Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-27 / 123. szám

1990. augusztus 27., hétfő 3. Félárbocra a zászlót! Hogyan készül a Vatra a Nagy-Románia-napra? Augusztus 30-át Románia gyásznapjává nyilvánítjuk! Fél- árbocra a zászlót! — harsogják Erdélyben egyre erősebben a magyarellenes egyletek. AII. bé­csi döntés évfordulója újabb ok a gyűlölet- és zavarkeltésre, egye­nes folytatása a Vatra február 20-án megjelentél pontos prog­ramnyilatkozatának, majd a március közepi marosvásárhelyi pogromnak. Sokat hallottunk már innen-onnan a románok újabb szervezkedéséről. Pakot Fülöp marosvásárhelyi újságírót, akivel augusztus 23-án találkoz­tam, arra kértem, összegezze az utóbbi napok történéseit. — A Vatra víg tivornyájától hangos a város. Mi félünk, bezár­kózunk. Belénk szorult a gyáva­ság. Nem tudom, jó-e ez így? Jó- e, hogy hallgatunk? Talán ki kel­lene menni újra az utcára, hogy a törvénytelenségek, ocsmánysá­gok ellen tiltakozzunk. De lehet, hogy éppen erre várnak. Sokszor úgy érzem, százan se tudnánk ösz- szeverődni ügyeink védelmében. Pedig nap mint nap öntik ránk a szennyet. Ebben élen jár a Ro­mania Mare című újság. Oldalas írást jelentetett meg például — útszéli hangnemben,— Tőkés Lászlóról, A domboldal bikája címmel. A „szerzőóriás” szerint a püspök úr saját neméhez von­zódik, de tudni véli azt is, hogy Tőkés több ízben a szállodában különféle nőkkel közösült, és négykézláb hörgött. S különben is, Temesváron a magyarok lőt­tek. Uram — kérdem én ettől az új­ságírótól —, ott volt a' kulcslyuk­nál, és leselkedett? Nekiestek Domokos Gézának és Király Károlynak is. Van egy rovatuk, Hazaárulók megnevezéssel. Itt mindig szentelnek helyet a ma­gyaroknak. Mi pedig szomorúb­bak vagyunk, mint bármikor. Ér­dekünket most már alig képvi­selheti valaki hivatalosan. A helyhatósági választások meg­történtek: fentről kijelölték a ve­zetők saját régi embereiket, a kompetenciára hivatkozva. így Marosvásárhelyen csak kettő a magyaroké. Az a két ember is csak nevében magyar. Három vatrás terpeszkedik a vezetőségi asztaloknál. Iliescu havonta egyórás „tűz­oltószerepet” vállal a tévében, beszél az ő népéhez. Szomorúan szemléljük az eseményeket. Egy kerékpáros például két órán át karikázott a lakótelepen, és üvöltötte: Magyar vért kell inni, gyertek tüntetni! Dnyesztertől a Tiszáig, minden magyar vigye a csomagját! Napvilágot látott Ra­oul Sorban könyve, A magyar birodalom őrültsége — augusz­tus 30-ára. Arról szól, szegény románok mennyit szenvedtek tőlünk mind a mai napig. Ma­gyarország pedig kérjen végre bocsánatot az észak-erdélyi atro­citásokért. A könyv fedőlapján Románia térképe. Koronás zász­lónk a bal sarokban vicsorító fo­gakkal belemar Románia szent területébe. Cenzúrázni akarják a magyar nyelvű tévé- és rádióműsorokat, a Fórum napi politikai összeállí­tást már be is tiltották. Minket vádolnak azzal, hogy kivisszük az országból az árukat, sefte- lünk, azért nincs a boltban sem­mi. Úgy néz ki, hogy nemzetiségi minisztérium sem lesz. Király Károly megpróbált azért létre­hozni egy ligát a többi kisebbség­gel. Domokos és Szőcs Géza is aláírták ezt, bár utóbbi később letagadta, hogy kézjegyét adta. Sajnos, a megosztás politikája egyre eredményesebben műkö­dik. Jelentéktelen ügyekben vi- tatkozgatunk, megérdemeljük a sorsunkat. — Álomszerű reményeim vannak. Ha Moldvát visszacsa­tolnák, a sok nemzetiség elterel­né rólunk a figyelmet. Reáli­sabbnak tűnik, hogy ez a terület Szovjet-Moldáviával egyesül majd. Nem tudom, a pusztulásra ítélt csángóknak melyik megol­dás lenne jobb. A Vatra a Nagy-Románia- napra készül, én pedig gyűjtöm magamban a hitet: kell legyen egy folyosó a Székelyföld és Ma­gyarország között, mely meg­mentene bennünket a farkasoktól. Lejegyezte: Sziki Károly A komforthoz ez is hozzátartozik. Őseik földjére Vissza a tanyákra A Kecskemét környéki Külső-nyíri ta­nyákra egyre többen „vándorolnak” vissza. A népi építészet eme remekei újraélednek. Az új tulajdonosaik ere­detihez hasonló állapotba hozzák hely­re, komfortosabbá téve térnek vissza, pihenés, kikapcsolódás gyanánt az őse­ik lakhelyére emlékeztető tanyákra. Varga Péter és családja rokonai több száz óra munkával tettek lakhatóvá — az értékek megőrzése mellett — a le­robbant állapotú épületeket és tartozé­kait. (Szabó Sándor felvételei — MTI) Idilli környezetben Megterem a télire való is A kemencében sült... Meditáció a régi kerista öregdiákok találkozója előtt Háromszázötvenöt cég tizennyolc milliárd forint veszteséget produkált Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium gyorsjelentése Az idegenforgalom féléves mérlege kedvező Múlóban a nyár, jön a szep­tember, diáksereg özönli el a vá­ros utcáit. így volt ez évtizedek előtt is, a közelebbi s a régebbi múltban. A késői nyár s az őszelő pillanatai elképzelhetetlenek az iskolai élet zsongó nyitánya nél­kül. E hangulatiság élményének intenzitása negyvenöt év óta tö­retlen bennem, mert lehet-é fe­ledni azt a szép, napfényes szep­temberi napot, amikor a hadak elvonultával egy békességet ígé­rő korszak kezdetén (ki nem így hitte akkortájt?!), egy számunk­ra új iskola kapuján léptünk át: polgárista diákok lettünk. Azon a szeptemberi napon a Veni sancte jelentette az eseményt minden diáknak — felekezeti ho­vatartozástól függetlenül. Refor­mátus gyerek lévén, többedma- gammal indultam osztályfőnö­künk, Szabó Gábor bácsi intel­meivel az évnyitó istentiszteletre, melynek végeztével már diákba­rátság is köttetett: a noszvaji Ma­kó Bélával vártuk a későbben ér­kezőket második emeleti osz­tálytermünk előtt... Aztán jött egy másik évnyitó (immár Veni sancte nélkül), 1949-ben. Többen kereskedel- misták lettünk. A beiratkozás formaságai még az öreg líceum falai között történtek, aztán egy­szeriben a ciszterciták épületé­ben találtuk magunkat. Négy év után új tanárok, új osztálytársak. Az élmény valahol mégis ugyan­az: a tanévkezdés „szeptemberi áhítata”. Ma is eleven kép szá­momra az új osztályterembeli je­lenet: Somlay Miska bácsi ül a katedránál. Világosszürke, apró kockás nyárias öltönyben, össze­vont szemöldökkel, szemüveg nélkül sorakoztatja töltőtollával gyöngybetűit az osztálynapló­ban. Kereskedelmisták lettünk, s bár az intézet neve már nem Róm. Kath. Felsőkereskedelmi Iskola, hanem Közgazdasági Gimnázium volt, mi mégis „ke- ristáknak” tudtuk magunkat. A tanári kar klasszikus összetétele, a tantárgyak klasszikusan „keris­ta” volta (könyvvitel, kereske­delmi számtan, gyors- és gépírás, kereskedelmi levelezés, jogi is­meretek, stb.) egyaránt ezt su­gallta. De meddig!? Alig mele­gedtünk meg az új alma mater- ban, máris a döbbenet pillanatai szakadtak ránk. Egy éjszaka el­tűnt iskolánk szigorú, emberség­ből mindig jeles igazgatója, dr. Lénárt János. Aztán, néhány hó­nap múltán, egyik napról a má­sikra meg kellett válnunk Virág­völgyi tanár úrtól is — mert vala­hol egy felsőbb agy így akarta. Fájdalmas, a serdülő lelket meg­zavaró pillanat volt mindkettő, hisz minden diák sejtette, kik voltak a kezdeményezők. De szerencsénkre velünk maradt nemzedékeket nevelő osztályfő­nökünk, Miska bácsi, a higgadt­ságáról, mosolyáról, segítőkész­ségéről híres Bakó Jenő tanár úr, Oltay Rudi bácsi, no és Barta Sa­nyi bácsi, akinek szigorúan meg­követelt definícióját negyven év után is fejből tudom: „A könyv­vitel az a tudomány, amellyel a gazdálkodó (a mezőgazda, az iparos, a kereskedő) a vagyoná­ban beállott változásokat nyil­vántartja.” Négy esztendő múltán végző­sök lettünk. Elkövetkezett a nagy pillanat: a nagybetűs ÉLETBE való kilépés pillanata. Sajnos, már korántsem oly kere­tek között, miként a néhány év előtt végzetteké. Még ballagá­sunk sem volt, csak egy mozgal­mi jellegű felvonulás a város ut­cáin, lélektelen lózungokkal. Maholnap ennek is negyven esz­tendeje. Az élet ajándéka, hogy így, szeptember közeledtével még­sem e szürke és sivár záróakkord emlékképei lepnek meg, hanem a másik élménysor: a tanévkez­dés színes és derűs hangulatvilá­ga. És persze az iskola falai kö­zött eltöltött négy esztendő min­den szellemi hozadéka, mely az ordas idők ellenére is — hála ta­náraink emberfeletti munkájá­nak (!) — az emberré formálódás aranyfedezete volt. És ma, a ke­rista öregdiákok immáron ha­gyományos találkozója előtt egy­fajta kötelesség is az effajta emlékidézés. Szeptember első vasárnapján — ahová minden volt felsőkereskedelmistát és a mai utódiskolában végzett diá­kot szeretettel várnak a rendezők az öreg líceium falai közé — so­kak idézhetik fel együtt a hajdani diákkor megannyi szép és érték­álló emlékét... Lőkös István Az Ipari és Kereskedelmi Mi­nisztérium elkészítette az első fél év gyorsmérlegét. Ennek alapján megállapítha­tó, hogy az ipar és az építőipar gazdálkodási feltételei romlot­tak, míg a belkereskedelemben — ide értve az idegenforgalmat is — kedvezőbbek az eredmények az előző év első fél évéhez viszo­nyítva. Az iparban 3,5 százalékkal növekedett a bruttó termelési ér­ték, de az árak emelkedése mel­lett tovább szűkült a piacok fel­vevőképessége, ami az ered­mény több mint 25 százalékos csökkenésével járt. A piacok be­szűkülése leginkább a gépipart sújtotta, az ágazat egésze veszte­séges. Jelentősen csökkent az eredmény a termelés visszaesése miatt a kohászatban, a vegyipar­ban, és nőtt a veszteség a köny- nyűiparban. Az iparban 1203 gazdálkodó közül 355 cég össze­sen 18 milliárd forint veszteséget produkált. Az építőipar helyzete az ipa­rénál is kedvezőtlenebb. Az ár­bevétel 10 százalékos mérséklő­dése miatt az építőipar összessé­gében veszteségees volt. A 267 gazdálkodó közül 93 zárta a fél évet veszteséggel, amelynek ösz- szege 3,4 milliárd forint. A belkereskedelem — az ide­genforgalommal együtt—sikeres fél évet zárt, eredményessége messze meghaladja az előző év hasonló időszakát. A forgalom visszaesett ugyan, az árbevétel viszont nem csökkent, az ered­mény pedig 35 százalékkal növe­kedett. A 895 gazdálkodóból azonban 108 így is veszteséges volt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents