Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)
1990-08-25 / 122. szám
1990. augusztus 25., szombat Hírlap-HÉTVÉGE 7. HELYSZÍN Anga Mária FALTÓL FALIG Ablakra zsugorodott az erdő. Másnap az asszonyok vizet hoztak. Vállukra rakódott a sötét, kezeik - hideg feszületek - visszafogták az ajtócsapódást. Tükröt fényesítettek tüdőpárával és közben csókra nyílt a szájuk. Hamis a történet. Telehurcolták csupasz virágszaggal a szobát és felemelt kezekkel intettek, hogy nem szavaznak az életre. Azt mondtad, holnaptól jelbeszédhez kell a csend, és hogy valaki vádat emelt a Golgotán, mert nem lehet csak úgy fénytörést játszani a zeniten. Megértettem a napfogyatkozást. A lőrinci alkotótábor anyagából Simon Emese: Vázlat (szénrajz) Pálinkás Mihály: Ön(kritika) — arckép Márai Sándor: Napló (Részlet) Eger szívélyes város. Itt örülnek az írónak, megismerik, kezét szorongatják, üdvózlik, mint egy régi barátot. Idegen emberek bemutatkoznak. Gárdonyi emléke borong még a városon, minden idevalósi az irodalom rokonának érzi magát. A papok és a nevelők városa. És valamikor a papok jó nevelők voltak. Egy fiatal orvostól megtudom, hogy Gárdonyi leánya még mindig el: ápolt beteg a Szürke nénikek tébolydájában. Haja ősz már. Szkizofrén. Az író-ivadék sorsához nem merek hozzányúlni... s valami van e tünemény körül, ami fájdalmasan izgat. Úgy látszik, az író elkölt a papíron mindent, amit más ember továbbad gyermekeinek. Sieburg „Robespierre”-je. Különös témaválasztas: írni valakiről, akit megtagadott nemzete, megtagadott az emberiség. írni valakiről, akiről nem mondhatunk jót. A szerző bevezetőjében önmagát mentegeti, nem nősét. De az ember nem választ véletlenül témakört és hőst. Aki Robespierre-ről ír, szeretné, szíve mélyén, ha igazat tudna adni Robespierre-nek. Teljes ősz, Egerben, gyümölcsökkel, musttal, napsütéssel. Egyik nap, mint a másik, például: Mussolinit kiszabadítják, Bijanszk elesik, Salernónál partraszállás és öldöklő ütközet. - Mindez teljesen valószínűtlen. Nem a világ van „messze”: én vagyok „messze”, mint aki boldog ólomsúllyal elmerül egy tomádo által felkavart tenger mélységeiben. Tehát a terror. Sieburg gondos és lelkiismeretes rajzát adja egy fejlődésnek: mint lesz néhány széplélek és becsvágyó filozófus Eszméjéből gyakorlati mészárlás és vérpad. A folyamat logikus: minden Eszme — így a Szabadság is, a Nép is — vérpadra cipeli hívőit, mihelyst politikai gyakorlat lesz belőle. Lehet, hogy öt év múltán a Beveridge-terv nevében hívnak majd vérpadra embereket. ’’Gyanús” mindig az ellenálló, tehát az egyén, aki gondolkozni mer. Bárhogyan fordul ez a világ, a tömegek világa: „gyanús” vagyok és leszek, megertem a vérpadra. Miért? Nyakkendőm kötése miatt, s mert gondolkozni merek. Minden, amit az emberek csinálnak, így a forradalom is valahogyan elviselhető addig, amíg az emberi természet szennt történik. Danton forradalma, akármilyen véres: emberszabású, mert emberszerű. Szenvedélyek és emberi helyzetek ütköznek a nyaktiló körül. Egy emberi vállalkozás akkor lesz elviselhetetlen, mikor nem az emberi természet törvényei szerint, hanem egy Elv eszméje szerint iparkodik megszervezni, fegyelmezni a társadalmat. Sieburg „Robespier- re”-je — eltekintve dagályától és nehézkes pátoszától: lelkiismeretes és nagy tárgyi ismerettel írott könyv! — pontosan megmutatja, mint bukott el a francia forradalom a pillanatban, mikor Robespierre és Saint-Just egy irtózatos erejű, de emberszabású vállalkozást embertelenné akartak nevelni, mert egy Elvhez — a Néphez mint fogalomhoz — akarták idomítani. Az emberek csak emberi módon tudnak aljasok és hősök lenni. A megváltás is akkor kell csak nekik, na emberszabású. Egy napon feláll majd egy hős, és kimondja, hogy minden emberi — egyéni és közösségi — vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon. Henry Troyat könyve Dosztojevszkijről. Élőnye az irodalmi Dosztoj evszkij -életraj zokkal szemben, hogy elmélet nélkül közeledik a hőshöz: nem akaija előre megtenni egy irodalmi vagy forradalmi iskola ősének, sem követőjének. Hátránya, hogy kissé regényes, szakszerűsége es lelkiismeretessége mellett is az. Dosztojevszkij számomra örökké a félelmes és nagyszerű ellenfél marad: az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem bőrömet. Ezt a megváltásdühöt és rögeszmét csak megérteni és tisztelni tudom, de nem tudom elfogadni, sem követni. Nincs joga az ázsiai léleknek, hogy e terrorisztikus kereszténység árán váltson meg engem, a bűnöst, de európait. Az igazi, vérbeli író mindig meglepő. Áz ál-író csak meglep. A jo Író minden sora meglepő, akkor is, ha ezt mondja: „A fű zöld.” Áz ál-író ugyanezt szándékkal mondja: lesbe áll, félig összehúzott szempillák alól figyeli áldozatát, az olvasót és az irodalmi világot, mérlegel, ösz- szehasonlít, aztán kiböki, mesterkélt természetességgel: „A fű zöld.” Meg akar lepni, tehát ásítok. Üsse kő, vissza is mehetek Pestre. És ott mi vár? Nincs Felfedezzük Márait A gyertyák csonkig égnek™ Az irodalomszociológia talán képes lenne felmutatni, hogyan és miként változnak egy remekmű értelmezési lehetőségei, aszerint, hogy a mindenkori olvasók a világ mely szeletét ismerik, s milyenek az élettapasztalataik, milyen szemüvegen át figyelik az ábrázolt miliőt, a szereplőket. Különösen érdekes és időszerű lenne ez a Márai-életmű esetében. Egy korán és szándékosan el- feiedtetett íróról van szó, akinek — az újbóli kiadások révén — életművét csak most kezdjük ismét felfedezni.Nagyképűség persze többesben írnom, hiszen a polgári intelligencia mindig is ismerte, tudott róla. Mégis.. Felfedezzük újból Márait. 1956 óta felnőtt egy nemzedék, amely elől eltitkolták ezt a „szép” irodalmat.( S nemcsak ezt). Most aztán, hogy nemcsak antikváriumok és családi bibliotékák porosodó polcain akadhatunk egy-egy regényére (vagy évtizedekig szamizdatban terjesztett verseire) megdöbbenünk és ismerkedünk.. Egyszerre fájdalmas és felszabadító a felismerés: a század első felében létezett itt, Magyarországon az élet minden mélysége, fájdalma és szépsége iránt fogékony, jő értelemben vett polgári értelmiség, melynek szellemét, értékeit degradálták, s melyet egész generációnak kell újra felfedezni, értékelni és érteni.( Ilyen persze — más-más aspektusból ugyan — a Herczeg Ferenc-i, Molnár Ferenc-i életmű, vagy épp Cs.Szabó munkássága). A gyertyák csonkig égnek Márainak -a könyvhétre megjelent — regénye (A Napló volt a másik.) Monarchia- regény, mondják róla. Két elválaszthatatlan barát Henrik és Konrád közösen induló, majd egy harmadik személy (egy nő) miatt tragikusan megtörő barátságának lélekrajza. A könyv látszólagos cselekménynélkülisége ellenére is borzongató, szinte a bűnügyi történetekéhez hasonló feszültségben tartja az olvasót. Voltaképpen egy meg nem történt, de lehetséges gyilkosság köré építette az író az epikai szerkezetet. Mégis, leginkább miliőregény. A monarchia széthullásának nosztalgikus s egyszerre kegyetlen rajza. Többet ér minden történelmi okoskodásnál. Arról szól, hogy egy széthulló társadalmi rendszer miként tesz tönkre sorsokat, miként töri derékba egész generáció ifjúkori vágyait hivatásbeli, s magánéleti ambícióit. Egy széthulló társadalmi rendszer romjain olvasva mindezt a fél évszázaddal előbb született művet, csaknem aktuális, s még a párhuzamokra is kínál lehetőséget. Fedezzük fel Márait! S szeretni és érteni fogjuk, s úgy érezhetjük, hogy ő is értett bennünket. Pedig.. Most lenne kilencven esztendős. Két éve, hogy Amerikából jött a hír: már nem akart tovább élni. (jámbor) Anga Mária ZÓNÁK /. Keresek egy parcellát, átültetem a télbe kerten virágait. II. Szélcsend van. ■ Komputerek agymosása. III. Egy ember ásót fog, hátunk mögött befagy a tér. IV. A kőfejtőktől félek. Elhordják a holdhátú hegyet. V. Takaróm terítem havak fénysújtásos zuha tagain. Belenémul a határ. VI. A sugárzás észrevehetetlen, de kimutatható. egyetlen ember, akivel föltétlenül akarnék találkozni: s ez bizonyosan az én bűnöm, nem az embereké. De ez az igazság. Nincs semmiféle cél vagy feladat, melyet ott kellene megközelítenem: ahogy itt, Egerben, dolgozom, minden délelőtt és délután, s olvasok a nap és éj többi éber órájában, ugyanúgy dolgozom és élek majd Pesten is. Nem szeretek senkit, nem gyűlölök senkit. Mintha azt mondanám: a Szaharába mennék. Miért ne?... Vissza is mehetek Pestre. Lassan elmúlik minden érzel- messég. Az ember figyelmes lesz, tárgyilagos. Nem érhetik meglepetések. Nem haragszik őszintén senkire. Él, figyel, dolgozik. Ez minden. Ilyen lesz az ember. Herczeg Ferenc nyolcvan éves. Államfő, állam, népség és katonaság egyfajta dísztemetést rendeznek tiszteletére ez alkalomból, amilyet magyar író — az egy Jókain kívül — nem kapott még soha. Herczeg tehetséges ember; írónak is az, de embernek még sokkal inkább. Tehetségével nem harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt, akkor is, amikor az Angyallal kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg. Formaérzéke biztos. Ez a józan esze, sikereinek titka. De mennyi megalkuvás kell ahhoz, hogy a nyolcvanéves írót ilyen egyhangúan ünnepeljen állam, népség es katonaság! Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás. Akit végül — még életében — mindenki ennyire magáénak érez, hőkölve érezheti, milyen olcsón adta el élete igazi értelmét, az ellenállást! Szép nap Égerben, a polgár- mester pincéjében, ahol gyertyafény mellett keresgéljük a régi bikavérrel töltött hordókat. S a présház körül gyümölcsfák állanak, egész erdő: almafák, megrakva három-négy mázsa Jonat- hánnal. Az öregur hegedül, mikor bealkonyodik; a tornácon ülünk, gyertyafény, hideg rántott csirke, fehér kenyér és vörösbor mellett, s hallgatunk. A hegyoldal illatos a szőlőtől és a gyümölcsöktől. Vécsi Nagy Zoltán: Tollrajz (Fotó: Gál Gábor)
