Heves Megyei Hírlap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1990-09-22 / 146. szám
Hírlap, 1990. szeptember 22., szombat MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM 7. HELYSZÍN Laboda Kálmán Sün-simogató megsimogatom magamhoz ölelem az életünket az életem hosszan nézem vér-barázdás tenyerem A szomszéd parasztasszony halálára folyton ott guggolt a kertben a növényt gyomlálva fekete ruhában hogy elment nyugtatom magam most is itt él csak beleolvadt a tájba Békasors békának vödör is torony ugrálását mégis csillagokig szánja sas nevet irdatlan magasban pocsolyában ér véget a pálya Kishonthy Jenő: Jótékonysági egylet Országos Akvarell Biennálé anyagából, Eger, 1990 Magyar István: A vérszívó (Fotó: Gál Gábor) Kishonthy Jenő: Kísértés Helyiérték. .. (szerkesztői üzenetek) SZ.László( Eger): Meglehet sorai éppen aktuálisak, hiszen „ Csend honolt körötted sokáig iskola/ S most újra zengenek benned teremtő vezérletek”, hogy mégsem látja viszont azokat teljes egészében irodalmi összeállításunkban, annak az az oka hogy a gondolat időszerűsége, és az el- szánás önmagában bizony nem elég a költészethez. Nem árt tisztában lenni legelőször is a nyelv és a helyesírás szabályaival? Hogy a többiről már ne is szóljak! „Viharos múltú szép magyar hazám/ Ó mennyi mindent szeretnék tenni most ám” — írja másik költeményében. Ám tegye! Csak az Isten szerelmére válasz- szón más műfajt, és más helyszínt! N. Miklós (Mezőkövesd): Bizony egyetértünk sok mindenben: Például, abban is hogy: „Gonddal tömör napok/a hétköznapok/ jöhetne szombat/ vasárnap garmadával,/hogy tudnánk pihenni fáradalmaink.” Ámbár, ami következő gondolatait illeti: „Jó lenne egy kis telek/ zöld fű játékos mozdulat”- ezzel kapcsolatban más a személyes véleményem. Próbáljon csak meg játékosan kapálni a „gonddal tömör” hétköznapok után! S ha már a pihenésnél, kedvtelésnél tartunk. Versei kedvtelésnek nem is rosszak. S ha megírásuk után sikerül feloldódnia, kikapcsolódnia, már meg is érte! L. Kálmán (Mezőkövesd): Örömmel vettem sorait, s mint hamarosan látja majd, meg is lesz az eredménye. Tiszteljen meg bennünket máskor is. Diákköltőknek. Szerencsére garmadával érkeznek hozzánk kéziratok. Ez a tény talán ellentmond azoknak a vádaknak, amelyek a mai tizenévesek érzelmi sirvárságáról szólnak. K. P.(Dobó G.) Folytassa a tanulmányait, ismerkedjen a műfajokkal, zsengéit ( addig is) megőrizzük. S. P. (GMSZ) tanárnője küldte be írásait. Áz még nem dönthető el, hogy csak gondolkodó emberré vagy íróvá is válik. Mindenesetre igen-igen hosszú utat kell addig megtennie. Többeknek A Hely — Szín oldalon a helyi (megyei) művészeti alkotásoknak teremtünk fórumot. A beküldött kéziratokat, fényképeket felelősséggel kezeljük. Jámbor Ildikó BOZÓKYÉVA AgrUt Provincia 1933 I. Egy szép napon anya közölte, hogy Egerbe költözünk. Nem tudom, velem közölte-e, vagy valaki mással, és én csak hallottam, de szomorú volt, míg belőlem kitört a hangos „hurrá!”. Hogy is ne, mikor annyira szerettem Egerben nyaralni és most íme, mindig ott élünk majd! Annyira vad, viharos boldogság kerített hatalmába, hogy ide- oda futkostam a lakásban és a léghuzat ledöntötte anyám büszkeségét, a hatalmas levelekkel ékeskedő filodendront, amelyet már több patika meg akart vásárolni. Még a nyaklevest se bántam, amit azért kaptam. Apám azt hiszem, csöndesen örült, unhatta már a HM jogi és szociális ügyosztályát, a nyugdíjasok ügyeit, meg az újonnan szerzett üdülők berendezését, üzemképessé tételét. Karriervágy sohasem volt benne, de megdobbanhatott a szíve a gondolattól, hogy újra lóra ülhet, és nekifuthat a szabad mezőnek. Végtére is, életünk teljes átalakulásáról volt szó: a fővárosi összkomfort helyett egészségesebb, de kényelmetlenebb életmód (anyám bánata); kilépés a rokoni, erdélyi körből, helyette a vidéki gamizon elevenebb társasélete (kötelezően, mert aki nem éli, „bajtársiatlan”), ám idegen emberekkel. Számomra másik iskola kínálkozott, külön ok az örömre, mert akármilyen lesz is, a Márvány utcainál csak jobb lehet. Csak Ilonát sajnáltam, de hát ő úgyis búcsút venne tőlünk, esküvőre várja a vőlegénye. Hat évet töltöttünk Egerben, az 1933-39. közötti utolsó békeéveket. Csoda-e, ha aranyködben látom, s azóta is keresem azt a régi várost, noha tudom, soha, sehol meg nem találom, mert nincs többé. Még leginkább Rómában véltem felfedezni (ott is sok a barokk épület, sok a pap, szerzetes meg a templom, folyton harangoznak, és ott is vannak kazamaták), olyannyira, hogy ha útbaigazításra volt szükségem, folyton rajtakaptam magam, hogy magyarul szólok a római lakosokhoz, ami egyetlen külföldi városban sem szokott megtörténni velem. Otthon éreztem magam. Milyen is volt az a régi város? Nyugodt, levegős. Mindenfelé kertek, barokk paloták, reneszánsz kertecskékkel. (Azóta kiglancolták ugyan a palotákat, de e kertecskéket megszüntették, skatulyaházakat húztak rájuk, úgy sorakoznak a paloták mögött, hogy nem lehet tudni, melyik a Patyomkin-fal, melyik a díszlet, vagy tán mindkettő?!) Iskolánk óriási kertje a teniszpályákkal és a körülöttünk tanárnőkkel beszélgetve sétáló lányokkal — hová lett? Minden talpalatnyi helyet beépítettek azóta. A régi Egernek nem volt ipara (az egy dohánygyár kivételével), viszont megyeszékhely (hivatalok), iskolaváros (jogakadémia, katolikus papi szeminárium, három gimnázium, két tanítóképző, jegyzőinternátus, kereskedelmi középiskola, vincellériskola, négy polgári iskola, több elemi) élénk kereskedelemmel; katonaváros óriási garnizonnal, turista- és fürdőváros (noha vicinális visz hozzá, mert szárnyvonalon fekszik); és hihetetlenül dús termésű mezőváros csodálatos piaccal, országos hírű borral. A „hóstyákon” (külvárosokban) parasztok éltek, többnyire tisztes szegénységben, de asszonyaik festői viseletben jártak. Olyan volt vasárnap a főutca, amikor összekapaszkodva öt-hat nő a templomba tartott, és mögötte, meg azok mögött újabb öt-hat, mint a szélben ringó tulipánmező, ahogy a sok színes szoknya hullámzott a lépteik nyomán. Sötét hajukat középen elválasztották, az úgy borult homlokukra, mint a drapéria, a fejükön kis keményített vászon „tok” ült, arra jött a delinkendő. Csak az asz- szonyoknak persze, a lányok ha- jadonfőtt jártak, egyetlen fonat lógott a hátukon, nagy, a szoknyához illő színű szalaggal átkötve. A legények harciasak voltak: esküvőt csak hétfői napon tartottak, ilyenkor a megye minden rendőre ott silbakolt a lakodalmas háznál, mégis megbicskáz- ták egymást a legények, nem is vették férfiszámba azt, aki még nem ült bicskázásért. (De közben rengeteg halálos áldozata is akadt ennek a kakaskodásnak.) Az élelem hihetetlenül olcsó lévén a szegények is kövérek voltak (1 tojás 2 fillér, 1 kg legszebb gyümölcs, legjobb bor egyaránt 20 fillér); míg a fővárosban a gazdasági válság és a B-lista következtében a legtöbb ember fogához verte a garast, addig itt önnön zsírjába fúlt a lakosság, az élelmet nem volt hol eladni, termett, hát meg kellett enni. Kilenc évesen, 18 kg-mal kerültem Egerbe. Egy év múlva 40 kilót nyomtam. Jó levegő, sok gyümölcs, és hát a jó közérzet! Kiszabadultam, nem kellett megvárni, hogy valaki sétáltasson; enyém volt az egri vár. Laktanya volt fönn a Várban, egyik szárnyában tiszti lakások. Hatalmas angolkert tartozott az épülethez, nem lehetett betelni vele. A kerten túli világgal sem. Akkor kezdődtek az ásatások, az idők során eltömődött kazamata-részeket szabadították ki, hogy járható legyen a teljes föld alatti folyosórendszer, a régészek pedig föltárták mindazt, amit a ma ott berendezett múzeumban látni lehet. Hol a földet lehordó szekerekre kéredzked- tem föl, hol az ásatásoknál lábat- lankodtam, hol a WC-s néninek meséltem a munkák állásáról, hol a Sánc-béli gyerekekkel barátkoztam. A WC-s néni öreg parasztasz- szony volt, többnyire az ásatások munkásai jártak hozzá, meg néhány turista. Meg nem gazdagodott az „üzlet”-bői, de valamit keresett vele mégis, és élvezte a körülötte zajló eleven életet, ó volt az első barátom, aztán jöttek a fiúk. A várfal alatt húzódott a várárok, azon túl dombos rész terült el, kisvasút is járt rajta, az volt a Sánc. A nevet még őrizte a dombság, de valójában „hóstya” (Hochstadt = felsőváros) volt, parasztok lakták, s művelték a földjét. Fiúgyerekeiket (sáncbéli lányt egyetlenegyet sem ismertem) vonzották az ásatások, mint a mókusok kúsztak át az árkon, s fel a várfalon. Ezek a sáncbéli fiúk, hogy, hogy nem, vezérül választottak. Egy nyamvadt városi úrilányt! Ma sem tudom mással magyarázni, mint az ember örök, ösztönös meseéhségével. Azzal kezdődött a dolog, hogy az ásatásoknál elkezdtünk beszélgetni. Én aztán elmondtam, amit tudtam a törökökről, s az nem volt kevés, mert nemcsak az Egri csillagokat olvastam volt már akkor, meg az Én Újságom történelmi „beszélyeit”, hanem a mérhetetlenül gazdag ezredkönyvtár idevonatkozó kincseit is, amiket apám hordott haza aktatáska számra. Volt sokszorosított füzetkatalógus is, abból kijelöltem, hogy mi kell, és mindig több kellett. így hát volt mit mesélnem, a fiúk körülültek a várfalon, és én boldogan adtam át frissen szerzett ismereteimet. A fiúk amolyan gyerek-Seherezádét láttak bennem, amit meg kell becsülni, mert különben holnap nem mesél, ezért aztán igyekeztek is a kedvemben jári. Megtanítottak fára mászni, várfalon kúszni, és örökös várostromaink során eltűrték parancsnokságomat, sőt utóbb el is várták, mert a laktanyaudvaron némi katonai szakértelmet is szereztem. (Folytatjuk)
