyébként a két évvel ezelőtti vendégjátékok óta sokat változott az ország: az akkori áruhiánnyal szemben ma mindent lehet kapni, igaz, drágán. Megszűnt a jegyrendszer, a valutával való feketezés, úgy tűnik, kifelé tart a válságból a gazdaság. — Látjuk-e újra Egerben a lublini társulatot? — Természetesen meghívtuk őket, valószínűleg áprilisban lesznek a vendégeink. Hogy milyen darabokkal, még nem dőlt el, az viszont már biztos, hogy Andzrej Rozhin, a két éve nagy sikert aratott Fehér házasság rendezője ismét színpadra álh't majd az. egri társulattal egy klasszikus lengyel darabot az évad vége fele, én pedig Háy Gyula: A Tó című abszurd komédiáját rendezem meg tavasszal Lublinban. Szakmai kapcsolatunk alapja az, hoßy hasonló nézeteket vallunk a színház feladatáról. Egerben is, Lublinban is az a cél, hogy olyan modern színház működjön, amely nem szakad el a közönségtől, hanem együtt lélegzik vele... Koncz János Török György tizedes férjhez akar menni Nők a szabadságharcban A furcsa esetet Ráth-Végh István is megörökítette Magyar kuriózumok című köteteben. A történet arról szól, hogy az 1848 — 49-es szabadságharc idején Mészáros Lázár hadügyminisztertől egy kihallgatáson Török György honvéd őrmester azt kerte. bocsássák el a hadseregből. Á miniszter korholó szavakkal támadt az őrmesterre, s ekkor váratlan jelenet következett. A „legény” sírva fakadt, s kijelentette: „Férjhez akarok menni!” így derült ki Török Györgyről, hogy nő. Az anekdotába illő történethez az élet szolgáltatja a hátteret: 1848 — 49-ben, amikor a haza harcba hívta a férfiakat, a nők is csatasorba álltak. Csányi László országos biztos Kolozsvárról felszólította a nőket, jelentkezzenek a „honnak szolgálni, nemükhöz méltó foglalkozásban” — mint például varrásban, mosásban, betegápolásban. S az eredmény: 1848 tavaszán az erdélyi nők tömegestől kértek fegyvert, s Kolozsvárott női zászlóaljat állítottak fel. Nyári Mari kolozsvári színésznőt a hadügyminisztériumban arra próbáltak rábeszélni, hogy „csak” ápolónőként szolgáljon, a művésznő azonban megmakacsolta magát, férfinevet vett fel, és beállt a narcoló honvédek közé. Pfiffer Paulina a hadnagyságig vitte a ranglétrán, és Ligeti Károly néven szolgált. Harczi Béla neve egy Klementina nevű asz- szonyt takart, aki Guyon Richard „nyargonca”: futárként kezdte a szolgálatot. Selmecbányánál a körülzárt honvédsereget egy bányaalagúton vezeti ki az ellenség gyűrűjéből. Hőstettéért Görgey főhadnaggyá lépteti elő, nem sejtve, hogy Harczi Béla asszony. A szabadságharc amazonjai közül a legismertebb nevek egyike: Bányai Júlia. A szolgálólany- ból lett műlovarnő a szabadság- harc kezdete után néhány hónappal megözvegyült. Elhunyt férje, Sárossy Gyula nevén áUt be a hadseregbe. Emlékezetes tettei közé tartozik, hogy Zalatna környékén tizenkét, eleimet szállító ellenséges szekeret zsákmányol, Gyulafehérvárnál — miközben o maga is megsebesül — társaival ártalmatlanná tesz egy osztrák őrnagyot, később az orosz sernek által elfoglalt területen női ru- ában azt kutatja: merre járnak Bem apó seregei. A harcok befejeztével kalandos életútja Törökországba vezet, maid Kairóban telepedik le, és vendéglőt nyit. Huszka Jenő népszerű operettjének, a Mária főhadnagynak címszereplőjét Lebstück Mariáról mintázta. A zágrábi születésű hősnő fordulatokban gazdag, megpróbáltatásokkal teli életút- járol maradt ránk a legtöbb adat, mivel idős korában tollba mondta visszaemlékezéseit. A Bécs- ben Giron Péter légiójába jelentkezett lány Bábolnán esik át a tűzkeresztségen, a kápolnai csata után Dembinszky tábornok így köszönti „Lebstück Károlyt”: — Fiatalember, maradjon mindenkor ilyen vitéz! Mária, vagyis Lebstück Károly hadnagy 1849 áprilisában fontos megbízást kap: 23 kocsiból álló loszerszállitmányt kell Szolnokról Komáromba vinnie. A feladat sikeres teljesítéséért főhadnaggyá léptetik elő. Világos után hat nőnapi fogságot szenvedett el az aradi varban. Később Horvátországba internáljak, csak évek múltán tér haza. Újpesten élt 1892-ben bekövetkezett haláláig. Sajnos, a hálás utókor hamar megfeledkezett a szabadságharc hős lányairól, asszonyairól. Az életben maradottak kózül sokan szűkös körülmények között tengették életüket. Viola Annát 1892-ben özvegy Mészáros Károlyné néven emuti egy rövid újsághír, s tudatja, hogy az asszony Temesváron nagy nyomorban el. A Szilágyi Árpád néven hadba állt Szilagyi Idáról egy 1867-es híradás említi, hogy anyjával és fiával együtt nagy nélkülözések közt tengeti életét. Az egyik kolozsvári lap 1892-ben rövid hírben közli, hogy Nagyenye- den elhunyt Zoltán István megyei hajdú felesége, Megyeri Karolina, aki Kiss Gyula névén harcolt a szabadságharcban. Felszabadulás utáni hír: 1963- ban megkezdték a különböző temetőkben nyugvó ’48-as honvédek földi maradványainak átszállítását a Kerepesi temetőbe, Kossuth mellé. így került oda a kispesti temetőből Varga And- rásné Csizmárovits Maria huszárhadnagy, Lebstück Mária harcostársa is. Kiss György Mihály
