Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-05 / 157. szám
1990. október 5., péntek Hírlap 3. Közös éneklés és tánc — meditációképpen (Fotó: Koncz János) Hare, hare... Az Angliából érkezett Sivarama SUami beszélt a Krsna-hitről „Hare Krsna, Hare Krsna, Krsna Krsna, Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama, Hare Hare.” — az éneklés megszabadít az anyagi világtól. Figyeljünk a zöngésre, és engedjük el magunkat! Csak énekelni kell? Igen, csak énekelni, közben figyelni a zenét, és alakulni lelkileg. Testben egy lélek, egy vezető, ez adja az energiát, tudatot, irányítja a testet. A test is addig mozdul, amíg vezető van. De ami mozdul, még nem él. Gép is mozdul, de nem él. Mi is mozdulunk, de csak a lélekkel élünk. Ezt nem lehet meglátni, tapasztalni, érteni. Jelenlétét lehet csak megérezni. Ha a tudat elhagyja a testet, a test meghal. Ezekkel a gondolatokkal próbálták a Krsna-hívők az egri, telt házas iljúsági házbeli előadásukon közel hozni magukat a közönséghez. És az ének mellé eljátszott indiai zene nem maradt hatás nélkül. A zene a gyökerekből ered. A virágot is a gyökerénél kell locsolni, és a víz eljut mindenhová. Bennünk is szétáradt a zene, és egyszerűségével megfogott. Egyszerű szöveg és egyszerű zene, ne vonjon el semmi a meditációtól. Engedd el magad, és érezz! És jó volt kiszakadni kicsit az anyagi világból! Szimpatikus volt az életfilozófiájuk, egyszerű öltözetük, mely Indiából származott, egy tincs híján kopaszra borotvált fejük, mely a tisztaság és a világ hiúsá- gaitól való megszabadulás jelképe, és ételeik, melyek az egészségesebb táplálkozást segítik. Gondozni kell a testet jógával és az ételekkel, ne vonjon el semmi a szellemi azonosulástól! A békét hirdetik, és a segítést. Az anyagi dolgokat adománynak tekintik. Kellemes színfoltjai életünknek, amikor Magyarországon napi létkérdésekkel küzdünk. Annyi embert értesz, ahány nyelvet tudsz! Én ezt a mondást alkalmaznám a megismerésre is. Annyi embert értesz, ahány hitet és embert megismersz! Nyitott szemmel kell járni, és a jót befogadni! Nem vagyok hívő, és talán már nem is leszek, de a zene megfogott és megnyugtatott. És néha rátok gondolva, rátok, akik hisztek a lélekvándorlásban, én is vándorlók gondolatban, és felüdülésként hallgatom: „Hare Krsna, Hare Krsna, Krsna Krsna, Hare Hare...” Geiják István Bizsergető székek Semmiféle stimulátoros, gyönyört okozó székről nincs szó. Nem valami japán csoda, nem egy űj találmány, nem egy peep-show kiegészítő tákolmány. Nagyon is hagyományos. Azokról a székekről beszélünk most, aminek láttán sokak fejét elönti egyfajta eufória, sokszor a szerelemtől is nagyobb lázat szítva; székek, amelyek vihart, feszültséget, sőt viszályt okoznak. De előbb egy példa. Történt, hogy a kisváros nagyvállalatánál lecserélték az igazgatót. A régi persze kialakította a maga szokásait: titkárnő az előtérben, ilyen-olyan telefonvonalak, zárt, diszkrét hangulat, olyan, ahová csak lábujjhegyen mer belépni a tisztességesebb munkásember. Nem is nagyon kopogott ott senki, inkább csak magukban dörmögtek délutáni poharazgatások közben: panaszos szó nem juthatott az igazgató úr fülébe, hisz jótékonyan védték a pámás ajtót. Jött az új ember, és sokan fellélegeztek. Tehették, mert kezdetben közvetlen, barátságos légkört teremtett, ami már nagyon hiányzott nekik, feléledt bennük a remény: ez más lesz, ez jobb lesz. Aztán egyszer csak kezdték ugyanazt a megilletődöttséget érezni az előszobában, mint annak idején. A titkárnő lekezelő méltósága, a meg-meg- csörrenő kristálypoharak, feszengő várakozás, néha több órán keresztül... és megint csak a pámás ajtók mögé zárt tekintély. Nem tudok másra gondolni: a székben lehet a hiba. Több olyan, eredetileg normális ismerősöm is van, aki egyszer csak beleült egy ilyen székbe, és szinte megvadult. Elfelejtett beszélgetni, elfelejtette, milyen problémák adódhatnak „ott, kívül”, elfelejtette, hogy ő is várakozott süppedős padlószőnyegeken, izzadó tenyérrel, kiszáradt szájpadlással. Nem gondolhatok másra: csak a székben lehet a hiba, hisz ő maga semmilyen változáson nem ment keresztül; a felesége nem hagyta ott, nem lett okosabb, gazdagabb, a gyerekei ugyanúgy jártak iskolába, ugyanazt ette», itta, barátai nem szakadtak el tőle — szóval, a fene egye meg, másra nem gondolhatok... De ha már a pozíciók, mint olyanok, megváltoztathatatlanok — merthogy igazgató kell, miniszter kell, főnök kell —, legalább a székekkel lehetne valamit csinálni. Mondjuk, mindenki vigye magával a sajátját. A beosztotti keményfenekűt, a művezetői fapadost, a helyettesi kényelmetlent. Hátha az nem kezd el olyan gyorsan bizsergetni... Doros Judit Nyugtalan éjszakák a Hatvani temető környékén... Randalírozó motorosok a sírok mellett Ha délután sétál valaki Egerben, a Hatvani temető környékén, nem is gondolja, hogy e csendes hely milyen zajos tud lenni estefelé. Nem telik el egy éjszaka sem békében. Az emberek már ki sem mozdulnak az utcára, félnek... A temetővel szemben található a Bacsó Béla utca, először itt próbáltunk szerencsét, hátha közelebbit is megtudhatunk arról, mi is a rejtélye az éjszakai nyugtalanságnak. Egy idősebb férfi, aki a nevét nem árulta el, csak nagyon keveset tudott mondani: — Hallomásból tudom, hogy éjszaka mik vannak, de sajnos nem sokat tudok. Néhány fiatal motoros veri fel az utcák csendjét. Mi nem nagyon látunk ki, és őszintén megmondom, nem is vagyok kíváncsi rájuk. Egy öreg néni megjegyzi: — Mindennap randalíroznak erre, pedig a rendőrök is sűrűn cirkálnak a környéken. Egy fiatal nő, aki néhány utcával arrébb lakik, viszont semmit sem tud róla. — Én az Almásy Pál utcában lakom, de nem hallottam, hogy itt bármi is történne éjszaka. Pedig elhiheti, hogy én a legkisebb zajra is felébredek. Egy néni, aki épp hazafelé tart nagy csomagokkal a kezében, már sokkal több információt ad, ám ő is névtelenül. — Szombaton éjszaka fél 12- kor arra ébredtem, hogy valami csörömpöl. Már máskor is hallottam ilyet, mert mostanában errefelé mindennaposak a rongálások, az ordítozások. Csak az ablakon mertem kinézni, három suhancot láttam, épp akkor verték be a telefonfülke ablaküvegét. Késő délután itt bőgetik a motorjaikat, és ez így volt egész nyáron. Tavaly is voltak hasonlók. A gyerekeket nem merik kiengedni az utcára. Egy fiatalasszony ezt mondja: — Hallottam én is, de nem merek kimozdulni a lakásból. Egyedül élek a gyerekemmel, és mind a ketten félünk. Jobb az ilyesmit elkerülni ha lehet, mint beleavatkozni. Azt hiszem, a házban nagyobb biztonságban vagyunk... Egy idős néni sírva panaszkodik: — Tudja lelkem, nekem az fáj a legjobban, hogy ezek a fiatalok nem néznek se Istent, se embert. A sírokat is megrongálják, meggyalázzák azoknak az emlékét, akik itt nyugszanak. Ha már mindenképpen randalíroznak, akkor miért éppen e szent helyen teszik?! „Végállomásnak” a játszótér közelében lévő Honfoglalás utcát választottuk. Egy idősebb asz- szonytól hallottuk: — Középiskolások vagy ipari tanulók lehetnek, legalább 15- 16 évesek, de vannak közöttük idősebbek is. Az itt lakók nem nyithatnak ablakot a benzingőz miatt, és aludni sem tudnak az erős zajtól. Egész nyáron a nagy melegben még szellőztetni sem tudtunk. Kihívtuk a rendőrséget is, de nem csináltak semmit, csak felírták az adataikat. Próbáltunk beszélni velük, de nem hallgatnak ezek a jó szóra. Egyszer az egyik majdnem elgázolt. Öt óra felé gyülekeznek a játszótéren, és este 10 — 11-ig itt vannak. Akik szólni mernek nekik, azt megbosszulják. Beverik az ablakait, vagy egész éjszaka a háza előtt bőgetik a motorjaikat. A játszótéren a hintákat megrongálták, a lámpákat kiütötték, hetenként kell kicserélni... Ennyit a lakók panaszairól. Ezután természetesen a rendőrség szemszögéből is megpróbáltuk megvizsgálni a dolgokat. Ott a következőket tudtuk meg. Nemcsak a Hatvani temető környékén randalíroznak fiatalok, hanem a Zalka Máté úton, a Hadnagy úti lakótelepen is. Ali Attila r. alezredes elmondta, hogy több rendőri intézkedés történt ezeknek a csoportoknak a felosztására, őt nemcsak úgy, mint a közbiztonság egyik emberét érinti ez az eset, hanem mint lakót is, de mivel ezek a fiatalkorúak nem bűnözők, csupán felelőtlen kamaszok, akik rendelkeznek vezetői igazolvánnyal, így jogilag a rendőrség nem tud mit kezdeni velük. A lakosság panaszait, a fiatalok randalírozásait és a rendőrség tanácstalanságát egybevetve meg kell állapítani, hogy igen nagy a baj. A lakók vágynak a természetes pihenésre, a fiataloknak is élniük kell valahol, a rendőrség csak akkor léphetne közbe, ha valami szabályellenes dolgot vagy bűncselekményt követnének el, addig tehetetlenek. Ennek a megoldása a nagy kérdőjel. Mert megoldás-e az erőszak a randalírozókkal szemben? Schroff Mercedes Ismeretlen erők nyomában (XXII/6.) 1 Figyelj! üka 1 lel Isol íango t! A prekogníciós kísérletek kezdeti sikerei arra biztattak néhány vállalkozó kutatót, hogy ne csak a jelenség elvi vonatkoztatásait kutassák, hanem próbálják meg aprópénzre váltani a jelenség kutatása során elért eredményeket. Erre az adta a lehetőséget, hogy az Egyesült Államokban értéktőzsde is működik, ahol különböző nemesfémeket is lehet eladni és vásárolni. A spekulációra kiválóan alkalmas az ezüst, mert annak ára szinte véletlenszerűen változik, éppen a pillanatnyi kereslet-kínálat és spekuláció függvényében. Semmilyen módon nem lehet rövid távon előre jelezni a nemesfém értékét, csak nagyon hosszú távon, és akkor sem naprakészen. A kísérletet RusseItarg amerikai lézerfizikus és kollégái két különböző módon végezték el. Az első, egyszerűbb esetben az ezüst árfolyamát — igen szellemesen — egy kiválasztott felhőkarcoló segítségével modellezték. A kísérleti személyt mindennap felvitték a felhőkarcoló egy bizonyos emeletére, szintjére. Ha az ezüst ára éppen magas volt — akkor az épület tetejére, ha pedig nagyon alacsony — akkor az alsóbb szintek valamelyikére; a kísérleti alanynak pedig csak azt kellett előre megmondania, hogy a következő napon körülbelül melyik szintre fogják őt felvinni, s ezzel végül is azt, hogy milyen lesz a másnapi árfolyam! Ilyen módon nem egy konkrét értéket, egy számot kellett előre megmondania, hiszen erre soha senki nem volt még képes, hanem nagyjából egy helyzetmeghatározást kellett végeznie, ami már a paranormál jelenségek tekintetében egy egyszerűbb dolog. Valóban a módszer segítségével nagyjából előre lehetett jelezni legalább egy napra, hogy milyen irányba mozdul el az ezüst árfolyama. (Hosszú gyakorlás segítségével a kísérlet résztvevője ezt nagyjából pontosan, mindig meg tudta előre mondani, mégpedig abból, hogy „jóslása” közben milyen szintről „érezte”, vagyis milyen perspektívából látta a környéket a felhőkarcolóból.) A módszer elvi sikere arra késztette a kutatókat, hogy tovább finomítsák ezt az eljárást, úgy, hogy a gyakorlat igényeinek is megfeleljen. Ehhez az kellett, hogy néhány nappal előre is meg tudják mondani az ezüstárfolyam mozgásának irányát és mértékét is. Ha ugyanis csak kissé növekszik vagy csökken az árfolyam, akkor nem érdemes üzletet kötni, hiszen ekkor a vételi vagy eladási jutalék felemésztheti, meghaladhatja a nyereség értékét is. Ezért egy olyan, meglehetősen bonyolult eljárást ötlöt- tek ki, ahol a jóslásra képes embernek négy tárgy közül kellett választania. Mindegyik tárgynak megvolt a maga jelentősége, funkciója. Az egyik azt jelképezte, hogy az ezüst értéke kissé emelkedik, a másik azt, hogy nagyon emelkedik. A harmadik tárgy azt jelképezte, hogy az ezüst értéke kissé csökken, a negyedik pedig, hogy nagyon csökken. A kísérlet alanyának tehát két feladata volt: egyrészt le kellett írnia, hogy milyen tárgyakat fog látni a kísérlet napján, és ezek közül melyik tárgyat fogják elhelyezni. Magyarán, ha például az alma jelképezi a kísérlet napján azt a helyzetet, hogy az ezüst árfolyama nagymértekben zuhanni fog, akkor a kísérletvezető az almát nyújtotta át néhány nap múlva a kísérleti személynek. Csak abban az esetben hajtották végre a tőzsdék a pénzügyi manővert, ha a kísérleti személy világosan le tudta írni azt a négy tárgyat, amelyet a kísérlet céljára x kiválasztottak, mert ekkor remény volt arra, hogy ezután meg tudja azt is mondani, hogy melyik tárgyat fogja ő megkapni. Eme furcsának, összetettnek és bonyolultnak látszó kísérlet azonban egymás utáni sorozatban is sikeresnek tűnt. A kísérlet résztvevői egymás után kilenc alkalommal pontosan meg tudták határozni az ezüstárfolyam mozgásának irányát és mértékét is. Az első három alkalommal nem hajtották végre a megfelelő tranzakciót a tőzsdén, a sikeres előkísérletek után a pénzemberek fantáziát láttak a dologban, és egyre növekvő pénzt ruháztak be a kísérletekbe. A kilencedik sikeres kísérlet után aztán már annyira magabiztos lett a csoport, hogy egy egészen nagy pénzösszeget,ÍÖO ezer dollár körüli összeget fektettek be, de a tizedik kísérlet csúfos kudarccal végződött. Nagyon valószínű, hogy a teljes magabiztosság, az önteltség tudata elrontotta azt a kényes tudatállapotot, arrii a helyes prekogníciós kísérlet elvégzéséhez szükséges. Későbbiek során már kutatócsoportok, ugyancsak az Egyesült Államokban (jóval kisebb tételekkel ugyan) megismételték a kísérletsorozatot, és nyertek ezen a műveletsoron. Ez a kísérlet annyira egyszerű, hogy ha nem is az ezüst árfolyamával, de például a hőmérséklettel nálunk is el lehetne végezni. Mivel gyakran rapszodikusan változik nálunk az időjárás, hideg- és melegfrontok iönnek-mennek, ezért egyszerűen Kipróbálható lenne nálunk is ez a megfigyelési eljárás. Az egész dolog azonban sokkal jelentősebb, mint hogy hőmérséklet vagy ezüstárfolyam jelzésére használjuk, és egy alapvető, fundamentális dologra mutat ra — méghozzá arra, hogy az ok-oksági Kapcsolat nem olyan egyszerű, mint ahogy ez számunkra tűnik. Mai ismereteink azt mutatják a fizikában, hogy időutazásra nincs mód, azaz nem tudunk beülni valamilyen szerkezetbe, elmenni a jövőbe vagy a múltba, majd onnan visszatérni, és újra a jelenbe. Ez logikai paradoxonok, buktatók sorát vonja maga után, amit ma még sehogy nem tudunk feloldani. A kísérletek azonban azt mutatják, ha testünkkel nem is tudunk a jövőbe vagy a múltba utazni, információkat azonban lehet kapni a jövőből (és elvileg a múltból is, bár ez már nem annyira érdekes). Hogy hasznos lenne-e ez az átlagember számára, és minden percben, másodpercben — az erősen kétséges. Gondoljuk el, ha minden egyes másodpercben információkat kapnánk a közeli és távoli jövőből, akkor állandóan egy kusza összevisszaságban élnénk, és pokol lenne az életünk, nem tudnánk hétköznapi teendőinkkel foglalkozni. Ugyanúgy vagyunk tehát itt is, mint a telepátiánál, hogy a normális élet elengedhetetlen feltétele az, hogy ne, vagy csak kivételes vészhelyzetek esetében jussunk számunkra fontos információkhoz. Mindenesetre, ha valaki azt tapasztalja a hétköznapi életben, nogy állandóan és mindig bejönnek a „tippjei”, a meglátásai, a megérzései, az hallgasson magára, figyeljen erre a belső fülre különösen akkor, amikor valami lényeges dolgot tud meg. Ha például kimegy a repülőtérre, és úgy érzi, hogy a gép nem fog elindulni, vagy valami baleset éri, inkább ne szálljon fel, vagy ha kocsiba ül, és rossz érzés keríti hatalmába, akkor várion egy-két napot, mert ez a „belső fül’’ segítségünkre lehet. A cikkben persze helyszűke miatt nem lehetett még sok fontos összefüggést, mérési módszert leírni. Az érdeklődők számára a „Titokzatos erők tudománya?” című könyv további részletekkel szolgál. (Háttér Kiadó, 1989.) (Folytatjuk) Egely György
