Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)

1990-10-27 / 175. szám

1990. október 27., szombat

Hírlap

11.

„Beszédes” számok

Mennyiből élnek a nyugdíjasok?

(Archív fotó: Perl Márton)

Ma este: Shakespeare a színházban!

Vízkereszt, vagy amit akartok

A herceg még nem is sejti, hogy mennyire szerelmes... (Kelemen Csaba és Pápai Erika)

Országosan és megyénkben is jellemző a népesség korösszetételére az öregedési folyamat erősödése, így nem véletlen, hogy egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül az idősebbek életkörülményeinek vizsgálata. Az időskorúak túlnyomó többségének megélhetését a nyugellátás hivatott biztosítani — s itt elsősorban a nyugdíj reálértékének megőrzése jelent gondot.

Heves megyében — a Társadalombiztosítási Igazgatóság adatai szerint — 1990 májusában 70.030-an részesültek sajátjogú nyugellátásban; ez a népesség mintegy 21 százaléka. A növekedés mértéke a tavalyi év januárjához képest 6,8 százalék. A saját jogú nyugdíjasok döntő hányada (49.407 fő) öregségi nyugdíjas, számuk 6,7 százalékkal, a rokkantsági nyugdíjban részesülőké 6,8 százalékkal több, mint az előző év megfigyelt hónapjában. A nyugdíjazás előtt több mint kétharmaduk tartozott a munkás-alkalmazotti, és csupán mintegy 3 százalékuk az egyéb (kisiparosok, kiskereskedők, ügyvédek stb.) társadalmi csoportba. A sajátjogú nyugdíjasok több mint a fele nő, közülük is magas az öregségi nyugdíjasok aránya. A nők száma mind az öregségi, mind a rokkantsági nyugdíjasoknál jobban nőtt, mint a férfiaké. A nyugdíjkorhatáron aluliak aránya 13,2 százalék, 19 százalékkal több a tavaly januárinál. Ezen belül többségük rokkantsági nyugdíjas. Az ilyen „fiatal” nyugdíjasok közel 70 százaléka férfi.

Mint köztudott, a nyugdíjasok életkörülményeit, megélhetésüket döntően a nyugdíj nagysága, illetve reálértéke határozza meg. A saját jogú nyugdíjasok átlagnyugdíja 1990. május hónapban 6017 forint volt, az 1989. januárinál 1263 forinttal (26,6 százalék ) több. A növekedést befolyásolta a nyugdíj asréteg összetételében bekövetkezett változás, s növelték emellett az összeget a reálérték megőrzését szolgáló kormányintézkedések — ezek azonban csak a nyugdíjasok egy

részénél ellensúlyozták a fogyasztói árak emelkedésének negatív hatásait.

Az átlagnyugdíjon belül a szóródásjelentős. A sajátjogú nyugdíjasok 0,3 százaléka 4000 forintnál kevesebb, 24,4 százaléka 4000 — 4999, 28,3 százaléka 5000 — 5999, 43,7 százaléka 6000 — 9999forint, 3,3 százaléka pedig 10.000 forintnál több nyugdíjat kapott. A tavaly januárihoz képest nagymértékben csökkent a 4000 forintnál kisebb, nőtt a 6000 — 9999 forint összegű nyugdíjjal rendelkezők száma és aránya.

Az átlagnyugdíj idén májusi összege az öregségi nyugdíjasoknál 6019, a rokkantsági ellátmányban részesülőknél 6011 forintvolt, 26,5, illetve 26,8 százalékkal több, mint az előző év elején. Az egy főre jutó nyugdíj ösz- szege az egyéb társadalmi csoportba tartozóknál a legnagyobb (7619 forint), a mezőgazdasági szövetkezeti nyugdíjasoknál a legkisebb (5504forint). A munkás-alkalmazotti nyugdíjasok átlaga 6185 forint.

A saját jogú nyugdíjas férfiak juttatása jóval magasabb, mint a nőké. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy a nők általában rö- videbb szolgálati idővel mennek nyugdíjba, de a férfiak javára fennálló különbség kialakulásában szerepet játszanak olyan tényezők is, mint például a képzettség. A férfiak átlagnyugdíja 1990. májusban 6712forint volt, 1329forinttal több, mint a nőké. A különbség az öregségi nyugdíjak esetében még nagyobb, 1412 forint. A nyugdijak nagysága azonban nemcsak nemenként, hanem ezen belül korcsoportonként is eltért. A férfiak nyugdíja — a 80 évesek és idősebbek kivételével —jóval nagyobb az átlagnál, míg a nőké minden korcsoportban elmaradt attól. Az 59 éves és fiatalabb férfiak átlag- nyugdija volt a legnagyobb (7291 forint), a 80 éveseké és idősebbeké a legkisebb (5695 forint). A nőknél a 80 évesek és idősebbek átlagnyugdija volt a legszámottevőbb (5643 forint), az 54 éves és fiatalabbaké a legcsekélyebb (5149 forint).

A Társadalombiztosítási Igazgatóság a múlt évben megyénk lakosai közül összesen 442-2 új öregségi, illetve rokkantsági ellátásra jogosult nyugdíját állapította meg. Az új öregségi nyugdíjasok száma 2681, a rokkantságiaké 1741. Az új öregségi nyugdíjak átlaga 6673 forint, a rokkantságiaké 6498forint, az ösz- szeg mindkettőnél az egyéb társadalmi csoportba tartozóknál a legnagyobb, 8145 és 7528 forint. Az új öregségi nyugdíjasok 54,5 százaléka, a rokkantságiaknak 35,2 százaléka nő. Átlagnyugdíjuk az öregségieknél 5445, a rokkantságiaknál 5086 forint, 33,1, illetve 30 százalékkal kevesebb a férfiakénál. Az új öregségi nyugdíjasok 21 százalékánál a nyugdíj alapjául szolgáló kereset nem érte el az 5000 forintot. Az ilyen átlagkereset után tavaly megállapított átlagnyugdíj a férfiaknál 860, a nőknél 629forinttal több, mint a nyugdíjas családok egy főre jutó létminimuma (3640 forint). A társadalmi minimumot (4360 forint) azonban már csak a férfiak átlagnyugdíja haladta meg 140 forinttal, a nőké 91 forinttal elmaradt attól.

Nagy Erzsébet

KSH Heves Megyei Igazgatósága

Igazi klasszikus alkotást választott az idei évad harmadik bemutatójául az egri Gárdonyi Géza Színház. William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok című komédiájával lépnek ma este a közönség elé.

A szép és hatásos díszletben (Csányi Árpád alkotása) megelevenedő, sok szálon futó, kavargó cselekményt nagy kedvvel alkotta meg a zseniális angol szerző. Bizonyára őt magát is pihentette, hogy a véres királydrámák mellett megmártóznat-e könnyedebb műfajban is, ahol a legkomorabb figura nem más,

mint a feketébe öltözött bohoc (Sziki Károly alakítja).

A félreértésekkel es olykor vaskos tréfákkal tűzdelt darabban hollywoodi mennyiségben tombol a szerelem, és bár mindenki mást szeret, végül csak egymásra találnak a párok. A Gáli László által rendezett előadás főbb szerepeit Kelemen Csaba, Saárossy Kinga, Csonka Anikó, Pálfi Zoltán, Bakodi József és Tunyogi Péter alakítja, és két vendégművész játéka is színesíti a redukciót: Pápai Erika a Vígszín- ázból, Soltis Lajos Újvidékről érkezett Egerbe. A darab zenéjét Al- dobolyi Nagy György írta.

A darab legkomorabb figurája a bohóc (Sziki Károly és Pálfi Zoltán)

(Fotó: Koncz)

M

ostanában (jó szó, mert bizonytalanságot áraszt) aggasztó tüneteket észlelek magamon. Felerősödtek bizonyos tulajdonságaim. Gyakrabban — és bizonyára igazság- taíanabbul — veszekszem családom tagjaival. Bár demokratikusan, mert nem hagyok ki senkit. Cinizmusom, melyet eddig alig volt szerencsém ismerni, olykor szabadon szárnyal. Érzelmeim, amikről azért tudtam, hogy léteznek, sőt, mint hűséges ebeket, nevükön szólítva hívtam elő őket, vagy — mint a hűséges ebek — az alkalomhoz illően maguktól is előálltak, most zabolátlan lovakként összevissza nyargalásznak, s nevük sincs, mert nem tudom megnevezni őket. Gondolataim önálló életet kezdenek élni, s kétségbeesve térnek vissza hozzám. Bocsánat a képzavarért: szájukban nincsen olajág. S rettenten hallgatom a testem. Olyan élményekhez juttat, amiket eddig sikerült kihagynom, s sose vágytam rá: kishúgom aggódó orvosi pillantása, családom megnyugtatásomra tett tétova kísérletei és hűséges, mindennapjaimba elkísérő gyógyszerek.

Rendszerváltok. Azaz, megpróbálok felszabadultan felsóhajtani, kihajigálni agyam, sorsom, életem minden szegletéből az elrongyolódott, bepiszkolódott gondolatokat és emlékeket. Megpróbálom egy új világból szelektálni a régit.

Csakhogy nem megy. Csakhogy minél inkább kidobálnám, annál jobban ragaszkodom hozzá. Titkos értelmet kapnak nyíltan feltörő emlékek. Azon kapom magam, hogy egyre kevésbé hiszek rendszerem változásában. Hogy maradi vagyok, és csökött. Pedig bíztam a kormány száz napjában, s ma js elhiszem nehézségeit. Pedig olykor elképedt, perverz gyönyörűséget érzek a Parlament bajvívóinak a játék szépségébe feledkező csörtéi láttán. Pedig olvastam a Három testőrt, amiben az annyira különböző Athos, Porthos, Aramis, na és D Artagnan (mellesleg mindannyian felkészült, jó vívók), mégiscsak együtt hozták haza — dacolva ezer veszéllyel — a királynő nyakékeit, megmentvén őt a szégyentől, a széteséstől, a morális és anyagi pusztulástól.

Pedig ma október 23-a van. Reggel katonazene ébreszt, aztán járom a várost. Kék ég, napsütés, mesebeli októberi nap. Tiszta a levegő, mint — gondol lom — mások érzései, csak az enyéim nem. Pedig jártomban felnézek az iskola falán libegő koronás címeres nemzeti zászlóra: ott van.

Pedig a Széchenyi utcában sokaság a decemberi áldozatok (köztük apám egyik legkedvesebb barátja) emléktáblájánál: ott vannak. Pedig rádió, televízió, újság figyelmeztet: itt van az ünnep. Egyenesen háromnapos, mint karácsonykor. Sorban állás, evés, ivás, vendégségek... Esküszöm, csak a karácsonyfa hiányzik. Nekem mégis nagyanyai nagyné- ném jut eszembe. Aki az ötvenes évek elején matematika — fizika szakos tanárként Győrbe számúÜnnepi

bizonytalanság

zettetett (mellesleg egy Öveges József nevű, szintén megbízhatatlanná vált tanárral tanított egy tantestületben). Aki e száműzetést nem királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoákkal való paktálá- sáért érdemelte ki, hanem, mert az Egri Katolikus Legényegyletben — s azon kívül is — iparos fiatalokat nevelt hitre, tisztességre, szeretetre. Nem „korszerű” iskolánk lombikszagú módszereivel. Csak kirándulással, beszélgetésekkel, énekkel, általa betanított színielőadásokkal — egész életével. Aki a száműzetésből hazatérve magára vette egy többgenerációs nagy család minden külső és belső gondját, baját. Megtanult főzni, megtanult hajnalban elsőnek kelni és éjszaka utolsónak lefeküdni. Aki ettől kezdve soha nem lépett ki a ház kapuján, mert megalkudni nem tanult meg. Aki, miközben ellátta az egész családot, aggódva engedte ki az elmenőket, és szemei ölelésével köszöntötte a visszajövőket, kis fekete rádióján követte a forradalom hangjait, s akinek a szemében megcsillanó könnycsepp számomra ma is a forradalom egyik kitörölhetetlen jelképe. Akit megkerestek ezekben a napokban volt tanítványai, s kérték, hogy jöjjön vissza, s aki erre azt válaszolta: „Korai még! De ami most történik veletek, meg velem is — az a remény!”

Rendszert váltok? Nekem szerencsém volt. Hatéves voltam 1956-ban, már iskolás. Élményeim már tudatosan feldolgozhatóak voltak, de amin át- szűrödtek: közvetlen nagycsaládi környezetem inspirativ közege nélkül nem váltak volna olyan tisztán egyértelművé, mint amilyenné lettek. Nekem nem kellett kételkedve fogadnom az utólagos magyarázkodásokat, majd tananyaggá vált bizonyításokat. Én láttam, mert láttatták velem a Hatvani temető halottak napi sokaságának reménykedő szemeit. Mikor emberek a gyertyák fölött ismeretlenül egymásra mosolyogtak. Én érezhettem, mert éreztették velem a világháborús hősi emlékmű előtti néma tüntetés nagyszerűségét. Hallhattam, mert hallat- tatták velem Nagy Imre november 4-i szavaiban a kétségbeesést: „... csapataink harcban állnak!” Átélhettem, mert átélették velem az egri színház Bánk Bán-előadásában Petur szavait: „Üsd az orrát magyar, ki bántja a tied!” A dübörgő lábakat, melyek ennél a pillanatnál percekre megszakították az előadást. Pedig akkor már december volt. És rajzolhattam Kossuth-címert egyetemisták (vajon mi lett velük?) igazolványaiba a Vámosgyörk felé tartó vonaton, az akkori hosszú téli szünetre utazva nagyanyámhoz, aki aggódva, de egy kis elfogult büszkeséggel figyelte heraldikai ténykedésemet. És két évvel később szintén egy vakációs nap reggelén sírhattam, mert megsirattatták velem a mesebeli hős öregember igaztalan halálát.

Szerencsém volt. Úgy lett titkom, biztonságot adó titkom, hogy nem kellett megszenvednem érte. Nem kellett szenvednem akkor sem, amikor anyám még'56 szeptemberében rosszul lett, mert elsős tanítónénim nevem mellé az osztálynaplóba az X-es megkülönböztető jelzést írta. Talán vannak, akik emlékeznek még, hogy ez mit jelentett. És nem az én szívemről gördült le a kő, mikor negyedikes taní- tónénim (Isten áldja meg érte!) önkényesen, apám szeme láttára radírozta ki az akkori naplóból ezt a jelet.

Nem az én érdemem, hogy a sportújság, mióta olvasója lettem: Nemzeti. Apám nevezte így. Nem az én érdemem, hogy mindig Urániának hívtam a mozit, ahová jártunk. Otthon máshogy nemigen hallottam. Nem az én érdemem, hogy nyiladozó irodalom-szerelmem első idejétől Márai Sándor volt az egyik legnagyobb magyar író számomra. Keresztapám adta kezembe köteteit.

De tagadjam le, hogy a „szenvedések” és „megpróbáltatások” kora — az ötvenes-hatvanas évek — életem nem leggyötrőbb, hanem legszebb időszaka volt? Hogy az úttörőházban láttam először tv-t, és a kis fáspincéjében berendezett meseszoba ott van kidobhatatlan kacataim között? Hogy igenis szerettem úttörő lenni, s kitüntetésnek vettem a csillebérci jutalomüdülést? S hogy úgy készültem az útra, ahogy ma nem tudok Velencébe készülni? Hogy Gagarin nekem tényleg a Sólyom volt? Ma is őrzöm az összes újságot, ami akkor róla tudósított, s amit akkor gyermeki hevülettel egész rokonságommal és baráti körömmel gyűjtöttem és gyűjtettem össze. Tagadjam le, s kerüljön a szemétkosárba az a pillanat, amikor a IV-es (Gagarin) iskola fizikai előadójában, osztályunkban másodikként, felvettek a KISZ-be? Vizsgáljam felül akkori büszkeségemet? S hogy korántsem én léptem ki dacos fővel e szervezetből, hanem az hagyott le, mint József Attilát a

párt. Hogy életem legnagyobb élményei közé tartoztak a szovjet filmek: Ballada a katonáról, Szállnak a darvak, Tiszta égbolt, Negyvenegyedik, Vörös kányafa, s uram bocsá'— korábbról még a Gyapottündér, meg a Csuk és Gek is? Hogy könnyeztem, mikor apám Gál Cézárként énekelte az egri színpadon: „Szél, szél, szállj keletről hozzánk” Du- najevszkij Szabad szél című operettében? Hogy háromszor olvastam el Koszmogyemjanszkaja asz- szony Zója és Sura című könyvét, és hogy szavalóversenyt nyertem Sólyom György: Csak a béke című, erősen propagandaízű versével?

Biztonságérzetem volt, és nem keveredtek bennem a dolgok. Szerencsém volt megint: soha nem kellett kimondanom azt a szót, hogy ellenforradalom. Természetemmé vált, s nem érdememmé, hogy ezt ne tegyem. Családom nevelt istenhívővé, s csak magammal kellett megküzdeni, hogy gyerekeim is azok legyenek. Nem kellett mártír önfeláldozás ahhoz, hogy elsős koruktól hittanra járjanak, áldozzanak, imádkozzanak.

Ma október 23-a van, piros betűs ünnep lett végre — és mégse vagyok boldog. Pedig ünnepségek... stb. Pedig a sport Nemzeti, pedig a mozi Uránia, pedig Márai Sándor-összkiadás indult. Pedig újjáalakult a Katolikus Legényegylet, a kisebbik lányom cserkész, és az iskolában bevezették a hittan tanítását. Pedig ebben a városban, ahol dédnagybátyám- ról utcát neveztek el (ez az utcanév kibírta különféle rendszerváltozások névadói kedvét), néhányan érdemesnek találtak volna arra, hogy helyhatósági képviselőjelöltként indítsanak. Nekik megpróbáltam megmagyarázni, hogy a belül érzett nem kis büszkeség ellenére miért nem vállalom ezt a megtisztelő küldetést.

Nem megy nekem igazán ez a rendszerváltás. Bolondság talán, de úgy érzem, mintha áruvá váltak volna gyermekkorom óta őrzött kis titkaim. A biztonságom. A rendszerem, amit nem óhajtok váltani, de mindenünnen azt harsogják, hogy kell. Úgy vagyok, mint Ibsen Nórája — alkalmatlan ily nehéz feladatra. Talán egy kis magányos nyugalom. És ne mondják nekem, hogy most erre nincs idő. Talán egy kis fölösleges bíbelődés, hogy érezhessem: haszontalan, rendszertelen kacatjaim igenis az enyémek. Jogom van hozzájuk, és megtarthatom őket.

Legnagyobb politikus-példaképem, Deák Ferenc egyik, manapság sokat emlegetett példázata jut eszembe a rosszul gombolt lajbiról. De azt hiszem, nem volt igaza. Nem lehet azt a lajbit kigombolni és újragombolni. Vacakolni kell inkább azokkal a gombokkal és gomblyukakkal.

Drága Burci néném, akinek egyetlen szavában több erő és hit volt, mint az én egész eddigi életemben: Korai még? És ami most történik velünk, az a remény?

Kakuk Jenő