Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-27 / 175. szám
14. Hírlap 1990. október 27., szombat Van Garai Gábornak egy verse. Az a címe, hogy: Se csodát, se jelentést. Arról van benne szó, hogy vajon mit tennénk, ha egyszer csak szabadon azt csinálhatnánk, amit akarunk. A versnek az a vége, hogy ugyanazt csinálnánk, amit eddig: végiginnánk a város összes kocsmáit, nők után loholnánk, szabadon is csak azt csinálnánk, amit most. Amit egyébként is. Szép vers. Nem túl vidám. De néha boldoggá teszi az embert a visszavonulás is. (Boldog visszavonulás.) Hogy legalább titokban tudjuk, és valljuk be magunknak, hogy az idő visz bennünket, és nem fordítva. Hogy ami megesik velünk, a forgás, a menetelés, a nonstop, az úgy „van”. Mi pedig nagyjából tehetetlenek vagyunk. A dolgok megesnek velünk, tudj isten, valahogy megesnek, mégis és újra. És csak a képek változnak körülöttünk, a díszletek, de néha még azok sem. Például vannak éjjel-nappal nyitva tartó kocsmák. Képek: Néz a kocsmaablakon kifelé, félhomály; most esteledik vagy haj- nalodik éppen? Nem tudja. Kint van, vagy bent van? Ezt sem tudja. Ugyanaz a fény, ugyanaz az idő, az utca túloldalán is ablakok, meg mögötte is. Minden olyan mindegy. Maga elé teszi a három cent vegyest. Ez az esti „dugó,” vagy a reggeli indító? És nézi, bámulja, tapogatja az" üvegpoharat: hogy milyen kicsi. Aztán megissza a vegyest, hörög, krákog, de jólesik. Ezek a kurva flipperek, mondja, és megigazítja a sapkáját. Néz. A flippernél a pékek. Munkába menet előtt, vagy munkából jövet. Betérnek, kikapcsolódásként. Veknik helyett golyók, forróság helyett meleg. Valami helyett — valami. Játszanak csak, és mennek. Tán nem is isznak. A pékek. Már vagy két órája alszik az asztalon, feje a kaijai között, nincs nála semmi, csak maga van, még egy szatyor se, a többieknél legalább az. A társa odalép hozzá, rázza a fejét: feltámasztja, a fej csak bámul (hol vagyok?), hát nem jössz, hát itt maradsz, gyere már, elég volt, nem jössz? Nem... — mondja halkan, és a fej visszahull, visszabicsaklik a karok közé. Hogy mit álmodik, azt nem tudni. Nem bejön, hanem berobban. Helló evribadi, kiáltja, s bár kinn már hajnalodik, hűvös harmat lepi be a füvet, ő nem fázik kordbársony rövidnadrágjában, kockás ingében. Üvölt a „mjuzik te- levizsön,” a flipper kikapcsolva, a szomszédot zavarta az éjszakai csilingelés. A tévéért még nem szólt. Ő táncol. Inge alól pörgés közben döglött Borsodi sört halász elő, nem habzik, amikor a pultról elkapott pohárba tölti. — Te azok közé tartozol, akiket népembe fogadok — súgja, és megcsókol, de már pattan is fel, a képernyőn a Rolling Stones, és ő migdzsegerként vonaglik újra a kocsma közepén. Az éjszakás pincér nagyon röhög. A nyerőautomata működik. Valaki tízest dob bele, bejön a cseresznye, bejön a duplázás, már száz forint a nyeremény. — Hagyd abba, kérlek, hagyd abba — mondja ő, s fejét a kezébe temeti. — Hagyd abba, mindenki így kezdi, aztán nem hagyják abba. Itt állnak egész éjjel, csak dobálják a pénzt, rámegy a gatyájuk is, hagyd abba. Aztán odasomfordál a búcsúzó játékoshoz, átöleli a vállát, lopva körülnéz, és suttogva néhány forintot kér. Sörre. Az odaadja, és kilép a sötétkék ég alá, az első busz éppen arra jár. Elmennek a cigányzenészek, taxijuk már jó ideje várja őket az ajtó előtt. Kibotorkál a vak zongorista is, lassan a munkába indulók jönnek. Hazamenőben felnyírt hajú srácok kukkantanak be, egyikük hatalmas korbácsot lenget a kezében. A terem közepén álldogálnak, majd nagy vállrándítással kisétálnak. — Vigyázzatok egymásra! — szól utánuk ő, s kortyol egyet a döglött Borsodiból. „Én most itt húzom meg magam, nincsen lakásom, nincsen munkám, leszázalékoltak. Az asszony kirúgott, oda nem mehetek, de nem is mennék, maradjon ott, ahol van. Itt eltakarítgatok, néha árut szerzek be, nagyon rendesek velem. Van egy kis szobám, kajálni itt tudok, azt a napi egy-két sört is meg tudom inni. Több nem is kell, minek? Van nekem elég bajom anélkül is. Nézd meg, bejönnek a srácok, ki van írva a gépre, hogy húszassal működik, ezek meg hajigáinak bele mindenfélét, aztán meg ordítoznak, hogy rossz a gép. Amikor meg kinyitjuk, persze látszik, hogy ők voltak a hülyék. Bocsánat, bocs, meg ilyeneket mondanak, véletlen volt, nem tudtuk. Aztán másnap ugyanezt megcsinálják, itt vannak minden éjjel, tizenhat-tizenhét évesek. Sokan vannak mindig, itt is alszanak a románok, a lengyelek, reggel meg mennek árulni a piacra. Nekem késő éjjel is kell dolgoznom, reggel korán kelek, de nem baj, úgysem tudnék aludni, mert ha sokat fekszem, nagyon fáj a lábam. Nemrégen volt a harmadik trombózisom. Na, megyek, dolgom van, ha akarjátok, hívok nektek taxit, van cébénk. ” Egy átkocsmázott éjszaka után reggel felé igen jótékony hatású egy oijaleves. A belvárosi kerthelyiség asztalán gőzölög, hideg kanál merül bele a sűrű lébe. Húsdarabok úszkálnak a tányérban, puhára főtt sárgarépa mállik szét a szájpadláson. Az egész testet átjárja a forró leves, az idegesen égető gyomornedvek megpihennek, kellemes álomra hajtják fejüket, s egy ideig szundikálnak. Az agy már lüktet, csak a szem bámulja a kihalt teret, ahol egy-két ember siet munkába dagadt szemekkel. A pultnál francia turista énekel, nem tudja, éjszaka van-e még, vagy nappal, aznap-e, amikor mulatni kezdett, vagy már egy másik. Ahol ő áll, éjjel-nappal, nonstop ugyanaz a félhomály van, ugyanaz a környék, csak a pincérnőket váltják fel időnként. Az utolsó kanalazásoknál már a madarak is csicseregnek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy pacsirták, pedig bizonyosan nem azok egy kisváros közepén. — Dolgoznod kellene valamit, öreg — mondja a pincér egy magyar törzsvendégnek —, nem jó ez így, te még fiatal vagy, mégis itt tarhálsz mindennap. — Nem vagyok csicska — válaszolja sértődötten, és el is menne dühében, ha hagynák. Úgyhogy visszaül szomorúan, megbánva minden eddigit, ahogy az egy új nappalhoz közeledve illik. Régebben még voltam másnapos, de már nincsen másnap. Nincs roszullét, nincs rókázás, mint akkoriban, csak járom a várost naphosszat, egykedvűen. Régebben még volt otthonom is, ma az sincs. Tudják, néha nem is tudom, részeg vagyok-e, vagy sem; ha nem iszom, akkor is olyan... Ha iszom, akkor is. A kocsmában jó, ismerek mindenkit, sok a rendes ember, gyakran meghívnak egy felesre, sörre, megkínálnak cigarettával is. A reggeleket régebben nagyon szerettem, a friss nyári reggeleket, még az átmulatott éjszakák után is szerettem, olyankor csak mentem az utcán, a parkban, szívtam a levegőt, kávét is ittam, meg rumot, meg söröket, sok-sok söröket. Ma már nem annyira szeretem, mikor reggel van. Túl világos akkor... Este jobb, főleg, ha nincsen hideg, a hideg este az nem jó. De most, hogy nyár van, majd csak kibírom, majd csak elleszek valahogy. Vehetek még a cigarettából...?” A rádióban a reggeli krónika megy, a buszok sűrűn járnak, a megállókban táskás embertömeg. A taxis kanyarogna összevissza, de mi mindig útbaigazítjuk. — Nem ismerem azt az utcát, nem tudom, hol van, kérem, segítsenek, csak két napja taxizom — mondja a sofőr, és már venné is elő a térképet, de nincs rá szükség, az ember általában tudja, hol lakik. Ismerjük a járást. Elvégre itt élünk — nonstop. Havas András Kovács Attila Nagykökényesi tizenévesek — a világról 99 az atomháborútól” Az egykori kúriát — amelyben most általános iskolások tanulnak — hatalmas park öleli körül. Az őszi lombok alatt ülünk le beszélgetőtársaimmal. A hetedikes Pálinkás Judit, a nyolcadik osztályos Kovács Szilveszter és Robotka Tamás szerencsére nincsenek megilletődve, hamar oldódik a légkör, s ők talpraesetten, olykor meglepően felnőttesen mondanak véleményt. Egyáltalán: arra vagyok kíváncsi, hogyan vélekednek ma a világról egy kis faluban a tizenévesek. Szilveszter komoly, csendes szavú, megfontolt fiú. Láthatóan „összeszedi gondolatait”, mielőtt őszintén beszélni kezd. — Amikor anyukám és apukám hazajönnek a munkából, otthon is sok dolguk van. Kerttel foglalkoznak, állatokat nevelnek. Sajnos, keveset beszélgethetek velük, nagyon elfoglaltak. Anyu néha olyan fáradt, hogy a tévében a filmet végig se tudja nézni, elalszik korán. — Jobb lenne, ha édesanyádnak nem kellene dolgoznia a kerekharaszti cipőgyárban? — Jaj, nagyon! De hát mi közepes körülmények között élünk, és kell a két kereset is. Malacokat tartanak, mivel az egész család szereti a húst, a nyulakat viszont azért tenyésztjük, hogy pénzt kapjunk érte. Én is szoktam segíteni. Látom, a szüleimnek elkél. Ha hazamegyek az iskolából, legtöbbször én csinálok magamnak rántottát ebédre, vagy zsömlét eszem felvágottal. Anyunak este úgyis mindig kell meleg ételt főznie. — Mit jelentenek neked a közepes anyagi körülmények? — Hát azt, hogy látom, vannak tőlünk gazdagabbak is. És nagyon sok a szegény, de nem itt a faluban. A tévéhíradót mindig nézem, és olyan rossz látni, hogy sok embernek még lakása sincs. Egyébként sem vagyok követelődző. Igaz, hogy a szüleim megdolgoznak érte, de úgy érzem, nekem mindent megadnak. Megvették a videót, a magnót, és könyvre is mindig kapok pénzt. Judit barna szemű, álmodozó tekintetű kislány. — Olyan jó lenne, ha már a mi országunk is fejlődésnek indulna, és kevesebbet kellene fizetni más országoknak. Én valami állandóságot, biztonságot szeretnék. Sokszor elgondolom, milyen nagyszerű lenne, ha egyszer csak megszűnnének a betegségek. Én nagyon sajnálom a gyógyíthatatlan betegeket, gondolkoztam is azon, hogy orvos legyek. — Elképzelted már, ha milliókat nyernétek a lottón, s a szüleid neked is sok pénzt adnának, mire költenéd? — Ha én gazdag lennék, égé-' szén biztos, hogy sokat adnék a szegényeknek, valami alapítványra gondolok, hogy mások is gyűjtenének erre a célra. Itt a faluban ugyan nem ismerek koldust, de otthon sokat beszélünk arról, hogy a nagy adó miatt van a sok szegény ember. — Szerinted milyenek a felnőttek? — Jók is, rosszak is. De a legrosszabbak azok, akik nem törődnek a gyerekeikkel, és ha lenne is munkájuk, nem dolgoznak. Nekem az anyukám a példaképem. Kedves, olyan, mint egy igazi anya, és nagyon sokat törődik a családjával. Van egy négyéves kistestvérem, de én sohasem voltam féltékeny rá, velem is úgy bánnak, mint vele. Kikapni sem szoktam. Ja, egyre emlékszem, de akkor még kicsi voltam. Eltörtem egy kristályvázát. Véletlen volt, de mégiscsak csínytevés. Hát, ezért kaptam ki egy kicsit. — Szerinted mi a gazdagság? — Hát, hogy legyen háza, nyaralója, autója az embernek, és ne kelljen fizetés előtt összehúznia magát. Én már láttam gazdagságot Ausztriában, Nic- kelsdorfban. Ott valahogy az emberek is mások. Ne tessék hinni, én nem panaszkodom, kapok zsebpénzt is, kéthetente száz forintot. Ebből meg tudom venni az iskolába a füzeteket, édességre is jut. Meg összegyűjtöm, ami marad, hogyha valakinek névnapja, születésnapja van a családban, ajándékot tudjak venni. Szilveszter: — Ha felnőtt lennék, biztos nem kellene dolgoznia anyukámnak — Gondolkoztál már rajta, hogyan élünk majd 2000-ben? — Lehet, hogy nem is élünk már akkor. Hallottam a faluban sok ilyen mondást, hogy kétezerre elpusztul a világ. Mert a Sátán és Isten harcba szállnak. Én nem szeretném, ha világvége lenne. Vallásos vagyok, elsős koromtól hittanra járok. Szerintem a hit jobbá teszi az embereket. Tamásnak vág az esze, nem keresi a szavakat, minden kérdésre igen jó meglátással válaszol. — Mi otthon jó légkörben élünk a nagyszüleimmel együtt, igazi család vagyunk. Igaz, estére apu szellemileg, anyu fizikailag farad ki, otthon is sók a munka, s úgy látom, az idő múlásával tűrőképességük is kevesebb. Mert otthon is van munka, s a pénz miatt nagyon oda kell figyelni, mit miért csinálnak. A politika például nálunk mindennap beszédtéma. Én azért furcsállom, hogy most mindent a múlt rendszer nyakába akarnak varrni. Megfúvom fűzfalantomat „Verset írni nem lepkeűzés” (avagy a szórakoztatóan rossz költemények antológiájáról...) Ismerjük el: a legtöbb ember alkalmatlan a versírásra. És mégis: a legtöbb ember ír verseket. Sutákat, kamaszosakat, közhelyeseket, de egyszer megpróbálja. Leül, direkt költeni Olyasféle elgondolásból, hogy „sose csináltam még, hátha megy” — és tán még rímek is zsongnak a fejében, és tán még a ritmus is szól valahogy. Egyesek aztán odáig merészkednek, hogy „alkotásaikat” a világ elé kívánják tárni, ilyenkor jobb érzésű szerkesztőnek vigasztaló mondatok hagyják el a tollát, „próbálkozzék talán mesékkel, és azt olvassa fel a saját gyerekének”, satöbbi. Megfúvom fűzfalantomat rímmel a napokban jelent meg egy vékony kis könyv a Móra Ferenc Hiúsági Könyvkiadó gondozásában. Hárman — Kövesdi Péter, Marton Péter és Szilágyi Márton — válogatták, gyűjtötték össze azokat a költeményeket, amik a „szórakoztatóan rossz versek” alcímmel jelölt antológiát alkotják. Olyanok, amelyek „szerzőik akarata ellenére suták lettek, néhol már a paródia határát súrolok. Pedig ezek a remek darabok nem paródiák, hiába tűnnek szándékosnak a költői melléfogások. Bizony, ezt a sok képzavart, logikai bakugrást, helyesírási és nyelvhelyességi borzalmat mind teljesen komolyan írták le, a legtisztább, legfenn- költebb szándékkal” — újak utószavukban a szerkesztők. És valóban: néhol meghatóan kedvesre sikerülnek a sorok. Idézhetnénk Thpirring Gusztáv- né Waisbecker Irén rövid dalát az ácsokról, íme: Fel a magasba! És most lecsapva! Még ráadás! Ez most már más! Mélyen a földbe, Bele a rögbe, A magyar földbe! A magyar rögbe! Hát nem gyönyörű? S az is szinte lelkesítő, hogy Thpirring- né mellett nem kisebb személyiségek is felvonulnak a kötetben, mmt Nagy Ákos ezredes, Vitéz dr. József Ferenc királyi herceg (tőle sem árt idézni egy szakaszt a Szeretnék szántani című versből: Szeretnék terelni/szeretnék nevelni!/ szóval: lenni veletek jövő!/Érő akaratmező!), vagy említhetnénk akár az ismeretlen nevű Szittya Attila Bendegúzt, Nagybajomi Szabó Lajos rendőrt. Utóbbi sorai akár a mai állomány számára is példamutató elhivatottságot tükröznek: Én szeretem a pályám... Nehéz pedig. De mások könnyűnek ismerik... Csak azt látják: mikor sétálok Hűs fák alatt, Hogy mindig szép ruhában járok S nem lengeti a szél Öt-hat napos szakállamat. Nem is vagyok csúnya... Mindezek után dicséretes a szerkesztők önmérséklete. Köny- nyű préda lett volna ezeket — az ebben az évszázadban itt-ott nyomtatásban is napvilágot látott — dolgozatokat pellengérre állítani, jókat röhögni, rütvögni a naivnak csupán erős jóindulattal nevezhető verssorokon. Nem ezt tették. Meghagyták nekünk a megbocsátható mosolyokat, a szánakozó együttérzést, és igen, meghagyták nekünk a felszabadult röbögés esélyét. Anélkül, hogy kioktattak volna bennünket arról: mi is a költészet maga... Doros Judit Megtaláltáka kínai fal újabb részét Kínai régészek megtalálták a kínai nagy fal újabb részletét, amely révén a fal keleti vége több mint 1000 kilométerre közelebb kerül Kína és Észak-Korea határához. A régészek Liaoning tartományban találták meg a fal újabb részeit, beleértve 12 jelzőtomyot, kerámiatárgyakat, fegyvereket és a XIV- XVII. századból származó írótáblákat. A korábban hatezer kilométer hosszúnak hitt kínai nagy fal az új lelet miatt 1040 kilométerrel gyarapodik, és eléri a kínai — észak-koreai határon fekvő Tantung városát. Egyelőre nem tudni, hogy a lelet milyen állapotban van. A helyreállított és turisták számára hozzáférhető részek kivételével a kínai nagy fal csak homok és törmelék. Judit: — Csak egyszer lenne any- nyi pénzem, hogy mindenkinek adhatnék belőle... — Tamás, te milyennek látod az embereket? — Sokféle van, de úgy gondolom, ajószándékúakbol több. Jó szellemi képességű ez az ország. Azt viszont sajnálom, sokan vannak, akik a pénzért csalni is képesek. Nemegyszer találkoztam sunyi, alattomos emberrel, aki a szemembe vigyorog, a hátam mögött meg minden rosszat elmond. A gyerekek azért jobbak, mint a felnőttek, mert kimondják, amit akarnak. Ami az eszükben, az a szájukon. De a nagyobb fiúk, mondjuk a 16-17 évesek, már számítóak. Mintha csak a saját gesztenyéjüket akarnák kikaparni. Persze, majdnem minden ember egy kicsit önző valahol. — Úgy érzed, te is? — Igen, néha előjön bennem is. Például ha én többet tudok, mint a Dani, hiába kérdez valamit, nem mondom meg neki. Hogy nekem három ötösöm legyen, neki meg csak kettő. Tessek mondani, ártok én ezzel? Tamás: — Én nem hiszek abban, hogy eljön az az idő, amikor mindenki egyenlő lesz... (Fotó: Gál Gábor) Mert úgy látom, a felnőttek sokkal irigyebbek, mindenki többet akar, mint a másik. Ez egy kis falu, és itt mindenki tudja, mije van a szomszédnak, és azt akarja, neki saját magának ettől is több legyen. Meg a felnőttek veszekednek is. Elmentem a falugyűlésre, ott hallottam, milyen kóvetelő- dzőek, miket mondanak egymásra. — Van-e valami, amitől félsz? — Félek az atomháborútól. Nem úgy, hogy rögtön meghalok, hanem mondjuk sugárfertőzést kapok, és lassú halál vár rám. Hiszek abban, hogy becsületes munkával majd meg lehet teremteni nálunk egy olyan helyzetet, hogy az egyik ne szoruljon a másikra. Persze, ma még ez nincs így. De mondjuk tizenöt év múlva, ha már gyerekeim lesznek, azt szeretnem, nekik minden jó meglegyen. Igaz, ami eddig volt, ahhoz képest nagyon nenéz lesz ezt elérni... Mikes Márta
