Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1990-09-24 / 147. szám

HEVES MEGYEI

I. évfolyam, 147. szám

ÁRA:

1990. szeptember 24., hétfő

4,30 FORINT

Antall-beszéd—kellemetlen közjátékokkal

Egyetemisták egy csoportja tragikus anyagi helyzetüket érzékeltető plakátokat lengetve, hosszan tartó tapssal próbálta megakadályozni szombaton az MDF szegedi nagygyűlésén Antall Józsefet beszéde elkezdésében. A miniszterelnök ezért egy ideig csak hozzájuk szólt. Kijelentette: nem

nagy dolog egy demokratikusan megválasztott kormánynyal szemben tüntetni. Ha néhány esztendővel ezelőtt vállalkoztak volna erre, akkor a hátsó kapun elvezették volna őket. Vegyük tudomásul — hangoztatta megértő szándékát nagy hangzavar közepette —, hogy minden korosztálynak azokban az években, hónapokban kell követeléseit kifejezésre juttatnia, amikor él, amikor erre módja

van. A miniszterelnök csak e gondolatok után kezdett hozzá beszédéhez, amelyet a későbbiek során is gyakran megszakított az egyetemisták tapssal, füty- tyel, lábdobogással és bekiabálásokkal kifejezett, egyet nem értést jelző véleménynyilvánítása.

Antall József a rendszerváltozást elemezve kifejtette, hogy az átalakulás mindenkor büszkesége lehet annak a magyar népnek, amely éllovasként indította el á környező országokban a rendszerváltozásokat. Viszont olyan feladatra kell vállalkoznunk — hangoztatta —, amelyre még nincs történelmi példánk, nincs tapasztalatunk. Mégpedig egy sztálinista, majd egy posztsztálinista kommunista diktatúrát, amely egy mesterségesen kialakított falanszterrendszer, kell átalakítanunk modern piacgazdasággá, szabadelvű jogállammá. Az igen tisztelt ellenzék egyik pártjának sincs a kormányénál jobb programja erre — jelentette ki. A közelgő választásokról szólva hangoztatta: a nép bizalmát élvező ön- kormányzatok kellenek. Hiteles emberekre van szükség — ez a kormány programja. Nem boszorkányüldözésről vagy B-listázásról van szó, hanem arról, hogy az emberek igazságérzete érvényesüljön.

A beszédet a hallgatók többször megszakították, majd a nagygyűlés idősebb résztvevői is bekapcsolódtak a kialakult hangzavarba, felháborodottan utasították vissza a fiatalok magatartását.

(MTI)

„A mérkőzés nincs lefújva...”

A Mátravidék új idegenforgalmi központját tervezik

Gyöngyös — és a világkiállítás

A közelgő — hazánkat is érintő — világkiállítás a gyöngyösieket sem hagyta közömbösen, híre megmozgatta a fantáziájukat. Mint ismert, jelentkeztek is ötleteikkel, javaslataikkal a nagy eseményt előkészítőknél.

Utána újsághírből tájékozódhattak arról, hogy a városban — bármennyire is szeretnék az itteniek — véletlenül sem lesz az alkalomhoz illő nemzetközi szőlő- és borparádé. A tervet az „illetékesek” elvetették.

— Végleges a sajtóban bejelentett döntés, vagy lehetnek még reményei a településnek, illetve környékének? — kérdeztem a napokban Kiss Józsefet, a helyi tanács megbízott elnökét.

— Félreértésen alapulhatott a lapban megjelent közlemény — válaszolta a tanácsi vezető —, hi-' szén valójában a mai napig nem kaptunk hivatalos értesítést onnan, ahová a pályázatunkat beadtuk. Szó sincs elutasításról így — bár a biztatás is elmaradt — változatlanul reménykedünk. Sportnyelven: a „mérkőzés” nincs lefújva...

— Mire alapozzák töretlen optimizmusukat?

— Nos, tanácstagunk is — aki tulajdonképpen kezdeményezte

jelentkezésünket — abból indult ki, hogy Gyöngyös és környéke elsősorban a fővároshoz való közelsége, a vasút és az autópálya miatti jó elérhetősége folytán feltétlenül remek, praktikus kirándulási cél lehet Budapestről. Nyilvánvalóak a Mátra természeti értékei, központjában jelentősek a kultúrtörténeti — egyházi és világi — ritkaságok, a viszonylag kisszámú műemlék is eléggé érdekes. Ősi borvidékeink közül az itteni az első számú, a legnagyobb, ahol nem csupán a városszéli, a legendás, hangulatos farkasmályi pincesoron, hanem benn, a helység utcáiban — éttermeiben, mulatóiban — is különleges élmény megkóstolni a hegy levét. Ugyanekkor olyan föld alatti vágatok csalogatnak a szomszédba is, amelyek hordóit — Abasáron, Visontán, Marka- zon, Domoszlón, Detken, Gyöngyöspatán vagy Nagyrédén — aligha lehet elfelejteni. Kuriózumnak számító látnivaló Bene- vár, Kisnánán pedig a hajdani erősség többet mutató „romja”, hogy csupán néhányra utaljak. Az ólomkristályáról méltán világhíres Parádsasvár, s a gyógyvizéről szintén messze földön ne- (Folytatás a 2. oldalon)

Fodor Gábor (Fidesz) Gyöngyösön

„...a kormánykoalíció becsapta választóit...”

Thürmer Gyula (MSZMP) Poroszlón

„Nem a tankok hátán, de az emberek bizalmából — visszajövünk.”

A hétvégi megyénkbeli választási gyűlésekről lapunk 2. oldalán tudósítunk.

Katonai eskütétel Gyöngyösön

Az eskü szövegét Varga Zsolt honvéd mondta előre

(Fotó: Gál Gábor)

Szombaton — a közeli helyhatósági választások miatt — egy héttel előbb került sor szerte az országban, így megyénkben is a fiatal, augusztusban bevonult katonák eskütételére. Az egyik ilyen rangos esemény színhelye Székesfehérvár volt, ahol első ízben jelent meg — mint a Magyar Honvédség legfelsőbb parancsnoka — Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, aki fogadta az ezerfőnyi újonc eskütételét.

Ugyancsak szépszámú közönség, a gyöngyösi labdarúgópálya lelátóit zsúfolásig megtöltő érdeklődő, hozzátartozó jelenlétében tettek fogadalmat a gyöngyösi Török Ignác gépesített lövészdandár fiataljai is — több mint 500-an — a haza védelmére, állampolgári kötelességük méltó teljesítésére.

Pontosan 10 órakor Takács János őrnagy tett jelentést az érkező elöljáróknak: Skrabák László ezredesnek, a hadtest parancsnokhelyettesének és Mádi János alezredesnek, a dandár parancsnokának. A Himnusz elhangzása után Engelleiter Zoltán alezredes mondott megnyitó beszédet, majd Varga Zsolt honvédet szólították a szónoki dobogóra. A fiatal katona szülei jelenlétében fennhangon mondta el a fogadalom szövegét, amelyet társai esküre emelt kézzel ismételtek utána.

Az alakulat parancsnoksága nevében Mádi János alezredes gratulált elsőnek az eskütevőknek, felelevenítve azt a nem köny- nyű munkát, amelyet három hét alatt végeztek el, hogy sor kerülhessen erre az ünnepélyes aktusra. Méltatta többek között az eskü jelentőségét is az elődök példamutatásának tükrében, kihangsúlyozva azt, hogy ez a fogadalom egyben állásfoglalásuk a Magyar Köztársaság, a nép, a béke védelme mellett is.

A katonai ünnepség a Szózat hangjainak felcsendülése után látványos, szemet gyönyörködtető díszmenettel ért véget.

(Folytatás a 2. oldalon)

Biztató start

Megkezdődött

a

cukorszezon

Hatvanban

A Mátravidéki Cukorgyárak hatvani üzemében szombattól tart a répafeldolgozás. Az új szezon első szállítmányai — amint Gergely Mihály gyárigazgatótól megtudtuk — Karcag, Kunmadaras, Kunhegyes térségéből kerültek a gépsorokra, s magas, 18

— 19 százalékos cukortartalommal. E termények még tisztán, különösebb föld- és sárszennyeződés nélkül érkeztek, így a feldolgozásnál nem okoztak gondot. S tekintve, hogy a hatvaniak is jól felkészültek munkahelyeiken, inkább csak kisebb zökkenők akadtak a nyitó műszakokban, de semmi esetre sem olyanok, amelyek akadályozták volna a haladást.

Meglepően nagy teljesítményt

— rekordot — sikerült így elérni már az első napon: nem kevesebb, mint 2670 tonna cukorrépával végeztek. Jóval felülmúlja ez a tavalyit, s azzal biztat, hogy a 3300 tonnás tervezett feldolgozási csúcsot akár három nap után elérhetik.

Az első cukorkristályok egyébként vasárnap hajnalban látszottak a berendezésen, ez a termék azonban később — mint rendesen — még átdolgozásra szorult. Ma, hétfőn délelőtt azonban már fogyasztható állapotba kerül a gyártmány, s akár a késztermék kiszállítása is megkezdődhet a kereskedelembe a nap folyamán.

Az őrség —

Jelcin balesetéről

Úgy közlekedik, akár

az átlagpolgár

Borisz Jelcin pénteki autóbalesete mögött nincsen semmilyen szándékosság — összegezte benyomásait Alekszandr Vaszilje- vics, az oroszországi parlamenti elnök épségét óvó szolgálat munkatársa. Vele a Komszo- molszkaja Pravda közölt szombaton rövid interjút a baleset részleteiről. Elmondta, hogy a baleset után, amely egy útkereszteződésben munkába menet érte a politikust szállító fekete Volgát, Jelcin átszállt a kocsiját kísérő tartalék autóba. Azt az utasítást adta, hogy a baleset dacára ne változtassanak az útirányon, menjenek munkahelyére.

Állapota útközben rosszabbra fordult, s kísérői úgy döntöttek, hazaviszik. Azonnal kihívták az orvost, aki alaposabb vizsgálatot tartott szükségesnek, s ezért kórházba szállították Jelcint. Az interjúból kitűnik, hogy Jelcin nem a szovjet vezető politikusok közlekedésénél megszokott módon jár Moszkvában: nem kísérik szirénázó, villogó biztosító járművek, nem kapcsolják át közeledtére a jelzőlámpákat, úgy közlekedik, mint bárki közönséges autós halandó. '

(MTI)

Ki áll majd

rWlegnap véletlenül (illetve dehogy is véletlenül) m kezembe került egy gyűjteményes kötet. Pub- -* licisztikai írások a ’80-as évek második feléből. Az egyikben arról van szó, hogy mi lesz majd itt. Pontosabban arról: nem is az a fontos, miképpen emlékezünk majd vissza, ki lesz majd az akkori ügyeletes „hős”, hanem hogy ki fog az emelvényen, a tribünön állni, és ki lesz a tömeg között. Hogy például valaki a hátsó sorokból meg fogja kérdezni: miért ez beszél, amikor ott se volt. És erre egy másik (aki mindvégig ott volt, de mégse vitte semmire) azt fogja mondani sejtelmesen: — Akkor nem volt ott, most viszont ott van. '

Hogyan kerül fel tehát valaki az emelvényre. Hol dőlnek el a dolgok, miféle titokzatos erők mentén, hogy mindig csak az lesz a vége: hogy azok a tribünön— bármi van, bármi volt is —, ezek meg odalent. Hogyan?

Mikor a nem túl régi, de annál szebb álmaink vagy inkább illúzióink inkább szertefoszlanák, mikor a képzelet viszonylag rövid úton vereséget szenved, mikor kiderül, hogy még mindig minden pontosan ugyanúgy van, akkor az nagyon elkeserítő tud lenni. Hogy hiába volt remény, szeretet, odaveszett a lendület, hogy megint csak ott vagyunk. Ahol szoktunk.

Én nem tudom, de úgy sejtem: nem a véletlen műve, ki kerül a tribünre. Azt hiszem, a fölkerülés művészete nem tudás és tehetség, de inkább gyomor, elegancia, stílus és arcbőr kérdése. (Úriember, ha teheti, bölcs és csendes marad.) Viszont most, hogy jól látható: a tribünön zaj, tülekedés — hangorkán, középszer —, el kell gondolkodnunk a helyzet ilyetén állásán. El kell tűnődnünk azon, honnét ez a rengeteg ősi indulat, a marha nagy merszek, a gőg, az önbizalom, a „ már akkor is megmondtam... ” Honnan az ítélkezés joga, az isteni rálátás képessége, honnan a vastag arcbőr, a mások hülyének nézésének képessége? És a bátorság, hogy mindenki elhiszi nekik. Honnan?

De hagyjuk magára pillanatnyilag a tribün-hasonlatot. Gyakorlatilag naponta érzékelhető, milyen sok lett az aktív, elkötelezett, a gyanúsan, hisz hirtelen elkötelezett ember, a minden előzmény néla tribünön?

kül megváltozott lény. A változás az embernél az alkalmazkodás kézzelfogható jele, s a rendszerváltás vélt vagy valós veszélyekkel jár, egzisztenciát, előmenetelt tesz kockára. Ami igen kellemetlen hatást vált ki. Egyeseket félelem tölt el, másokat meg a tribünfelé hajt; pártok felé, pozíciók felé terel—másokon át —, elveken, tisztességen át, hagyatt-homlok rohan, és tapos, tapos. Ez van.

Az ilyennek épp az a legfontosabb, hogy melyik oldalon áll. Az neki a lényege. Hogy valahol, valaki mögött álljon, az ilyennek legfőbb célja, hogy tartozzon valahová. Nincs más a tarsolyában, csak saját ügye, a maga saját kicsinyes célja, a minden időkben jól fizető csekke, ami kitöltés után beváltható a tetszőleges helyen.

Egy valódi demokráciában persze nem élet-halál kérdése a politika. Attól, hogy hatalomváltás vagy hatalom vesztés, még nem dől össze a világ, nincs tömeges félelem és nincs üldözés. De itt a félelmek megmaradtak valahogy, és megmaradt az agresz- szió, a valós és vélt veszély. Itt a párt és irányzat mögé bújásnak nagy hagyománya van, nem számít vélemény, gondolat, csak a düh és kizárólagosság, harc van, és nem megbocsátás. Itt még a saját anyját is megtagadja az ember, ha muszáj, ha úgy hozzá sors, idő, párt. Itt valami (történelem) mindig is fontosabb volt a politika a kelleténél, az mindig valami helyett volt — valami „pót”.

Itt most egy kulturált, nyugodt ország volna jó. Meg igazi demokrácia is kellene, némileg vékonyabb bőr az arcokon, némileg érzékenyebb gyomor és tisztesség, ez is kellene. Nos, ha mindez megvolna, akkor nem tudom, „tribün” kellene-e még egyáltalán, és tribünön állók kellenének-e egyáltalán...?

De ez már egy pajkos, anarchista felvetés, arról nem is beszélve, hogy akkor ki előtt állnánk majd mi, az ünneplő tömeg? (Tömeg és tribün — szónok nélkül: szimpatikus kép.)

— Fiúk! — szólnánk oda az emelvény felé igyekvőknek. — Ne rohanjatok olyan nagyon; nem látjátok? Nincs tribün...

Havas András