Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-31 / 178. szám
1990. október 31., szerda Hírlap 3. Mikor békélsz meg, magyar...? Táblatörőkről szól a legújabb hír. A rádiónál immár azt az emléktáblát is összetörik feldühödt emberek, amelyet éppen az ő nevükben és érdekükben tárgyaló — idézem — „egységes ellenzéki kerekasztal pártjai” állítottak egy esztendeje... Ok akkor egységesek voltak — az emberek ma már nem azok. Erről hírek szólnak, hosszabb-rövidebb tudósítások. Feszítő helyi indulatokról, bolhából elefántot-szóváltásokról, hordóöblös faji sértegetésekről és jó magyar „anyázásokról” — mert ez utóbbi elmaradhatatlan a szitkozódás kelléktárából. Mígnem visszafelé is elsül egyszer a puska, s a sértőből sértett lesz, ez pedig újabb viszályok szülője. Üsd, vágd, nem apád...! Húst puhítva ültük meg utoljára a lovat — azóta hol az egyik, hol a másik oldalán próbáljuk feszíteni a zablát. A fura csak az, hogy mindkét esetben a megcáfolhatatlan szükségesség okán és jogán. Mert „minden szentként”, ugye, magunk felé hajlítható az igazság, s nemegyszer bármilyen áron is. így hát: békéden lett a magyar... Békéden és sértődött. Pedig már-már azt hittük — óh, naiv halandók —, hogy majd a rendszerváltás után csillapodnak a kedélyek. Majd ha érzi az „önkormányzó” ember: íme, szabad akaratából döntve, nincs akadálya, hogy ismét „húspuhító” nyergébe szálljon. És megdolgozzék — élete értelmével — a jobb máért, utódai ígéretesebb jövőjéért. Ahogy a költői csillag megy az égen. Nos, „dolga” akad is bőven: igazságtévő fórumok labirintusában becsületét védi a boconádi tanár, akit választási csalás vádjával citálnak pulpitusok elé, pedig csak — árgus pártellenőri tekintetek között — társadalmi tagja volt egy szavazatszedő bizottságnak. Lemoshatatlan festéket vakargat autójáról a szilvásváradi polgármester, pedig csupán — helyben sürgeted — dolgát tette első rendteremtő döntésével, amely vélt vagy valós (?) érdekeket sérted. Bérvitával kel és fekszik a tófalui polgár és szabadon választott mestere, ahelyett, hogy immár önálló életük közös fonalát szövögetnék... Soroljam? Lehetne! Mert türelmetlen és kompromisszumokra alig- alig hajló ma az ember. Pedig, ha valamire, hát az ellenkezőjére nagy szükség lenne mostanság. Hogy a polgármester — mintegy sokszínű kar élén állva — egységes szólamba ötvözhesse a lakossági elvárásokat a korábbi pártkampányok zeng- zetes ígéreteivel. Légvárépítés nélkül. Úgy, ahogy azokat a saját „portán” meg is lehet valósítani. Oly módon, hogy ne tűnjék ki szemet szúrva minden egyes pillanatban: milyen (párt)színű a kalapács. Hanem inkább az, hogy milyen hasznosat ütnek vele a formálódó vasra. Amikor az még izzik, s hajlítható olyanra, amilyenre ott és akkor a helybelieknek szükségük van új életük alakítására. Amelyben kordában tartható a munkanélküliség, kulturáltabbá válik a kereskedelmi ellátás, s szemmel látható a környezet szépülése. Mert nincs dühítőbb dolog, mint tehetetlenül tudomásul venni, hogy „a szomszéd rétje mindig zöldebb.” Persze, a közös munkától. Nem véletlen hát, hogy a legutóbbi választási fordulóban így válaszolt egy szűcsi nyugdíjas, amikor arról kérdezték, kire szavazott: „A kapára, a horolóra, mert ha az nincs, nem élünk meg...” Ezért hát az egyre sürgetőbb kérdés: mikor békélsz meg végre, magyar...? Szilvás István Az idén tizenhat fajtát nemesítettek — Harmincöt tudományos munkán dolgoznak — Kilenc ország tizenkilenc intézetével vannak szerződésben — Indiai aspiráns érkezését várják Jövőre 50 százalékkal több jut a kutatásokra Kompolti számvetés, tanulságokkal A gazdasági helyzet romlása a magyar agrártudományban is érezteti hatását. Különösen jelentkezik ez egyes területeken, a kutatók anyagi helyzetében, a műszerezettségben, stb. Hátráltatja például azokat a munkákat, amelyek a kedvezőtlen adottságú tájak kutatására irányulnak, mert a pénzhiány az ott gazdálkodó egységeket még inkább sújtja. Az sincs jő hatással az egyenletes, a folyamatos tevékenykedésre, hogy még nem dőlt el igazában: mi lesz a földdel, maradnak-e az állami gazdaságok, a szövetkezetek, mennyien kérik ki „jussukat'’ a közösből? Mindezek hatása alól természetesen nem vonhatja, nem vonhatta ki magát a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Kompolti Kutatóintézete sem. — A tényeket tudomásul kell venni, és azokhoz kell igazodni — mondja dr. Fehér Alajos igazgató, amikor arról kérdezzük, miként tudtak talpon maradni ebben az esztendőben, és mi lesz jövőre? — Munkánk három fő iránya mellett — hagyományos növénynemesítés, talajvédelem, táj- és mikrokutatás — nyitottunk, és foglalkoztunk közgazdasági kérdésekkel, és nem kimondottan mezőgazdasági dolgokkal is. Mindenütt sikerült jó eredményeket produkálni, és így elértük, hogy az ország egyik legerősebb intézetévé váltunk. Megalapoztuk jövőnket: pénzügyileg stabilak vagyunk, és megvannak a lehetőségek ennek 50 százalékos növelésére. Ez döntő részben saját érdekeltségi alapból, hitelből, és kisebb mértékben állami támogatásból áll össze. — Hallhatnánk néhány példát az idei esztendő sikereinek bizonyítására? — Több pályázatot nyertünk el. Többek között az Akadémia mellett működő OTKA által kiírt nem mezőgazdasági kutatásit is. Aktívan segítettük a kisvállalkozásokat, bővítettük a szakmai tanácsadást. Kiterjedt termeltetői szolgáltatást végeztünk, és ennek nyereségéből finanszíroztuk a kutatások egy részét. Kidolgoztuk a talajvédelem területén a periodikus kálium-műtrágyázást, aminek lényege, hogy meghatározott kultúránál és talajviszonyokon meghatározott ideig (25 év) a kálium adagolása szüneteltethető. Nemzetközileg is elismert eredményt értünk el a külszíni bányaföldek (Ecséd) újbóli termelésbe vonásában. A növénynemesítés területén tizenhat fajtát ismertek el, mégpedig három lucerna — ebből kettőt a németekkel közösen —, két őszi árpa (egyiket a csehszlovákokkal), továbbá négy kender, két baltacím, egy-egy őszi búza, tarka koronafű, mák, vöröshere és csicseriborsó. Honosítottunk egy francia búzafajtát, az FD 5-öst. Két szabadalmunk van, és igen perspektív növényeink; őszi és tavaszi árpa, mák, fehér virágú koronafű, áttelelő borsó elismerése is folyik. — Kevés idejük maradt a pihenésre... — Nagy-nagy szakmai szeretettel, odaadással dolgoznak az emberek. Az intézet létszáma 243, ebből 42 diplomás szakember. Minden kutatónk — huszonhárom fő — minimum középfokú nyelvvizsgával rendelkezik, heten pedig különböző tudományos fokozattal. Dr. Bócsa Iván Észak-Magyarországon a mezőgazdasági tudományok egyetlen akadémikusa. Pillanatnyilag 35 tudományos művön dolgoznak. Kilenc ország tizenkilenc intézetével vagyunk szerződésben, rögzített kutatási együttműködésben, és valameny- nyi magyar agrártudományi intézettel szoros, napi kapcsolatot tartunk. Munkatársainkat több hazai és nemzetközi tudományos szervezetbe is beválasztották. — Van tehát mire alapozni a jövő esztendőt. — így igaz. Anyagi lehetőségeink 50 százalékkal gyarapodtak. Ebből javíthatjuk műszerezettségünket is. Az FM által meghirdetett privatizációs kutatási területből három témát megpályáztunk. Összehangoltuk az elméleti és a gyakorlati munkát a gödöllői egyetemmel. Együttműködési megállapodást kötöttünk az észak- és kelet-magyarországi kutatóintézetekkel. így a debreceni egyetem karcagi intézetével, a Debreceni Dohánykutató és Minőségfejlesztő Intézettel, és a Vetőmag-termeltető Vállalat nyíregyházi intézetével. Velük közös kutatást végzünk. Több kisvállalattal szaktanácsadói szerződést létesítünk. Gyorsítjuk a kutatás gyakorlati fázisát, akár az ország határain túl is. Tovább erősítjük nemzetközi kapcsolatainkat. Hamarosan egy indiai aspiráns jön hozzánk, három évig a dombvidéki melioráció kérdéseit tanulmányozza. — Milyen főbb terveik vannak a növénytermesztésben? — Jövőre tovább növeljük a rezisztenciakutatásokat. Árpánál a vírusok, levéltetvek, lisztharmat stb. elleni védekezési lehetőségeket. Genetikailag szeretnénk fokozni a növények ellenállását. Célunk: a növény- és környezetvédelem összhangjának megteremtése. Bővíteni szeretnénk a fehéijeformákat különböző alternatív növényekkel. Növelni kívánjuk a fajták versenyképességét, amit nemesítéssel, ökológiailag akarunk elérni. Agrotechnikai kutatásokkal igyekszünk a környezetvédelem segítségére sietni, a kisgazdáknak pedig mikrokutatásokkal. Harcot hirdetünk a talaj kizsákmányolása ellen. — Rendkívül büszkék vagyunk, hogy intézetünk hazai és nemzetközi együttműködése aktív kutatással ki tudott tömi, és tovább gyarapítja hetvenkét éves tekintélyét. Égyetlen tőkénk az intézet dolgozóinak szellemi kapacitása. Két és fél év alatt öt kutatóval nőtt kandidátusaink száma, és december 31-ig nem lesz ember, aki ne teljesítené az emelt követelményeket, tehát a tudományos fokozatokat, nyelvvizsgákat, hazai és nemzetközi publikációkat. Fazekas István A temető kapujának pillérein két szép empire váza fogad. Jólesik látni ezt a finom eleganciát és a növényzet csodás őszi pompáját. A tavasz zöld lobogói már aranysárgára váltak, telve velük a fű és a sírdombok. A liánok vörösen izzanak a nap fényében. Amott pedig a jegenyetölgyek haragoszöld pompája szól: mi lassan ébredünk tavasszal, nem könnyen adjuk meg magunkat ősszel. Mert már „ősz húrja zsong — Jajong, búsong a tájon. — Ont monoton bút — Konokon és fájón.” Mi már tudjuk, hogy az őszi pompa utolsó fellobbanása a természetnek, mielőtt tetszhalott lesz, és a tél kriptájában vátja a tavasz érkezését, amikor újra lengetheti zöld zászlaját. Nem kell mondanom, hogy a Gröber temetőben járok, amelynek telkét a hajdani Grőber-csa- lád adományozta Eger városának. Innen kapta nevét. A ragyogó pompa halotti pompa. A föld alatt emberi testek porladnak, és suttogják felénk: porból vagy és porrá leszel... Meggon- dolkoztató a Gröber temető azért is, mert maga is haldoklik, vagy talán már halott is... Keresem a hatalmas Grőber- obeliszket. Már nincs meg. Állítólag a holttesteket is exhumálták és elhamvasztották. Hol vannak a Grőber-örökösök? És ha nincsenek, nem volna lehetőség arra, hogy a város őrizze emléküket — és sírjukat? Mellette még egy kripta, melyen már nem áll az értékes emlék. Mindig megbámultam Tóth István sírkápolnáját, aki a Sz. Gergely- és a Sz. Sir-rend lovagja volt. Sírkápolnája nagyjából ép, kivéve, hogy tetőgerendái megrepedtek, és hogy az első sírzárókő el van mozdítva helyéről. Ki tehette? Itt nyugszik felesége és talán annak testvére, aki huszonhét évesen halt meg. A romantika síremlékét benőtte a folyondár. Ki tudja, meddig tartják még a tetőt a megroppant gerendák? És ki tudja, níikor törik fel a koporsókat a sírrablók? Mögötte még jól olvasható Graessl János cs. és kir. dzsidás főhadnagy sírfelirata. De az emlék már előredől, mintha lövés érte volna, és éppen az elbukás pillanata következnék. A sarokban rozsdás kerítés, szemét és gyom között egy fekete gránit sírkő ezzel a felirattal: Hám Endre 1889 — 1892, vagyis négyéves volt a fiúcska, amikor kiköltözött ebbe a virágos sírkertbe. Szülei bánatát tolmácsolják e sorok: „Hozzád jövünk, fiacskám, — S melletted pihenünk, — Ha majd kiszárad egykor — Érted síró szemünk.” A gyászoló apa 1920-ig siratta kisfiát. Akkor tért meg hozzá. A gondosan ápolt Kósa-krip- tával szemben egy kripta feldúlt kerítésének nyomai: a sírkő már eltűnt. Gyomos, elvadult terület következik, kiemelkedik egy finoman faragott nagy kereszt alapja. Talán a Foltin-féle nagy kereszté? Továbbmenve elvadult sírokat, kriptákat látunk — síremlékkel vagy anélkül. Szomorú az enyészetnek ilyen fogható látványa. A természet is, a krematórium is elrejti a testi enyészet látványát. A természet azonban hangosan kiált: Elhull a virág, el- iramlik az élet... A messziről költőien szépnek ható Gröber temető közelről megrendítő dzsungel. A kovácsművészet század eleji remekei rozsdásan, csonkán hevernek egymás hegyén-hátán. A kőalapok között fák törnek elő, dacolva a halállal. Mindent gyom lep el. Drága márványok, folyondárok, kapaszkodó liánok között, lassan felismerhetetlen felírással. És hány hiányzó sírkő! Megtalálom Steinhäuser István sírját, akit csak 1958-ban temettek ide. Ki tudja ma már, hogy egy nagy múltú kereskedőház utolsó tulajdonosa volt. Nincs sírdombja, helyette beszakadt mélyedést nő be a dudva. Kosztolányi hagyott hátra egy néhány soros verset, amelynek keletkezési idejét nem tudjuk: „Alkonybíbor; sötétlő cipruságon — A mosolygó nap fénye reszket... — Valaki jön, mély gyászban, haloványan — És néz, csak néz egy ledőlt sírkeresztet.” Én is találkoztam egy gyászba borult asszonnyal, aki csillogó könnyekkel a szemében járta a temetőt. Én már nem láttam, de a búsongó avarban megéreztem nesztelen léptei nyomát. Odament a Szabó-Jilek-sírhoz, és a fekete márványon olvasta: Karcsi 14, Béla 28 évesen halt meg. Anyjuk 1959-ig járhatta a sír kitaposott útját, míg maga is odaköltözött. A síró nő meglátogatta a Wind-család kriptáját, amelyet tisztán őriz a kegyelet. Meglátogatta dr. Újjady Árpádné sírját, amelyet fakereszt díszít (de nem korhadt), a sír gondozott, frissen virágozott, borostyán borul rá. A bánat asszonya a ko- lumbáriumokhoz is odament, könnyeket hullatott Ádámka hamvaira. Drága kislányunk — olvasta. Az emberi lélek legmélyéről fakadó bánat fátyolozta el szemét, amikor ehhez a helyhez ért: Fájó szívvel búcsúzunk — Apu és Anyu. Zokogó sírást fojtott el ezeknél a kis márványtábláknál: Drága Kisfiúnk. — Kis Hajnalka. A kolumbáriumok is tele vannak virágvázákkal, gyertyacsonkokkal. Biztos, hogy halottak estéjén rajtuk is kigyullad a láng, amelyet a szeretet gyújt meg. És amíg áll, és amíg él a Föld, lesznek emlékezők, lesznek gyászolók, akiknek szívében soha ki nem hal a szeretet, mert az örök és halhatatlan. Hiába akarja az enyészet, az erőszakos liánok, a süppedő föld elnyelni a halottakat. Azt nem lehet. Bármennyire is akarjuk. Igazat mond Arany: „A terítő helyét kerülni igyekszik, — Ámbár a lelkében szüntelen ott fekszik.” Az őszi pompa már elmúlást takar. Az enyészet öl és éleszt. A természet megújul, energiáit kiirtani nem lehet. Az ember gyertyát gyújt Mindenszentek estéjén, mert drága halottja lelkében szüntelen ott fekszik. A halottak nem halnak meg egészen. Élnek a szeretetben, a soha nem múló emlékezetben. Ezért hiszünk a szeretet végső győzelmében, amely nem engedi, hogy a szeretet legszentebb lánca elszakadjon. Az megmarad, és örökkévalóságra összeköt. * Feltámad-e egyszer a Gröber temető? Jó volna feltámasztani, megmenteni. Csak három védett tárgya van: három jegenyetölgy! Miért ne lehetne védett a temető? Hiszen Eger múltjának egy darabja. Miért ne lehetne kőfalat emelni a szomszéd telek felé? A franciák őrzik a Pére Lachaise temetőt. Az olaszok őrzik a San Lorenzo temetőt. Nem lehetne a Gröber temető magyar Pére Lachaise, vagy San Lorenzo? Vagy nem lehetne egri Há- zsongárd? Dr. Miklós Béla • yy ^ (Fotó Requiem egy temetőért Márton
