Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-08 / 108. szám

1990. augusztus 8., szerda Hírlap 3. „Nincs más választásom...” Áru-e az anyaméh ? Nekem még nincs gyerekem. Nem tudom, milyen érzés, ha az ember hasában valaki mozog, valaki él, rugdos, követelődzik. Csak azt tudom, hogy várandós­sá vált barátnőim egytől-egyig megszépültek, megváltoztak. Átszellemültek, mondhatnám, ha patetikus akarnék lenni — lát­szott rajtuk valami másság, ami csak az anyasággal idézhető elő. Szóval, nem tudom még, mi­lyen az anyaság, de egészen biz­tosan nem vállalnám azt, amit egy huszonéves egri hölgy meg­tenne. Nem vállalnám, hogy ki­hordjam más gyerekét. F.-né (a teljes nevét meg­mondja ugyan, de kér, hogy ne ínam ki) a 168 óra című újságban olvasta, hogy egy szegedi nő, végső kétségbeesesében felaján­lotta testét egy házaspárnak. Sőt: hirdetést adott fel, miszerint pénzért anyaságot kínál, vagyis egy mesterségesen megtermeke- nyített petesejtet „kihordana”, más gyermeket megszülné. F.-né szőke, filigrán és egri. A munkabére, és a na után kapott gyerektartás — két éve vált el a férjétől — egészen pontosan 8800 forint havonta. Albérlet­ben él a három éves kisfiával, egy szobáért nyáron három, télen négy­ezer forintot fizet. Szabadide­jében kötést vállal, varr—így ösz- szejön még, szerencsés esetben nénányszáz forint. Annak idején az anyósáéknál laktak: a válás után neki kellett eljönnie, karján a fiával. Szülei nem támogatják: édesanyja meghalt, édesapja újra családot alapított, nemhogy pénzt, még jó szót sem várhat tő­le. Azt meg, hogy lakáshoz jus­son, már álmodni se meri... — Ha bemegyek a tanácsra, hogy adjanak legalább egy gar­zont, a szemembe nevetnek — mondja beletörődve. — El se tu­dom képzelni, hogy más ember hogy jut lakáshoz ma Magyaror­szágon, egyszerűen nem látok utat, hogy? — És akkor az a legkézenfek­vőbb megoldás, hogy „üzletileg” teherbeesik? — Próbálkoztam eltartási szerződéssel, de nem volt se ro­konom, se ismerősöm — az ide­gentől meg nagyon félnek. Az­tán, volt ez a 168 óra című mű­sor, és én belekapaszkodtam eb­be a lehetőségbe, miért ne, végül is annyira nem fájdalmas, nem rossz megoldás. Ne tartson ri­degnek, en a saját gyerekemet imádom, de ezt, a másét abszolút hideg fejjel tudnám nézni. Úgy tekintenem, mint egy vállalko­zást: ezt vállaltam, megcsinál­tam, kifizetik, és aztán ntncs kö­zünk egymáshoz. — Meg se nézné később, so­ha? — Nem. Azt se szeretném tudni, kik a valódi szülei, milyen házban él, milyen a haja. Értse meg, végül is eredendően nekem semmi közöm nem lenne ahhoz a gyerekhez: egy másik nőnek egy másik férfi által megtermékenyí­tett petesejtjét helyeznék el ben­nem, én csak a testemet adnám kölcsön — vagy bérbe, ha úgy jobban tetszik. — Mennyiért vállaná? — Ahogy hallottam, a szegedi nő két és félmillió forintot kérne. Ez egy kicsit sok... Talán kétmil­lióért... — És ha nem akad, aki egy ösz- szegben kifizeti ezt, megtenné, hogy kétszer csinálja végig ezt a procedúrát? — Nem. Egyetlen egyszer tenném meg az eletben, és higgye el, ezt se csinálnám, ha volna la­kásom. Nekem a pénz, úgy ön­magában nem kell, én a gyere­kemnek szeretnék emberi körül­ményeket biztosítani, értse már meg, hogy nincs más választá­som, nem kapok lakást... (Köny- nyes lesz a szeme, kicsit elszé­gyellem magam, dehogyis aka­rom én bántani, megértem, sőt azt is, hogy hiába olyan kemény, olyan határozott — ez csak az el­szántsága miatt van. Eredendő­en senki nem akar béranya lenni, épp a nő legszentebb élményét áruba bocsátani... Ráadásul, tu­dom, hogy neki szüksége van a nyilvánosságra, ha tényleg ko­molyan gondolja a tervet, akkor muszáj, hogy ezt közhírré te­gyék, hogy találkozzon a „vevő es az eladó” — viszont ez a nyil­vánosság nemcsak ad, követel is — ez is piac — szenzációt, érde­kességet: nem én leszek az utol­só, aki kínos kérdéseket tesz fel neki, főleg, ha az elgondolása „tárgyiasul is...”) Felhívom dr. Hercska Gyulát az egri Család és Nővédelmi Ta­nácsadó vezetőjét, az „Optimális Családtervezési Modelr itteni megvalósítóját... — Doktor úr, elképzelhető ma Magyarországon, hogy egy meg­termékenyített petesejtet idegen testbe ültessenek, és egy idegen nő hordja ki a gyereket? — Tudomásom szerint nálunk ilyen még nem fordult elő. Arról tudunk, hogy az anya petesejtjét az apa spermájával a méhen kí­vül megtermékenyítették, majd visszaágyazták azt az anya testé­be. Végeredményben ez a „lom­bikbébi” — nálunk is van már ilyen eredményes szülés. Az, amiről maga beszél, Ameriká­ban már elterjedt — de ott azon­nal lerendeztek ennek a jogi buk­tatóit. Képzelje el, ha mondjuk a „kihordó” öt év múlva ielentkez- ne a gyerekért... El kell dönteni, hogy jogilag kit tartunk az anyá­nak... — De orvosilag Ön szerint megvalósítható a béranyaság? — Mondom, hogy más orszá­gokban már van ilyen. A tárgyi feltételek talán ott jobbak...de végül is elképzelhető, hogy sike­rül. * Bujkál bennem egy provoka­tív kérdés. F.-né meg alig szán­totta fel a könnyeit, de már mo­solyog, amikor az egyik kollé­gánk belép az ajtón, es mámoro­sán közli, hogy megszületett a második lánya. Gratulál neki, őszintén, és én veszem a bátorsá­got, hogy mégis megkérdez­zem... — Az, hogy „eladja” a testét, valahol rokon a prostitúcióval, nem? — Testi kapcsolatot semmi pénzért nem vállalnék az ügy ér­dekében. Tehát arról szó sem le­het, hogy a leendő apával közö­süljek. Azt már nem bírnám elvi­selni érzelmileg, akkor az a gye­rek félig már tényleg az enyém lenne, nem tudnám idegenként kezelni. Meg egyébként se... Az, hogy prostitúció? Nem hiszem... Végeredményben nem olyan szörnyű az, amit én szeretnék, és ráadásul két embertársamon még segítenék is...Doros Judit Jól meg kell rágni... Van egy modem táplálkozást hívő szomszédom. Azzal agitál már hónapok óta, hogy ne egyek húst, mert az méreg. Elgondolkodtatott a dolog, és rájöt­tem, lehet valami igaza fűevő szomszédomnak. Ha más nem is, de az árak minden bizonnyal méreg­ként hatnak. Ő nem eszik csak napjában kétszer, s keményen sportol. Nincs is rajta egy deka súlyfeles­leg sem. A jó múltkorában a televízióban szintén egy ha­sonló szellemben élő társaság osztotta meg a táplál­kozás egészségességéről hitt nézeteit a nézővel. Mint hallhattuk nem addig kell enni, amíg a gyomor majd szétfeszül a telítettségtől, hanem csak addig, amíg az álkapocs el nem fárad a falatok megrágásá- ban. Persze egy nyers uborkakarikát tizennégyszer kell megforgatni a fogak között. Nem minden lát­ványosságtól volt mentes, amikor egyszerre kapták be uborkájukat, szinte ütemre rágcsálták azt, majd valamennyiüknek egyszerre tágult a nyelőcsövük. A rádióban az orvosi tanácsok című adásban, egyik reggel arról szólt valamelyik doktor, hogy helytelen minden eddigi étkezési szokásunk. Ugyanis elteijedt a közhiedelemben, hogy úgy kell reggelizni mint a király, ebédelni mint a polgár, va­csorázni pedig mint a koldus. Szerinte egyáltalán nem szabad reggelizni, mert megterhelt gyomorral nem lehet dolgozni. Ebédre is csak egy szendvicset javasolt, s vacsorára tartalmas bő étkezést, úgy 5-6 óra között. Összevetve mindezt nem az a szomorú, hogy le­hetetlen eldönteni mit kövessünk. Hanem ismerve a kormány rövidtávú gazdasági programját, biztos vagyok benne, hogy itt mi hosszútávon nem eszünk. Legfeljebb csak az álkapcsunk fárad el, mert nehéz megrágni amit szeretnének megetetni velünk... (kis szabó) Egri nyár * (Fotó: Perl Márton) A vasút sorsa a vágányok közt dől el? Megmozdulnak a vasutasok. Az országot behálózó vonalak mentén szinte minden állomá­son, kis és nagy üzemegységben viták izzanak fel. — Valahogy felfokozódott a hangulat, mondja egy fiatal kala­uz, amikor a jegyek ellenőrzése után leállunk beszélgetni. Az emberek most megint várnak va­lamire. Nagy változások lesznek a vasútnál, higgye el! — és a tás­kájában a Vasúti Dolgozók Sza­bad Szakszervezete szórólapjai után kutat. Sajnálkozik, hogy már mind szétosztotta. — Na azért vannak, akik nem valami lelkesek! — szól közbe egy középkorú asszony. Régi vasútasdinasztia tagja. Szerinte már az is óriási haladás, hogy nem kell félni a besúgóktól, és a vonaton is nyíltan lehet beszél­ni. Kiderül, hogy a fülkében szin­te minden utas szakmabéli, hi­szen az első osztályon főleg azok utaznak ma már, akiknek vas­utas arcképes igazolványuk van. Nagyot nevetünk, amikor az egyik szomszéd fülkéből az hal­latszik, hogy a MÁV akkor tett volna helyesen, ha a berendezé­seit rég eladja az államnak. Ezt letromfolják és visszakanyaro­dunk a megúnhatatlan témához. Fél óra sem telik el, mire ab­ban mindenki egyetért, hogy a magas beosztású vasutasok kö­zül a jelentős többség konzerva­tív, mert valamiképpen kompro­mittálta magát. Ők azok, akik a funkciójuk átmentésére koncent­rálnak most is. Meg kell adni, többségük igazi profi, sőt félel­metes machiavellista, aki nem most ismeri mega puskapor sza­gát. Történeteket hallok egymás után arról, milyen leleménnyel és vaskövetkezetességgel szereltek le minden kezdeményezést, netán felbolydulást, miközben az em­beri tényezőről, a személyi ké­pességek kibontakoztatásáról, a szervezet és az egyén dinamikus együttműködéséről szónokol­tak. Mintha mindenki túlnézne a fülke falain — kissé magába szállva — amikor eszünkbe jut, hogy nem is olyan régen novem­ber 7-e vagy április 4-e előtt min­den írógépet összeszedtek, ne­hogy még véletlen alkalom is le­gyen cenzurázatlan, netán fel­ségsértő szöveg terjesztésére. Szóval a vasútnál aztán csak­ugyan be kellett állni a sorba. A „jó vasutas” lemondott a problé- mázgatásról... Megint a középkorú asszony szólal meg: — Én nekem mindenem a szakmám, mégis azt mondom, ami az összefonódások körül van, az kész tragédia. Negyven kilométerre járok ki vidékre na­ponta, pedig mindig az igazgató­ságon dolgoztam. És nehogy va­laki azt gondolja, hogy csak vé­letlenül is jeleztem valahol, hogy üresfejűnek tartom a főnökö­met. Sajnos, mégis megérezte raj­tam az ellenvéleményt. No meg azt, hogy nem áll mögöttem sen­ki. Persze, hogy nekem kell vi­dékre mennem. Pedig az elő­adók közül én vagyok az egyedü­li nő és három gyermekem van. A mesélő asszony szavai csön­des, időtlen szomorúságot árasz­tanak. Tekintete már nem kap­csolódik a mienkhez, szinte ma­gának beszél: — Milyen büszke volt rám az apám, amikor az első előadásaim után visszahallotta rólam, hogy tudom a szakmám... A különböző szerelvényeken nagyon sok történet cserél gaz­dát olyanformán, ahogy Veres Péter mondja: „Az igazságot a tyúk is kikaparja.” A történetek erősítik egymás hatását, érvé­nyük egy ponton túlnő az egyéni sors határain. Igazságuk a nagy vasút életét meghatározó törvény nyé lényegülhet. És a közvasuta­sok nagyon jól érzik, hogy ebben a törvényben negyven esztendő sok-sok visszafojtott indulatá­nak az ereje hat előbb vagy utóbb. Elmélkedéseik mélyén megfogalmazatlanul, kimondat­lanul, talán valami homályos megérzés szintjén van jelen an­nak a reménye, hogy most vala­minek következnie kell. Mert a vállalatok életében és sorsában is érvényre jut valamiképpen az igazságnak az a fontos tulajdon­sága, hogy ki szokott derülni. E szerint az igazság szerint pedig mostmár végérvényesen nyil­vánvaló, hogy végre nemcsak szavakban van szükség a vasúti vezetés teljes átstrukturálására. A stílusváltásnak, a szemlélet- váltásnak pedig intézményi ga­ranciái kell hogy legyenek hiteles fórumokkal és olyan lehetősé­gekkel, amelyeket a klikkek, lob­bik, összefonódó érdekcsopor­tok nem játszhatnak ki. A vasutastársadalom előtt az elmúlt hónapokban felkínálko­zott már a rendszerváltás lehető­sége, hiszen a Vasutasok Szabad Szakszervezete harcot hirdetett az elbürokratizálódott hierarchia ellen. Ezt a harcot lekicsinylő, sőt vállveregető fölénnyel kezel­te a hagyományos vasutasszak­szervezet. — Igaz, a Dávid szerepét is alig-alig tudtuk eleinte vállalni — vallják be az új szakszervezet ala­pítói, akik ma is amatőrnek érzik magukat a sok tapasztalt hivata­los funkcionáriussal szemben. Az egyik vezetőjük így érvel: — Á fölényes Góliátnak — vagyis a hivatalos szakszervezet­nek — a hatalom érődéi, a kipró­bált vezetők hadai álltak rendel­kezésre. Fő erejét nem az intéz­mények, még csak nem is a félel­metes vér és dacszövetségek lob- bijai jelentették. Esélyei a sok ezer közvasutas hitetlenségében rejlettek. Abban, hogy az elmúlt negyven esztendő a legértéke­sebb vasutas tulajdonságokkal együtt az összetartás, a szolidari­tás érzését is kiirtotta belő­lünk. Az őerősségük a mi gyenge­ségünk volt, hiszen ha akadtak is értelmes és becsületes szószóló­ink, azokat „behívatták”, meg­dolgozták. A vasút lezüllött er­kölcsileg, gazdaságilag egyaránt. Ahol pedig nem folyik rendes, pontos munka, ott a lelke mélyén kicsit mindenki sáros, kicsit ve­szít az emberi méltóságából. Nem is beszélve a szakmailag, er­kölcsileg megalapozott vasutas­tudatról. Elégedetlenségeink, tiltakozásaink nem lehettek so­hasem elemi erejűek, mert na­gyon sokunkból hiányzott az iga­zi vasutasértékek aranyfedezete. Az önbecsülésünket vették el, mert általánossá vált körünkben az a hiedelem, hogy nem a szak- képzettség, sőt talán nem is a be­csület a döntő, hanem az alkal­mazkodás. Az, hogy „odasimp- ló” módon valamiképpen mi is tagjai legyünk a „nagy család” kisebb-nagyobb összefonódásai­nak, mert aki eltéved a nyájtól, felfalják a farkasok. Ide süllyedt a vasút szelleme. Nem csoda, hogy oly magabízóak voltak a hi­vatalos szakszervezet dölyfös, uralkodó körei. Nem véletlenül terjedt el az a nézet, hogy a vasút lesz az állampárt utolsó bástyája. Elkeseredve kell látnunk, hogy a régi jó elvtársak, akiknek a kire­kesztő, hátrányosan megkülön­böztető és parancsuralmi mód­szereitől annyit szenvedtünk, most még „jobb urak” lettek, mint amilyen elvtársak vol­tak. Mőst ők oktatnak ki minket a demokráciáról, az érdekvéde­lemről. Mindenről, ami nekünk fájt és fáj. Aminek ők voltak és a jelek szerint a jövőben is ők sze­retnének az okozói lenni. Ki tudott ilyen körülmények között hinni a szabad szakszer­vezetben? Ki gondolta volna, hogy lesajnált, gúnyolt próbál­kozásaink, felrázó szavaink egy- szer-valamikor mozgásba hoz­zák a vasutas közéletet? Az élet rácáfolt minden törvényszerű­nek hitt eshetőségre. És most már ez a fontos. Mostmár leg­alább Dávidok vagyunk, teret nyertünk, és szerephez jutottunk az új vasutért folyó harcban. Nem lehet bennünket többé le­szerelni, agyonhallgatni, vert helyzetekbe kényszeríteni. Áz első szívdobbanások után a hatalmas szervezettest minden tájáról életmegnyilvánulások, a negyvenesztendős kábulatból való ébredés jelei sejlenek fel. Az új közlekedési és hírközlési mi­niszter kinevezésekor a komáro­miak új gondolkodású vasúti ve­zetést kérnek azok helyett, akik tizenöt-húsz éven keresztül ki­szolgálták az előző rendszert. A Miniszter Úrhoz írott levelükben többek között ezt írják: „Nem a mi hibánk, hogy munkánkban téveszmékkel félrevezettek bű­nünket. Szellemünket eltompí­tották.” Gyökér Lajos, a helyi Vasutas Szabad Szakszervezet ügyvivője szerint a legnagyobb probléma most az, hogy végképp megmu­tatkoznak a kettészakadás jelei az effektiv munkát végzők és a túlburjánzott rákos daganathoz hasonló bürokratikus szervezet között. Ez a szervezet többnyire a kirakatpolitika, az önigazolás jegyében működik. Elhal benne minden alulról jövő kezdemé­nyezés, jobbra törekvő szándék. Gyökér egymás után szedi elő azokat a beadványokat, ame­lyekben a napi munka égető gondjaira kérik a megoldást. Tel­jesen eredménytelenül. Az egyik másfél gépelt oldalas írás címe az, hogy: „Már megint becsap­tak bennünket!” Ez is nagyon sok sérelmet tartalmaz. Főleg a vezetőség által felvett, soha nem látott mértékű prémiumokkal kapcsolatban. A lényeg mégis nagy felkiáltójeles mondat, amelynek új bekezdés vau szán­va: „Saját kezünkbe kell venni sorsunkat, mert nem számítha­tunk senkire!” Hosszan beszél­gettünk arról, hogy a közelmúlt­ban megmutatkozó lehetőség a vasutasrendszer-változtatása há­la istennek napi valósággá vált. Erre a jelet valószínűleg a vezér­igazgatói pályázati kiírás adta meg. Ez legalább kézzel fogható, konkrét intézkedés akkor is, ha nem érinti közvetlenül a saruzó- nak, a kocsifelírónak, a kalauz­nak, a kocsirendezőnek és sok­sok más vasutasnak a sorsát. Mindenképpen jeladás értéke van ennek a pályázatnak akkor is, ha a jelre — egyelőre legalább­is — csak azok figyelnek fel iga­zán, akik eddig csak észrevétlen közkatonái voltak a vasútnak. Ők azt remélik, hogy az általá­nos, ködös jövőképek helyett végre összvasúti szinten is hangot adhatnak valós gondjaiknak. Annak, amiről naponta szó van. És a vezérigazgató-váltás kap­csán nemcsak egyetlen személy­ről beszéltek az emberek, hanem egy teljes garnitúráról. Arról a teljes garnitúráról, amelyikhez igazodni kellett a boldogulás re­ményében. Szabadulni szeret­nénk tőlük, hogy ezután a bol­dog jövőnk alapja a jó munka le­gyen. A szakértelem, a rend, fe­gyelem és a pontosság. Az igazi vasútra ez volt a jellemző. Igaz, ez régen volt nagyon. Akkor még — úja egy régi újságokat lapoz­gató kalauznő — a házassághir­detésekben olyan hirdetések is voltak, hogy: „Férjhez mennék üzletemberhez vagy vasutas­hoz”. A vágányok közt a munka közben sokszor idézik a múltat, ha büszkék akarnak lenni arra, hogy vasutasok. Mert a mai há­zassághirdetésben az egyszerű vasutasra már senki sem pályá­zik. De most esély van a jövőre is, hiszen elindulhat valami. Üthet az igazság órája, amely elhozhat­ja a szavak és a tettek egységét. Amikor az értelmes, hasznos munka adja a biztonságérzetet és nem a hűbéri viszonyokba való beilleszkedés.Az egyszerű vas­utasok ebben reménykednek, er­ről elmélkednek a vágányok kö­zött. És arról, hogy vajon most az egyszer valóban azok a vezetők jutnak-e szóhoz, akiknek a pél­dája nyomán végre lesz értelme dolgozni a megújuló vasútért. Zsom Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents