Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)
1990-10-21 / 171. szám
1990. október 21., vasárnap MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM 7. HELYSZÍN 100 éve született Reményik Sándor A helikoni triász tagja volt, igazi erdélyi költő, sőt, igazi — maga választotta írói álnevét enyhén parafrazálva — végvári költő voit. Tamási Áron szerint „pásztora volt a tévedező nyájnak”. Tompa László pedig az erdélyi irodalom „önkéntes tábornoka, hadseregparancsnoka” címen tiszteli a Pásztortűz alapítóját, főszerkesztőjét és tulajdonosát. Berde Mária szerint: amiért Reményik harcolt, „a legjogszerűbb a világon. Akár a testnek, a léleknek is egészen egyszerűek a maga alapszükségletei, Kiáll a népi ősjavak: templom, iskola, az erkölcs és művészi értékek, a megtartó hagyományok mellett. Nem uszít, csak épít. Mégsem a se-hidegek, se-melegek fajtájából való.” Önként vállalta a végvár-sorsot, s állt ki a meg- és ittmaradás mellett, küldte vers-katonáit, hogy maradásra bírják a köny- nyebb-utat választókat, az innen távozni akarókat, figyelmeztetett értékeink — a templom és iskola védelmére, minden sorával óvta az Igét, a meg- és összetartó anyanyelvet. 100 éve született, 1890-ben, s csaknem fél százada halott. De versei — melyeket évtizedekig tiltottak, s tetszhalott-sorsra ítéltek — élnek, s üzenetük ma időszerűbb, mint valaha. Benéz a havas Benéz a havas kéken Kolozsvárra, A nagypiacról tisztán látható, Amint a Monostor utat bezárja. Benéz a havas ' Most úgy érzem: ott vége a világnak, Azokra, kik rám túl a hegyen várnak, Úgy gondolok, mint mesés más-világra. Benéz a havas kéken Kolozsvárra, Öreg fején már megmozdult a hó, Tövében vadul árad a Szamos. A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez.a megfordított Léthe..., Mondják, ki belekóstolt a vizébe. Az felejteni nem tud sohasem. Túl a gyalul havas hegyeken, Hiszen — kékek a budai hegyek, Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony, De nincsen mégsem olyan alkonyat Sehol a földön, mint a Szamos-parton. S ez nem elég, hogy itthon tartson?! 1922. március S üt a nap, s arra vágyom, hogy leüljek egy megkopott színű padra, egyes- egyedül, s belebámuljak a nyárutószikrázófényébe. Hunyorognom kell, a vakító vibrálás apró könnycseppet csal a szemem sarkába, nedvessé váló ujjal morzsolom szét a pillák közöft. A mozdulat oly természetes, hogy csak akkor figyelek fel rá, amikor már szinte fáj, ég a szemhéjamon a sok parányi redő, s makacsul viszket a bőr. — Örömöm lesz — villan a gondolat, s a mutatómon azzal a mozdulattal dörzsölöm össze a sósnedves részt a hüvelykujj száraz taplójával, mintha csak a pénzről lenne szó. Sok pénzről, kacagtatóan könnyen jött lóvéról, vagy legyintve felvett apróról a prémiumos borítékban, amely fabatkát sem ér már, mire lesétálok vele a városközpont zsúfolt áruházaiba. — De hát, mi örömöm lehetne... — töprengek —, vajon mi, ezen a csendes délutánon? Bal szememről pillanatnyi rebbenéssel eltűnik a szivárványszíneket ringató fátyol, éles lesz a közel, s a távol, és a képbe besétál az indián nyár. A közeli fáról éppen búcsút int egy rozsdabarnára színesedett levél, pördül egyet-kettőt a moccanatlan levegőben, s libbenve simul a földre, lágyan, mintha csak illatos fülcimpa mögé lopakodna a szerelmes csók. Vagy a sóhaj. Valótlanul szép ez a fényzuha- tag, amint megcirógatja a kopárodó ágakat, majd átkúszva közöttük, viliódzva törik ezernyi tűzlövellő gömböcskévé, amely mind-mind szétgurul a végtelenségbe. Amelyben, no lám, apró napfürdőző pont vagyok, roppanó háttal, sajgó csontokkal, amint kinyújtózom a valaha festett pádon, egyes-egyedül. Topogó lépések neszeznek, apró kavicsok csikordulnak halkan a sétaúton, akarva-akaratla- nul is lehunyom a szemem, nem vágyom társaságra. így lenne jó most, ilyen egyedül, amikor az ember a zsigereiben érzi a bá- gyadtságot, s lebegve a térben, maga alatt tudja az egész világot. — Nem haragszik, ugye, kedves, hogy ide telepszem maga mellé? — húznak földhöz a szavak. Vékony, lassú, megkopott szavak, évtizedek távolából indulhattak fickándozva, hogy épp most és itt hulljanak kérőn, öregesen elém. S máris a közelemben izeg-mozog szégyellősen a megélt Élet. Pontosan olyan, nyugtázom résnyire nyílt szemmel, amilyennek elképzeltem. Aranyos, ősz, piciny szőrszálat billegető szemölcs a szájszeglet fölött, felém sandító barnás szem, s a két kéz, amelyen szárazra sárgult bőr alatt futnak tova a halványkék erek. Ha megtapintanám őket, tán ha ujjaim súrolnák durva redőikkel pergamenfalaikat, meg is szakadnának, s a lüktető cseppek űjabb színnel pöttyintenék, tarkáznák tele az imént földet ért falevelet. — Csak tessék, miért is haragudnék..! — lelketlen a hangsúly, tompult érzékeim nem is jelzik, vajon hol találta el lelkében, megnyílik-e majd, vagy a hallgatás vastag burka vonja körül. A Nap melege helyett, a kimondott szavak megkönnyebbülést hozó rebegése helyett, a magányosság álmatlan percei helyett. — Miért is haragudnék, csak tessék mesélni nekem... — tépem fel a némaság teijeszkedő hályogát. Mert ijedten szorul össze szívem, ha eliramlik mellőlem az Élet, ha lassan távolodva kop- pannak a parányi léptek, engem is gúzsba kötve kaparint meg a ragály: a magány. S később csak a következő seszínű, kopott pádig lesz erőm botorkálni, ahol utánzó ripacsként mondom el a színtelen szavakat. Ugyanazokat az öregesen kérő szavakat: „Nem haragszik, ugye, kedves, hogy ide telepszem maga mellé...” De vajon kapok-e feleletet, könyörgöm, szól-e akkor majd valaki hozzám? Vagy lehunyt szemmel adják értésemre: no, csoszogi csak tovább, tovább... Amíg végre valahol megtörik a csend, amelyben a halk neszezés is mennydörgő segélykiáltásnak tűnik. — ... csak tessék mesélni nekem! — szomjazom immár az öreges asszonyi szót, még ha távoli is, még ha fáradtan kél is útra, apró köhintésekkel megtörve, s hullámozva, miként az éterből sugárzott foszlányokat hallani. — Kedves helyem ez a pad — bújik elő a nem sejtett mondat. Mert mást vártam, egészen hétköznapit, ami nyűge-baja minden öregnek, hogy „garasokból áll a nyugdíj”, „de jó az ízületeimnek, lelkem, ez a szép napsütés”. Meg ilyesmit, de nem... Neki nincs nyűge-baja, nincs isiásza, miért is lenne, hiszen neki itt emlékei vannak, méghozzá szépek, mert mi másért lehetne „kedves helyem ez a pad...” — Meglátja, egyszer magának is az lesz, de sohase üljön ide egyedül. Talán inkább egy kedves szöszi lánnyal... Igen, mami, igen, milyen igazad is van, rezdül meg a fejem olyan észrevétlen, hogy csak egy hajszál pille lebbenése árulkodhatna róla. Egy szép szöszke lánynyal, aki ugyanúgy fordítja a fejét a Nap felé, mint én. És aki ugyanazt érzi abban a tört pillanatban, mint amire magam is gondolok a majdnem szender- gésben. Hátha még igaz is lenne, mami. — Aztán...? — keresem a fonalat, amelyről hinni akarom, hogy nem szakadt el, csak megpihenhetett a gombolyag a resz- keteg kezekben. De nincs folytatás, nincsenek szavak, ízes szóláncok, amelyek édesbús regévé állnak össze, mint nagyanyám téli meséi a karimátlan lábastűzhely mellett. Ám, emlékszem, ő is végszó nélkül hagyta olykorolykor a históriát, huncutul kacsintva, hogy folytasd, édesem, majd álmodban. És úgy csukódott le a szemem, hogy nem tört szét a gyönyörű kép, hogy csak az óvatos reggeli zajok, a konyha tejeskávé-illatú zörejei úsztatták el valahová messzire, ahonnét már soha többé nem sikerült visz- szacsalogatni homlokráncolva is mindössze néhány pontatlan részletét... Hát, így hagyott ott a napszítta támlás pádon, emléke örök rejtélyeivel a színtelenné kopott Hang. Eltopogott vele a Titok, amelynek birtoklása lett volna maga az öröm, a langyos délután öröme, mit viszketve sejdített meg szemem. Talán amiért idevonzott a koros pad, egyes-egye- dül engem, hogy aztán a sors mellém ültesse a különös nénikét a szöszkelányos gondolattal. Ki kell nyitnom a szemem, hogy elhiggyem, valóban tovatűnt. Hogy mást sem hagyott hátra fura lényéből, mint a szöszke meselányt, aki talán ő lehetett egykoron. Ennyi, tűnődöm még el. Már- már mozdulok, amikor, szinte hihetetlen, mintha az öreg hölgy nyomdokain lépdelne, ott terem előttem a lány. Hátraveti a fejét, kihívásnak tűnhet, hogy megszólítom. — Leülnél velem ide, egy kicsit, mellém? Tudod, szertefoszlik különben az álom, amit egy anyóka hagyott rám az imént erről a pádról és egy szöszke lányról. Süt a nap, és arra vágyom, hogy bólintson, meg ne szólaljon, de késő. Még visszanéz, haja libbenve úszik a fényben, korbácscsíkokat vágnak a szavai. — Mi van, megszöktél valahonnan...? Szilvás István
