Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1990-09-01 / 128. szám

1990. szeptember 1., szombat

Hírlap-HÉTVÉGE

7.

Újrakezdési kölcsönből

Military Shop Hatvanban

Nyugaton már mindennapi, nálunk még egy kicsit szokatlan, hogy valaki hadfelszereléseket áruljon, netán egy lakótelepi emeletes ház földszintjén.

Dr.Dériné Rudas Aranka a Selypi Cukorgyár egykori dolgozója újrakezdési kölcsönét fektette be, hogy Hatvanban „Military Shop” létesülhessen. Az álcahuzattal terepszintire mázolt üzletben „békés egymás mellett élésben” találhatók meg a NATO NSZK-raktárából és a Varsói Szerződés tagállamaitól származó hadfelszerelések. Ki, mi akar lenni: haditengerész, páncélos, repülős, vegyvédelmis, kommandós, bő a választék a fantáziától függően. Dobókések, bicskák, tőrök, francia kések, „Rambó-tőrök”, medveölő íjak, sisakok, kulacsok, csajkák vásárlói gyerekek közül tevődnek ki a legtöbben. De betéved egy-két vadász is terepszinti ruháért, álcázáshoz. Új tervek között szerepel, hogy a kivonuló szovjet csapatok készleteiből is szeretne árusítani a „tulaj”, ami nem lesz nehéz, csak szűkös lesz kissé az üzlet hozzá.

íj Dél-Koreá- ból, medvevadászatra...

Dobókések,

„Rambó-tőrök”...

(Szabó Sándor felvételei — MTI)

Kereszténydemokrata levelek

„l/i az.

mi embert boldoggá tehetne?”

(Vörösmarty)

Az ember az élő természet hierarchiájának csúcsán álló lény, mert nemcsak teste, hanem lelke is van. A lélek az ember fizikai lététől független, azt túlélő, Istentől kapott szellemi lényege. (Az orvostudomány „psychéről” beszél, és azt az ösztönök, az érzelem, az akarat és a gondolkodás összességének fogja fel, a materialista tanítás egyszerűen csak „tudat”-nak nevezi.) Ez teszi alkalmassá saját — tér- és időbeli — helyzetének felismerésére, saját magának másokhoz való viszonyítására, élete értelmének keresésére, életcél kitűzésére és annak követésére. Pesszimista filozófiák szerint ezért a magasabbrendűségért az embernek hatalmas árat kell fizetnie: egész élete folyamán viselnie kell saját halálának nyomasztó gondolatát. A világon ugyanis minden élőlény idővel elpusztul, de ezt csak az ember tudja. Lehet-e, és hogyan lehet együtt élni ezzel a tudattal? Minthogy ez megmásíthatatlan természeti törvény, az egyetlen ésszerű viszonyulás a tudomásulvétel lehet, és az a szándék, hogy az ember a rendelkezésére álló időt tartalmasán, hasznosan, értelmes tevékenységgel töltse el.

Hívők számára megvan a halál utáni boldog örök élet reménye, egy hittel vállalt áldozatos élet jutalmaként, sőt a keresztény vallások követői a testi feltámadásban is hisznek. Ez kétségtelenül segít az élet útvesztőiben eligazodni és a nehézségeket átvészelni. Továbbmenve: a keresztény felfogás szerint az élet és a vele járó szenvedés tudatos, türelmes vállalása, a teremtő Isten céljainak megvalósításában való aktív közreműködés már itt a Földön is boldoggá tehet. De ilyen magas hőfokú hitet csak kevesen kapnak ajándékba, pedig az átlagember is a boldogságot keresi. Erről szólnak versek, dalok, mesék, az emberek ősidők óta kergetik a „boldogság kék madarát!” Mi is a boldogság, és hogyan lehet elérni? A lélektan tudományos definíciója szerint a boldogság: a lelki egészség. Elérésére, megőrzésére irányuló tudomány a mentális higiéné, melynek célja biztosítani az optimális értelmi és érzelmi fejlődést, az ember személyiségszerkezetét (lelki alkatát) olyan állapotban tartani, mely alkalmassá teszi társadalmi feladatainak magas szintű teljesítésére, miközben önmagával és környezetével békében, harmóniában él.

A lelki egészségtan szerint a teljes értékű, egyénileg boldog, társadalmilag hasznos élethez három feltétel szükséges:

1. Anyagi jólét és társadalmi biztonság;

2. Testi egészség;

3. Lelki harmónia.

Csak ezek teljesülése esetén tudja az egyén képességeit kifejleszteni, önmagát megvalósítva hasznos, produktív életet élni. Bármelyik hiánya az életérzés romlását, társadalmilag csök- kentértékűséget okoz. Vannak kivételes esetek, melyek azt mutatják, hogy a felsorolt feltételek nem egyformán fontosak a boldog életérzés eléréséhez. Előbb azonban vegyük sorra az alkotóelemeket. Az anyagi jólét nem jelent gazdagságot, a kiegyensúlyozott élethez nem kell feltétlenül gazdagnak lenni.

Mindenki ismeri a vidám koldus és a boldogtalan király meséjét. Mindenesetre egy bizonyos szintű anyagi ellátottság — nevezzük nélkülözések hiányának — szükséges. Ha valakinek mindén idejét, energiáját a puszta létfenntartásra kell fordítani, kevés esélye van a lelki egyensúlyra, ráadásul még a túlhajszoltságból eredő testi betegségek is fenyegetik. Más kérdés, hogy az anyagi biztonság önmagában, közhelyszerűen „nem boldogít”. Az anyagi és szociális jólét még nem biztosítja az ember lelki fejlődését, életigenlő és -élvező képességét. A technikailag civilizált országok „jóléti, fogyasztó” társadalmaiban is nagy az önmagukkal és az élettel harcban álló, boldogtalan lelki betegek (neurotikusok) aránya. Ebből ered a deviáns magatartásformák, az alkoholizmus, kábítószer-élvezet terjedése, és az öngyilkosságok nálunk is ijesztő száma. Ami az ember társadalmi biztonságát illeti, az azért fontos pillére a jó közérzetnek, mert a munkában a személyes odaadás a leglényegesebb. Csak szabad emberek munkájában van kezdeményező erő. Szabadság nélkül nem lehet optimális teljesítményt produkálni.

A biológiai egészség, a testi telj esért ékűség annyira természetes része a zavartalan életérzésnek, hogy látszólag kár is reá szót vesztegetni. Ám még a testi egészség sem elengedhetetlen feltétele a lelki harmóniának, hiszen számtalan krónikus beteg, mozgás-, illetve érzékszervi fogyatékos képes hátrányait lelki erejével pótolni, teljes értékű életet élni. Billy Graham híres evangelizátor mozgásképtelen tanítványa a tolókocsiból mondta a Budapesti Népstadion mikrofonjába, hogy boldog, és életének van értelme! Az egyháztörténet ismer nagylelkű szenteket, akik súlyos betegségek szenvedéseit is derűs alázattal viselték, íme a hit, és a belőle fakadó lelki erő csodája!

A felsorolt boldogság-kritériumok közül a lelki harmóniát kell a legfontosabbnak tartanunk. Ez önbizalmat adó nyugalom és lelki egyensúly, mely az önmagával, környezetével és körülményeivel megbékélt, reális gondolkodású és egészséges érzelmű ember sajátja. Lelki egyensúly nélkül azok sem boldogok, akik gazdagok és egészségesek. Valószínűleg tudta ezt Kölcsey Ferenc is, mert Isten áldását kérő Himnuszunkban előbb a jókedvet kérte, és csak azután a bőséget. A lelki egészség fakadhat hitből is, de mindenképpen kell hozzá önismeret és önnevelés. Az ókori görög kultúrában létezett delphi jósda felirata jelszó is lehet: „Ismerd meg tenmagadat!” Saját hajlamaink, képességeink, tulajdonságaink ismerete nélkül nem tűzhetünk magunk elé elérhető, reális célokat. Önismeret nélkül nincs lehetőség helyes embertársi kapcsolatokra. Aki nem ismeri önmagát, az embertársait és körülményeit hibásan ítéli meg, amiből hibás, sokszor végzetes döntések fakadnak.

A lelki egyensúly eléréséhez, majd megőrzéséhez még egy dolog kell, szeretet. Az ember értékét elsősorban érzelmi gazdagsága szabja meg, mert az érzelem minden emberi cselekvés alapja. Tartósan jót cselekedni, dolgozni, célokért áldozatot hozni csak gazdag érzelmi forrásból lehet. Sajnos, a civilizált világ ifjúságának egy része az érzelmek korszerűtlenségét, célszerűtlenségét vallja, és ideálja a nihil, a semmiben nem kapaszkodás, a cinizmus. E nálunk sem ismeretlen magatartás, az érzelmek elértéktelenedése, a szeretetnélküliség ellen küzdeni kell, mert az érzelmi kultúra hiánya az emberi élet elsivárosodásához, az egyén elmagányosodásához, továbbá a társadalom széteséséhez vezet.

Minden nevelésnek (családi, iskolai, egyházi, egyesületi) az eszményekhez, életcélokhoz, hivatáshoz, munkához, szűkebb és tágabb közösséghez kötődő érzelmek kialakítására kell irányulnia. Kiegyensúlyozott, elégedett egyének egészséges szellemű társadalmat alkotnak, a helyes egyéni gondolkodás, életfelfogás és magatartás termi a konstruktív közszemléletet.

Dr. Molnár Miklós

Kutyahistóriák

Az ősember nem ismerte a kutyát — A kutyában nincs rókavér — A „kuvasz” a legősibb magyar kutya — Brehm a kutyák barátja

A háziállatok között a kutya egészen különleges helyet foglal el az ember életében, és ez a különleges kapcsolat nem is annyira materiális, testi, sokkal inkább „lelki” eredetű. A szarvasmarha, a sertés, a baromfiak táplálkozásunk részét képezik, mindenekelőtt haszonállatok, amelyek lehetnek ugyan számunkra kedvesek, de annyira sohasem, mint a kutyák.

Talán a ló az, amely az évezredek során az ember társává szegődött, bár „lelki” tehetségei messze elmaradnak a kutyáétól, és így nem üti meg azt a mértéket, amely az ember legközelebbi társává avathatná. A kutya az idők során fenntartás nélkül az ember rendelkezésére bocsátotta önmagát: önzetlen, alázatos, áldozatkész, hogy a legfontosabbat, a „ hűséget ” ne is említsük. Ki ne hallotta volna ezt a szót: kutyahűség? Ez a szó tulajdonképpen a butaságig menő hűséget jelenti, vagyis társas viszonyban, a teljes alárendeltség önként vállalt elismerését.

A kutya háziasításának története mind a mai napig erősen vitatott. Abban viszont némileg egyetértés alakult ki, hogy az ősidők ősembere még nem ismerte a kutyát. Híres barlangrajzokon a kutya nem szerepel és csupán később, az emberré válás egy későbbi időszakában lesz a kutya

háziállattá, mi több, az ember legrégibb társává. Annak az ősembernek, akire gondolnunk kell, feltehetően még nem volt háziállata, hiszen ő maga is állat módra gyűjtögetett, vadászott, szerezte meg az élelmét. Barlangjainak falairól ezért hiányoznak a kutyák, amelyek később az ember nyomába szegődtek, majd háziállattá lettek.

A cölöpépítmények őslakóinak kutyáit a tudomány „tőzegspiccnek ” nevezi, így kétségtelen, hogy ezek voltak a mai spiccek ősei, amelyeket a rómaiak is kedveltek. Valószínű, hogy nem a tőzegspicc volt az egyetlen ősi kutyafajta, nyilván más tájakon, földrészeken, más egyéb ősfajtákra is bukkantak.

Újabb kutatások, — amelyek a kutyák származását böngészik, — arra a következtetésre is eljutottak, hogy „farkas” korában volt az ősember háziállata, mint a kutya. Ez a feltevés — mások szerint, — fülénél előrángatott helytelen következtetés lehet csupán, mivel a már említett „lelki” különbségek áthidalhatatla- nok. A farkast sohasem lehetett megszelídíteni, a butaságig menő kutyalázatosságnak pedig épphogy a nyoma sincs e vérengző vadállatban. Kutya és farkas kereszteződéséből származnak ugyan utódok, de ezekből mindig kiüt a „farkasvér”: a vadság és a

megbízhatatlanság. Kinológu- sok állították, hogy a kutya, a sakál meg a farkas vegyülete, némelyek ezt megtoldották még a rókával is.

Mindez méltatlan rágalom a kutyák családfájára vonatkozóan — a viták szerint — ugyanis a kutyák családfájának gyökerét a „vadkutyák” között kell keresni. Az, hogy a róka nem lehet őse a kutyának, mivel sem bizonyítható jobban mint azzal az egyszerű és kézenfekvő ténnyel, hogy a kutya a rókával sohasem köt házasságot, ám ha akadna is ilyen elfajult fickó, az sem járna szerencsével, ugyanis nemtelen frigyükön nincsen áldás... Sakál és farkas, kutya és farkas eredményesen köthetnek házasságot, ezeknek a keresztezése azonban egyáltalán nem bizonyítja a kutya korcs eredetét.

A történelem folyamán kétségtelen, hogy a kutya az ember leghűségesebb társává szegődött, együtt vadászik a vadásszal, őrzi a nyájat, a házat, a személyi biztonságot, sőt manapság számtalan olyan feladatra is betanítható, amely a mostani körülményekkel és viszonyokkal szorosan összefügg. Gondoljuk csak meg, hol lenne a rendőrség, okos, mindent kiszimatoló kutyák nélkül, amelyek megtalálják a keresett tárgyat, felkutatják az elrejtett kábítószert.

Manapság, amikor hódít a kutyakultusz és az emberek milliói a legnehezebb körülmények között is ragaszkodnak a kutyákhoz, — a kutyák is a számukra nehéz viszonyokhoz, — bajos arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik kutyafajta a legszimpatikusabb? Természetesen mindenkinek a sajátja a legkedvesebb! Manapság a „kutyairodalom” oly bőséges és terjedelmes, hogy lényegében nehéz lenne bármilyen újat is mondani e kedves állatokról. Ezért inkább régi véleményeket hozzunk szóba arról a kíváncsi kérdésről: melyik kutya a legmagyarabb?

Brehm A Ifréda híres zoológus és utazó 1848-ban Afrikában járt és ott tanulmányozta a kutyák, közelebbről az agarak életét, miközben arra volt kíváncsi, hogy a kutya az ember vadásztársa, vagy házőrzője volt e először? Melbesz faluban agarakat figyelt meg, és megdöbbenve tapasztalta, hogy ezek a fejlett, erős állatok, nappal csendben üldögélnek a ház előtt, éjjel azonban felkapaszkodnak a házak tetejére. A háztetőt ugyanis a derék állatok őrtoronyként használják, és ha hiéna vagy párduc közeleg, egyetlen rövid vakkan- tással ad jelt a figyelő, mire a falu összes kutyája a támadókra rohan. így derítette ki a nagyszerű tudós, hogy ebben az afrikai faluban az „ agár ”, illetve az agarak a házőrző kutyák szerepét töltik be. Elsősorban! Ugyanis, ha elfogyott az élelem, megszólaltak a kürtök és a négerek agarászni, vadászni indultak...

Visszatérve kíváncsi kérdésünkhöz, nevezetesen, hogy melyik az a kutyafajta, amelyet mi magyarok elsősorban a magunkénak tarthatunk, ezt kell mondani, hogy feltehetően a „kuvasz”.

Bizonyára a kutyaértők egy része most felkapja a fejét és kételkedni kezd az ötven-, meg százesztendős kutyaigazságokban, mondván: ez sértés! Volt idő ugyanis, amikor a „kuvasz” megnevezés holmiféle korcs, szedett-vedett kutyanépséget jelentett és értéktelennek volt tekinthető. Nos, ilyesmiről szó sincs, ugyanis dokumentumok vannak arra, hogy a „kuvasz” hajdanán a magyar ember nagyon is értékes és megbecsült pásztorkutyája volt. Nem volt magábanálló fajta, nagytermetű, hosszú, de nem lompos szőrű állat volt. Ilyen kutyái voltak az ókori kaukázusi népeknek is, így nem véletlenül szegődtek hozzánk magyarokhoz. A kuvasz a komondornál sokkal erősebb, feje nagyobb és rövid, testét sima szőr borítja, sohasem gubanco- lódik, színe pedig fehér, illetve krémsárga árnyalatú.

Az általunk hajdan kedvelt állatok külföldön is keresettek voltak és nagy pénzeket fizettek az úgynevezettt „magyar” kutyákért! Sajnos gyakori volt, hogy ’’kuvasz-komondorként” kerültek ki az országból, rontva ezzel is az említett magyar kutyafajta hírnevét.

Napjaink közkedvelt háziállata a kutya. Fennen hirdeti csodálatos alkalmazkodó képességét, ugyanakkor a számára mostoha és nem természetes viszonyok között is megtartja valamennyi jó tulajdonságát. Sajnos előfordul, hogy némely családban a kutya az egyetlen élőlény, amely barátságban és békében él a család valamennyi tagjával, miközben azok ádáz módon veszekednek. Arra a kérdésre, hogy miért tart kutyát, amikor annak sem házat, sem nyájat nem kell őrizúie, vadászatra sem használják, a leggyakoribb válasz: a kutyámban még nem csalódtam! Az emberek már becsaptak, hűtlenek lettek hozzám, ragaszkodásuk sem a régi, de a kutyámban megbízom.

Ezek a gyakran hallott mondatok valóban „lelki” kapcsolatokra utalnak, amelyek — ha ember és állat között egyáltalán így nevezhetően léteznek, — a kutyákat a háziállatok között a legelső helyre sorolják. A kutyahűségre egyetlen állat sem képes...

Sz.I.