Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-11 / 111. szám
1990. augusztus 11., szombat MEGYEI MŰVÉSZETI FÓRUM 7. HELYSZÍN Szűk Balázs A sárga ördög, amikor a síneken vihogott Hetven decibel ugrált a fülem mellett — a mennyországban aligha fogadnak így — de itt ez a mindennapi mise csengettyűje! Mondják, a halál demokratikus, s már életem huszonhetedik évében elvesztem én az örökkévalóságnak. Várok a halálra. Lassan jön. Táviratot se. küld nekem hogy front van, s készüljünk. Front és hátország most minden atom. Már azt se tűrjük, ha egy rügy különvéleményt nyilvánít. Az actio radius túl hosszú már Isten és mi közöttünk. Kifogyott a muníció — a hit. Hát töltsük meg zsebeinket kaviccsal, hogy a Zephir ne emelje fel hazug koholmányainkat. Hetven decibel ugrált a fülem mellett, s reggel lett, s megint reggel... Nota bene: s a sárga ördög minden reggel hét órakor menetrendszerűen beröhög az életembe. Formátlan epigramma (Sírvers haladóknak) Vagyunk, mint vízben a szóda: Elfogyóba. Nem épp dicső küldetés! Marunk, mint jaj szaggató kelést, S hamis lóra, Alkalmi szóra Szánk hazudni sosem kevés. MEMORIA UNIVERSI Kovách A. Vadim képeihez Előbb talán hunyd le szemed, hogy szemhéjad belső felületére, mint piciny képernyőre, rávetüljenek a lélek mélylila karikái, ahogy az elveszített múlt, a megfoghatatlan jelen és a kifürkészhetetlen jövő sárgás hátteréből előcsúszva lassan szétolvadjanak tudatod merev szerkezetei, átadva helyüket szúrós, zöld pontok nyugtalanságának. Előbb talán hunyd le szemed, hogy tudd, valahol már láttad mindezt. Álmodban talán, amikor magáévá fogadott a végtelenség, és a tér gyűrődésein keresztül a felsejlő csillagok közelébe jutottál, hogy átéld, miként verődik, hogyan tömörül az anyag, hűvös ködök miként izzadnak fel a vonzás bűvöletében, létünk értelmévé hogyan feszül a permanens születés. Talán egy régi életedben láttad mindezt, villám haragjától megszeppenve, üstökös baljós csóvája elől babonákba burkolózva, a föld forrongó méhéből feltörő láva elől menekülve, meteoritok tűzokádó sárkányai elől barlangba húzódva. „Üstökösök” (A Memoria Universi-sorozatból) Valahol már láttad mindezt. Egy régi életedben? Spóra korodban? Álmodban? Vagy talán csak kinyitottad lehunyt szemed, és mint kozmikus deja vu, eléd kínálkozott a megtalált múlt, a tapintható jelen és a kifürkészhető jövő. Balia D. Károly költő (Ungvár) „Kozmikus rejtélyek csendje” — diptichon (a Memoria Universi-sorozatból) „Torzó X” (A Modell ’88 sorozatból) Bohémtanya A faluból vezető földút egyszer csak megszakad, s jó két kilométeren át csupán egy keskeny csapás vezet a szántóföldön egészen a sűrű bükkös széléig. A bokrok, cserjék közt hirtelen bukkan elő a tisztás. Tavasszal csorbókapelyheket kerget itt a szél, júniusban már pipacs nyílik. A helyet ők nevezték el öten, jó barátok a faluból; a tűzrakót is ők ásták, körülrakva kövekkel. Puha fából egy kapufélét eszká- báltak, s belevésték ákom-bá- kom betűkkel: Bohémtanya. Hétvégi délutánokon gyakran kijöttek ide felmálházva demi- zson vízzel, hátizsákjukban borosüvegekkel, sörrel, cipelték a kondért, a benne csörömpölő kanalakkal, csajkákkal. Fiús kedvük harsány volt, heccelték- cukkolták egymást, míg a száraz gallyakat összeszedték, gúlába rakták, s a fel-felcsapó lángnyelvek fölött kavarták, kóstolgatták a rotyogó krumplipaprikást. Máskor szalonnát csurdítottak, hatalmas karéj kenyerekre szeletelték a hagymát, míg át nem itatta a szirmokra nyíló, rozsdaszínűre sült szalonna zsírja. Nemritkán az éjfél is ott érte őket a parázs körül, eltelve-bágyadva nézték a tűzvarázsból maradt szelídülő izzást. A legidősebb köztük Gergely volt, túl már a harmincon, de nem lógott ki a sorból, barátja tizenkilenc éves öccsével is egy nyelvet beszélt. Annyiban számított csak a korkülönbség: ha valamelyiknek tanácsra, segítségre volt szüksége, hozzája fordultak. Nőtlenek lévén mindany- nyian, hajkurászták a lányokat. Gergely is ragaszkodott hozzá, hogy megőrizze függetlenségét, háta mögött a falusi kocsmában már öreglegénynek titulálták. Inkább több, mint kevesebb sikerük volt, így hát aztán barátnők jöttek, barátnők mentek. Sokszor őket is vitték magukkal a Bohémtanyára, ilyenkor a durva viccek, trágár kifejezések helyett inkább összeborulások, ölelések színhelye lett a tisztás. Gergely volt az egyedüli, aki szinte minden alkalommal „elázott”, akár volt vele nő, akár nem. Furcsa kettős életet élt: a barátok próbálták sokszor helyrerázni, akik meg nem szerették a faluban, jó szokás szerint megszólták. Hétköznapokon, amikor dolgozott, soha sem ivott. S bár nem volt tökéletesen pallérozott, sokat olvasott, estin le is érettségizett. Nem múlt el nap, hogy újságot, folyóiratot ne vett volna, eszes volt, ezért is adtak a többiek a szavára. Társat is mindig talált magának, s a szülői ház mellé toldott szoba-konyhában sokáig élt egy szelíd, fiatal, szomszéd falubéli lánnyal. Gergely körülfonta őt gyengédségével, melegségével, már közösen vettek bútorokat; de mindvégig kötötte az ebet a karóhoz, nem nősül, nem kell a papír, a pecsét. Rozika hiába szeretett volna asz- szonnyá válni, gyereket szülni, annyira ragaszkodott Gergelyhez, hogy vállalta a puszta együttélést. Tán egy évig boldog is volt, mint a tubarózsa kinyílott szépsége a férfi mellett. Ámaz azonban nem sokáig tartotta magát, egy idő után, ha eljött a péntek, a pohár fenekére nézett, szombat estére már legtöbbször olyan részeg volt, hogy mire hazatántorgott a kocsmából, a vacsora mellett együltő helyében elaludt. Rozika tűrte, tűrte, a szerelem erőt adott neki, s mint a megváltást, várta a hétfőket. Mégsem ő mondta ki az isten- hozzádot, a férfi volt az, aki belehabarodott egy perszónába. Illőn kifizette a másikat, mintha pénzzel letudhatta volna tartozását, a lány átsiratott estéit, kedvese elvesztése miatti fájdalmát. Gergely az új nőt nem sokáig szerette, hamarosan hátatfordí- tott annak is, s aztán mint aki egyik cigarettáról a másikra gyújt, sorra váltogatta kapcsolatait. Újra hozzánőtt hát a falusi haverokhoz és a hétvége ritkán érte józanul. Már egy év is elmúlt, amikor egyik munkatársa odaszólt neki: meghívót kapott Rozika lakodalmára, és el is megy. Gergely csak nyelt egyet, épp hogy morgott valamit... Azon a szombat estén is nagy hepajra készültek az erdőszéli tisztáson. Ők öten, csak a fiúk. Nyári hőség volt, amikor nekivágtak a földútnak, a levegő szinte remegett a melegtől. Ezúttal a szokásosnál is több italt vittek magukkal, Gergely még egy teli üveg kerítésszaggató pálinkát is beledugott hátizsákjába. Nehezen sötétedett, csak jóval nyolc óra után szították újra a tüzet, hogy a táncoló fénynyaláboknál lássanak valamelyest. A hangulat a tetőpontra hágott, igazi duhajkodás, dorbézolás volt ez, csattogtak az üvegek, ahogy egymást túlharsogva, hamisan nótáztak. Csak Gergely ült csendesen, a parázs égette arcát, a pálinka a torkát. Ült, üldögélt, egyre kutyája szőrét simogatva — az állat mellső lábára ejtve fejét kimerültén feküdt mellette. Aztán a keményebb legények egyike kitalálta, vágjanak neki az éjszakai erdőnek. Ismerik a bükköst, mint a tenyerüket, a náluk lévő két zseblámpa is elég a holdsütésben. Tesznek egy kört és a falu másik végéről térnek majd haza. A kompánia persze kapott az ötleten, amúgy is bátor hangulatban voltak már. Eloltották a tüzet, Gergely is feltápászko- dott: velük tart. Csak a kutya nyüszített ijedten, lapulva egy tapodtat nem mozdult volna, hogy a fák sűrűjébe kövesse őket. A kaland, így borgőzös állapotban még izgalmasabbnak ígérkezett. Hangoskodva, lökdösődve, egyre beljebb, beljebb hatoltak, talpuk alatt ropogtak a száraz gallyak. Gergely egyik fától a másikig kapaszkodott, lelemaradozott, s mikor amazok északnak fordultak, hogy leka- nyarítsák az utat a faluig, csörtető jókedvükben észre sem vették, társukat messze elhagyták már. A férfi csak botladozott mind mélyebbre az erdőben, bokrok tépték ruháját, ágak csapódtak arcába. Nem érzékelte merre jár, a máskor jóbarát bükkös most fellázadt, ellenségévé vált. Egy buckán kibicsaklott a bokája, elesett. Maga sem tudta nem bír vagy egyszerűen nem akar fölállni. Végignyúlt a földön, két karjával beborította fejét, a fák törzsei égignyúltak körötte, csak forgott, forgott vele az erdő. Nem is, mintha körhintában lenne, kísérteties táncba kezdtek a lombkoronák, mintha óriások lennének, rémisztőn hajladoztak, úgy érezte, mindjárt ellepik, levelükkel eltemetik örökre. A susogás zúgássá erősödött fülében, a máskor meghitt zajok vadul dobogtak dobhártyáján. Egyetlen gondolat kavargóit ködös fejében, most van Tubarózsa nászéjszakája... Neki pedig az maradt, hogy végigélje az erdei fák ingerlő, gunyoros-csúfolódó násztáncát. Aztán, mint feneketlen kútba, mély álomba zuhant. A reggeli harmat ébresztette, átnedvesítve ruháját, bőrét. A lombokon beszűrődő napfényben már otthon volt a bükkösben, fölkelt, lassan kiballagott a tisztásig. A Bohémtanyán a kutyája várta, vad örömmel körbe- csaholta gazdáját, neki-nekiug- rott, majd’ feldöntötte. A férfi halomba rakta az üres üvegeket, aztán lehajtott, nehéz fejjel nekivágott a csapásnak a falu felé. A kutya a zöldkerítéses házig kísérte... Mikes Márta
