Heves Megyei Hírlap, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)

1990-10-20 / 170. szám

1990. október 20., szombat Hírlap 5. Az Erdélyi Szövetség missziója Dr. Murvay Sámuel A Gyergyószentmiklóson járt egri kulturális delegáció tagja volt dr. Murvay Sámuel, az Erdé­lyi Szövetség Heves megyei elnö­ke. ő minden bizonnyal másként látja és értékeli az ott élők hely­zetét, s a segítségadás lehetősé­geit is jobban ismeri. Ezért kér­tük, hogy összegezze tapasztala- tait. — Ön már több mint két esz­tendőt töltött nálunk, Magyaror­szágon. Tehát ismeri itteni viszo­nyainkat is, de mivel korábban Erdélyben élt, átérzi az ottaniak helyzetét. Mit tapasztalt a mosta­ni látogatásakor? — Az örvendetes, hogy az Egerrel felvett kulturális kapcso­lat milyen élénk és milyen nagy hatással volt a gyergyóiakra. Más vonatkozásban viszont ott lapul az aggódás és a félelem az embe­rek szívében, amiről nem beszél­nek. Nem a veréstől, az agresszi­ótól félnek, hanem a jövő bi­zonytalanságától. Gyerekeik sorsának kiszolgáltatottságától. Sokan gondolnak arra, hogy el kellene hagyni a szülőföldet. A gyergyói területen talán kevésbé, de elfogadják azt az eshetőséget, hogy ha más megoldás nincs, ak­kor elhagyják hazájukat. Azelőtt a csángók mentek Keletre, most ők Nyugatra. — S hogyan segíthetnénk raj­tuk? — Nem ajándékokkal. A hi­tüket, a bizalmukat kell megerő­sítenünk. Mert remény van ben­nük. Mert az Istenen kívül nem maradt más támaszuk. Ésszerű, hatékony módszerekkel segíthe­tünk mind gazdasági, mind tudo­mányos és kulturális területen. — Kint jártunkkor tapasztal­tam az ottaniak szorongását: az Eger által felajánlott nyomdagé­pért faházat adnának cserébe, de nem tudják, hogyan bonyolítha­tó le ez a gyakorlatban. S mégis vannak kilátásai a gazdasági kapcsolatoknak? — Igen. Már elég komoly elő­készületek történtek a gazdasági kapcsolatok kiépítésére, főként magánkezdeményezések útján. Legalábbis én tudok néhányról. Mihelyt annyira javulnak a két állam közötti kapcsolatok, hogy az árucsere szóba jöhet, ez na­pok, hetek alatt meg is valósul. Egyébként Romániában erre már törvény van, ezt csak a gya­korlatban kellene alkalmazni. — S milyen szerepe van ebben a szövetségnek? — A közvetítésben részt vál­lalunk. S ha már sikerül a vállala­tokat, cégeket összehoznunk, ők már egymás között lebonyolít­hatják az üzletet. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, nem adományt kérnek tőlünk az erdé­lyi magyarok, ők teljesítményt kí­nálnak, csak lehetőségük legyen. Nekünk is érdekünk a gazdasági kapcsolatot szorgalmazni, hi­szen hatalmas felvevőpiac van ott. Nekik pedig érdekük felénk közeledni, hiszen tudják, hogy itt nem csapják be őket. A tudomá­nyos együttműködés a másik fontos lépés lenne. Szakemberek cseréje, kölcsönös továbbképzé­se. — Azt tapasztaltam, hogy az erdélyi értelmiség humán intelli­genciája sokkal mélyebb és ala­posabb, mint általában nálunk. — Azt mondják, a székely ember furfangos. Itt egyszerűen csak arról van szó, hogy a kisebb­ségi életben több irányba képezi magát az ember, mert rákénysze­rül. Ha nincs szerszáma, a szé­kely addig okoskodik, míg kita­lálja. S a generációk egymásnak átadják az ismereteket. Tőlünk tankönyveket és szakkönyveket várnak. Lehetne például olyan akciót indítani az iskolákban, hogy az elhasznált általános és középiskolai könyveket — fő­ként pedig a nyelvkönyveket — küldjék el oda. Mégiscsak más egy idegen nyelvet megtanulni magyarról, mint román közvetí­téssel. Amerre csak megfordul­tam, mindenütt ezt kérték tőlem. — Ezt a kérést akár továbbít­hatjuk az egrieknek s a megye la­kóinak? — Gyűjtsék össze, s hozzák be az Erdélyi Szövetséghez, vagy adják le a Megyei Művelődési Központban, s mi eljuttatjuk oda, ahol szükség van rá. — A kulturális kapcsolatfel­vétel ezen a látogatáson megtör­tént. Hogyan tovább? — Személyesen tapasztalhat­tuk, milyen nagy jelentősége volt. Láthattuk abból is, hogy erejükön felül fogadtak. Mert ez jelenti számukra a lelki hátteret. Egy-egy magyarországi előadás alkalom arra, hogy összejöjje­nek, hitük és lelki erejük meg­erősödjön. Ez a segítség ré­szünkről nem áldozat, hanem befektetés. Hiszen nem élhetünk a határainkon kívüli magyarság nélkül. Ez nem kidobott pénz. Velük együtt tudunk és akarunk tovább élni és dolgozni. — Az Erdélyi Szövetség tehát vállalja a kapcsolatteremtést és a közvetítést akár a testvérvárosok, akár más települések között. Mi­lyen feladata, küldetése van még a szövetségnek ezen túl? — 1988 decemberében ala-. kult az Erdélyi Szövetség Ma­gyarországon. Szoros kapcsolat­ban állunk az Erdélyi Világszö­vetséggel (amelynek Nyugat- Európában és Amerikában is több központja van), továbbá az Erdélyi Szászok Világszövetsé­gével és sok más nemzetközi szervezettel. Bárki tagja lehet a szövetségnek, aki az alapelvek­kel egyetért. Jelenleg 10-15 ezer körüli a létszám. Az elnökség élén Beke György író áll, akit én a jelenkor Orbán Balázsának hívnék. Mintegy hetven könyvet írt, s annak jelentős részében fel­dolgozta egész Erdélyt Magam is részt veszek az elnökség mun­kájában. A Heves megyei szer­vezetben négyszázan vagyunk, részben erdélyiek, részben hely­beliek, főként értelmiségiek. Hangsúlyozni szeretném, hogy az Erdélyi Szövetség pártoktól független szervezet, amelynek a tevékenysége elsősorban az er­délyi kérdés nemzetközi szintű támogatása és kapcsolatok te­remtése. A menekültüggyel csak szükség szerint foglalkozunk. Emellett az ENSZ és nagyobb szervezetek számára megfelelő anyagokat juttatunk el azzal a céllal, hogy a népek közötti egyetértést és barátságot ápol­juk. — Mintha változna az utóbbi időben az erdélyi menekültek fo­gadtatása itthon... — Nagy kérésünk a magyar- országi testvéreinkhez, hogy egy-két nem megfelelően visel­kedő erdélyi miatt ne általánosít­sanak, minthogy az a menekült sem általánosítson, akinek a bő­röndjét ellopják a pályaudvaron. Itt is, ott is vannak törvényt nem tisztelő emberek. Sajnos, az ide menekültek kis százaléka vissza­él a vendégszeretettel. S ezáltal tönkreteszi a többiek hírnevét is. Sem erkölcsi, sem más kötele­zettsége nincs Magyarországnak arra, hogy az ilyen személyek itt- tartózkodását tűrje. — Úgy tudom, a napokban egy jelentős nemzetközi tanács­kozáson vett részt Szegeden. — Ez a rendezvény is (melyet a Svájci Magyar Irodalmi és Kép­zőművészeti Kör szervezett), csakúgy, mint a június 2-i egri er­délyi napok, a magyar — magyar kapcsolatok problémáinak nem­zetközi szintű megismertetésé­hez járult hozzá, hiszen nagyon fontos segítséget adhatnak ügyünknek akár az ENSZ kü­lönböző bizottságaiban, akár a FUEV (Európai Népcsoportok Uniója) keretében. Ezek a testü­letek a kormányokat a nemzeti­ségi és az emberi jogok tisztelet­ben tartására ösztönözhetik. Jámbor Ildikó Zöldparadicsom A savanyított zöldparadi­csomról beszélgettünk azon a díszvacsorán, amelyet a mi tisz­teletünkre rendeztek a hazauta­zás előtti éjszakán. Miután vége lett az előadásnak — már tíz óra lehetett akkor —, a játszók és né­zők, vendéglátók és vendégek a csomafalvi sötétségben botor­káltunk az étterembe. Ott már minden elkészítve. Két hosszú asztalon a díszteríték. A felszol­gálók felsorakozva, a helyiség­ben dermesztő hideg. Az invitá­lás, kínálás szeretetteli, s a kitün­tető figyelemből is látszott, hogy őszinte, mélyről jövő. A sok élménytől elcsigázva láttunk neki a lakomának. Mert tényleg lakoma volt. Az előétel: sajt, vagdalt, paradicsom és négy szem olajbogyó. Sohasem ettem még olajbogyót. Látszólag sze­mélyes ügy. De napközben lát­tam a sokadalmat a vendéglátó város főutcáján. Az emberek ku­koricalisztért és rizsért álltak sor­ba. Mert éppen akkor az érkezett az élelmiszerboltba. Mint ahogy képeslapvásárló kis társaságunk után is felsorakoztak az embe­rek. Azt hitték, „jött” valami. Valami a hiánycikkek közül, ami ha nem ennivaló, megteszi csere­alapnak, vagy kis szívesség gya­nánt odanyújtható valamelyik hivatalnoknak, valami elintézen­dőért cserébe. Szóval, sohasem ettem még olajbogyót. Mint ahogy ritkán kanalazok ilyen remekbe szabott húslevest, flekként, és ami utána jött. Savanyúságnak zöldparadi­csomot adtak. Mostanában, hogy itthon ná­lunk is egyre életközelibb az inf­láció, sajnálok mindent kárba veszni hagyni, amit a házikert kí­nál. A zöldparadicsom kiválóan alkalmas savanyúságnak. A fagy beálltáig terem. Már nincs ideje megérni, de télen pótolhatja az uborkát (hisz az úgyis hiánycikk lesz, mint tavaly vagy tavaly­előtt). A zöldparadicsom tehát nekem egy kicsit a szegénység is. Mikor már túl voltunk a köte­lezően ünnepélyes, ám szívből jövő tósztokon, amikor már vi­gyázzállásban elénekeltük az er­délyi himnuszt is, s amikor az ál­mosságtól, kimerültségtől le-le- csukódó pillákkal gyűrtük le a soron következő fogást a nehéz, keserű megnyilatkozások és a mégis biztatások után, a zöldpa- radicsomról kezdtünk el beszél­ni. Hogyan, s miként készíthető el ízletesebben. Ki-ki elmondta a maga recept­jét. Sós vízzel és sárgarépával, ecettel és anélkül. Egyre több és változatosabb elkészítési módot sikerült felsorolni. Aztán a fel­hordott borokból — inkább illen­dőségből — még ittunk egy po­hárral, s mert éjfélre járt, menni kellett, hiszen másnap hajnalra terveztük az indulást. A sze­mélyzetnek már csak le kellett szednie az asztalt. (J. 1.) Két nap Gyergyószentmiklóson Még emlékszem a decemberi forradalom utáni lázas lelkesedésre. Egerből, Gyöngyösről is, s a környékről konvojok, lelkes önkéntesek indultak a Székelyföldre, gyógyszerrel, jó szándékkal. Az első januári napokban még alkalmam volt tudósítani a levélváltásról: Eger testvérvárosul Gyergyószent- miklóst választotta. Aztán az ottaniak eljutottak Hevesbe, s most, október első napjaiban magam is a viszontlátogatók között lehettem. Az egri városi ta­nács művelődési osztályának főelőadója, a megyei könyvtár igazgatója, a vármúzeum néprajzosa, a Megyei Művelődési Központ igazgatóhelyettese s az egri színműhely társaságában. A vendéglátó az RMDSZ helyi szervezete volt. Garda Dezső elnök tanulmányúton épp Magyarországon tartózkodott. Szakály Ferenc (az RMDSZ helyi alelnöke) és Ko­csis Gyula (gazdasági vezetőjük) fogadott bennün­ket. Ám találkoztunk tanárokkal, újságírókkal, a kulturális intézmények vezetőivel, népművelőivel, az amatőr Figura együttesből hivatásos színházzá vált társulat egyik tagjával, s mivel Szentmiklóson irigylésre méltó hokipálya van, sportolókkal is. « Dézsi Zoltán polgármester érkezésünk estéjén fogad, s velünk tart a vacsoránál. Két hónapja még a helybeli gimnázium igazgatója volt. Szabadkozik, hogy másnap már külföldre indul, de még beszámol egyről-másról. Azt mondja, kevés román van a te­lepülésen, szinte két kézen megszámolhatok, de huszonöt évvel ezelőtt még egy lélek sem volt. A huszonnégyezres lélekszámú településen kü­lönben fafeldolgozó és textilüzem van, öntöde és gépgyár. Némelyik több ezer embert foglalkoztat, a termelőszövetkezetben krumplit termelnek. Való­színű, mindez változik, hiszen a privatizálás itt is megindul majd. A hatalmas művelődési ház a négyszáz nézőt be­fogadó nagyteremmel, külön könyvtárral igen jól beleillett a diktatúraállam propagandájába. Most, az egri előadás előtt a helybeli gimnázium nyugdíjas tanára, Gál Vilmos veretes szavakkal emlékezteti a gondolatait síri csöndben követő hallgatóságot az aradi vértanúkra. * A közeli Gyergyószárhegyena Lázár-család egy­kori remek reneszánsz kastélyába látogatunk. Az épületet fokról fokra újították fel a minden év au­gusztusában ide látogató képzőművészek. A kas­tély emeleti termében más nemzetközi gyűjtemé­nyeket megszégyenítő kortárs képzőművészeti anyag. A kastély környékén szoborpark. Távolabb a szárhegyi ferences templom. Táj és emberi tarta­lom összhangja. Itt is a polgármester kalauzol min­ket, Kolcsár Géza, aki pár hónapja még marósként kereste a kenyerét, a falubeliek bízták meg. * A könyvtárlátogatáson szinte a véletlen hoz ösz- sze Csata Ambrussal, a Gyergyó című helyi lap fő- szerkesztőjével: — A forradalom után majd min­den város adott ki lapot, mi is hat hónapig vitatkoz­tunk, míg megszületett az első két szám — mondja. Ám, hogy a harmadikból lesz-e valami? Csíkszere­dán csinálják a cinkográfiát, de nincs festék, s a pa­pírral is bajok vannak. Csata Ambrus különben négy nyelven beszél és fordít, de mint mondja, ed­dig a tanítás mellett Ceausescu beszédeit kellett jegyzetelnie az igazgató megbízásából, „társadalmi munkában”. Hiszen beszámoltatták a tantestületet. A könyvtárban a magyarországi segélyszállítmá­nyokból származó könyveket is látunk. Szakköny­vek kellenének, például egy, az osztályozást, kata­logizálást segítő útmutató. A művelődési házban is van egy könyvtár. A gyűjtemény kezelője elmond­ja: huszonötezer forint értékű könyvet kaptak Gyöngyösről az év első napjaiban. A helyi múzeum nehézségeiről csak hallok, pe­dig sok értéket őriznek. Figyelemre méltó még a zárt udvarral kerített örmény templom és temetke­zési hely. — Évszázadok óta laknak itt zsidók és örmények is — mondja az RMDSZ egyik vezetője —, szüksé­günk van rájuk! —jámbor— Gyergyószentmiklós főtere Már megszületett a városi lap is Színpadon Erdélyben A testvérvárosi kapcsolat ke­retében október elején kulturális küldöttség járt Gyergyószent­miklóson, s az Egri Színműhelyt kérték fel vendégszereplésre. Különleges élménynek ígérke­zett — 500 km-rel Magyarország határain túl — erdélyi magyarok­nak erdélyi darabot játszani. A gyergyóiak nagy szeretettel fo­gadtak, és mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magun­kat. Három előadást szerveztek számunkra; kettőt Gyergyó­szentmiklóson, és egyet a szom­szédos Csomafalván. Nagyon jó érzés volt a gyer­gyói emberek érdeklődése, amely megnyilvánult abban is, hogy az előadásokra minden jegy elővételben kelt el. Soha szebb és meghatóbb élményt nem kívánunk senkinek, aki va­laha is színpadon játszik, mint amit mi átéltünk. A siker minden várakozásunkat felülmúlta. Sze­repet játszhatott ebben az is, hogy Sütő András szülőföldjén a Vidám sirató egy bolyongó por­szemért című darab értő fülekre és érző lelkekre talált, hiszen azon a nyelven szóltunk hozzá­juk, amit művelnek s értenek. Azt is éreztük, hogy a siker, a sok nyíltszíni taps nemcsak az elő­adásnak, hanem rajtunk keresz­tül Egernek és Magyarországnak is szól. Boldogok voltunk, hogy egy kis vidámságot lophattunk a mostanában nem túl vidám erdé­lyi emberek szívébe. Előadás után a közönség soraiból néhány fiatal odajött hozzánk, és segített a díszlet lebontásában. A másna­pi csomafalvi előadás pedig fel­tette az „i”-re a pontot, hiszen egy ízig-vérig falusi környezet­ben játszódó darabot erdélyi fa­luban játszani külön élményt je­lentett. Mások az emberek, má­sok a reakciók. A nevetések, a tapsok is egészen máshol csat­tantak fel, mint ahogy azt eddig megszoktuk. A siker, az embe­rek szeretete azonban itt sem maradt el. Szabó János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents