Heves Megyei Hírlap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 102-127. szám)

1990-08-22 / 119. szám

Hírlap 1990. augusztus 22., szerda Kultúrálatlan keletiek kavalkádja Hurráááá! Megszálltuk Velencét! (De ez nem győzelmi jelentés) időkben a parkoló is úgy nézett ki, mintha tatárok pusztították volna végig. Ma már itt is alkalmazkodtak az olaszok, óriási konténereket helyeztek ki a szemétnek, rend­szeresen cirkálnak az utcaseprő és locsolóautók, és konténeres WC-ket is felállítottak, így sike­rül megőrizni a civilizált körül­ményeket. Hat óra körül megindulnak hazafelé a buszok, egymást elő­zik az autópályán, hiszen nagy a tét, aki hamarabb ér az olasz­osztrák határra, még elkerülheti az igazi tumultust, ami azért nem mindegy, mert előfordult már, hogy 3-4 órát kellett várni az át­kelésre. Ez a korai indulás azért is jó, mert legalább a buszból megnézhetik még az olasz Alpok lenyűgöző csúcsait és szikláit, ki­egészítésképpen a velencei em­lékekhez. Aztán jön újra az éjszaka, dupla fáradtsággal az izmokban és a csontokban, újra az ülések­ben fészkelődve, félálomban hallgatva Lagzi Lajcsit és a Dolly Roll-t. Az ember már leltározza az emlékeit, és próbál mérleget készíteni: megérte-e vajon ez a gyors ámokfutás, keresztül há­rom országon és egy városon? A választ ki-ki magának fo­galmazza meg, ám valószínűleg többnyire igenlő a válasz — a Start Eger utasai legalábbis ezút­tal többnyire így nyilatkoztak. Velence egy olyan csoda lett ma számunkra, amely viszonylag ol­csón elérhető, és a fáradtság elle­nére is egy pillanatnyi kilépést je­lent a mindennapok monotóni­ájából és sokak számára fokozó­dó reménytelenségéből. Meg az­tán tagadhatatlanul jól hangzik, másnap megemlíteni a kollégák­nak vagy a rokonoknak: csap­tunk egy görbe hétvégét, leug­rottunk egy kicsit Velencébe. Es ez nagyon jól is van így, az viszont eléggé lehangoló, hogy nem tud­juk megadni a módját egy ilyen utazásnak. Hiszen jó lenne ott tölteni 4-5 napot és valóban megismerni a varos változó arca­it. Esténként éttermekben mú­latni az időt, halk zeneszó és könnyű bor mellett, majd ábrán­dosán siklani a csatornák vizén és hallgatni a gondolás evezőjé­nek csobbanásait. Csakhát eh­hez két dolog hiányzik'^ egy­részt apénz, ami igen lényeges tényező, hiszen Velencében min­dent igen drágán mérnek. Mi ta­gadás szegények vagyunk, és csak egy ilyen egy napos roha­násra futja legtöbbünknek, de erre még futja legalább. A másik probléma: szeretnénk visszatér­ni Európába, de sokszor még nem úgy viselkedünk, hogy való­ban megkaphassuk a hosszú tar­tózkodásra szóló belépőjegyet. Sokan közülünk kultúrálatla­nok, modortalanok, és elfelejtik, hogy vendégként úgy kell visel­kedni, hogy ne sértsük meg a há­zigazdákat, különben mi ma­gunk sem várhatjuk el a szívélyes vendéglátást. Az olaszok már megtették a szükséges technikai intézkedése­ket, hogy a város nagyobb meg­rázkódtatások nélkül elviselhes­se a kelet-európai dömpinget. Nem vitatják el azt a jogunkat, hogy mi is megtekinthessük Ve­lencét, de azt nem várhatjuk el tőlük, hogy szeressenek is ben­nünket, amíg mi akarva-akarat­lanul is bepiszkítjuk féltett kin­csüket, az Adria legszebb ékkö­vét" Koncz János Tízezrek egy irányba: reggeli roham Velence ellen Különös népvándorlás kezdő­dik minden péntek délután Ke­let-Európábán. Valahol Cseh­szlovákiában sok-sok Milos, He- lenka, Zdenek és Verocska koc­kaformájú Karosa buszokra száll, miközben Magyarországon sok-sok Jancsi, Pista, Klára, Sára ugyanezt teszi, bár a busz márká­ja itt többnyire egy hasonlóan kockaalakú Ikarus. Ezek a tö­mött járművek mind elindulnak egy irányba, hogy szombat haj­nalban találkozzanak a velencei . nagy parkolóban, s reggel a belő­lük kirajzó utasok megszállhas­sák a lagúnák városát. Ennek a váratlan turistadömpingnek az olasz házigazdák egyáltalán nem örülnek, a Kelet-Európából ki­szabadultaknak viszont joguk van arra, hogy megnézzék az Adria királynőjét. Csak éppen a megvalósítás mikéntje riasztó egy kicsit. Hogy milyen is egy út, két na­pos nemalvással és egy egész na­pos non stop gyaloglással? Mi is kipróbáltuk, és magunk is ellent­mondásos tapasztalatokat sze­reztünk. Csoportunkkal péntek dél­után indult el a Start Eger Utazá­si Iroda Mercedes busza, és rög­tön kellemes meglepetés ért ben­nünket, hiszen az idegenvezető és a sofőrök frissítőkendővel, csokoládéval, üdítőitallal, ko­nyakkal, vodkával vendégelték meg az utasokat. Ezen a buszon ráadásul még WC és mosdó is ta­lálható, így kulturált körülmé­nyek között telt el az a tizennégy óra, amit a Békéscsaba és Velen­ce közötti úton töltöttünk. Bár a határokon viszonylag gyorsan átjutottunk, és a busz halkan su­hant végig az osztrák és olasz au­tópályákon, mégsem volt le­ányálom végigbóbiskolni az éj­szakát. Mi tagadás, hiányzik az embernek a megszokott ágy, és míg félóránként fészkelődik az ülésben, s ötpercenként megtá­mogatja le-lebillenő fejét, arra gondol, megér-e ennyit az, hogy láthassa a világ egyik csodáját, a tengerre épült várost. A legkeservesebb pillanatokat a hajnal hozza, amikor az utas valamelyik útmenti benzinkút parkolójában kikászálódik a hű­vös hajnalba az ülés melegéből. Murphy törvényeinek megfele­lően itt már legalább 30 busz uta­sai várnak arra, hogy bejussanak a mosdókba, így ajánlatosabb elővenni az ásványvizes üveget, az is elég egy macskamosdáshoz. Amikor a busz begurul a Ve­lence legszélén, a Tfonchetto- szigeten lévő óriási parkolóba, ott már egymás mellett sorakoz­nak a kiöregedett magyar és csehszlovák buszok, a sofőrök már terítik a pokrócot a tetőre, ahol napozni fognak. Hihetet­len, egyenesen hátborzongató látvány, ahogy a nép hosszú, tö­mött sorban, gyalogosan vonul a belváros irányába. A legjobb lenne visszafordulni, és inkább a közeli Mestrében sétálgatni ké­nyelmesen egész nap, de aztán mégis ellenállhatatlanul vonz a város. Csodák csodájára befelé haladva a sok kisebb-nagyobb utca elnyeli a tömeget és egészen elviselhetővé válik a helyzet, ki­véve azokat a főútvonalakat, amelyek a legismertebb látvá­nyosságokhoz vezetnek. Az sem fontos, hogy együtt maradjon a csoport, hiszen Ve­lencében tilos az idegenvezetés, azt csak a városban fogadott ka­lauzok végezhetik, ám erről a szolgáltatásról természetesen az egy napos olcsó túrákra befizető vendégek készséggel lemonda­.1 önnek a cseh­szlovákok (és a magyarok) déglők tulajdonosai, akik egyet­len líra bevételhez sem jutnak et­től a tengernyi embertől, aki in­kább eszi a saját hideg főztjét, minthogy kiadjon 500-1500 fo­rintnyi valutát egy finom olasz ebédért. Evés után édes a pihenés: so­kan még álomba is szenderül- nek, ha találnak valahol egy kis árnyékot, hiszen hosszú volt az út idáig, és még hosszabb lesz ha­zafelé. A Szent Márk térnél lévő kikötő lépcsőit többnyire hazánk fiai foglalják el, a sok járkálástól dagadt bokájukat áztatják a föl- fölcsapó sós vízben. Egy idős bá­csi cúgos cipőjét a parton hagyja, és ő maga feltűrt nadrágjában térdig begázol a vízbe, szemét kezével árnyékolva figyeli a ha­jók jövés-menését. Az ébredés után jó néhány óra van még a visszaindulásig, és a többség azért megkóstolja a híres olasz fagylaltot, megpróbálkozik egy-egy falatnyi pizzával, vesz egy-két képeslapot, ami majd csak akkor er haza az ismerősök­höz, amikor ő maga már rég el­mesélte nekik az élményeket. Jó forgalmat bonyolítanak a giccs- árusok is: rettenetes minőségű, ri­kító színű, világító műanyag gondolák, csicsás rámájú emlék- képek, Velence feliratú trikók és kalapok találnak gazdára. Ezek kb. 6-15 ezer lírába kerülnek, még éppen megfizethetők, és mégiscsak arra emlékeztetnek, hogy volt egyszer egy velencei ki­rándulás, amikor vakítóan ra­gyogott a Nap az azúrkék égen, aranyosan csillogtak a mesevá­ros kupolái, macskák osontak a kopott falak tövében, kólás do­bozokat vitt a víz, s csak höm- pölygött-hömpölygött a tenger­nyi nép a csatornák mentén. De a nosztalgia ideje majd csak később jön el, meg vissza kell előbb jutni valahogy a busz­parkolóba, és ez nem egyszerű feladat mindenkinek. Térkép hí­ján gyalogosan már korántsem olyan egyszerű ki vergődni, mint amilyen könnyű volt bejönni, s a viszonylag olcsó vízibuszok isJcét irányba közlekednek, így olykor előfordul, hogy a jóhiszemű, ám tájékozatlan utas a Lidón köt ki, ahol fedetlen keblű nők napoz­nak és javában zajlik a víziélet. Csakhogy míg ő ebben gyönyör­ködik, majd újabb jegyek után szaladgál a visszaútra, 40-50 ide­ges ember várja a busznál, aki fá­radt a sok gyaloglástól és a hihe­tetlen töménységben rázuhant élményektől, és szeretne már ha­zafelé robogni. Bár tagadhatatlan, hogy nem mindenki áll ilyen egyoldalúan a dolgokhoz, egyesek remekül be­rendezkednek a parkolóban. Vannak, akik egy-két óra alatt megúniák Velencét, és visszatér­nek a buszhoz, ahol előveszik a gázfőzőt és rittyentenek egy igazi csehszlovákos vagy magyaros ebédet. Aztán is jól elvannak itt, napoznak a rakparton, vagy a buszok tetején, vagy ellenkező­leg befeküsznek az árnyékba, és jókat húznak a sörösüvegből. Nem csoda hát, hogy az első Ők gondoláz- nak, mi néz­zük nak. Jobb híján a buszon próbál­ják felkészíteni az utasokat a vár­ható látnivalókra, ám legyen bár­milyen lelkiismeretes az útköz­ben tartott fejtágítás, eredménye nem sok van. De az azért mégis túlzás, hogy a város szélén lévő parkolóházat Casanova börtö­nének nézze valaki, és a Sóhajok hídját keresgélje a betonmonst­rum körül, mint azt a csoportban lévő egyik család tette. Ha az ember elkalandozik a kis csatornák mentén a túristák­tól érintetlen, zeg-zugos negye­dekbe, hamar megérinti a város utánozhatatlan baja, és órákig képes szemlélni az áttetsző vízen ringatódzó csónakokat, a galam­bokat és macskákat etető idős asszonyokat, a gyermekeiket le­vegőztető fiatal anyákat, a dolga után siető velencei népet. Ám aztán korgó gyomra ismét a városközpontba szólítja, ahol lehangoló látvány fogadja: a Szent Márk téren körben ülnek magyarok és csehek, és nylon­zacskóból, fóliából eszik az ott­honról hozott kirántotthúst, fa- sírtot, kovászos uborkát. Az első meglepetés után, amikor a város úgy nézett ki tőlünk, mint egy disznóól, már felkészültek erre a spontán és végtelen evészetre a köztisztaságiak. Minden méte­ren áll egy kuka, amit rendszere­sen ürítenek, mi pedig lassan megtanuljuk, hogy abba kell be­dobni a szemetet, ez a minimum, amit elvárnak tőlünk. Igen bosz- szús arccal szemlélik viszont ezt a szabadtéri fiestát az elegáns ven­A város lábaink előtt hever... Erre még futja. Emlékgiccs minden mennyiségben.- nh 1:1 Hazai falatok a Szent Márk téren. A kuka olasz. Délutáni csendélet á buszparkolóban Vigyázat! Veszélyes?

Next

/
Thumbnails
Contents