Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-11 / 136. szám
-V • __ i ____ ____ _ Ilii 1 990. szeptember 11., kedd Hírlap 5. I Üzen a szerkesztő „G.K.” Az öntudatában megbántódó, az önérzetét sértve találó ember panasza mellett nem lehet szótlanul elmenni. Ezért közöljük méltatlankodó, de fegyelmezett írásának néhány mondatát: „Kérem, ne váiják el tőlem, hogy helyesen újak, és levelemben ne a helyesírási hibákat keressék, hiszen én is székely vagyok. Persze nem „bukovinai”, ahogy kedves névtelen kollégájuk megírta a „Népzene két hangra és sok hangszerre” című cikkben. Vajon szegény tudja, hol van Bukovina? És hol élnek a székelyek...? Hadd jegyezzem meg, hogy én nem a forradalom utáni lehetőségeket kihasználva jöttem az anyahazámnak hitt Magyarországra, hanem a legnehezebb időkben, és egyáltalán nem anyagi megfontolásból. Én már kaptam arra is választ, ha magyarnak vallottam magam, miszerint „itt egyáltalán nem büszkeség magyarnak lenni.” Én azért még az vagyok. Ha kérhetem, fontolják meg, miket írnak arról a székely nemzetről, amelyhez tartozni egyáltalán nem szégyen, de bukovinainak lenni?” Az önérzetében megsértett embert utólagos magyarázattal megbékíteni — kockázatos vállalkozás. Nyilvánvaló, semmi olyan szándék nem húzódik meg az írás egyetlen mondata mögött, amivel sérteni, bántani akart volna a 30-i számunkban megjelent cikk szerzője. A tanulság mindenképpen az, hogy egy-egy nem egészen átgondolt, vagy nem pontosan szerkesztett mondat, gondolat sebeket ejthet. Olvasónk azt úja, hogy ő még magyar. Ez a még, kiemelten odatéve, többféle értelmezést is lehetővé tesz. Hát lehet az ember még, vagy már magyar? De mitől válik a személy magyarsága kérdőjelessé? Ezért legyünk egymás iránt megértőek, előzékenyek, vagy csak egyszerűen türelmesek. „Kisajátítás” jeligére Csak a jeligével tudjuk elfedni az olvasó nevét, és mert kérte nevének mellőzését, anélkül idézzük levele jelentős részét: „Az egri Kertész u 18. sz. alatt öt lakó lakott az IKV kezelésében lévő ingatlanban. Ezt az ingatlant az IKV 1974-ben teljesen felújította: födémcsere, gerendák, cserepek, ajtók, ablakok cseréje, parkettázás, új WC, szeneskamrák. 1975. december 15- én keltezett határozattal a városi tanács igazgatási osztálya uszoda és szennyvízgyűjtő céljára ezt a házat kisajátította. Kérdésem a következő: a felújított ház bontási engedélyét ki kapta meg? Tudomásom szerint egy IKV- dolgozó. Az IKV nem tudott arról, hogy a tanács kisajátítást fog végrehajtani? 1975 óta miért nem épült meg a fedett uszoda és a szennyvízgyűjtő? (Véleményem szerint, aki ezt a szennyvízgyűjtőt egy turistaközpont közepére tervezte, az nem volt normális.) Miért csak azt a házat bontották le elsőnek, ami fel lett újítva?” A kérdések egymásutánjából és a felvezetési logikából kitetszik, hogy a levél írója szakember szemével nézi az „esetet.” Azt sugallja, hogy az IKV tudott a kisajátítási szándékról (tudhatott, hiszen egy nagyvolumenű beruházás jogi és műszaki előkészítése néha évekig eltart), és ezért újították fel új anyagok beépítésével, hogy aztán majd a bontási engedély birtokában a bontási anyagot a bontási munkák elvégzéséért az arra szerződött állampolgár megkaphassa. Magunk is kíváncsiak lennénk az összefüggésekre, bár tudjuk jól, hogy a panasz, illetve az olvasói kérdéshalmaz közlésével tüzet kaparunk a hátunkra — any- nyiszor szóltunk, írtunk már műszaki problémákról, a hatóságok szerint illetéktelenül, laikusán. Ez a pár kérdés, innen a Kertész u. 18-ból azért is érdekes, mert tizenöt éve az építési terület eléggé sivár, lehangoló képet mutat. Beruházás nincs! Ugyan mi történt, vagy mi történik a nagy pénzért elkészített tervekkel? Gyógyító kérdések ezek? Nem az adózás ellen szóltunk Tisztelt Scheffer Géza, Vilati üszb-titkár úr! Előre hangsúlyozom, hogy nem szeretem a Hírlapban bonyolított hosszadalmas párbajlevelezést, de sajnos On egy olyan témába kapcsolódott be nyilvánosan, nagyon durván, melyhez azt hiszem, egyáltalán nem ért. Ha Ön az eredeti cikket is olvasta volna, és értelmezte volna, akkor az ipartestület válaszát is megértette volna, akkor most nem írnék. Az írt válaszunk nem az adózás ellen szólt, hanem a DISZKRIMINÁCIÓ-k, azaz megkülönböztetések ellen, és az ellen a hangulatkeltés ellen, melyet el kellett tűrnünk a 40 év sajtójában — aki lop, csal, csak maszek lehet —, de már nagyon unjuk, és úgy érezzük, jogunk van visszautasítani! Amikor az ipartestület válasza megjelent a Hírlapban, ugyanazon számban a 3. oldalon megjelent egy APEH- cikk is, mely korrekt és elgondolkoztató megállapításokat és tényeket közöl, mindennemű diszkriminációt mellőzve. így is lehet írni egy témáról! Azt hiszem, tisztában kellene lenni azzal, hogy az APEH létrejötte előtt is volt adóhivatal, és a vállalkozókat mindig is ellenőrizte. Önt irritálta, hogy az ott dolgozóknak jobb munkafeltételeket teremtettek? Mikor? Hol? Erről őket is meg kellene kérdezni! Az iparosokat ez nem bántotta, mert azzal, hogy valamilyen munkához az alapvető feltételeket meg kell teremteni, az nekünk természetes. Mint ahogy az is, hogy jobb körülmények, egészségesebb környezet, jobb munkahelyi légkör megléte esetén jobb, humánusabb munka várható el. Az APEH elhelyezése, az épület felépítése körül volt a városban meddő vita, valamint a létszámon. Az iparosság, a vállalkozók a korrektebb adózás megoldására nem az ellenőrök számának emelését tartják jónak, hanem a megfelelőbb, korszerűbb és rugalmasabb adózási rendszer kidolgozását. Ez a mostani, Nyugatról behozott és átfésült, majd alkalmazott rendszer óriási adminisztrációval működik, és arra kényszeríti a vállalkozókat is, de figyelmen kívül hagyták azt, hogy ez a nyugati jövedelmekre, az ottani viszonyokra és lehetőségekre épült. Mi műkö- dőképesebbnek és egyszerűbbnek tartjuk az átalányadózás széles bevezetését (főleg a szolgáltatói iparban), valamint a lineáris adózást, főleg addig, amíg Magyarországon a nyersanyag és alkatrész elosztási formában kerül forgalomba, és nincs kínálati piac, azaz egyáltalán: PIAC. Ön megemlíti, hogy aki vállalatnál dolgozik, nem is tud adót csalni, mert minden jövedelmét adminisztrálják. Ez így is van, de a jövedelem egy kicsit tágabban is értelmezhető. Abba bele kellene számítani a munkaidő alatt elvégzett háztáji munkát — a munkahelyen készülő, a lakás, otthon építéséhez, karbantartásához szükséges apróságokat —, az esetleg az üzemből zsebben kivitt alkatrészeket. (A fejünket ki kellene venni a homokból végre!), és bele kellene számítani a munkaidő alatt el NEM végzett munka értékét is! El kellene gondolkozni egy „szabad nép félórája” keretén belül arról, hogy az Ön és hivatkozott munkatársainak hajdani jó nevű cége most oxigénért liheg! Mi az oka? Ez nem biztos, hogy a PÁRTÁLLAM bűne! Ön és munkatársai hogy merik kijelenteni, hogy a befizetett adó és a vállalkozók életvitele nem arányos?! Honnan vannak bizonyító adatai?! Hogyan sértheti meg így az APEH dolgozóit, hogy munkájukat nem végzik el?! Ezt mi fél kézből kontrázzuk meg, hisz nap mint nap vívjuk csatánkat, de mély ütések nélkül (lehetőleg), sportszerűen becsülve az ellenfelet! (Nevetséges, hogy nekem is vissza kell ezt utasítanom nevükben is!) Ön külső jelekből olyan következtetésre jut, mely elszomorító, és egyben felháborító is. Ön hivatkozik a családnak nyújtott életszínvonalra, de azt nem tudja, vagy igyekszik elfelejteni, hogy ennek a rétegnek gyermekei eddig is viselték a szülők foglalkozási megjelölésének, az EGYÉB-nek minden velejáró hátrányát, az óvodától az egyetemig! Abból ítél, hogy valaki nyugati autón jár?! Valószínű, hogy megengedheti magának (még adószempontból is), de lehet, hogy találmányának dijából — exportbevételeiből adódó lehetőséggel — vette, de lehet, hogy rokonságának teljes valutakészletét kiváltva jutott hozzá (a hírlapi cikkben nem vállalkozó volt a tettes), de lehet olyan meggondolás is, hogy jobban jár, ha keveset fogyasztó dízelautóval teszi meg sok ezer kilométerét, és nem egy KGST- benzinfalóval, és lehet, hogy a drága az olcsóbb. A vállalkozó általában saját maga igazgatója, anyag- beszerzője és sofőrje is, tehát eszerint próbálja berendezni környezetét. Ön az adócsalás büntetését kevesli levelében. Tudja-e, hogy az adóeltitkolást 50 — 200%-ig bírságolják Magyarországon? Ez jóformán példátlanul szigorú fenyegetettséget jelent! Talán kézlevágás vagy fejvétel lenne jó, mint a középkorban?! Azt hiszem, jobb lenne felülemelkedni az s. i. faktor által keltett érzelmeken és indulatokon, és nem a szomszéd füvének zöld színét kifogásolni, hanem szétnézni magunk körül, de azért, hogy mit tudunk TENNI ennek az országnak talponmaradá- sáért, EGYÜTT, MUNKÁVAL, mert ez lenne a dolgunk, és nem a „sajtófélóra” utáni vicsorítás és levelezés. Horváth Gyula Eger és Vidéke Ipartestület elnöke Dinnyeszerető kis unokám a reggeli találkozásunk alkalmával szigorúan rám parancsolt. „Nagypapi, vegyél nekem diny- nyét.” Két ártatlan szempár, melyből kis huncutság mellett a dinnye utáni vágy is olvasható volt, ellenállhatatlanul rám sze- geződött. „Még három nap múlva lesz nyugdíj, és csak 300 forintom van” próbálkoztam kitérni, de már titokban elgondoltam, hogy azért ebből a pénzből is kiszorítok egy dinnyére valót. Elmentem a csarnokhoz, csak egy helyen árultak dinnyét, egy deltás férfi volt az eladó. A televízióból Bálint gazda tapasztalt tájékoztatása alapján kopogtatni kezdtem a dinnyéket, és egy mély hangot adót kiválasztva, a mérleg felé léptem. Közben a hátamnál a kupacból kettő, olyan 4 kg-os a földre esett. „Azt tudja, hogy a leesett dinnye árát is ki kell fizetni”, hangzott a nem éppen udvarias felszólítás. Nem vitatkoztam, a mélyen kongó diny- nyét visszatettem, és a leesettből egyiket elvettem. „180 forint az ára!” Egy pár forinttal kevesebb vagy több lehetett a zsebemben, azt kifordítva számolatlanul odaadtam, amit ő eltett számolatlanul. Ránézve a másik megrepedt dinnyére, amely belülről igencsak rosszul nézett ki, megjegyeztem: „Maga ezt a dinnyét nem tudta volna eladni.” A hátam mögött egy hasonló korú férfi, aki az eseményt végignézte, odaszólt az eladónak: „szégyell- je magát”. Mire ő: „maga mit avatkozik bele, semmi köze nincs hozzá”, volt a rideg válasz. Odahaza felvágtam a pórult járt dinnyét, sajnos ez is régi szedésű, szinte ehetetlen volt. Elgondolkodtam. A 71. évemet betöltöttem, és még mindig tanulópénzt kell fizetnem. Nagy István Eger Miről mondanak le az URAK ? A „Körkérdés áremelés után: Ön miről mond le?” című cikkükre szeretnék reagálni. Szóval, a körkérdés nem az igazi. Nem, mert csak egy réteget, az ország kb. egyharmadá- nak néhány tagját kérdezték meg. Mert nem mindegy-e az áremelés a 20-40 ezer nettó jövedelemmel rendelkezőknek, hiszen az alapmegélhetésük (étkezés, lakás, rezsi) csupán 8 — 10 ezer forintba kerül. Mindegy, mert bőven marad. De az öt-hat- ezer forintos keresetű takarítónak, adminisztrátornak ugyanennyit kell kifizetni; azoknak mi marad? Igen, a lemondás... akár a heti egy-két vacsoráról is. Hadd kérdezzem meg hát a miniszter, a képviselő és igazgató URAKAT: ők miről mondanak le az áremelések miatt? Egy Hondáról, egy Audiről, vagy egy százezer forintos amerikai vagy távol-keleti IBUSZ-útról? Azzal nem vitatkozom, hogy áremelés kell. De miért nem lehet azt csinálni, hogy ezt kompenzálják is a kisfizetésűeknél, valamilyen támogatás formájában? És csak náluk, hogy ezek az óriási különbségek legalább egy kicsit tompuljanak... Koós Tivadar egri nyugdíjas Sok kicsi sokra megy — életet ment(het) Olvastam a Hírlapban azokat a cikkeket, amelyekben adományokat kérnek a szülők gyermekeik megmentésére. Nagyon megsajnáltam őket, de legjobb akaratom ellenére sem tudok segíteni, mert „szegények” vagyunk. Ez a szó ma már nem szégyen, csak kicsit kellemetlen. Biztos, hogy nem egyedül vagyunk az országban. Tudom, hogy ezzel a levéllel a két kisgyermeken nem segítek, de a javaslatommal talán igen. Hazánkban legalább ötmillió olyan ember él, akinek havi jövedelme van. Szerintem, ha minden keresőképes állampolgártól havonta, fizetéskor 10 forintot levonnának, akkor 50 milliót nyernének havonta. Sok kicsi sokra megy. Ezért a kis összegért biztosan nem reklamálna senki, és ugyanúgy Tefpgnák, mint a biztosítást, és átutalnák a Vöröskereszt számlájára. Én jelenleg munkanélküli-segélyből élek, de nem húzódnék vissza attól, hogy a 10 forintot befizessem. Arra gondolok ugyanis, hogy ma ők, holnap én vagy más kerül, kerülhet hasonló helyzetbe, és milyen jó lenne a gyors segítség, életet, életeket menthetne. Medveczki Kálmán Füzesabony Tönkretették őket anyagilag, erkölcsileg Augusztusban olvastam a Hírlapban Kahler Frigyes úr sorozatát, amely az ’50- es évek bírói ítélkezéseiről szólt. Szeretném kiegészíteni azzal, hogy ezek nemcsak politikai, hanem gazdasági ügyekre is vonatkoztak. A cél az volt, hogy megsemmisítsék az önálló kisiparost, kereskedőt. A kiszemelt, jó nevű embereknél megjelent a rendőrség, és házkutatást tartott, a párt utasítására. A háborgatás során aztán „véletlenül” fegyvert találtak, amit természetesen ők ejtettek a szekrény mögé, egy óvatlan pillanatban. A raktárban pedig meglelték azt az árut, amit az iparos maga gyártott, a kereskedő pedig számlával tudta igazolni eredetét. A fegyver, valamint az áru „rejtegetése” okot adott a lefogáshoz, a meghurcolás- hoz. A fent nevezett úr cikkében utal V. Z. nevű iparosra, aki Varga Zoltán szabóval egyenlő. Nevezett Egerben elég ismert iparoscsalád tagja volt, gyakran vásárra vitték és adták el portékáikat. Nevezett Varga édesapjától örökölte iparát, édesanyjával járta a vásárokat, idehaza segédekkel dolgozott édesapja és az öccse. A rendőri házkutatás során az egyik rendőr a szekrény mellé ejtette a pisztolyt, amit Gergelyi István eger- baktai legény is látott. Varga Zoltánt letartóztatták. Én is jól ismertem a családot, kíváncsi lévén, elmentem a bírósági tárgyalásra. Szomorúan hallgattam az akkori bíró szavait. A család Pestről fogadott védőügyvédet, aki igyekezett védencét megmenteni. Eredménytelenül, mert a bíró az ügyész javaslatára súlyos büntetést szabott ki: Varga Zoltán 15 évet kapott. Gergelyi tanúvallomását figyelembe sem vették. A család — Zoltán fiuk elvesztése után — széthullott. Az apa felakasztotta magát, az édesanya, aki súlyos cukros volt, hamarosan meghalt. A kisebbik fiú is testileg, lelkileg tönkrement. Ez az igen tisztelt bíró még Szombati Kálmán kereskedőt és iparos apósát is elítélte fegyverrejtegetésért, áruhalmozásért. Szerencsére ez a bíró is hamar befejezte az áldásos ügyek tárgyalását. Az „égi bíró” magához hívta az ördögök fegyverrejtegetési ügyeinek tárgyalására. (teljes név és cím a szerkesztőségben ) „Családsirató” Akik olvasták, tudják, hogy a múlt heti számunkban a „Székfi” család tragédiáját írta le meleg hangon a család egyik tagja. Szívesen vettem át és közöltem szóról szóra a levél egyes részletét tanulságul, okulásul. Hála Istennek, napról napra mind többen érdeklődnek a Lelki Leveles Láda rovatunk iránt, és szaporodnak a levelek, az üzenetek, a telefonok is. Egy kedves egri olvasónk felhívott és arra kért, hogy mivel nagy és szerteágazó a Székfi család, szeretne többet megtudni azokról, akikről szól a történet. A kedves telefonáló: Nagy Emőné Székfi Katalin, Eger, Kallómalom u. 3. III. emeleti lakos, telefonja 15-222. Boldogan teszek eleget a kérésnek azzal a szándékkal, hogy talán sikerül egy félig vagy teljesen felejtett családot összehozni. Ez természetesen csak úgy lehetséges, hogy annak a bizonyos „Székfi” családnak a tagja, aki oly meleg hangon út, jelentkezne a megadott dinen, vagy a Lelki Leveles Láda postájában. Türelmetlenül várjuk a postást! „Margó” Restelkedve hívom fel telefo- , non, mert megalázottnak érzem magam amiatt, hogy a párválasztásnak ezt a lehetőségét is felhasználom. Ám mit tegyek, ha nincs más módom, időm; futok a pénz, a megélhetés után... Sohase restelkedjen! Az újságok tele vannak effajta hirdetésekkel, sőt létezik az Agria Társkereső Szolgálat is. Lapunk hirdetési rovata is mind gazdagabb, ezek között is talál „olvasni” valót. Nem kevesen fordulnak — nők, férfiak — a Lelki Leveles Ládához, bár nekünk más a profilunk. Ám, hogy ne tűnjek udvariatlannak, kivételt teszek, és megadom három olyan férfi címét, akik korban, szándékban Önhöz illenek. írjon nekik, és ha nem járt szerencsével, bátran hirdessen a Hírlap hirdetési rovatában. Miért ne lehetne szerencséje? „Szeret, nem szeret?” Levelének az a dilemmája, miről ismerhetik fel a férfiak, hogy a nők szeretik őket? Az tény, hogy számos férfi nem érdeklődik nyíltan partnemője érzése iránt. Nyilván félnek, hogy bla- málják magukat, vagy kosarat kapnak. Ha ebbe a kategóriába tartozik, mégis megtudhatja a valóságot. Ha egy nő szívesen beszél Önnel huzamosabb ideig — netán a társaságát is keresi —, ez már jó jel. Az sem mindegy, hogy az Ön meghívását egy kávéra, fagylaltra vonakodva fogadja-e el, vagy tétovázás nélkül. Ha a mozi, a színház után megengedi, hogy hazakíséije, a búcsúzáskor hosszasabban és kedvesen elbeszélget, ez is okot adhat a bizakodásra. Ha még továbbmegy ennél, és megpróbálja elodázni a búcsúzást, vagy őszintén megmondja, hogy örül a kellemes, szép estének, sőt reméli, hogy nem az utolsó: már fél siker! Ön nyilván azt is észreveszi, hogy a hölgy készült-e a randevúra: öltözetével, ékszereivel, parfümmel, egyebekkel. Ugye érti, hogy mi mindenre gondolok? — amit egy férfinak meg kell látnia, észre kell vennie, mi több, ezekből következtetnie is szükséges. Ha valaki gátlásos vagy érzéketlen, bizony ne csodálkozzon, hogy a kedvező jelek lassan elmaradnak, sőt ezekkel együtt a hölgy is. Ne feledje: a nők szeretik, ha szeretik őket! Az ismerkedés közönséges, durvább, sajnos ma elterjedt változatairól ezúttal nincs értelme sokat beszélni. Kacsingatni, szemezni, leszólítani valakit — gondolom — nem az Ön műfaja. Tartsa tehát nyitva a szemét, a fülét, gondolkodjon következetesen, és máris tudni fogja, hogy melyik lépés következik. „Pletyka” Tizenkét oldalas levelét többször is elolvastam. Részint érdekes volt, részint ez a kötelességem. Meg kell mondanom, hogy a levele tele van ellentmondásokkal, bár a lényeg egy: Ön egy ronda pletyka ártatlan áldozata! Miután sok mindent nem értek, sőt magam sem hiszem, így csak röviden reagálok. Ne mondogassa fűnek-fának, hogy mit pletykálnak Magáról. Védekezésre csupán az illetékes előtt kényszerül. Talán hallotta már az anekdotát: a férj a Rádióhoz fordul: mit tegyek? A feleségemet „K”- nak mondják! A válasz: ne vigye a kedves nejét olyan helyre, ahol ismerik... Uranus
